„Végzetes” találkozás
by I.R.
- Elnézést, de nem értem mit mond – próbáltam lassan, érthetően beszélni, közben a fejemet ráztam, hogy megértessem az eladóval: bármennyire is szeretnék, nem beszélek spanyolul.
Az azonban mintha észre se vette volna, pattogósan folytatta, és megragadta a kezem. Próbáltam kiszabadulni, de a kofa csak nem engedett. Kétségbeesetten pillantottam körbe a piacon, de úgy tűnt, mindenki szemet huny az udvariatlan eladó tette felett.
- Azt mondja, szeretné megvenni a karperecét – szólalt meg egyszer csak mögöttem egy mély hang.
Nem is néztem hátra, csak hevesen megráztam a fejem.
- Mondja meg neki, hogy családi örökség, nem eladó.
A férfi mellém lépett, mire megcsapott illata. Azonnal érdeklődőbb lettem iránta.
Szemügyre vettem a napfényben élesen kirajzolódó profilját. Kétségkívül vonzó férfi, állapítottam meg. Napbarnított bőre, sötét haja és szeme spanyol származásáról árulkodott. Viszont, angol kiejtésében nem volt felfedezhető a spanyolokra jellemző akcentus.
Hevesen tárgyalt az eladóval, aki végül sértődötten elengedte a karom és bevonult a sátrába.
- Köszönöm – biccentettem, de akkor a férfi felém fordult és én elakadtam a mozdulat közben.
Arcának bal felét a halántékától egészen az álláig húzódó, hatalmas sebhely torzította el. Szerencséje, hogy gyönyörű szemeit nem érte el.
- Ne bámuljon – mordult rám mérgesen, aztán sarkon fordulva el akart menni.
- Ne, várjon! – kaptam a karja után önkéntelenül is. – Sajnálom. Csak meglepődtem, ennyi az egész… Én… tényleg ne haragudjon.
A férfi arca megenyhült, homlokáról eltűntek a bosszús ráncok.
- Semmi baj. Maga bocsásson meg nekem. Kicsit érzékeny vagyok még.
- Nemrég történt? – vontam le a következtetést.
Bólintott és ismét elkomorult.
- Nem faggatom róla – nyugtattam meg. – Honnan tud ilyen jól angolul? – kérdeztem inkább.
- Angliában nőttem fel – mosolyodott el.
Ezzel a mosollyal jéghegyeket lehetne olvasztani, gondoltam, miközben elindultunk egymás mellett kifelé a bazárból.
- Ó, értem. Akkor… honnan tud ilyen jól spanyolul?
- Édesanyámtól… csak úgy volt hajlandó megszólalni – nevetett fel az emléken a férfi.
- Nem kedvelte Angliát? – néztem rá meglepetten, mire megrázta a fejét.
- Csak apám kedvéért költözött oda.
- De…
- Na, várjunk csak – villantotta ismét rám a mosolyát, amitől szinte teljesen elhalványult a sebhely. – Most én kérdezek, ha nem bánja…
- Ó, persze. Bocsásson meg! Rossz szokás. Tudja, újságíró vagyok, és ezzel együtt jár… - pirulva elhallgattam. – Kérdezzen csak!
A férfi pár pillanatig némán méregetett, aztán megfogta a kezem és a legközelebbi ülőalkalmatosság felé húzott.
Reméltem nem nézek ki túlságosan csapzottnak az egész délelőttös járkálásnak köszönhetően.
- Miért jött Madridba? – szólalt meg végül a férfi – akinek még csak a nevét sem tudtam -, miután kényelembe helyeztük magunkat a nagy tölgy alá állított padon.
A téren, szemben, egy kisebb szökőkút spriccelt az ég felé, hogy aztán a vízcseppek szemkápráztatóan hulljanak vissza a medencébe.
- Szeretnék itt letelepedni…
Az idegen meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Nem is beszél spanyolul.
- Ez egy világváros úgy tudom. Megértik az angolt.
- Nem mindenki – pillantott a karperecemre.
- Majd megtanulom a nyelvet. Előbb-utóbb – vontam vállat.
- Kénytelen lesz. És miért pont itt? – jött a következő kérdés.
Nem akartam részletezni eddigi életem szánalmas eseményeit, így egyszerűen csak kitértem a válaszadás elől:
- Miért ne?
- Igaz – fogadta el a döntésemet beszélgetőpartnerem. – Egyedül él?
Egy pillanatra meghökkentem, és eszembe jutott, hogy nem kéne vadidegenekkel a magánéletemről társalogni.
- Ne értsen félre, de én nem vagyok olyan jó a kérdezésben, mint maga – hadarta gyorsan a férfi felemelt kezekkel, és ezzel tényleg sikerült megnyugtatnia.
- Egyedül élek, igen… - feleltem, közben mosolyogva figyeltem a férfi zavarát.
- Meséljen magáról! Nem próbálkozom a kérdésekkel… - révedt el a távolba az idegen.
- Hm… nem tudom, mit mondhatnék. Egy hete érkeztem Brooklynból. Mindig is meg akartam tanulni spanyolul, főleg gyerekkoromban, de végül csak nem lett belőle semmi. Még csak annyit sem tudok, hogy mi az a – találomra ráböktem az első dologra, amit megláttam – macska.
