Végzetes találkozás pályázat, 2010. július 29.

Végzetes találkozás

1844.

Július 29. Szír-sivatag, Szíria

IV. nap

Fájdalmas volt az ébredés. A szám kicserepesedett, a bőröm tüzelt, a fejem pedig lüktetett a hőségtől. A derekamba minden egyes mozdulattól éles fájdalom hasított.
Felegyenesedtem Sheba hátán és körülnéztem.
A sárga homok óceánként terült el a lábunk alatt. A láthatár forrón remegve nyúlt a végtelenségig. Esélytelen volt a kijutás.
A ló zihálása rántott vissza a valóságba.
- Sajnálom kicsim – simítottam végig a gyönyörű fríz nyakán.
Egy nagyobb sziklához irányítottam, ami elég árnyékot nyújtott mindkettőnknek. Szinte leestem a ló hátáról.
Kábán kioldoztam az oldalára erősített palackot és tartalmát a földre öntöttem, ami azonnal magába szívta, de előtte legalább Sheba ihatott belőle.
Nekem már nem maradt.
Elkúsztam a szikla tövébe, s újra elaludtam, annak ellenére, hogy tudtam, most ez a legrosszabb, amit tehetek. De már nem tudtam tisztán gondolkodni. Utolsó éber percemben még felidéztem a férfi arcát…
Vajon miért alakultak így a dolgok?
Talán a végzet. Az rendezte így őket.
Az volt a végzetem, hogy találkozom vele, aztán elveszítjük egymást…
A szomjúság az utolsó csepp erőmet is elszívta és most beköszöntött az álom, amiből nem tudtam lesz-e ébredés.
Eszméletlenül terültem el a sima felületű szikla mellett, melynek egyetlen egyenetlensége egy kalapáccsal bevésett, de mesterien kidolgozott kígyó volt…

Július 26. Ruwaq-hegység, Szíria

I. nap

- Kisasszony, kisasszony! Egy úr van itt. Önt keresi – ébredtem az éjszaka közepén a szobalányom hangjára.
Álmos szemekkel ültem fel az ágyamban. Egy úr?
- Nem a bátyám az? – kérdeztem, miközben nyújtózva felkeltem és hagytam, hogy Zoe, a szobalány segítsen felvenni egy egyszerű vajszínű ruhát.
- Nem, kisasszony. Az úr magas és sötét hajú.
Eltöprengtem hány ennek megfelelő embert ismerek. Végül arra jutottam, hogy egy ismeretlen férfi vár rám lent.
Hát csak várjon, gondoltam kárörvendve, közben szőke tincseimet próbáltam megzabolázni pár csattal.
Hiába próbáltam méltóságteljesen levonulni a lépcsőn, a kíváncsiság önkéntelenül is meggyorsította a lépteimet.
A férfi az előszobában állt, útra készen. Akaratom ellenére is megtorpantam, mikor megláttam. Kétségtelenül az egyik legvonzóbb jelenség volt, akit valaha láttam.
Sötét haja a homlokába hullott. Lágy vonásai megfeszültek, érzéki szája egy szorosan összepréselt vonallá vált. Zöld szemeiben idegesség bujkált. Mikor észrevett hosszú léptekkel azonnal előttem termett.
- Te lennél Anne? – kérdezte mellőzve minden jó modort.
- Miss Palmer – javítottam ki hidegen.
