Katarina novellája

A zabolátlanság ára

„Két nő lakik bennem: az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át akar élni minden örömet és szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi életet szeretne, biztonságot, nyugalmat, boldog családot.”
(Paulo Coelho)

A Chicago Memorial Hospital intenzív osztályának egyik kórtermében álltak mindannyian. A családja. Lányai, fia, vejei, menye, unokái, két dédunokáját szerencsére nem hozták el. A gyerekek még kicsik voltak, nem tett volna jót nekik. Egy héttel ezelőtt szállították kórházba, tüdőgyulladással. Nyolcvankét éves volt. Már két napja nem volt eszméleténél, az orvosok megmondták, hogy nincs mit tenni. A szobában csak egy gép zaja hallatszott, elfojtott zokogás tört fel valakiből. Ő már nem hallott semmit, nem tudott semmiről. A monitoron hirtelen összefüggő, hosszú, egyenes vonal jelent meg, a gép sípolni kezdett. Az ügyeletes orvos nem próbálkozott újraélesztéssel, tudta, úgysem tehet semmit.
- Elisabeth Lewis. A halál időpontja: 14 óra 32 perc, közvetlen kiváltó oka keringési elégtelenség. Részvétem! – kapcsolta ki a gépet Dr. Addison, majd csendben elhagyta a kórtermet.