Rámeredtem a szemből közelítő fekete macskára és önkéntelenül is elnevettem magam.
- Hát te meg hogy kerülsz ide? – emeltem fel az ölembe.
- Gato – simított végig a fején a férfi.
- Tessék?
- A macska. Gato.
A kandúr helyeslően felnyávogott, aztán leugrott az ölemből és eltűnt a park fái között.
- Még egymás nevét sem tudjuk – jegyeztem meg pár perccel később.
- Ön nem érzi ezt üdítőnek? Egy idegen, akivel mindent megbeszélhet.
- De maga mégsem mondja el mi történt – csúszott ki a számon, mire legszívesebben a homlokomra csaptam volna.
A férfi arcáról ismét eltűnt a mosoly.
- Pár hónapja megkéseltek. Az utcán, fényes nappal – kezdte halkan, mire a gyomrom borsó méretűre zsugorodott és átkoztam magamat a kíváncsiságomért.
- Sajnálom…
- Összekevertek valakivel. Meg tudja ezt érteni, Anne? – temette arcát a kezébe.
Azt hiszem ez volt az első pillanat, amikor igazán megrémültem. Felpattantam a padról és a szökőkútig hátráltam. A férfi közben szitkozódva felemelte a fejét és követett.
- Honnan tudja a nevem? – kérdeztem idegesen körbepillantva.
Senki sem volt a közelben. A fenébe!
- Ne féljen tőlem, kérem! – dörzsölte meg a sebhelyét mérgesen a férfi. – A nevem Antonio Martinez.
- Ismernem kéne?
- Én voltam az… - itt a férfi elakadt és nyelt egy nagyot - aki miatt ideköltözött.
- Benito? – kerekedtek el a szemeim.
A férfi bólintott, aztán félénken a kezét nyújtotta.
- Tudom, hogy ott voltál a kórházban – váltott bizalmas hangnemre.
Felidéződött bennem az a szörnyű délután. Épp a válást intéztem, mikor a rendőrség hívott, hogy a férjemet emberölési kísérlet miatt lecsukták. Mikor felfogtam a szavak értelmét rohantam a kórházba, ahol egy biztosítás nélküli haldoklóval szembesítettek.
- Én… - könnyek gyűltek a szemembe. – Annyira sajnálom – omoltam a karjaiba.
- Nem a te hibád volt – suttogta a hajamat simogatva Benito Martinez, akinek az életét az én férjem tette tönkre.
Nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. Az aggodalom és a fájdalom emléke még mindig kínzott, ahogy a kórház várójában közölték velem, hogy a megkéselt férfi valószínűleg nem éli túl a sérüléseit, ha sürgősen nem műtik meg. Akkor elmenekültem a bűntudat elől, csak a pénzt hagytam ott, ami fedezte az operációkat.
- Hogyan… én azt hittem…
- Tudom – csitítgatott a férfi. – De… nem halhattam meg azelőtt, hogy találkoztam volna az őrangyalommal.
- Én… nem.
Antonio a két keze közé fogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett.
- Köszönöm, Anne.
- Én köszönöm, hogy meg tudsz bocsátani. Amit Josh művelt veled… mindig is tudtam, hogy veszélyes… de nem gondoltam… és aznap velem vitatkozott. Miattam volt ideges. Te pedig pont ott voltál. Azt hitte, hogy az a… Istenem! Úgy örülök, hogy élsz – törölgettem a könnyeimet az arcomról.
- Csak neked köszönhetem.
- Nem…
- Ne ellenkezz már annyit! – villantotta ki hófehér fogsorát. – Ha te nem állod a kórházi költségeket…
- Ez volt a legkevesebb azok után, hogy Josh…
Felemeltem a kezem és végigsimítottam a mély sebhelyen.
- Ezt ő tette veled – suttogtam elakadó lélegzettel.
- Igen.
Nem tudom, mi ütött belém, de lábujjhegyre álltam és a férfi nyakába kapaszkodva próbáltam az arcához férkőzni.
- Méltányolnám, ha kicsit lehajolnál – mosolyogtam a döbbent férfira, aki aztán átkarolta a derekam és leereszkedett hozzám.
Hihetetlenül meghitt volt, ahogy számmal gyengéden végigsimítottam a sérült bőrön.
- Anne?
- Hm?
- Egy körülbelül húsztagú, spanyol család szülőtagjai minket takargat a gyerekek szeme elől.
Felnevettem és elhúzódtam tőle, mire csak egy elégedetlen morgást kaptam.
- Nem ezért mondtam.
Vállat vontam, majd incselkedve elindultam a park sétányán.
- Nem jössz? – nyújtottam ki a kezem, s egy pillanattal később kis kezem elveszett Antonio tenyerében. – Szóval Antonio Benito Martinez.
- Igen?
- Hogy találtál meg?
- Ez így volt megírva – kacsintott rám a férfi és én belenyugodtam, hogy ezt a találkozást tényleg a végzet rendezte így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése