*kiscsillag* novellája

Zabolátlanul

Elégedetten dőltem hátra a kanapémon, mélyet sóhajtva, ujjaimmal a mellkasomon dobolva. Sosem voltam még ennyire fáradt… De ennyire nyugodt és szabad sem. Nem kellett attól tartanom, hogy megjelenik maximalista szüleim egyike, hogy milliomodjára is elismételje: egy farmon mindig akad munka. Hogy annak a lánynak, akit ők neveltek még csak gondolnia sem szabad lustálkodásra.
Felszabadult kis kacajt hallattam, és az oldalamra fordultam, hogy szétnézzek a szobában. A szekrények és a kanapé között mindenhol dobozok álltak, tele ruhákkal és néhány most vásárolt berendezési tárggyal. Nem mertem mindent megvenni, ami megtetszett - szomorodtam el - de azért sikerült megkaparintanom néhány apróságot. És ez is éppen elég volt ahhoz, hogy képzeletben fityiszt mutathassak a szüleimnek, amiért nem támogattak, amiért azt hitték, nélkülük semmire sem megyek. Hiába mondtam nekik, hogy elköltözöm, sosem vették komolyan. Azt hitték, életem végéig ott fogok élni, és a földjüket szolgálom, ahogy azt minden felmenőm tette. Annak ellenére is, hogy én nem erre vágytam.
Nem a munka üldözött el, inkább a bezártság. Az, hogy ott semmi más nem létezett, csak a föld, és a vele való munka, miközben én szerettem volna mást is látni, megismerni. Nem vágytam elérhetetlen dolgokra… Nem akartam millió dollár értékű ruhákban járni, luxusautóban ülni, még az a fazonra nyírt szőrű kutya sem kellett volna. Mivel úgy néz ki, mint egy gyapjúval összeragasztgatott kis patkány - nevettem - miközben elnyomott az álom.