Kinyitotta a szemét és körülnézett. Enyhe fejfájást érzett, és óriási bizonytalanságot. Egyáltalán nem volt ismerős számára a környezet. Az ágynemű megzizzent alatta, ahogyan megpróbált felülni. Meglepődve konstatálta, hogy ez az egyszerű mozdulat egyáltalán nem okoz gondot, holott az elmúlt tíz-tizenöt évben már nem volt igazán fürgének mondható. Ahogy felült, azonnal meglátta a férfit. Az ággyal szemben lévő fotelban ült, acélszürke, jól szabott öltönyben, fekete garbóban, csinos arcán kaján mosollyal. Nem, a csinos nem is jó kifejezés, eszméletlenül jóképű férfi volt.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – mosolygott rá az ismeretlen.
- Hmm… - motyogta, válaszul talán, vagy csak úgy, a torkát köszörülte. Szeme riadtan járt ide-oda a szobában.
- Hol vagyok? – kérdezte végül tétován, és meglepve tapasztalta, milyen idegenül cseng a hangja.
- A Hotel Belgravia elnöki lakosztályában, Londonban – mondta a férfi, rendületlenül mosolyogva.
- A … hol? De hát ez lehetetlen!
- Már hogy lenne az? – állt fel a fotelból az ismeretlen, és az ölében tartott újságot az ágyra dobta.
- „Lisa Lewis Londonba érkezett!” – olvasta. – „A világsztár a Wembley Stadionban ad koncertet ma este!” – a cikk melletti fénykép egy gyönyörű fiatal lányt ábrázolt.
- Bocsánat… - habogta, - még mindig nem értem!
- Semmi probléma, azért vagyok itt, hogy elmagyarázzam, amit nem értesz!
- Oké – vett mély lélegzetet. – Kezdjük az elején, azzal, amiben biztos vagyok. A nevem Elisabeth Lewis, és az utolsó emlékem… egy ragyogó, fehér fény, azután…
- Elisabeth Lewis nyolcvankét éves korában elhunyt – szögezte le a férfi.
- Elhunyt…
- El. Ezzel tehát nem is érdemes tovább foglalkozni – adott egy tükröt a férfi a kezébe. Belenézett, és nem tudott hinni a szemének. A tükör azt a ragyogóan szép fiatal lányt mutatta, akit az újságban látott. Kezével az arcához ért, végigsimított a makulátlan bőrön, a méz szőke hajon. A tükröt leengedve végignézett a testén, és az nem egy öregasszony teste volt.
- Ez valami vicc? – kérdezte.
- A legkevésbé sem!
- De hát hogy lehet ez?
- Egész életedben merev szabályok szerint éltél. Tisztelted a szüleidet, szófogadó gyermek voltál, majd jó feleség és remek édesanya lettél. Mindig betartottad a szabályokat, nem követted el a legapróbb kihágást sem. Felnevelted a gyerekeidet, végigdolgoztad az életedet. Tekintettel voltál másokra. Segítetted a gyámoltalanokat. De közben – ült vissza a fotelba a férfi – ott élt benned a vágy valami másra. Arra, hogy legalább néha figyelmen kívül hagyhasd a konvenciókat, úgy érezted, a szabályok gúzsba kötnek. Sohasem próbáltad ki, milyen egy átmulatott éjszaka, nem engedted, hogy felszabadulj a gátlásaid alól. Tudtad, hogy bármit teszel, annak következményei vannak, és a felelősségtudatod sosem engedte, hogy olyasmit tegyél, aminek nem tudod vállalni a következményeit, de mindig is vágytál arra, hogy megtehess bármit. Ami most történik veled, tekintsd egy esélynek arra, hogy megtapasztald, milyen az, amikor nem a korlátaid szabják meg azt, mit teszel, hogyan viselkedsz. A lehetőségeid most óriásiak, mert te vagy Lisa Lewis, a szupersztár. Fiatal vagy és gyönyörű, tehetséges és gazdag, a világ a lábaid előtt hever. Nincsenek gyerekeid, akikért felelősséget kellene vállalnod, azt teszed, amit csak akarsz!
- Ilyen nincs! – nevetett fel a nő. – Én nem vagyok húszéves, nem tudok énekelni, és pláne nem vagyok világsztár!
- Dehogynem! – lépett közelebb mosolyogva a férfi, és kezét lágyan a nő homlokára tette. Egy pillanatra mintha elsötétült volna minden, a nő behunyta a szemét, és mikor újra kinyitotta, az ismeretlen már nem volt sehol.
- Lisa, de jó, hogy ébren vagy! – csicseregte a magas, vékony, fekete nő, aki szinte berobbant a lakosztályba.
- Vicki, az istenért, halkabban! – kért egy kis csendet Lisa, és már egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy pontosan tudja, ki az a nő, aki kérését semmibe véve éppen a lakosztály függönyeit húzta szét, és közben csak mondta, mondta a magáét.
- Már négy óra van, a koncerted este tíz órakor kezdődik, de ezt úgy is tudod. Amit nem tudsz, az, hogy az MTV riporterei a szomszéd lakosztályban várnak interjúra, és már kezdenek türelmetlenkedni! A többi újságírónak este hatkor adunk sajtótájékoztatót, de remélem, nem így akarsz megjelenni – mutatott Vicki a leheletnyi babydollra, ami Lisa testét alig takarta el.
- A stylist, a fodrász és a sminkes azonnal itt lesz – fecsegett tovább Vicki. Lisa magától értetődő természetességgel vette fel a telefont, hogy a szobaszervizt hívja.
- Kérek egy üveggel a legfinomabb pezsgőből, amijük csak van! – utasította a hotel személyzetét.
- Pezsgőt, Lisa? Most? – kérdezte némi aggodalommal a hangjában Vicki.
- Miért ne? Azt csinálok, amit csak akarok! – kiáltotta Lisa. A stylist, a fodrász és a sminkes kezelésbe vették, miközben felkészítették az interjúra, Lisa alaposan a pezsgősüveg fenekére nézett, így aztán az interjú meglehetősen különösre sikeredett. A becsípett lány nevetgélve válaszolgatott a kérdésekre, és így is imádták. Az idő rohant. A mesebeli kényeztetés közben újabb üveg pezsgő fogyott el, így Lisa kissé bizonytalannak érezte magát a koncertje előtt. Asszisztense kis csomagot vett elő, és két apró pirulát adott a lány kezébe. Lisa lenyelte a pirulákat, és néhány percen belül úgy érezte, mintha egy felhőn ülne. Könnyű, mámoros lebegés érzete fogta el. Amikor felment a színpadra, és kigyúltak a fények, olyan boldognak érezte magát, ahogyan még soha. Ezrek tomboltak, éltették és éljenezték. A zene lüktetésére száguldott a vér az ereiben. Pörgött, forgott, táncolt, énekelt, flörtölt a közönségével. Két órán át tartott a zenei extázis, a végén Lisát szinte úgy kellett leráncigálni a színpadról. Az öltözőben újabb pezsgő és néhány kivételezett helyzetű rajongója várta. A pörgés megállíthatatlan volt. Kiosztott néhány autogramot, majd megakadt a szeme valakin. Az illető férfi volt, és nem is akármilyen! Magas, atlétatermetű, sűrű, göndör, barna hajjal, az olvadó csokoládéhoz hasonló, gyönyörű szemekkel, és olyan kisugárzással, ami azonnal magával ragadta Lisát. Nem beszéltek sokat, nem is volt rá szükség. Amint a zajos társaságot kizavarták az öltözőből, azonnal egymásnak estek. A szex vad volt és fékezhetetlen. Utána kimerülten hevertek egymás mellett, de Lisa még nem akarta, hogy az éjszaka véget érjen. Eszébe jutottak a kis pirulák, kettőt be is vett belőlük újra, és pezsgővel öblítette le.
- A Porschét akarom! Gyerünk! – szólt a férfinak, akinek a nevét sem tudta, de ez nem is volt fontos. A stadion parkolójából kecsesen suhant ki a csodaszép, fekete sportautó. Éjjel két óra körül járt az idő, a forgalom már gyér volt London utcáin, Lisa beletaposott a gázba, és élvezte a száguldást. Vérében dübörgött az adrenalin, a CD lejátszóból saját dalai szóltak, mellette az álomgyönyörű férfi, és úgy érezte, megállíthatatlan! Egyetlen pillanat volt csupán, nem is tudta, honnan került elő a kisfiú… nem is látta, csak a pillanatnak az a pici része maradt meg benne a napnál is világosabban, amikor a gyerek a kocsi elé került. Akkor mintha megállt volna az idő. Azonnal kitisztult a feje, kiugrott az autóból. A látvány a vért is megfagyasztotta benne: a gyerek az autó mögött feküdt az úttesten, és anélkül, hogy megvizsgálta volna, pontosan tudta, hogy meghalt. Úgy érezte, a világ darabokra hullik. Térde esett a gyerek teste mellett, és olyan fájdalmat érzett, amilyet még soha.

