Halálos gyönyörűség by I.R.
„Hol is kezdjem? Tizennyolc vagyok és anyámmal élek egy tengerparti házban. A barátaim száma: kettő. Judi, az aranyszőrű retriever és Milo, az aranyhal. Azt hiszem ez még az érdekesebb része… Igen, hidd el. Van ennél unalmasabb is.
Magántanuló vagyok, tehát osztálytársak nuku és nyári szünet lévén még vizsgáim sincsenek, amik leköthetnének. Hatvan mérföldre lakunk az első szomszédainktól, tehát ez is kilőve.
A hétköznapjaimat általában úszással töltöm. Az egyetlen jó dolog ebben a házban, az a környezete. Megkockáztatom, hogy Ausztrália legszebb öble mellé épült. És egyedül az enyém, meg néhány delfiné…
Nem, sajnos még csak sellő sem vagyok. Hát igen… ilyen az én formám. Az egyetlen említésre méltó dolog az életemben, Clark Kent. Vagyis… az a helyes, talán velem egyidős srác, aki napjában többször is errefelé kocog. Az igazi nevét nem tudom, ezért hívom Clarknak. Fogalmam sincs, hol élhet, hisz mint mondtam az első ház vagy egy órányira fekszik innét... autóval.
Ja… egyébként Nadina Sorrensonnak hívnak.”
Mosolyogva csuktam be újonnan elkezdett naplómat. Sosem hozott lázba a dolog, hogy leírva is megörökítsem dögunalmas napjaimat, de most mégis vidáman raktam a polcra a kis füzetet. Jólesett kiírni magamból a dolgokat, még ha egy kis irónia is vegyült bele.
- Nadi, – nyitott be a szobámba Trish, az édesanyám – merülök, jössz te is?
Trish tengerbiológus volt. Gyermekkora óta imádta a vizet. Mindig is úgy tervezte, hogy a tenger mellett fog élni. És sikerült is neki megvalósítani az álmait. Csupán a férjéről kellett lemondania. De úgy látszott a munka teljesen leköti, az én káromra.
- Persze – feleltem.
Örültem minden percnek, amit az anyámmal tölthettem, hisz ez nem gyakran fordult elő. Azonnal nekiláttunk előkészíteni a búvárfelszerelésemet.
- Palack?
- Megvan.
- Úgy értem… ellenőrizted? – lépett mellém anyám.
- Ja… igen, persze.
- Oké. Hová tetted az uszonyokat?
- Én? – mutattam magamra színlelt felháborodással.
- Jó, megvannak – kapta ki a búváruszonyokat Trish egy nagy zacskóból. – Menj előre – mondta, aztán a saját cuccát kezdte keresni.
Elégedetten lépkedtem a homokos tengerparton. Annyira azért nem is unalmas. Leszámítva, hogy nem mindennap látok más embert anyámon kívül, még nem vagyok elzárva a külvilágtól, gondoltam. Sőt… én akár mindennap felfedezhetem az óceán csodáit. Ezt nem mindenki teheti meg.
Judi vidáman ugrándozva közeledett a part felől.
- Mi van te kis rosszcsont? – dörzsöltem meg az oldalát, mire cserébe egy nagy nyálas puszit kaptam a kezemre. – Kösz – töröltem a rövidnadrágomba.
- Indulhatunk? – haladt el mellettünk Trish, aztán elkezdte bepakolni a palackokat a csónakba.
- Aha – másztam be én is.
A kis, fehér csónak végébe ültem és a partot figyeltem. Ahogy távolodtunk, mintha a fák közül egy alakot láttam volna kilépni… de túl messze voltunk, hogy lássam, ki az. Mégis… mintha megéreztem volna, hogy Ő az. Aki mostanában gyakran feltűnik errefelé.
- Öltözz – kocogtatta meg a vállamat anyám és odanyújtott egy búvárruhát.
- Fúj – emeltem fel a szoros, fekete neoprén anyagot. – Muszáj ezt?
- Mélyre megyünk – kaptam a választ ellenkezést nem tűrő hangon.
Nagy nehezen, de végül belepasszíroztam magam a ruhába, majd felvettem az uszonyokat, végül a palackot.
- Mindig kövess – adta ki az utolsó utasításokat anyám, mielőtt elindultunk.
- Oké – bólogattam, miközben a búvárszemüveggel bajlódtam.