- Miss Palmer – vigyorodott el egy pillanatra gúnyosan, aztán ismét visszatért az ideges arckifejezés.
- És ön kicsoda? – hátráltam egy lépést.
- Ian Walton, a bátyád barátja.
- Tessék? Hol van Tim? – kaptam fel a fejem érdeklődve.
Tim tizennégy napja indult el Damaszkuszba üzleti ügyben. Azóta semmi hír nem érkezett felőle. Normális esetben az út maximum egy napig tart. Tehát már réges-rég vissza kellett volna érnie. Ezzel nagyon is tisztában voltam, és emiatt már napok óta rossz érzés kerülgetett.
Ahogy ránéztem az állítólagos barátra, azonnal tudtam, hogy aggodalmam nem volt alaptalan.
- Mi történt vele? – kérdeztem halkan, mintha előre sejtettem volna a választ.
- Meghalt.
Sosem volt szoros a kapcsolat köztem és a bátyám között. Sokszor veszekedtünk és rengeteg dologban eltért a véleményünk. De főleg azért voltunk szinte idegenek egymásnak, mert Tim soha nem volt itthon. Ha nem üzleti ügyben távozott valahova, akkor szórakozni járt.
- Mikor? – tettem fel a kérdést megtörve.
Mert bár nem ismertem túlságosan jól, halálhíre megrázott.
- Tegnapelőtt – felelt a férfi lehajtott fejjel.
Őt jobban megrázta a dolog, mint engem, gondoltam szégyenkezve.
- Hol van?
- Tadmurban eltemették tegnap.
- Tadmur? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. – Én úgy tudtam Damaszkuszba ment.
Ian erre már nem mondott semmit. Gondolom pontosan tudta, hogy Tim hazudott nekem az útjáról.
Elgyengült lábakkal támaszkodtam a falnak, s agyamban csak az zakatolt, vajon miért tette ezt velem Tim.
Már épp tettem volna fel a következő kérdést, mikor az ajtó kivágódott és egy magas alak bukkant fel a sötétből. Arcát fekete kendővel takarta el, így csak a szemét lehetett látni. Kezében kés villant, mire kirázott a hideg.
Azonban arra sem volt időm, hogy felsikoltsak, a férfi rátámadt Ianre.
- Fusson! Hozza a lovakat! – ordította oda a férfi, majd egy balegyenestől a padlón kötött ki.
Nem tétováztam, azonnal a hátsó kijáratnál termettem. A szoknyámat marokra fogva futottam az istállókhoz, ahol már felnyergelt lovak vártak. Szóval számított a sietős távozásra, állapítottam meg.
Megragadtam a kantárszárakat és sietős léptekkel a ház elé mentem, ahol egy gyönyörű fekete, fríz ló várakozott. Gondolom betörő gazdájára. Hallottam a dulakodás hangjait bentről, de szememet nem tudtam levenni az állatról. Kezemből önkéntelenül is kicsúszott az egyik ló gyeplője. Odaléptem a fekete paripához és szoknyáim tömegével megküzdve felültem a hátára.
Ebben a pillanatban Ian tűnt fel a hátsó udvarból és habozás nélkül felpattant a mellettem nyugtalanul mocorgó telivérre. Vágtázva dél felé vettük az irányt.


Július 27. Ruwaq-hegység, Szíria

II. nap

Csak hajnal felé lassítottunk, mikor már mérföldekre kerültünk a házamtól. Ian leszállt a saját lováról, s az enyém – vagyis inkább a támadónk lova – mellé állt, hogy engem is lesegítsen.
- Mi a fene volt ez? – támadtam rá mérgesen elutasítva a segítségét.
- Csak udvarias akartam lenni – tárta szét a kezeit vigyorogva Ian.
Szemforgatva csúsztam le a nyeregből.
- Tudja, hogy nem erre gondoltam. Az a férfi ott a házban… ugye ő ölte meg Timet?
Ian erre felszisszent, de nem mondott ellent.
- Követ minket? – pillantottam hátra a poros úton.
- Valószínűleg - morgott Ian ilyen rosszkedvűen, aztán se szó, se beszéd, elvezette a lovakat az erdő felé.
Bosszankodva követtem. Annyi kérdés kavargott bennem, de úgy tűnt, a férfi nem hajlandó megválaszolni őket. Emellett pedig nem nagyon bíztam benne. Hisz semmit sem tudtam róla…
Egy kisebb tisztásra értünk ki a fák közül. Máskor talán elámultam volna a hely szépségétől, ám most sokkal fontosabb dolgok aggasztottak.
A férfinak egyszer csak döbbenetében elakadt a lélegzete.
- Mi történt? – tudakoltam ijedten.
- Te elloptad Kasim lovát? – emelte le a hímezett pokrócot a fríz lóról.
- Maga ismeri azt az alakot? – kérdeztem vissza.
- Úristen, te megőrültél – dobta le mérgesen a takarót a földre Ian, aztán csak bámult rám, mintha tényleg nem lennék épeszű.
Kis bűntudat kezdett motoszkálni bennem. De nem! – ellenkeztem. Hiszen az az alak betört a házamba… minimum annyi visszajár, hogy ellopom a lovát.
- Ennyire fontos neki ez a ló? – kérdeztem, mikor nem bírtam tovább a némaságot.
- Ez a ló… a kedvence.
- Nem tudtam – vontam vállat. – Nekem meg a bátyám volt a mindenem. Kvittek vagyunk.
Ian hitetlenkedve nézett, majd harsányan felkacagott.
- Te aztán tényleg vagy nem semmi!
- Óh, ezt csak nem a bátyámtól hallotta? – mosolyodtam el „Tim mondatát” viszonthallva.
- De. Nem is egyszer – nevetett még mindig a férfi.
- Istenem, mennyit veszekedtünk – sóhajtottam leereszkedve a fűbe.
A férfi eközben kikötötte a lovakat, majd mellém telepedett.
- Mindig rólad mesélt… Annyit, hogy már úgy érzem ezer éve ismerlek.
- Ó – csak ennyit bírtam kinyögni elszorult torokkal.
A könnyek fojtogattak. Tim a bátyám volt. Talán nem volt túl szoros kapcsolatunk, de akkor is ugyanabból a makacs vérből származtunk.
- Honnan ismerted? – tereltem el a témát, hogy megússzam sírás nélkül és egy kicsit többet derítsek ki rejtélyes kísérőmről.
- Együtt… dolgoztunk egy ügyön.
- Ó, szóval ne kérdezzek semmit – állapítottam meg komoran.
Timtől már ismertem azokat a jeleket, amik erre utaltak.
- Hová fogunk menni?
- Délre…
- A sivatagba? – tudakoltam ijedten.
- A közelébe.
Hiába vártam további magyarázatra, Ian hallgatásba burkolózott. Nekidőlt egy fának és csukott szemmel pihent.
Próbáltam követni a példáját, de túl sok gondolat kavargott a fejemben. Így hát megvártam, míg a férfi felkel, majd figyeltem, ahogy újra felnyergeli a lovakat.
- Jössz? – pillantott rám kérdőn, a kezét nyújtva.
Megfogtam, majd mintha megégetett volna, elrántottam az ujjaimat.
- Induljunk – fordult el Ian krákogva.
Visszaszálltunk a lovakra, amit a testem kellemetlen sajgással vett tudomásul.
- Nem fogom felróni később, ha normálisan ülsz arra a lóra – utalt a női nyereghez szokott tartásomra Ian.
Sóhajtva átvetettem az egyik lábamat a ló másik oldalára, s a fájdalom kissé enyhült is. Otthon csak így voltam hajlandó lovagolni és nem érdekelt, ha valaki meglátott. Akkor most mégis miért érdekel ennek a férfinak a véleménye? – kérdeztem magamtól dühösen, de választ nem kaptam rá sehonnan.
Ügetésre fogtuk a lovakat, közben Ian Kasimról, az üldözőnkről beszélt.
- Kíméletlen gyilkos… Tadmurban egy nagyobb hajó rakományára készült lecsapni az ostoba társaival. Én és Tim megakadályoztuk és lebuktattunk mindenkit. Egy ideig úgy tűnt az ügy le van zárva. Ám Kasim megszökött a börtönből és megölte Timet. Tudta, hogy valahol van egy húga, aki a vagyont örökli, így hát ideindult, hogy kiraboljon. Amint megtudtam, hogy Tim meghalt, érted jöttem és szerencsére előbb értem ide.
- Köszönöm – suttogtam könnyekkel a szememben.
Gyorsabb iramra fogtam a lovat, hogy a szél lehűtse lángoló arcomat. A mellkasomat kellemetlen érzés feszítette. Most magányosabb voltam, mint eddigi életemben bármikor. A még egyetlen megmaradt rokonom is meghalt. Nem maradt senkim.
Lopva pillantottam a mellém ügető férfira. Talán…
Verd ki a fejedből! – feddtem meg magam.
Órákon keresztül mentünk, míg végül célhoz értünk.
A hegyek már régen nem látszottak mögöttünk, és a nap is egyre nagyobb hévvel égette érzékeny bőrömet. A növényzet fogyatkozott, helyét átvette a homok. Ám mielőtt még túlságosan is belevesztünk volna a sivatag megkülönböztethetetlen dűnéibe, Ian egy oázisba vezetett.
Szemet gyönyörködtető látvány volt, ahogy a sárga homok közül, friss zöld hajtások törtek fel.
Lent pedig, a dűnék közötti kis paradicsomban sátrak álltak. Ian leugrott a lováról és befutott az egyikbe, ahonnan fél perccel később hangos kacagás szűrődött ki.
Önkéntelenül is rossz érzésem támadt. Féltékeny lennék? – kérdeztem magamtól, de nem akartam tudni a választ.
Talpra estem a frízről, és elkaptam Ian lovának gyeplőjét, mielőtt az elbarangolhatott volna. Kezeim egy kis kitüremkedést érintettek a kantárszáron. Érdeklődve megnéztem a bőrbe vésett szimbólumot. Egy kard volt, amire két kígyó tekeredett.
Nem az otthoni felszerelések közül van, ebben biztos voltam. Biztosan Iané, vontam vállat képzeletben.
Elvezettem a lovakat a sátor mellé és az erre használható oszlophoz kötöttem őket.
Pár perc múlva a férfi is visszatért, arcán elégedett mosollyal.
- Szeretnélek bemutatni valakinek – húzott el kézen fogva a lovak mellől.
A szerelmének, gondoltam bosszúsan, vagy feleségének? Nem tagadhattam, féltékeny voltam egy alig ismert férfi szerelmére.
Ő azonban a várt helyett egy idős nő elé húzott.
- Anya, ő itt Anne Palmer. Anne, ő itt az édesanyám, Letti – mondta mindentudó mosollyal válaszolva döbbent arckifejezésemre.
- Üdvözöllek nálunk, szépségem! Már régóta rágom Ian fülét, hogy találjon végre egy rendes lányt – csapta össze vidáman a tenyerét az asszony.
- Én... én is örülök – hebegtem zavartan.
Ian ezzel elégnek is ítélte az ismerkedést, és kifelé terelt.
- Miért nem vacsoráztok velem? – kérdezte rendíthetetlen jókedvvel Letti.
- Majd eszünk az én sátramban – ellenkezett Ian. – Holnap korán tovább kell indulnunk.
Ian átvezetett egy alig tíz méterrel odébb álló sátorhoz, ami jóval nagyobb volt Letti hajlékánál. A férfi megmutatta hol fogok aludni, és aztán meglehetősen komoran, minden magyarázat nélkül, magamra hagyott.
Dologtalanul rogytam a fekhelyemre, de tudtam, hogy ennyi gondolattal a fejemben most sem tudok majd aludni.
Jobb ötlet híján én is kimentem, hogy lenyergeljem az állatokat.
Sheba, az időközben elnevezett fríz nyugtalanul rázta a fejét.
- Nyugi, kislány – simogattam meg a pofája oldalát.
Leszedtem a fejéről a kantárt, mire azonnal megnyugodott. Nem akart elfutni, vagy makacskodni, annak ellenére, hogy könnyedén megtehette volna.
- Gyönyörű vagy – mosolyodtam el.
Körülnéztem hova rakhatnám a drágának tűnő lószerszámokat. Már épp leraktam volna egyszerűen a földre, mikor egy véletlen mozdulattal végigsimítottam egy ismerős domborulaton.
Hitetlenkedve emeltem közel a szememhez a kantárszárat. Lehetetlen. Odamentem a másik lóhoz és összehasonlítottam a kettőt. Ugyanaz a minta.
Egy kard két kígyóval.
Remegni kezdett a lábam. Ugyanaz a jel van Kasim és Ian lován, vágott mellbe a felismerés. Hát nem volt alaptalan a bizalmatlanságom. Egyből éreztem, hogy valamit nem mond el nekem, dohogtam hergelve magamat.
Ez még nem jelent semmit, vetettem aztán ellen. De éreztem, hogy pontosan azt jelenti, aminek hiszem.
Csúnyán becsaptak.
- Mit keresel te itt? – hallottam meg magam mögül a hangot, amire eddig kellemes borzongás, most azonban hideg libabőr futott végig a testemen.
- Csak kijöttem, hogy lenyergeljem őket – kerestem a megfelelő kifogást.
Ian közelebb lépett és a kezemben tartott kantárra nézett.
- Rájöttél – suttogta.
Tudtam! – kiáltott fel bennem valami. De engem nem tud már beetetni az ártatlan képével.
- Miért hoztál magaddal? – kérdeztem mérgesen.
Szinte remegtem a dühtől. Reménykedtem, de csalódnom kellett. Minden, amit mondott hazugság.
- Egyáltalán meghalt a bátyám?
Megrázta a fejét.
Tátva maradt a szám döbbenetemben.
- Ő az, aki elől menekülünk.
A kezem magától lendült. Hatalmas csattanással ért célba Ian arcán.
- Minek kellek én neked? – kérdeztem hisztérikusan.
- Mert… mert – most korántsem tűnt annak a magabiztos kalandornak, aki eddig volt.
- Mondd! – ordítottam rá, ahogy csak kitelt tőlem.
Ian végre rám nézett, szemeiben olyan fájdalom és megbánás ült, hogy majdnem megenyhültem iránta. Arcán még ott vöröslött az ujjaim nyoma.
- Mert szeretlek az istenért is! – mondta, aztán a vallomást egy sor szitkozódás követte.
Én csak álltam ott, a döbbenettől mozdulni sem tudtam.
- Mondj valamit, Anne! – ragadta meg a vállaimat a férfi.
Olyan kiszolgáltatottnak tűnt, hogy összefacsarodott a szívem.
- Nem is ismertél!
- Nem minden volt hazugság. Tim rengeteget mesélt rólad, bár nem épp a pozitív oldaladról. De nekem elég volt egy pillantást vetnem rád és rögtön tudtam, hogy kellesz nekem.
Megpróbáltam kiszabadulni a karjai közül, ám ő tartott, mint a satu.
- Nem hatsz meg ezzel a dumával! – fakadtam ki tőlem szokatlan módon. – Mi a fenének jöttél ide? Össze-vissza hazudoztál! Miért kéne menekülnöm a saját bátyám elől?
Ian elfordította a fejét és elengedett. Most mehettem volna, mégis csak álltam és néztem azokat a vonásokat, a zöld szemeket, amikről az utóbbi órák szabad perceiben álmodoztam.
- Ian – szólítottam meg, mire reményteli szemekkel pillantott fel rám. – Válaszolj! – kértem halkan.
- Nem hazudtam… vagyis nem mindenben. A bátyád Tim, Kasim is egyben, a tadmuri csődület feje.
Megráztam a fejem.
- Lehetetlen. Tim nem olyan.
Lehet, hogy nem ismertem, de sosem feltételeztem róla rosszat.
- Vagy igen – húzta el a száját Ian. – Megölte a legjobb barátomat.
- Miért?
- Mert börtönbe juttattuk. Engem is meg akart ölni.
- Nem gyanúsítgathatod csak így…
- Említette, hogy nem vagy az édes húga.
Elámultam. Ez a legféltettebb családi titok volt születésem óta. Hogyan fecseghette csak így ki a bátyja?
- Igaz.
- És azt, hogy te örökölted apád vagyonát.
Bólintottam. Apám egy nagybácsinak álcázva magát mindig is segített fiatalkoromban. Aztán mikor meghalt, rám hagyta tetemes vagyonát.
- Viszont, ha te meghalsz, a vagyon az egyetlen élő hozzátartozóra száll…
- Timre – fejeztem be helyette.
- Pontosan – bólintott Ian, közben pedig a másik ló kantárját is levette. – Ez a ti istállótokból való.
Nem akartam ezt hinni a testvéremről, ám a tényektől nem szabadulhattam. Tim mindig is pénzéhes volt. De megölné ezért a saját testvérét?
Igaz, nem vagyok az édes testvére, s mindig is éreztette velem, hogy fenntartásai vannak, ha rólam van szó. De ezt akkor sem gondoltam volna róla.
- Nem tenné… - tettem még egy erőtlen kísérletet a mentéséért.
Ian nem mondott semmit, csak magához húzott és megölelt.
- Ennek így kellett lennie. Velem kellett találkoznod, hogy rájöjj, a testvéred nem az, akinek hitted.
- Miért nem mondtad el mindezt már akkor, amikor először találkoztunk?
- Úgy érted, mikor két percem volt felvázolni a helyzetet?
- Vagy a tisztáson…
- Féltem, hogy nem szeretsz eléggé ahhoz, hogy higgy nekem.
- De én most sem…
Ian elmosolyodott és mielőtt még folytathattam volna egy csókkal zárta le az ajkam. Egy pillanatra, mintha valóban a mennyben lettem volna. A testem ösztönösen reagált az érintésre. Zsibongott mindenem, a fejemből kiszálltak a gondolatok. Ian olyan lágyan csókolt, mintha félne, hogy cukorból vagyok.
- Talán… - suttogtam, mikor elváltak ajkaink.
- Nekem ez elég.
S a szomorú tények ellenére, aznap este boldogan tértem nyugovóra Ian karjaiban.