- Istenem – motyogta. – Istenem! Mit tettem! – Kezével a fiúcska felé nyúlt, de csak a semmit érintette, már nem a londoni utcán térdelt, hanem… nem is tudta, hol van. A világ furcsán anyagtalanná vált, mindenhol ott volt, és sehol sem. Újra nem értette, hogy mi történik vele, mígnem ismerős hangot hallott.
- Elisabeth Lewis – szólt a hang. – A korlátlan szabadság kísérlete csúfos kudarcot vallott.
- Igen – sírt fel. – Az a kisfiú… - nem tudta folytatni.
- Ne félj – vigasztalta a hang -, nem volt semmilyen kisfiú, úgy is mondhatnánk, hogy az egészet csak álmodtad.
- De megtörténhetett volna… - sírt tovább.
- Igen, megtörténhetett volna, mint ahogyan meg is történik máshol, máskor, másokkal. Olyanokkal, akik úgy érzik, mindenki felett állnak, akiknél az a szabály, hogy nincs szabály. Te úgy élted le az egész életedet, hogy úgy érezted, a szabályok gúzsba kötnek, pedig…
- … a szabályok bennünket védenek. – fejezte be a mondatot Elisabeth.
- Igen – szólt a hang vigasztalón, és Elisabeth úgy érezte, most már mindent tud, mindent megértett. A ragyogó, fehér fényt látta újra, érezte, hogy hívja, ellenállhatatlanul vonzza magához. Bizonytalanul indult a fény felé, de ahogyan egyre közelebb ért hozzá, a bizonytalansága is semmivé lett. Az utolsó pillanatban, amit még a magáénak mondhatott, arra gondolt, hogy bárcsak mindenki még életében megtanulhatná azt a leckét, amit neki mutattak meg, mert ha ez így lenne, a boldogabb és biztonságosabb hely lenne ez a világ.


----------------------------------------------------------------------------------------------
Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Katarina!

Engem lenyűgözött a novellád . Igazán értékes mondanivalója van. Örültem, hogy nem filóztunk mindenen órákig, hanem egyszerűen, konkrétan szemléltetted a dolgokat.

Gratulálok!

Anett:

Nem tetszett. =/ Az alaptörténet jó volt, de nem sikerült jól megírni. Az egésznek nem volt sok értelme, összecsapott volt, és nem jött át semmiféle érzelem (pedig az nagyon fontos lenne). A végén, a tanulságnak, amit levontak, semmi köze nem volt a történethez. Önmagában igaz. de egy ilyen esetből, szerintem ezt nem lehet levonni.

Indyra Myles:

Az alapötlet kiváló. Hogy miért kell a Coelho-idézet, azt nem értem, mintha a szerző bizonytalankodna, hogy enélkül megáll-e a novella a lábán. Nos, megáll, semmi szükség az idézetre. Viszont amikor a jó alapötlet átmegy tanmesébe, akkor sajnos elromlik a dolog. Miért kell az olvasó szájába rágni a mondanivalót? Lépjünk túl Aesopuson, és érkezzünk meg a novella műfajhoz. Legyen vége ennek a történetnek a kisfiú elütésével, az olvasó majd leszűri a tanulságot. Persze emellett még azért akad egy-két gond, szintén ajánlanám a „show don’t tell” szabályt. Az új élet jól kezdődik, párbeszédes, megismerjük a körülményeket... aztán unalmas leírássá válik, ahol az olvasó nem vonódik be a történésekbe. Ne sajnáljuk a betűket, hogy kifejtsük a fontos részeket! Ha azt szeretnénk, hogy az olvasó átérezze, átélje a történetet, belemerüljön az írásunkba, akkor bizony be kell mutatni a fontos dolgokat részletesen.

Balázs:

Zseniális. Végre egy mű, ami igényes, érdekes, az ötlet is jó, a stílus is és mondanivalója is van. Ha akarnék se tudnék rosszat mondani rá, gratulálok, szép munka:)