Míg várunk a többiekre, gondoltam olvasgassunk továbbra is. :) Ezt a rövid kis irományt mélyerdőnek köszönhetjük, akit, hát.. inkább nem mondom, hol találhattok meg. Mindenesetre hatalmas köszi neki, hogy megoszthattam veletek. (:

Az Erdő szélén álltam és az Erdőt kértem:"Engedj be!". Majd kivártam. Éreztem az erdő sóhaját, s mindennél jobban vágytam fái közé lépni. Bíztam magamban és az Erdő jóindulatában, nem kételkedtem. Az erdő megremegett s így suttogott lelkem mélyén:"Gyere!".
Beléptem. Fák árnyai vetültek rám, levelek fogták fel a forró Nap sugarait. Minden lüktetett köröttem az Élet áramától. Susogott a lomb, zöld illattal permetezve egész lényemet. A levelekről a föld felé fordult szemem. Éreztem a zsíros erdei föld illatát, s a talpam alatt a Föld is duzzadt az élettől. Apró lények miriádja tárult szemem elé, melyektől szinte hullámzott a föld. Ősi érzés kerített hatalmába, mely ellenállhatatlanul hívott magával. Gondolataim elhagytak, s csak azok a vad ösztönök és érzések kavarogtak bennem, mik talán őseinkben fogantak, s eddig szunnyadtak bennem.
Elindultam, először csak lassan, komótosan. Látszólag cél nélkül róttam úttalan utam. Az ösztöneim súgták lépéseim rendjét, az erdő pedig vezetett, amerre mennem hivatott.
Éreztem magam körül a Végtelen Lelket, s ez biztonságot adott. Levetettem emberi mivoltom. Minél mélyebbre kerültem a Vad Szellemben a lelkem annál szilajabbá lett. Vaddá váltam az erdő vadai közt, s az erdő a fejemben kavargott egyetlen világként.
Mentem egyre csak sietve, lépésem szaporodott.
Tisztás villant előttem, s a fák suttogtak:"Érezd a szelet!". S én éreztem a szelet, a langy meleget, a szabadságról suttogott a fülembe édes éneket. Pendült szívemben ezernyi hárfa húrja, s vágytam szabad lenni újra akár a Szél:
"Repülni vágyom!". S szállottam önmagam felett a széllel szárnyra kapva. Végigsimítottam a lombok csúcsait és szabad voltam néhány boldog pillanatig. Madarakkal szálltam boldog táncot járva.
De az erdő megremegett, s így szólt:"Tovább, menj tovább!". Otthagytam hát a szelet.
Mentem mérföldeket, míg lábam bírta s vitt a szent érzet. Majd tagjaim elnehezedtek, s szememre álom kúszott egy vénséges tölgy gyökerének ölelésében. Fejem alatt ősi moha vánkos, bölcs anyám a Föld így talált meg, s párája melegen betakart:"Jöjj velem gyermekem!". Örömest mentem. Avarba vitte lelkem, ezernyi élettől nyüzsgő vastag avarba. Hűs korhadás édes illata burkolt be lágyan, hullott levelek alá bújtam, gyökerek közé bújtam, s mélyebbre, hol lelkem bölcsességre lelt.
Megébredvén pihenten folytattam utam egy hideg forrás mentén haladva, lábam sarat taposott. Cipőim lerúgva a lábujjaim közt éreztem az iszapot. Köveken szökelltem, másztam dőlt rönköt, ugrottam által vízmosást, ezret. Kis tó rejtezett az erdő lágy ölén, színén tündérrózsa mező ringatózott.
A tó hölgye engem hívott:"Frissítsd fel magad!". Ruhámat hátrahagyva besétáltam a hideg víz tükrét felzavarva, hol a víz lelke elragadott. Mutatott nékem ezernyi titkot s millió bánatot. Szellemét elibém öntötte, s én kortyoltam belőle jóleső kortyokat. Enyém volt a pillanat.
Megtisztulva a szent víz által rohanvást haladtam tovább, mert égett bennem a vágy a Nap látására. Hegytetőre hágtam, s csúcsára kiálltam, nézve a végtelen lombtengert.
A Nap csak úgy égetett:"Lobbanj lángra!". Hegynek ormán máglyát raktam, és elragadtattam a lángviharban. Lángoló érzetek közt törtem az égbe, egyenest a szent Nap elébe. Megmutatta, mint termékenyíti meg a Tűz a Földet, s láttam frigyük szent gyümölcsét: az Életet, melyben a tűz ott lüktetett. Nyugvó nap sugarán leszálltam a hamvába holt máglyára álltam.
Ballagva sétáltam lassan utam célja felé, miközben a Hold a fák résein kísérte léptem fényt adva nekem. Biztos volt járásom, el nem tévedhettem.
Hajnalhasadásra erdő szélre értem, s éreztem utam véget ért. Kiléptem az erdőszélre, s éreztem elmém ismét életre kél, ösztönöm halványodása felett. Éreztem magam mögött lüktetni az életet. Hátrafordulva csak ezt suttogtam az erdő lelkének:"Köszönet neked!".