- Tudod, hogy hívta a nagyanyád a tengert, mielőtt belefulladt?
- Anyu… ha megint bizarr akarsz lenni, sikerült – néztem fel bosszankodva.
- De hát nem figyelsz rám. Úgy hívta, halálos gyönyörűség. Aztán lemerült és meghalt. Szóval kislányom, figyelj ide. Csak engem követsz, világos? Nem kószálsz el halak után…
Szemforgatva bólintottam.
- Csutora…
- Anyu – szóltam rá erélyesen. – Tudom, hogyan kell használni… ezerszer csináltuk már.
Anyám végül engedett és kiselőadás nélkül is hanyatt vágódott a vízbe. Fél másodperccel később már követtem is.
Mindig is elbűvölt a kékség, ami bármerre néztem elborított mindent. Aztán az élővilág volt a másik, amiért már öt éves korom óta imádtam merülni. Színes halak tömkelege úszkált hatalmas rajokban. Néhány nagyobb hal megbontotta a rendezett formát, aztán unottan tovább evezett.
Minél mélyebbre mentünk, annál sötétebb és annál gazdagabb élővilág várt minket. Anyám minden érdekes apróságnál megállt, hogy mintát vegyen belőle. Lehetett az akár hínár, vagy egy darab kő.
Ezen a területen volt a világ egyik legszebb korallzátonya. Ám közelebb a nyílt tengerhez – ott, ahol mi merültünk - már csak kopár sziklák meredeztek, tele izgalmas víz alatti hasadékokkal.
Anya biztosan nem örülne, néztem el az egyik sziklaüreg irányába. Bár még csak szürkületre emlékeztető fényviszonyok uralkodtak, elég nehezen vettem ki anyám körvonalait. Talán jobb lenne nem elkószálni. Viszont, ahogy elnéztem a barlangot, elég érdekesnek tűnt. És nincs is olyan messze. Onnan még biztos, hogy visszatalálok, győzködött az izgalomra éhező énem.
És mivel másik énem nem volt, hamarosan testközelből vizsgálgattam a barlang bejáratát. Nem tűnt természetesnek…
Hirtelen rám tört a késztetés, hogy megnézzem, mi van odabent. Hisz nem túl nagy, elveszni csak nem veszek el benne.
Ahogy beúsztam, szinte éreztem, ahogy a szívem a torkomban lüktet és erősen ráharaptam az oxigént szolgáltató csutorára. Legnagyobb döbbenetemre a szikla legnagyobb benti üregében egy, a felszínig nyúló hasadék fényt szolgáltatott. Érdemes volt ma merülni, villant át az agyamon a gondolat, aztán észrevettem…
Egy láda. A sziklaterem talaján. Nagy, barna faláda, mint amilyenekben nagyi az ősrégi kacatokat tartotta. Két lábtempóval már ott is voltam felette. Megpróbáltam kinyitni, ám az makacskodott. Már épp ott akartam hagyni, de akkor hirtelen ismét az a késztetés vett erőt rajtam, ami ide is bevonzott. Meg kell tudnom mi van benne. De a láda csak nem akarta megadni magát.
Mérgesen figyeltem, ahogy egy apró halacska könnyedén beúszik az óriási kulcslyukon. Igazságtalanság, fontam karba a kezem.
Akkor is megnézem, mi van benne, határoztam el. Megemeltem, de ugyanebben a pillanatban a palackomból süvíteni kezdett a sűrített levegő. Szó szerint elállt a lélegzetem. Sosem történt még ilyen velem. Azonnal eleresztettem a ládát, ami nagy huppanással ért földet, de nem foglalkoztam vele.
Megpróbáltam visszatartani azt a kevés levegőmet, ami még megmaradt. Csak semmi pánik, figyelmeztettem magamat. Megfordultam és a sötétben próbáltam kivenni a barlang kijáratát. Végigtapogattam az érdes sziklákat, míg végre eljutottam a résig. A szemem előtt kezdtek összefolyni a dolgok. Anyám megmondta, emlékeztem vissza, miután beúsztam a barlangba.
Biztos, hogy ez ilyen hosszú volt? – kérdeztem magamtól, miközben lehámoztam a nehéz palackot a hátamról. Többször is bevertem a vállam a sziklákba. Kitartás, bíztattam magam.