Július 28. Szír-sivatag, Szíria

III. nap

- „… talán a végzet, talán az rendezte így. Útjaink találkoznak, majd elválnak, de ne félj…”
- Hagyd abba! Ez annyira… – vetettem véget bizonytalanul a hajnali felolvasásnak.
Ian mosolyogva csukta be a könyvet.
- Szerinted is?
Ismét olyan lágyan csókolt, mint tegnap a lovaknál. Most is beleremegtem.
- Ez mindig ilyen… gyönyörű érzés? – kérdeztem, mikor nagy nehezen eltoltam magamtól.
- Csak ha azzal csinálod, akit neked teremtettek – simított végig az arcomon a férfi, amibe belepirultam.
Sosem éreztem még így. Egyszerűen Ian közelsége elég volt ahhoz, hogy a fellegekben érezzem magam és elfelejtsek minden mást. Főleg, mikor rám mosolygott.
- Szeretlek – suttogta a nyakamba, mire önkéntelenül is átkaroltam meztelen vállait.
- Én is szeretlek – feleltem ezzel magamat is meglepve.
Éreztem, ahogy a férfi egy pillanatra megáll nyakam szájával való felfedezése közben, majd hátrahúzódott, de csak, hogy mélyen a szemembe tudjon nézni.
- Köszönöm.
- Micsodát? – mosolyogtam zavartan.
- Hogy szeretsz…
A szívem túlcsordult az érzelmektől, amiket jobban nem tudtam volna kifejezni, így hát számat a szájához illesztettem.
- Én is köszönöm – suttogtam.
Pár percig még csókolóztunk, aztán Ian kegyetlenül visszarántott a valóságba.
- Muszáj indulnunk. Nem akarok bajt hozni az itt élőkre.
- Hová megyünk?
A férfi közben felkelt mellőlem, s azonnal hiányzott is. Felvette az ingét és azt kezdte begombolni. Én is felkeltem - bár csak egy alsóruha volt rajtam -, majd félretoltam a kezeit és én folytattam a gombolást.
- A sivatagba. Ismerem az oázisokat, Tim viszont nem. Lehetőleg ott le tudjuk rázni.
Ahogy mindig, most is megfeszültek az izmaim a név hallatán.
- Menjünk – bólintottam, már felöltözve.
Elbúcsúztunk Lettitől, felültünk a lovakra és a homoktenger felé indultunk. Fél perc sem telt bele, mikor patadobogást hallottunk magunk mögül. Hátrapillantottam, és vagy úgy ötszáz méterrel lemaradva a testvérem szőke üstöke tűnt fel lobogva a menetszélben.
- Utolért minket – mondtam halálra váltan.
Ian féltőn pillantott rám, aztán lassítani kezdett.
- Mit csinálsz? – kérdeztem mellette maradva.
- Menj! A sivatagban rengeteg helyen van elrejtve víz, ha nem lenne elég, amit felerősítettünk – mutatott a ló oldalán himbálódzó kulacsra. – A sziklákon keress kígyómotívumokat. Azoknál víz van, csak le kell ásni hozzá. Kérlek! – sürgetett, mikor csak dermedtem vártam egy helyben.
- Utánam jössz?
- Ígérem.
- Szeretlek – mondtam, talán most utoljára.
- Menj már! – kért idegesen, majd egy szerelmes pillantást lövellve felém, akkorát csapott Sheba farára, hogy az szélsebesen vágtázni kezdett és egy jó darabig meg sem nyugodott.
Egyszer sem volt időm visszapillantani, pedig majd megszakadt a szívem, csak hogy még egyszer láthassam. Bíztam a legjobbakban, hisz megígérte, hogy utánam jön, emlékeztettem magam…
Annyira szerettem. Alig néhány óra alatt a legfontosabb helyet kapta a szívemben. Minden porcikám azt kívánta, bár visszamehetnék és segíthetnék. De tudtam, képtelen lennék Tim ellen harcolni, és nem is mennék vele sokra.

Életemben most aggódtam először valakiért annyira, hogy sírva imádkozzak. Végül több órás lovaglás után kimerülten, mély álomba zuhantam.

Csak remélhettem, hogy Ian betartja az ígéretét és, hogy távozásommal nem írtam alá mindkettőnk halálos ítéletét.



---------------------------------------------------------------------------------------
(: Egy újabb remek pályázat.
A díj egy Any által készített videó volt, amit ha feltesz YT-ra, akkor ide is felteszem...
De közben én is ihletet kaptam egy videóhoz, ezt láthatjátok fenn.

Remélem tetszett!