Alteregó pályázat 2010. május

Zeneanyag hozzá:


Nem Chris Isaac, de én így is imádom:


alteregó.
by I.R.

- Hiába mondod el még ezerszer, akkor sem értem miért kéne mennem.
- Mert ez az első bálod. Nem hagyhatod ki.
- Dehogynem. Pontosan azt teszem.
- Daniel Mary Traumberg, készülődj, ez parancs!
Elnevettem magam anya akaratosságán. Sosem láttam még ilyennek. Máskor, bezzeg ha könyörögtem se engedett el szórakozni.
Hogy mi ez a hirtelen váltás? Semmi vidám oka nincs rá. Mit is kezdhetne egy anya a halálos beteg lányával? Hát engedi élni, amíg lehet.
Igen, halálos beteg voltam. Rákos. Alig volt pár hónapom hátra. Az orvosok már nem ajánlották a kemoterápiát sem, szerintük csak elrontaná a hátralevő időt. Engem valahogy meg sem lepett, amikor közölték a diagnózist. Igen. Meghalok tizenhat évesen. És akkor mi van? Az élet megy tovább. A többi tizenhat éves felnő, családot alapít, gyerekei születnek, majd meghalnak. Igen, irigylem őket. De azzal segítek magamon? Nem hiszem. Inkább leélem azt, ami még hátra van, és megpróbálom boldogan itt hagyni ezt a világot. Nem. Nem akarok meghalni. De számít, hogy én mit akarok? Nem nagyon.
Viszont anyám teljesen ki volt bukva. Lassan egy hónapja, hogy minden éjjel arra riadok fel, hogy sír a szobájában. Nappal eltakarta a jeleket, ám a szemeiben lévő fájdalmat semmivel sem tudta palástolni. Nem haragudtam rá. Valószínűleg minden anya így reagálna. Csak sajnáltam, hogy miattam szomorú. És hogy nem tudok ellene mit tenni.
Félretettem ezeket a már annyiszor végigtanulmányozott gondolatokat és az előttem heverő halványlila estélyire pillantottam. Az első és utolsó bálom. Miért is ne?
Gyorsan ledobáltam magamról a ruháimat és belebújtam a puha anyagú ruhába. Elrendeztem magamon, aztán az egész alakos fali tükör elé álltam. Tökéletes passzolt. Kiemelte arányos alakom, amit sok korombeli lány irigyelt volna. A ruha felül szűkített volt, a szoknyarésze viszont lágy harangként vette körbe hosszú lábaimat. A betegségnek jele sem volt a testemen. Szökésbarna hajamat kiengedtem, így most lágy hullámokban hullott a vállamra. Bőröm ugyancsak irigylésre méltóan sima volt. Nagy sötétbarna szemeimet sűrű szempilla keretezte. Arcvonásaim mindenkit egykor modell édesanyámra emlékeztettek. Igen, van benne valami.
Nem sminkeltem magam. Nem volt rá szükségem. Csak a telt ajkaimra tettem egy kis szájfényt és készen is voltam.
- Daniel – hallottam a lépcsőfordulóból anyám hangját. – Készen vagy?
- Igen, mindjárt megyek – kiáltottam vissza.
Magamhoz vettem egy külön erre az alkalomra vásárolt lila kézitáskát. Még azelőtt vettem, mielőtt rám törtek volna a rosszullétek. Mielőtt kiderült volna, gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Gyógyszerrel enyhítik a tüneteket. Meg nem ment, de legalább nem érzem úgy magam minden percben, mint aki mindjárt összeesik.
Leszaladtam a lakkozott falépcsőn. Az utolsó fokon egy doboz állt. Vigyorogva felemeltem és megráztam, mint egy gyermek, aki élete első ajándékát kapja. Anya az ajtófélfának dőlve figyelte a reakciómat.
- Cipő? – kérdeztem felvonva a szemöldököm.
- Nézd meg.
Elmosolyodtam és kinyitottam. Egy gyönyörű magassarkú volt. Színben passzolt a ruhámhoz, szóval tökéletes ma estére.
- Köszönöm – suttogtam. – De…
- Igen. Tudom. Nem szereted, ha állandóan ajándékokat veszek.
- Tudod, hogy nincs mit mondanom a többieknek…
- Mondd azt, hogy az első bálodra kaptad. Mert ez az igazság.
Igen, anya szeretett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Amióta kiderült mi a bajom, - szóval nagyjából egy hónapja– minden apró-cseprő dologra képes ajándékokat venni. Nem is lett volna kellemetlen, ha meg tudtam volna magyarázni a barátaimnak.
Mert igen. Ők nem tudták. Talán ez volt a legnehezebb része. Megtartani a látszatot. Én kértem anyut, hogy ne mondjuk el senkinek. Megpróbáltam folytatni a régi életem, miközben egy újat kezdtem. Tudtam, ha elmondom, másképp néznek majd rám. Ő a kislány, akit sajnálni kell, mert hamarosan meghal. Még ha nem is szándékosan, ezt tették volna mindannyian. Ezért a betegségről senkinek se szóltam, a hiányzásokat influenzával magyaráztam, a gyengeséget pedig utóhatással. A gyógyszerszedést virágporra való allergiával az ajándékokat pedig anyám hóbortjával. A betegséget úgy fogtam fel, mint egy titkot, amit senki sem tudhat meg, különben az emberek másképp fognak tekinteni rá. Mint Superman vagy a Macskanő. Bár nem voltam szuperhős, ha a titkom kiderülne, megkülönböztetett lennék.
Édesanyámon kívül, csak apám tudott a rákról. A szüleim hároméves koromban elváltak. Apám visszaköltözött Németországba, és maximum évente egy lapot küldött, hogy boldog születésnapot kívánjon, természetesen az időpontot sosem találta el. Azóta azonban, mióta értesült róla, hogy hamarosan meghal az egyetlen lánya, naponta hívogat telefonon, és megígérte, hogy jövő hónapban meglátogat.
Nem haragudtam rá. Ki tudja, mit érez ilyenkor egy ember? Lehet, hogy bűntudata van, amiért tizenhárom éven keresztül elhanyagolt és most szeretné kijavítani a hibáját. Néhány hónap néhány év ellenében. Kevésnek tűnhet, de érdekes módon tudtam értékelni. Legalább megpróbálja.
- Gyönyörű vagy – vigyorgott rám anya, szemében büszkeség csillogott.
Felkaptam a fehér bőrkabátom, amit ezelőtt héten kaptam egy ötösért… Mondtam, hogy túlzásba viszi.
- Helen anyukája értünk jön. Szia! – mondtam és két puszit nyomva az arcára kimentem a ház elé.
Pár perc múlva meg is érkezett a sötétkék Volkswagen. Helen az iskola szépe volt. Hosszú, derékig érő búzaszőke haja, és égszínkék szeme volt. Arca akár egy angyalé. Most egy halványrózsaszín térd alá érő kisestélyit viselt. Visítva ugrott ki a kocsiból.
- Vááá remekül nézel ki – sikította és megölelt.
Sokan utálták, csak mert szép volt, én azonban szinte rögtön jóba lettem vele, miután ugyanabba a középiskolába iratkoztunk. Azóta is a legjobb barátnőm. De még ő sem tudta a titkomat.
- Te is – viszonoztam a bókot.
Helen erre majomkodva pofát vágott, aztán beszálltunk a hátsó ülésre. Helen anyja egy apró, de annál gyönyörűbb asszony volt. Mosolyogva üdvözöltük egymást és pár átlagos kérdés után, elindultunk a St. Alice középiskola felé.
Helen össze-vissza csacsogott a suliban terjengő pletykákról. Arról, hogy ki-kivel jön vagy, hogy kit nem engednek el. Mosolyogva bólogattam. Örültem, hogy ilyen vidám és ennyi mondanivalója van, mert nekem nem volt sok kedvem a beszédhez. Apró szúrást éreztem a bal karomban, ami nem volt jó előjel. Még szerencse, hogy hoztam magammal gyógyszert.
A suli előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Mindenki várt valakire. Hárman pont a kapu előtt, épp ránk. Tim, Rick és Joy, a barátaink. Ugyanolyan visítással fogadtak kettőnket, mint Helen engem. Miután üdvözöltük egymást, egymás kezét szorongatva elindultunk befelé, az első tanévzáró bálunkra.
Tim egy magas, fekete hajú srác volt, egy évvel idősebb nálunk. Mióta csak idejárunk, velünk van. Egész helyes volt, de nem volt az esetem, bármennyire is szerette volna.
Rick az osztálytársunk volt, afféle a többi fiú által kiközösített „stréber”. Mi viszont megtaláltuk a szórakoztató oldalát.
És itt volt Joy. Egy igazi egzotikus szépség. Fiatal kora ellenére rengeteg udvarlója akadt. Sötét, göndör haja megfelelő keretbe foglalta mandulavágású szürke szemét és enyhén sötét bőrárnyalatát.
Így, mi öten voltunk a suli legösszetartóbb barátai. Voltak még, akik szerettek volna hozzánk csapódni, de végül mindig csak öten maradtunk. És ez így volt jó. Mindent elmondtunk egymásnak. Ha valami nem tetszett a másikon, vagy a viselkedésében volt kivetnivaló.
Viszont egy dolgot nem tudtak. Hamarosan csak négyen maradnak. Talán hamar elfelejtenek és pótolnak egy gólyával. Vagy évekig gyászolnak, végül elfelejtenek. Mindegy hogyan, végül feledésbe merülök. Rosszul esett, mégis tudtam, így helyes. Senki sem fog örökké gyászolni. Talán emlékeznek majd rám. Elég ennyi.
- Nézd! Ott van Jack Wiser – mutatott Helen egy magas, sötét hajú srácra.
Amióta csak beléptünk a suli kapuján, odavolt érte. S bár Jack világosan az értésére adta, hogy csak „arra” kéne neki, Helen nem adta fel, hogy egyszer még magába bolondítja. Mint a filmekben, szokta mondogatni.
A bált az iskola tornatermében rendezték. Gagyi zene és üdítőitalok. Mégis ez minden középiskolás álma. Az iskolai bál. Ahol életre szóló szerelmek szövődhetnek. „Mint a filmekben.” Örültem, hogy mindenki el volt foglalva magával, így félrehúzódhattam és bevehettem egy szem gyógyszert a karfájásomra.
- Allergia? – szólalt meg mellettem egy mély hang.
Felnéztem és a legszebb szempárral néztem szembe, amit valaha láttam. A végzős Benjamin Hethar.
- Igen – bólintottam és próbáltam úgy mosolyogni, „mint a filmekben”, mikor a főhősnő megpróbál bevágódni a főhősnél.
- Az nem kellemes – állapította meg Ben, aztán ő is elvett egy üdítőt.
Sötétbarna haját kikopott lila csík tette különlegessé. Emlékszem, mennyit nevettünk rajta Helennel, mikor beállított lila taréjjal. Arca kissé még gyerekes, de épp emiatt volt annyira vonzó. Magas, kidolgozott alakja volt. Több sportágban is kiemelkedő volt, de leginkább a küzdősportokban jeleskedett. Természetesen mindenkivel jóban volt az iskolában. Köztük az iskola legnagyobb k-ival is… ahogy Helen szokta nevezni őket.
Nem úgy tűnt, mint aki el akar menni.
- Hogy tetszik a bál? – kérdezte kedvesen.
Megfordultam és végignéztem az épp lassú számra ringó párokon.
- Rémes – suttogtam, mire Ben hangosan felnevetett.
- Igen, egyetértek.
- Hol van a barátnőd? – csúszott ki a számon.
Tudtam, hogy Ben egy Sandra nevű, hirtelenszőke csajjal járt, aki korban sokkal jobban illett hozzá, mint én.
- Szakítottunk – felelt, mire még jobban átkoztam azt a nagy számat.
- Sajnálom.
- Nem számít – mosolygott, aztán arra hivatkozva, hogy megkeresi a haverjait eltűnt.
Hosszan bámultam utána. Nem lenne egyszerűbb leszólítani és megmondani, hogy tetszik? Mit veszthetek?
- Csak nem Benjamin Hethart láttam épp elmenni mellőled? – ugrándozott mellém Helen.
- De – sóhajtottam. – Én meg szépen elbaltáztam…
- Mert?
- Szakítottak a barátnőjével…
- Jézusom! Ez remek! Várj, leadom a drótot – azzal már ott sem volt.
Hát igen. Ez Helen. Kis pletykafészek volt, de emellett imádnivaló. Ismét éreztem a szúrást a karomban. Hát nem volt elég egy szem orvosság? Próbáltam figyelmen kívül hagyni. Nem szedhettem sok gyógyszert. Inkább belemerültem a párok elemzésébe. Váltakozva csendültek fel a pörgősebb és lassú számok. Épp Chris Isaac Wicked Game című száma indult, mikor megint meghallottam a hangját.
- Táncolunk?
Rámosolyogtam. Egyből elfelejtettem, hogy fáj a karom. Bólintottam és felé nyújtottam a kezem, hogy a táncparkettre vezessen. Mikor a tömeg közepén voltunk megállt, szembe fordult velem és magához húzott. Életemben először táncoltam férfival, aki nem a rokonom volt. Hihetetlen érzés volt. Most egyáltalán nem bántam, hogy eljöttem.
„No, I don't want to fall in love, With you” – énekelte Chris.
Éreztem Ben illatát és teljesen elmerültem benne. Zöld szemei mintha hipnotikus erővel bírtak volna, nem volt erőm elszakítani tőlük az enyémeket. Jó érzés járta át a testemet.
- Nagyon jól áll ez a ruha – hajolt közel Ben és a fülembe suttogott.
- Köszönöm.
Már épp vége lett volna a számnak, de valakinek nagyon tetszhetett, mert újraindította.
- Kezd megtetszeni ez a szám – mosolygott szívfájdítóan édesen Ben.
- Nekem is.
Egyre többen lettünk a táncparketten. Talán ennek volt köszönhető, hogy Bennel szinte egymáshoz passzírozódtunk, de nem volt ellenünkre.
Éreztem, mikor jött el a pillanat. Ben hihetetlenül lassan ajkát az enyémhez érintette. Mint az ősrobbanás, ha hasonlítanom kellett volna valamihez. Éreztem, ahogy átjárja mindenemet a jóleső bizsergés, amiről annyi könyvben írnak. Viszonoztam a csókját. Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana.
Az iszonyatos fájdalom vetett neki véget. A kezem görcsbe rándult, én pedig felsikoltottam kínomban.
Ben nem értette mi történt. Értetlenül tartott, nehogy elessek.
- Daniel, mi a baj? – kérdezte idegesen.
- Fáj… fáj – suttogtam és éreztem, ahogy a fájdalom átterjed mindenhová a testemen.
Elvesztettem az irányítást. Többen megálltak körülöttünk és figyelték az eseményeket. Valaki egy tanár után kiáltott.
A gondolataim még tiszták voltak. Ne! Még ne! – kiáltottam magamban. Ne most! A titok hamarosan kiderül. Superman lelepleződik, a Macskanő elvét egy lépést. Vége. Úgy éreztem ez igazságtalan. Miért épp most? Most, amikor a legboldogabb vagyok. Nem akarok meghalni! Hallottam Helen hangját valahonnan távolról. Hallottam, hogy sír. Ben hangja idegesen csengett, szólongatott. Valakik helyet kértek. A barátaimat arrébb küldték, engem pedig lefogtak.
- Rákos – hallottam egyik tanárom hangját.
Aztán hallottam a susmorgást. Szinte láttam magam előtt Helen, Ben, Joy, Rick és Tim döbbent arcát. Hát mégsem mondott el mindent? Volt titka. De kinek nincs? Superman is jó ember volt, pedig voltak titkai. Nekem volt egy másik életem, amit nem voltam hajlandó elfogadni. Egy beteg, szánalmas kislány élete. Miért éltem volna abban, mikor volt egy normális életem.
Megszűnt a fájdalom. Már nem éreztem semmit. Lassan elernyedt a testem, én pedig az utolsó lélegzetemet vettem. Aztán minden elcsendesedett. Az utolsó, amit hallottam az Chris Isaac fájdalmas „No, I don't want to fall in love” kiáltása volt. Aztán, mint egy suhintás, eltűnt minden és én elmerültem a békés sötétségben.

---

Az író megjegyzése: Daniel „Álomhegy” valahol mindenkiben megvan. Azt hisszük, hogy el tudunk fogadni valamit, amikor pedig ott állunk előtte, rájövünk, nem akarjuk, hogy megtörténjen.
„Minden napodat éld úgy, mintha az lenne az utolsó.”