De végül nem jutottam el a kijáratig. Olyan volt, mintha a barlang visszafelé húzna. Mint a rémálmokban, mikor futni akarunk, de minden tagunk megbénul és tehetetlenül hagyjuk, hogy elragadjon minket az áramlat. Engem az most többször is a falhoz vágott, mielőtt elvesztettem az eszméletemet. Utolsó tiszta gondolatomban még felidéztem anyám arcát és azt, hogy mennyire szeretem…
- Gyerünk, kicsim, lélegezz – hallottam meg Trish sírástól elvékonyodott hangját.
Egy száj tapadt az enyémre, hogy levegőt fújjon bele, mire köhögnöm kellett. Miközben a számból víz folyt, hallottam a megkönnyebbült sóhajokat. Fájt minden tagom.
Elég erősnek éreztem magam, hogy kinyissam a szemem, de nem az a kép fogadott, amit vártam.
Egy gyönyörű, sötétkék szempár nézett rám, miközben a csuklómon ellenőrizte a pulzusomat. A víztől fejére tapadt fekete haja csak fokozta a látványt. Szemei alatt kialvatlanságról árulkodó vörös táskák húzódtak. De ez sem tudta elrontani az összképet. Egy hihetetlenül vonzó fiú ült mellettem.
A másik oldalamon anyám simogatta ki a vizes hajat az arcomból. Azonnal bűntudatom támadt.
- Sajnálom – mondtam halkan és megfogtam a kezét.
- Jaj, kicsim, annyira megijesztettél… - törölte ki a könnyeket a szeméből Trish. – Ha nincs ott Luke, én nem is tudom mit tettem volna…
- Luke…? – kérdeztem vissza értetlenül, majd újra a fiúra tévedt a tekintetem.
- Ő mentett meg. Kihúzott a barlangból. És mindezt palack nélkül – áradozott anyám.
- Nem volt olyan mélyen – szólalt meg Luke zengő mély hangján.
- Köszönöm – suttogtam.
Nem tudtam levenni a tekintetemet róla. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnt.
- Hazamehetnénk? – néztem anyámra.
- Persze… Luke, velünk jössz? – fordult a fiúhoz.
- Nem. Itt a saját csónakom. És még le akarok merülni a palackjáért.
- Oh, azt nagyon megköszönném – tette a karjára a kezét anyám, majd elbúcsúzott tőle.
Összezavarodva fogadtam el anyám támogatását, mikor a parton kiszálltunk a csónakból.
- Mi történt? – kérdeztem útban a ház felé.
- Nem hallgattál rám…
- Anya…
- Jól van, jól van. Észrevettem, hogy nem vagy mellettem és keresni kezdtelek. Mikor feljöttem a felszínre, hogy megnézzem ott vagy-e Luke csónakja ott állt a miénk mellett. Aztán pár perc múlva feljött a karjában veled. Nem volt pulzusod. A szívbajt hoztad rám. Luke azonban újraélesztett. Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg neki…
Szóval Luke…, gondoltam. És akkor hirtelen leesett honnan volt olyan ismerős. Szájon át lélegeztető srác egyenlő futó srác. Naponta többször is ezen a partszakaszon kocogott. Ha nem volt más dolgom – ami gyakran előfordult – akkor rajta legeltettem a szemem. Tökéletes teste volt. Tipikus úszó alkat. Kidolgozott izmokkal, széles vállal és keskeny csípővel.
- Szeretnék pihenni – suttogtam, mikor végre beértünk a házba.
Judi vidáman körülugrált, mintha tudná, hogy a halálból tértem vissza. Anya bekísért a szobámba, aztán magamra hagyott. Fáradtan dőltem be az ágyba.
„Minden búvárral megesik” – önkéntelenül is elővettem a naplómat és azonnal körmölni kezdtem. „De én láttam. Tudom, hogy igazi volt. Egy kincsesláda a tenger fenekén. És majdnem megölt. Vissza kell mennem hozzá.”
Abban a pillanatban, mikor leírtam fogtam fel, hogy tényleg ezt akarom. Vonzott magához. Kipattantam az ágyból, feledve minden fáradtságomat. Pár percig hallgatóztam az ajtón és szomorúan állapítottam meg, hogy anya sír. Biztosan megrázta a dolog.
Elhajtottam a bűntudatomat és kiosontam az erkélyemen keresztül. Gyakran itt szöktem ki éjjelente, hogy hangosabban hallhassam a tenger morajlását. Szerencsére egy búvárszemüveg ki volt akasztva az erkély korlátjára. Nem leszek lent sokáig. Addig kibírom egy levegővel. Őrültség, tudtam… mégis muszáj volt visszamennem. Lefutottam a partra, épp mikor Luke csónakja megérkezett.
Érdeklődve figyelte a készülődésemet, végül mikor rájött mire készülök, öblös léptekkel mellettem termett és lefogta a kezeimet.
- Nem mehetsz vissza… – mondta határozottan.
- Nadina – segítettem ki.
Belenéztem azokba a tengerkék szemekbe és rögtön megfeledkeztem mindenről. De lassan újra megéreztem a hívást.
- Muszáj – próbáltam meg lehámozni magamról a kezét.
- Meghaltál ott.
- Igen… és köszönöm, hogy megmentettél.
- Őrült vagy.
Vállat vontam. Végre sikerült kiszabadulnom a szorításából. Gyorsan beugrottam a csónakba.
- A láda nincs ott – kiáltotta oda Luke, épp mikor már indultam.
A motor lefulladt az ijedtemben hirtelen adott gáztól. Döbbenten néztem a fiúra. Hát ő is látta.
- Akkor hol van? – kérdeztem.
Luke a csónakjára pillantott. Több sem kellett, egy pillanat múlva már a vízben voltam, hogy átússzak hozzá. Felkapaszkodtam a csónakba, s részegülten vetettem rá magam a régi faládára.
- Hé, nyugi – lépett mellém Luke.
- Nálad van a kulcsa? – néztem rá reménykedve.
- Igen – felelte egyszerűen, mire elállt a lélegzetem.
Körülnéztem, de semmit sem láttam a fedélzeten. Pedig egy elég nagy kulcs kellhetett hozzá.
- Nincs itt – olvasott a gondolataimban Luke. – Otthon van.
- Hol laksz?
- Nem messze – válaszolt kitérően.
Hát, talán tévedtem és már közelebb is épült ház. Végül is nem gyakran mozdultam ki otthonról, nem tudhattam.
- Hozd el a kulcsot! – kértem.
Luke elnézett a tenger felé, majd hosszas fontolgatás után bólintott.
- Ez a láda többet rejt, mint gondolnád. Nincs benne kincs, vagy arany.
- Akkor?
- Átok.
Na, jó, erre még önkéntelenül is felkuncogtam.
- Mi?
- Máskülönben miért vonzana annyira? – mosolyodott el Luke is, pedig ő halálosan komolyan beszélt.
Egy pillanatig elméláztam milyen rejtélyes mosolya van, aztán hevesen megráztam a fejem.
- Nem léteznek átkok… vagyis – a ládára pillantottam – gondolom, nem léteznek.
Luke kiemelte a ládát a csónakból, én pedig követtem akaratom ellenére is. Letette a homokba, aztán intett, hogy én is üljek le.
- Az őseim errefelé hajóztak régen… - kezdte, közben a vizet fürkészte.
- Kereskedők voltak? – kérdeztem, mikor Luke szótlan maradt.
- Kalózok – vágta rá azonnal, mire kissé hátrahőköltem.
- Övék volt ez? – simítottam végig a láda faragott díszeken.
- Nem.
Luke keresztbe rakta a lábait, aztán velem szemben leereszkedett rájuk.
- Nemrég kutattam a padláson. Régi ócskaságok. Értéktelen örökségek. És egy vers.
- Művészlelkű kalózok? – vontam fel a szemöldökömet.
- Úgy tűnik. A vers egy átkot emlegetett. És egy nőt, akit a saját szerelme ölt meg.
- Ez szörnyű – húztam el a szám. – Meg tudnád mutatni?
- Nincs nálam. De tudom fejből…
Érdeklődve vártam és ahogy Luke megszólalt szinte elvarázsolt hangja dallamosságával.
- „Ha feljön a hold,
Látja vádló szemét.
Ha tengerre száll,
Érzi szörnyű vesztét.
Csak szeretni akarta,
S most átok rajta.
Hisz bolond elme bolond tette
Magára haragította az Isteneket.”
- Nem is rossz – mondtam és próbáltam leplezni a libabőrömet.
- Később találtam rajzokat a ládáról. És feljegyzéseket – folytatta Luke izgatottan. – Azt hiszem, az átok egész nemzedékeket foglal magába. A mi dolgunk őrizni a ládát, ami ellenállhatatlanul vonz, mégsem nyithatjuk ki…
- Vá…vá….várj… úgy érted a te ősöd ölte meg a saját szerelmét? – Luke bólintott, mire nagyot nyeltem. - És ugyan miért nem tudjátok kinyitni?
Hiába próbáltam leplezni, megrémített ez a történet, pedig még a felét sem ismertem.
- Mert egyszerűen nem megy. És különben is, elrejtették a ládát és eddig biztonságban is volt mindenki…
- Én meg rászabadítottam a világra egy gonosz ládát… - forgattam a szemem, majd feltápászkodtam a földről. – Őrültség. Tartsd távol a dobozodat tőlem.
Azzal már mentem is volna, ha valami nem húzott volna a láda felé. Mintha egy láthatatlan kar nem eresztett volna.
- A fenébe is. Mi ez? Nem csak az utódokat vonzza?
- Minden embert vonz. De ők meghalnak a láda erejétől. Mi nem.
- Szuper… ne. Várj! Úgy érted, hogy ezért…?
- Pontosan.
Döbbenten ereszkedtem vissza a homokba. A láda miatt romlott el a palack. Az átok megölt volna, ha Luke nem segít. Nem is értem, hirtelen miért hittem el mindent, amit a fiú mondott, de megtörtént.
- És most miért nem…?
- Meghaltál pár pillanatra… gondolom ez valami kerülőút az átok ellen – vont vállat Luke.
Idegesen viháncolni kezdtem.
- Na, várjunk. Épp azt veszem be, hogy egy nő elátkozta a saját kalózszerelmét, mert…?
- Mert az megölte őt.
Gúnyosan elmosolyodtam.
- Tudod, ezzel már csak egy gond van. Hogy tudta elátkozni, azután hogy megölték?
- Ki mondta, hogy azután tette? – Luke könnyedén vette a dolgokat. – Sofia boszorkány volt – jelentette ki.
Elkerekedtek a szemeim, majd hanyatt vetettem magam a homokba kínomba.
- Boszorkány, persze…
- Van más magyarázatod?
Luke árnyéka rám vetült, ahogyan felállt. Megértően figyelte a reakciómat.
- Igen. Te őrült vagy. Ez csak egy láda. És neked túl nagy a fantáziád – nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon, majd amikor már talpon voltam, a mellkasára böktem.
- Nem vagy kíváncsi mi van a ládában? – mosolyodott el hamiskásan a fiú, amivel még ellenállhatatlanabbá tette saját magát.
Megráztam a fejem és újra nekilendültem a partnak.
Most sem jutottam messzire, de most Luke miatt.
- Az ükükük… nagyakárkim azt írta róla, idézem: „életem legnagyobb kincse van ott eltemetve, átkával a víz alá szorítva”.
Makacsul hallgattam. Nem akartam belekeveredni semmibe. Már csak az kellene anyámnak. Most haltam meg majdnem, aztán még kincsekre is vadásszak. Inkább élem az ultrauncsi életemet, mint hogy halott szeretők után kutassak.
- Szóval nem érdekel – lassított le mellettem a fiú.
- Jól sejted.
- Pedig én azt hittem, lehet köztünk valami. Úgy látszik, csak én érzem ezt a különös bizsergést.
A lábaim önkéntelenül is lelassultak. Hangosan felnevettem, aztán megfordultam.
- Most ezzel akarsz zsarolni? Talán gyáva vagy egyedül kideríteni mi van benne?
- Én nem tudom kinyitni, emlékszel? – tartott fel egy nagy kulcsot Luke, mire eltátottam a számat.
- Azt mondtad nincs nálad.
- Hazudtam.
Összehúzott szemekkel méregettem, de végül visszamentem hozzá.
- És szerinted én ki tudom nyitni?
- Nem hat rád az átok. Legalábbis nem teljesen.
Bólintottam. Ez igaz. De akarom én tudni mi van benne?
Igen, sajnos igen, feleltem magamnak. Győzött a kíváncsiságom. Visszabaktattunk a víztől kiszálkásodott ládához.
- És ha valami undorító lesz benne? – néztem fel, mikor a kulcsot a zárba illesztettem.
Luke szemforgatva megfogta a másik kezem.
- Sikíthatsz.
- Kösz.