Egy éles hangra riadtam fel. Pár másodpercig még mozdulatlanul feküdtem a kanapén, szememet összeszorítva, még az álmom utolsó képeire koncentrálva. Újra csengettek, így megpróbáltam összeszedni minden erőmet, és felkelni. Arcomat dörzsölgetve indultam az ajtóhoz. Meg akartam nézni, mennyi lehet az idő, de a csengő hangja jobban idegesített, minthogy megálljak körülnézni. Félig lehunyt szemmel nyúltam a kulcs, és a kilincs után, hogy ajtót nyissak. Az ajtófélfának dőltem, és úgy néztem fel a lábtörlőmön álló, fölém magasodó alakra. Káprázott a szemem a reggeli fényben, ami beáradt a lépcsőház ablakán, fényárba vonva a férfi sötétbarna haját, és bronzbarna bőrét. Rögtön felébredtem.
- Segíthetek? – kérdeztem félrehajtott fejjel.
A férfi zavartan végignézett rajtam, mielőtt megszólalt volna.
- Ne haragudjon, ha felébresztettem – kérte mély, nyugodt hangon.
- Nem ébresztett fel - füllentettem.
- Nos, akkor nagyon tetszik a munkaruhája.
Összevontam a szemöldökömet, de mielőtt lehajthattam volna fejemet, hogy megnézzem, mi is van rajtam, az idegen a kezembe nyomott egy tányért süteménnyel megpakolva, és még annyit mondott:
- Az édesanyám küldi, üdvözlésképp az új lakónak. Ha meg szeretné köszönni, az egyes lakás az övé, pont maga alatt. Viszlát! – Azzal megfordult, és lesietett a lépcsőn.
Teljesen összezavarodva, mégis vidáman fordultam be a lakásba. Igazán helyes volt, és kellemes a hangja - állapítottam meg magamban - miközben fél kézzel próbáltam visszazárni az ajtót. Mikor megláttam magam a tükörben, a süteményt tartó kezem megremegett, én pedig kis híján összecsuklottam. Előző este annyira kifáradtam a pakolásban, hogy csak levettem a farmeromat, aztán végigfeküdtem a kanapén, úgy, ahogy voltam; egy vékony, majdnem átlátszó topban, és egy szál francia bugyiban. Az előbb pedig, mivel megszoktam, hogy mindig férfipizsamában alszom, ami mindent eltakar, kinyitottam az ajtót, és félmeztelenül álltam egy férfi előtt. Uram atyám, vajon mit hisz most rólam?
Miközben a lehetőségeken gondolkodtam, elvánszorogtam a konyhába, aztán vissza a szobába. Lerogytam a kanapéra, és próbáltam kitalálni, hogy mihez is kezdjek. Előbb vagy utóbb, úgyis le kellett mennem, megköszönni a süteményt. És jobb lenne most, hátha az idegen még nem mesélte el az anyjának, mi is történt. Na, de üres kézzel nem mehetek!
Összekaptam magam, és egy óra alatt megjártam a boltot, aztán pedig összeállítottam a legegyszerűbb édességet, amit ismertem, hogy aztán dobozaimat feltúrva felvegyem az egyik ünnepi ruhámat, és sütivel a kezemben rohanhassak a földszinti lakáshoz.
***
Szótlanul ültem Mrs. Evans konyhájában, az idős hölgyet hallgatva. Vagy ez a nap volt tele meglepetésekkel, vagy az Evans család- gondoltam. A hölgy idősebb volt, mint amire számítottam, de sokkal előkelőbb. Fehér blúzt viselt sötétzöld kosztümnadrággal, mint anyám vasárnaponként, mikor templomba mentünk, de korántsem tűnt olyan szigorúnak benne. Igazából egyáltalán nem volt sem szigorú, sem begyöpösödött. Nevetve mesélt nekem mindenről, ami csak eszébe jutott, vagy kérdezett a vidéki életről, vagy csak kötetlenül beszélgetett velem, nem törődve vele, hogy az illem szerint miről nem is szabadna csevegnem egy olyan hölggyel, aki akár a nagymamám is lehetne.
Már késő délután volt, amikor hangos trappolás mellett a reggel látott férfi jött be. Becsapta maga után az ajtót, aztán felesleges holmikról motyogva, kezében több megrakodott zacskóval, minket figyelmen kívül hagyva elsietett mellettünk. Dianával – aki megkért, hogy tegezzem – együtt mentem a fia után a konyhába.
- Hogy az a mámoros… - szitkozódott, miután ledobta a zacskókat az ülőgarnitúrára.
- Ő a legkisebb fiam – mondta Diana, miközben mosolyogva csókot nyomott a még mindig morgolódó férfi arcára. – Trenton, ő itt Mary! - Mutatott rám.
Trenton csak egy bosszús fintor erejéig figyelt rám - ami meglehetősen bosszantott -, aztán a mosogató felé fordult, hogy kezét a víz alá tartsa. Felvont szemöldökkel fordultam Diana felé, aki csak tovább mosolygott, ahogy a fiához ment. Egy percig susmusoltak a mosogató felett, aztán az ablak elé álltak.
- Kedvesem, segítenél? – fordult felém Diana. – Valami megszúrta, de én már nem látom a rossz szememmel, meg aztán a kezem is remeg már.
Az asszony olyan vidám volt, és úgy rebegtette a szempilláit, hogy egy percig sem hittem el, hogy ne tudna segíteni a fiának, de szó nélkül a helyére álltam. Trenton keze forró volt, de nyirkos, mikor megfogtam, hogy jobban megnézzem. A tenyere egy része vörös volt, és fel volt dagadva. Ahogy megérintettem, összerándult, és elkapta a kezét.
- Miért van az, hogy a férfiak minden apró sérülésükkor azt hiszik, hogy a halálukon vannak? – kérdeztem ártatlanul mosolyogva.
- Egy szóval sem mondtam, hogy haldoklom – mondta, én pedig megborzongtam kellemes hangját hallva. Közelről még helyesebb volt, túlontúl vonzó.
Visszahúztam a kezét, és a káromkodásával nem törődve megnyomtam a kis vörös pontot a tenyerén. Öt percembe, több durva kifejezésbe és pár csepp vérébe került, de végül sikerült kiszedni a tüskét. Jókedvűen tartottam kezeinket a meleg víz alá, mikor közel hajolva hozzám megszólalt.
- Gyógypuszit is kapok?
Felé fordultam, hogy valami frappánsat mondjak, mire ő felém dőlt, és megcsókolt. Nem csak a kezei voltak forróak, hanem az ajkai is- gondoltam bágyadtan. Dorombolni lett volna kedvem, ahogy hozzám lépett, és a mosogató széléhez szorított. Nekem feszült egész testével, amitől úgy éreztem égni kezdek. Éreztem a gyomromban a regényekből ismert nyilallást, aztán végleg megadtam magam. Nem törődve azzal, hogy vizesek a kezeim, átöleltem a nyakát, és elvesztem a csókban. Nem számított, mi történik körülöttünk, mert életemben akkor először nem érdekelt a világ. Nem zavart, hogy nem ismerem, hogy mi lesz ezek után, mert ez a csók megadta nekem, amire addig leginkább vágytam: a szabadságot.


-------------------------------------------------------------------------------------------
Vélemények:
Isabella Reed:

Kedves Kiscsillag!

Kedves, egyszerű kis novellát írtál. Tetszett a fogalmazásmód és maga a történet, de talán egy kicsit céltalannak éreztem. Nem igazán volt mondanivalója, amit azért sajnáltam.

Mindenesetre gratulálok!

Indyra Myles:

Se füle, se farka ennek. Ha a szerző egy rendes novellát írt volna ebből a történetből, akár még lehetett is volna belőle valami. A karakterek egyáltalán nincsenek kifejtve, sablonosak, ezáltal a történet is sablonossá válik. Semmi meglepő nincs benne, pedig a fogalmazás és a történetgördítés nem lenne rossz. Szeretnék a szerzőtől egy rendes novellát olvasni, ez így semmit nem mutatott.

Balázs:

Annyira jól indult, pl. az események leírása, és sokáig el sem tudtam képzelni, hogy mi lesz belőle, nagyon tetszett az eleje. Viszont sajnálom, hogy ebből is "csak egy lávsztori" lett, de javaslom, hogy más kategóriákkal is próbálkozz, mert ahogy előadod a pillanat részleteit, az nem mindennapi. ami a karaktereket illeti: annyira emberiek, reálisak... ez megint egy nagy piros pont :-)

Anett:

A történet tetszett, de az egy kicsit zavart, hogy már megint a megláttam-megtetszett-megcsókolt-boldogok vagyunk sablonra épült. A férfi igazából semmi jelét nem adta, hogy bejönne neki a lány, egyszer csak megcsókolta őt és kész. Túl hamar eljött a happy end, és túl kiszámítható volt a vége. De a megfogalmazás, a leírások nagyon tetszettek.