Szabadesés pályázat, 2010. augusztus

Szabadesés

Az életed gyökeres fordulatot vesz majd azon a napon, mikor belevágsz. Neked csak sodródnod kell az eseményekkel. Akárcsak a sziklaugrók. Eldönthetik mekkora lendülettel, milyen szögben, s milyen magasról akarnak ugrani, de onnantól, hogy a lábuk elhagyta a talajt, az ő hatáskörük megszűnik. Rábízzák magukat a természetre.

Eldöntöttem, hogy ott és akkor azt teszem, amit akarok. Aztán rábízom magamat a világra. Lehet, hogy megbélyegeznek majd és függőnek kiáltanak ki, lehet, hogy a végén nem nyílik az ernyő és én csak zuhanok, de ha minden terv szerint halad, életem legnagyobb élménye lesz. Legalábbis mindig ezt mondják…

24 órával később
Talán az indulás előtt elfogyasztott bortól vagy a tablettától, amit kaptam, de arra ébredtem, hogy valami puhán fekszem, ami mozog, és istentelenül hányingerem van.
- Shane – suttogtam lehunyt szemmel az első nevet, ami eszembe jutott – történetesen a sármos sofőröm nevét -, mire egy kérdő hümmögés jött, nagyon közelről. – Hánynom kell – jelentettem ki.
- Fogd vissza magad, Jacqueline!
Éreztem, hogy valami végigsimít a hátamon. Várjunk csak! A meztelen hátamon.
Próbáltam összeszedni magamat, de hiába, nagyon szét voltam csúszva. A fejem lüktetett, a gyomrom pedig fel-alá liftezett. Az illatos puhaság alattam pedig csak nem hagyta abba a mocorgást. Lassan kinyitottam a szememet, pislogtam néhányat, mire kitisztult a kép.
Az első dolog, amit megállapítottam, hogy ez a valami izmos, sima és… úristen! A hirtelen mozdulattól, amivel felemelkedtem Shane mellkasáról, megszédültem és egy pillanatra minden újra elhomályosodott előttem.
- Hé, Jack, nyugi! – hallottam a mély hangot, ami egyáltalán nem volt megnyugtató.
- Mi a jó fenét keresel te az ágyamban? – pattantam fel az idegen franciaágyról, aztán ijedten jöttem rá, hogy nincs rajtam ruha, ezért magam után rántottam a takarót, s így végül sikeresen felfedtem Shane meztelenségét is. – Vagy nem az enyém, de én is benne voltam… - hadartam, elfordulva a tökéletes férfitest látványától. – Főleg ennyire… meztelenül.
- Nem mintha te túl lennél öltözve – gúnyolódott a férfi mosolyogva. – És nem látszol túl rémültnek sem.
Hallani lehetett a hangján, ha mosolyog. Annyira… szívdöglesztő. Jobb szót, keresve sem találtam volna erre a jelenségre. Alig ismerem, tapasztottam a homlokomra hűvös ujjaimat és aggódva körülnéztem. Egy otthonos lakosztályban voltunk, természetes anyagokkal és színekkel körülvéve. Harmonikus, véleményeztem magamban. Tökéletes hely a lelki felfrissüléshez.
- Csak túl rosszul vagyok a nagyobb pánikhoz. Mi történt? – tereltem vissza gondolataimat arra a nagy sötét foltra, ami a New York-i indulásunktól az ébredésem időpontjáig az emlékeim helyén terpeszkedett.
- Ezt hogy érted? – kérdezett vissza a férfi.
- Nem emlékszem semmire onnantól, hogy elindultunk – vallottam be, közben kinéztem a földig nyúló erkélyablakon és elállt a lélegzetem. – Azt a…
Káprázatos környezettel körülvéve, nem messze, többméteres, tarajos hullámok ostromolták a homokos tengerpartot.
- Ez nem New York – állapítottam meg teljesen feleslegesen.
Az őserdőszerű környezetből, mintha kivágtak volna egy darabot, hogy le lehessen látni a partig. De ezen a résen kívül mindent zöld, hatalmas levelű fák, a törzsükön felkúszó, rózsaszín liánok és itt-ott megbúvó, tarka, trópusi virágok borítottak.
- Ez gyönyörű – ámultam a sok színen és formán. – De hol vagyunk?
A fejfájásom elviselhetőre váltott, émelygésem pedig úgy tűnt, a döbbenettől szintén elfelejtett kínozni.
- Costa Ricán – lépett mellém Shane, immár egy szűk farmernadrágban, de még mindig félmeztelenül. – Dominical a hely neve.
Tátott szájjal ugrándozott a tekintetem Shane és a tenger között.
- Úgy érted… hogy az ott a Csendes-óceán?
Nem vettem tudomást Shane „elnézzük, még kislány” mosolyáról, hanem inkább kiléptem az erkélyre. Azonnal megcsapott a tenger felől fújó könnyű szellő, finom virágillattal vegyülve. A fából készült korláthoz léptem, s mélyen magamba szívtam ezt a sok szépséget.
Sosem jártam még New York-on kívül sehol. Nem volt időm rá. Meg aztán úgy gondoltam, hogy NYC elég nagy város ahhoz, hogy életem végéig találjak benne újdonságot. Most jöttem rá, mekkorát tévedtem. Mennyi mindent szalasztottam el az otthon töltött szabadnapok alatt.
Sóhajtva kényszerítettem magam, hogy visszatérjek a valóságba. Meztelen mellkasára tapasztva kezeimet visszatoltam Shane-t a szobába, de félúton elkaptam ujjaimat égetően forró bőréről.
Hihetetlen, mit művel velem ez a férfi, ráztam meg a fejem. Ismét középiskolás bakfisnak éreztem magamat, akinek elég egy mosoly, és már olvadozik is.
- Szóval… - idegesen járkálni kezdtem – hogyan kerültünk ide?
- Repülővel – felelt türelmesen Shane.
- Miért nem emlékszem én ebből semmire?
Erre kétkedőn összevonta a szemöldökét.
- Nem emlékszel semmire?
- Hát nem ezt magyarázom már fél órája?
Ó, Istenem… férfiak!
- Bevettem valami tablettát. Azt mondták szükség lehet rá az elsőnél.
- Tabletta?
- Muszáj mindent elismételned? Kezd visszatérni a fejfájásom – dörzsöltem meg a halántékom.
- Szóval egész végig be voltál állva? – vonta le a következtetést Shane.
- Eléggé valószínű.
Az idegeimre megy a nagyszerű elméleteivel, gondoltam bosszankodva, majd pillantásom a feldúlt ágyra tévedt. Újra eszembe jutott, hogy az a sima, illatos mozgó valami, Shane meztelen mellkasa volt, amin én szintén ruhátlanul feküdtem. Aztán eszembe jutott a hátsimogatása és az a meghitt aura.
- Történt valami? – kérdeztem szinte rettegve a választól.
Kénytelen voltam hozzátenni az előző képzeletbeli sóhajtásomhoz: Ó, Istenem… nők!
- Legalább jó volt? – csúszott ki a számon.
- Micsoda? – Shane követte a tekintetem. – Ó, ja, az… csodás volt! – ugratott. – Ne izgulj, nem történt semmi! Elaludtál, mielőtt rátérhettünk volna a lényegre.
- Hála az égnek! – sóhajtottam fel. – Már nem azért – visszakoztam gyorsan. – Csak alig ismerlek. De egyébként szívesen… mármint nem tudod, hol vannak a ruháim? – fordultam körbe a szobában fülig vörösödve.
- Azt hiszem, valahol a nappali környékén vesztetted el őket – felelt nevetve a férfi.
Beharaptam az ajkam, majd magam után vonszolva a takarót, a ruhadarabjaim keresésére indultam. Közben próbáltam felidézni a jóga órán tanult légzésgyakorlatot.
A melltartómat tényleg a nappaliban találtam meg, méghozzá az olvasólámpa tetején. Önkéntelenül is kibuggyant belőlem a nevetés. A többi holmim a lakosztály különböző pontjain hevert. Mikor már csak a pólóm hiányzott, visszatértem a hálószobába, ahol Shane whiskyt kortyolgatva ült az egyik karosszékben és épp az én táskámban turkált.
- Hé… - kaptam ki a kezéből a személyes holmimat.
- Hányféle relaxációs „izére” jársz? – kérdezte elfojtott mosollyal.
- Ha tudni akarod, négyféle órára járok, amik mellesleg nem izék – nyomtam meg egyesével a szavakat. - Sok a stressz a munkahelyemen – vontam vállat.
Az első meditatív jógaórámra még egy évvel ezelőtt rángatott el Megan, a legjobb barátnőm. Annyira megtetszett, hogy a tanfolyam végeztével, nem bírtam megállni, hogy ne próbáljak ki még néhányfélét.
- Aha, mert a belsőépítészeknek manapság nem nagyon megy…
- Jaj, maradj már! – vágtam hozzá az első kezem ügyébe kerülő tárgyat, így történetesen a pólómat, ami eddig az ágyon hevert. – Háh, végre megvan – tipegtem utána.
A férfinak azonban esze ágában sem volt visszaadni. Felállt a fotelból és magasra emelte a ruhadarabot.
- Add vissza! – nyújtózkodtam felfelé, de ezzel csak azt értem el, hogy Shane egy kézzel elkapta a derekam és magához szorított. – Kérem a pólómat – suttogtam, már messze nem olyan elszántan, mint ahogy indultam.
- Tessék – nyomta ugyanakkor a kezembe a pólót és száját az ajkaimra.
- Kösz – szakítottam félbe hirtelen az édes, csábító ostromot.
Elfordultam és gyorsan belebújtam a foltos felsőbe.
- Mi történt vele?
- Azt hiszem whisky – túrt a hajába Shane.
- Hogy került rá whisky? – vontam fel a szemöldököm, mire a férfi bűnbánóan elvigyorodott. – Te leitattál?
- Nem tudtam, hogy bevetettek veled valamit – tartotta fel a kezeit védekezően.
Önkéntelenül is elnevettem magam, ami ragadósnak bizonyult, mert fél perccel később már Shane is ugyanúgy hahotázott.
- Hogyan kerültünk ide?
- Repülővel, ahogy már mondtam – vont vállat Shane. – Biztosan az új terapeutád ajánlotta Costa Ricát.
- Te meg véletlenül elkísértél?
- Én inkább úgy mondanám: elrángattál magaddal.
- Te voltál a sofőröm, akinek a spirituális akármicsodára kellett volna vinnie, nem a kontinens másik felére – emlékeztettem.
- Te meg az utas, akinek csak az oda-, és visszautat kellett volna elvárnia tőlem, nem elkísértetni magát a kontinens másik felére – utánozta gúnyosan a szavaimat Shane. – De megesett rajtad a szívem és voltam olyan jó, hogy eljöttem veled. Ki tudja kivel feküdtél volna egy ágyban, ha én nem jövök…
- Képzelem mekkora teher lehetett, hogy el kellett kísérned Costa Ricára, gondolom az én pénzemből.
A férfi összehúzta a szemeit, s vészjóslóan közel lépett, de bármit is akart tenni, szerencsére a telefon csörgése megállította benne.
Két lépéssel a csilingelő készüléknél teremett és komor köszönésével valószínűleg halálra rémisztette a telefonálót. Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy elfehéredik, halkan bocsánatot kér valakitől, aztán meg nekem nyújtja a kagylót.
- Megan? – ismertem fel döbbenten a telefonáló hangját.
Ötéves korunk óta a legjobb barátnők voltunk, minden tudtunk a másikról. De erről honnan tudhatott? – töprengtem, miközben ő hálát adott az égnek, hogy élek.
- Megmondanád, mi a fenét művelsz te Costa Ricán az unokatestvéremmel, nélkülem? – kérdezte Megan. – Tudod, hogy volt az az eskünk hétéves korunkban, hogy mindent elmondunk egymásnak…
- A middel? – emeltem tekintetemet Shane-re, aki csak egy ferdére sikeredett mosollyal intett a szoba sarkában lévő minibár mellől, és eszembe jutott, hogy bármennyire is szerettem volna eddig sem éreztem idegennek. – Úgy érted, ő Shane Clarkson, gyerekkorom megrontója? – tátottam el a számat.
- Ó, te hibbant! Lefeküdtél vele és azt sem tudod kicsoda? – vihogott a barátnőm kárörvendően.
- Nem feküdtem le vele… egyébként meg nem mondta és régen nem így nézett ki – ocsúdtam fel.
Shane Clarkson, nem más, mint Megan Clarkson unokatestvére, tízéves koromtól fogva egészen a középiskoláig ki voltam téve gúnyolódásának és csípős megjegyzéseinek. Természetesen mindketten halálosan szerelmesek voltunk a másikba, de soha nem ismertük be egymásnak. Inkább acsarkodtunk, míg végül ő az ország másik felébe nem költözött. Persze nem miattam, hanem egy egyetemi ösztöndíj miatt.
- Szóval? Milyen Costa Rica? – húzott vissza a jelenbe Megan hangja.
- Ó… gyönyörű – nyögtem ki.
- És Shane tanított valami spéci spirituális trükköt? – érdeklődött tovább Megan.
- Tessék?
- Hát, amit adtam katalógust, tudod, azzal a béna sziklaugrós bevezető szöveggel… azt a kört ő vezeti. Azt hittem nem bírod majd megállni, hogy elmenj.
Most, ha lehet még jobban megdöbbentem. Még hogy sofőr…
- Le kell tennem – mondtam, majd zombi módjára leraktam, tudomást sem véve a barátnőm tiltakozó sipákolásáról.
Shane félve pillantott fel a poharából.
- Számít, hogy el akartam mondani?
- Nem igazán. De nekem rá kellett volna jönnöm – enyhültem meg pár perc múlva. – Senki más nem drogozna be, hogy aztán elraboljon, és Costa Ricára cipeljen.
- Na… a gyógyszerről tényleg nem tudtam. Azt hittem a whisky elég lesz – kacsintott rám.
Melléléptem és töltöttem magamnak is egy italt. Szükségem volt rá.
- Azt a… Shane. Szóval most agyturkász vagy? – csipkelődtem egy szuszra lehúzva az aranyló italt.
- Te meg épp rászorulsz egyre? – húzott magához ismételten.
- Nem is tudom. Legutóbb mikor beszéltünk azt mondtad, hogy… hogy is fogalmaztál? Ja, igen… Soha nem láttál ekkora csökönyös szamarat és egyébként is nagy a seggem. Azt hiszem valami ehhez hasonló mondattal búcsúztál.
- Hazudtam – vigyorodott el. – Ezt mondtam, de azt gondoltam, hogy hogyan lehet valaki ennyire okos, kitartó, nem mellesleg pedig tökéletes hátsóval rendelkező.
Elmosolyodtam hízelgésére, s kezeimet a nyaka köré fontam.
- Emlékszel én mit mondtam?
- Természetesen. „Soha nem lesz belőled agyturkász, mert te vagy a legnagyképűbb, legönzőbb ember a világon” – utánozta Shane a hangomat.
- Na, én úgy is gondoltam – vágtam rá, mire Shane nevetve egy gyöngéd csókot lehelt a számra. – De megbocsátok.
- Miért is?
- Mert te vagy számomra a tökéletes relaxációs „izé”.
Az életem gyökeres fordulatot vett azon a napon. Én csak sodródtam az eseményekkel.

Mint a sziklaugrók. Eldönthetik mekkora lendülettel, milyen szögben, s milyen magasról akarnak ugrani, de onnantól, hogy a lábuk elhagyta a talajt, az ő hatáskörük megszűnik. Rábízzák magukat a természetre.

----------------------------------------------------------------------------------
A Szabadesés pályázat legújabb nagy büszkeségem, ugyanis első helyezést értem el. A pályázat kiírója - talán ismeritek néhányan - Püspöki Dorka, a Love Canyon könyvek szerzője. A díjam az első kötet lesz, ami a Szabadesés címet viseli:)

Dorka oldalára a képre kattintva juthattok el.


Az októberi pályázat címe: Magasugrás
További részletekért látogassatok el Dorka oldalára!