Nagyot sóhajtva fordítottam el a kulcsot, mire pár halk kattanás következett. Aztán mintha a láda megadná magát, kiszabadult az évszázadok óta bennszorult levegő és felugrott az ívelt fatető.
Alig mertem hozzáérni. Végül Luke segítsége kellett, hogy teljesen fel tudjam nyitni. Iszonyatos mennyiségű por szállt ki belőle, mintha nem lett volna a víz alatt sosem. Nem firtattam ez, hogy lehetséges. Két kézzel legyeztem el a port a szemünk elől.
És igazából kedvem is lett volna sikítani, mikor kitisztult a kép előttem. A ládában művészi pontossággal voltak lerakva a… csontok. Emberi csontok. Köztük egy koponya is.
- Azt hiszem, mindjárt hányok – ugrottam fel ismét.
Luke azonban megragadta a kezem és visszahúzott.
- Ezt nézd – vett ki a csontok mellől egy teleírt lapot. – Ez egy vers.
- Ja… spanyolul.
- Nyugi, én tudok spanyolul.
- Ettől féltem.
- „Előre láttam szíved árulását,
Megtettem mit enyém diktált.
Életed, ha rajtam múlik,
Örök kínszenvedéssé válik.
Örök sóvárgás lesz kenyered,
Hogy lásd mit kellett elszenvednem.
S, ha más hozzám mer nyúlni,
Lerántom magammal a pokolba,
Hisz előlem nem tud elbújni
Leszármazottaid végtelen sora.”
- Hm… jókívánságok? – temettem az arcomat a tenyerembe.
Luke mosolyogva tette vissza a lapot. Én meg kétségbeesetten próbáltam megfejteni az arckifejezését. Mintha minden rendben lenne.
- Ez miért ilyen vidám hír? – kérdeztem végül, mikor nem bírtam tovább.
- Azt hiszem, tudom, hogy törjük meg az átkot. Mint tudjuk Sofiat megölte a szerelme, mert azt hitte megcsalja…
- Úgy érted… te tudtad – javítottam ki elhúzva a számat.
- De a nő előre látta mi fog történni, így megátkozta a férfit – folytatta rezzenéstelenül a fiú. – Az pedig elrejtette ebben a ládában és a tengerbe dobta. Gondolom, hogy senki ne találjon rá és ne bánthasson senkit.
Hát, ja… ilyen szerencsém is csak nekem lehet.
- Na és hogyan törjük meg? – sürgettem Luke-ot.
- El kell temetnünk – mutatott a fiú a maradványokra. – „Haragból megátkozva, megbocsájtással felszabadítva.”
- Hű… ez mi volt? Bölcsességek Luke-tól? – próbáltam meg viccelődni.
A fiú rám villantotta mosolyát, majd újra elkomolyodott.
- Mindkettejük megbánta, amit tett.
- Ez elég lesz?
Elégnek bizonyult. Egészen elvarázsolt minket az esemény varázsa. Igaz, nem a legromantikusabb és nem is a leggusztusosabb dolog volt, amit életemben tettem, de kétségkívül az egyik leg… hősiesebb.
Kerestünk egy nyugodt helyet az öbölben, ahol biztosan lehettünk benne, hogy nem mossa ki a víz, ha eltemetjük. Aztán kézzel – ami szintén nem a legértelmesebb dolognak tűnt – ástunk egy sírgödröt. Akár a tíz éves gyerekek, akik elrejtik a kincseiket. Az üregbe helyeztük a ládát, a verssel együtt, majd betemettük.
Aztán csak álltunk ott és néztük a tengert. Végtelen nyugalom szállt meg mindkettőnket, mintha valami olyat engedhettünk volna el, amitől megkönnyebbültünk. A segítségünkkel lezáródhatott egy százéves viszály és ez jó érzéssel töltött el. Mert a szenvedély sok őrültségre ragadtathat el minket, de az, aki igazán szeret minket, még ezeket is megbocsájtja.
Luke-ra néztem, aki ugyanígy elmerült a gondolataiban.
- Menjünk vissza – mondtam és ujjaimat összefűztem az övéivel.
Teljesen természetesnek tűnt a mozdulat. Luke sem bánta. Sőt…
- Szóval kalóz ősök… - kezdtem, de Luke lefröcskölt, mielőtt még folytathattam volna. – Ó, hát ez… - ráztam le magamról a vizet. – Ezt még visszakapod!
Luke azonnal elvigyorodott és futásnak eredt. Nevetve követtem.
Sofia sírját nem jelölte semmi. Bár a tenger hullámai normális esetben még dagálykor sem értek el idáig, most egy hatalmas hullám vizet sodort az újonnan betemetett láda fölé, majd nyugodt morajlással tért vissza a helyére, a halálos gyönyörűségbe.
Szinte már álmomból is olyan undorítóan boldog mosollyal keltem, amit mindig is utáltam a tévében látni. Most viszont, hogy az én arcomon ragyogott, mindjárt megenyhültem a rakatnyi romantikus szappanopera iránt.
Első mozdulatommal a naplóm után nyúltam, ami mostanában nagyon a szívemhez nőtt. Főleg mivel ebbe írtam le életem első igazi kalandját. Pár napja a halálból visszatérve megoldottam egy száz éve kallódó szerelmi tragédiát. Azért ez nem semmi. Gyorsan lefirkantottam néhány gondolatot, aztán kipattantam az ágyból és a konyhába rohantam. Anyát sehol sem láttam. Hm… Ez fura.
Aztán eszembe jutott, hogy emlegetett valamilyen kutatást. Biztosan ment anyagot gyűjteni. Dologtalanul ültem fel a konyhapult mellé.
Pár pillanat múlva Luke lépett be a hátsó teraszajtón. Mosolyogva jött oda hozzám és egy csókot nyomott a számra. Ha lehet még boldogabb lettem.
- Jó reggelt! – suttogta és átölelt.
- Húha… mi van ma? – fúrtam bele a vállgödrébe az arcomat.
Nagyon jó illata volt. Tenger és valami ellenállhatatlanul férfias aroma.
Azóta a nap óta jártunk, amelyiken megmentett. Nem kellett beszélnünk róla, mindketten éreztük, hogy egymáshoz tartozunk. Luke minden nap jött, sétálgattunk, meséltünk egymásnak az életünkről.
- Menjünk le a partra! – vetette fel az ötletet a fiú, majd választ sem várva megragadta a kezem és húzott maga után.
Összevont szemöldökkel, de mosolyogva figyeltem, milyen nagy ma a lelkesedése.
- Tudod… ha arról lenne szó… nem csaltalak meg.
Luke várakozásaimnak megfelelően felnevetett, aztán rám villantotta híres kalózmosolyát.
- Nem is ajánlom – karolta át a derekamat.
- Gondolkodtam a történteken. Honnan vetted azt az idézetet? Tudod… a megbocsájtás… feloldozás dolog.
- Feljegyzésekből – vonta meg a vállát Luke.
- Úgy érted… az a kalóz tudta hogyan oldhatja fel az átkot, mégsem tette? – szűrtem le döbbenten a következtetést, mire Luke bólintott. – De hát miért?
Egy ideig azt hittem Luke nem válaszol. De végül halkan beszélni kezdett:
- Tudod… megbánta, amit tett, de úgy gondolta nem érdemel bocsánatot.
- Azt akarta, hogy kísértse a szerelme – egészítettem ki.
Kicsit felkavart a dolog, de valamiért meg is nyugtatott. Végül is jó vége lett.
Már elég közel jártunk a parthoz és akkor hirtelen megláttam anyámat. Egy nagy pléden pakolászott különböző kosarakat. A takaró közepén pedig egy nagy, hófehér torta állt.
Majdnem a homlokomra csaptam saját feledékenységemen megdöbbenve.
- Boldog születésnapot! – ölelt meg Luke újra.
- Hát ezt… el is felejtettem – suttogtam meghatottan.
Luke felnevetett és odavezetett anyámhoz, aki már tárt karokkal várt.
- Köszönöm – öleltem át szorosan.
- Boldog születésnapot, Nadina!
Éreztem az arcomon, hogy anyám könnyezik. Hisz pár nappal ezelőtt majdnem meghaltam, épp a tizenkilencedik születésnapom előtt. Azt hiszem, hálát adhatok, hogy mégis itt vagyok azokkal, akik szeretnek. Anyám válla fölött rámosolyogtam Luke-ra.
Sosem voltam még ilyen boldog.
---
Élmény volt írni! ;D
Alig pár órával ezelőtt hirdették ki az eredményt, aminek nagyon örültem. Ja és igen, a képen twilight-os kép van, mivel a legtöbben fanfictionnal indultak. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése