Regélő dallamok

Igen, ez egy ihletadó bejegyzés lesz. Nagy szükségem van most rá, talán ti is láthattátok. Annyira lefoglalt mostanában minden, hogy a történetekkel, novellákkal egyszerűen nem haladtam.
Így hát addig is szeretnék megosztani veletek, néhány számot, amik olyan érzelmi töltettel rendelkeznek, hogy egyszerűen képtelen vagyok nem egy egész történetet hallani alatta...


Reggelire:

váááh. (Y) Felvezetéshez:

 A vadóc hősnőhöz:

 A főgonosz karaktere? Nem gond.

 

Milyen érzés a nyugalom és az otthon?
Hát ilyen:

Az elmélkedéshez:


A miért én kérdésre:

A szemét pasik:

A férfi szemszögéből:



Valami elkezdődött:

Mi ez az érzés? Oly szép, mégis mélyre húz...

Ott van mindenütt:

Halálhoz:




Relax:

És így a végére pörögjünk fel:

.a szerelmet direkt nem tettem bele. még egy számból sem hallottam ki igazán azt az érzést. még nem találtam meg azt,  aki igazán el tudja énekelni.
remélem élveztétek. próbáltam nem túl ismert előadóktól mutatni értékeket.
jó írást!

Középiskolások figyelem!

http://www.iroszovetseg.hu/hirek.php?id=78

Mert röviden is lehet!

Köszönöm! :)

Püspöki Dorka pályázata

http://engeddhogymegerintselek.blogspot.com/

Képtelen vonzódás

Újabb monoton egyhangúságban ledolgozott nap, felesleges szavakkal kibélelve, migrénnel a tetején.

Noll már hónapok óta alig aludt, fejében a pesszimistábbnál pesszimistább gondolatok kergetőztek, lassan az őrületbe kergetve ezzel. Most is épp egy dögunalmas konferenciáról vezetett hazafelé, s bármennyire is fáradt volt, valahogy nem volt kedve az üres lakásba hazatérni.

Megdörzsölte égő szemeit, majd kikapcsolta a rádiót, és belemerült az élet nagy kérdéseinek fejtegetésébe…

Az autó csikorgó kerekekkel fékezett. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem gázolta el az út közepén toporgó lányt.

Noll tombolva ugrott ki a luxusautóból. Mikor a sötétben a fényszórók felfedték előtte a törékeny testet, a szívroham kerülgette, hogy nem tud majd időben megállni. Azonnal tovaszállt a fejfájása, a fáradtsággal együtt. Most legszívesebben puszta kézzel megfojtotta volna a félszeg, őzikeszemű lányt, akinél vagy két fejjel magasabb volt.

– Jól van? – ragadta meg a karját, aki erre riadtan összerezzent, s eddig az autóra szegezett barna szemét Nollra irányította.

– Miért állt meg? – kérdezte, mire a férfi szeme elkerekedett. Ez egy őrült, gondolta, aztán jobban felmérte: a kicsi, törékeny alak egy szál, piszkos, fehér hálóingben didergett a kora őszi éjszakában. Mezítelen lába sáros volt, bokáján több karcolásból is szivárgott a vér. Egy pillanat alatt felfogta: Ő tényleg egy őrült!

– Az intézetből jött? – utalt Noll a félórányira fekvő elmegyógyintézetre.

A lány elmosolyodott.

– A nevem Amy – nyújtotta a kezét.

– Noll – fürkészte továbbra is gyanakvóan a férfi. – A St. Teresából jött?

– Szép autó – engedte a füle mellett a kérdést ismét Amy. – Miért állt meg?

Noll türelmetlenül fújtatott. Előhalászta a mobilját, majd mérgesen fel-alá kezdett járkálni, hogy térerőt keressen. Végig érezte magán a lány tekintetét, és ez felettébb zavarta. Ki tudja, miért zárták oda, gondolta, bár nehezen tudta elképzelni, hogy ez az esetlen kislány esetleg erőszakos lenne. De megszökött, ez biztos. És valahogy csak ki kellett jutnia…

– Noll?

A férfi felkapta a fejét.

– Fázom – fonta maga köré a karját Amy.

Noll azonnal ugrott, levette bélelt kabátját, és a lány vállára terítette.

– Szálljon be! – mutatott az autóra. Idegesen a hajába túrt. Most mihez kezdjen vele?

Tanácstalanul szállt be mellé. Hosszú percekig csak meredtek egymásra, mintha olvasnának a másik gondolataiban. Végül Noll törte meg a csendet.

– Vissza kellene, hogy vigyem.

– Akkor rossz irányba indul – hívta fel rá a figyelmét Amy, miközben Noll a gázt adott.

– Hová akart eljutni? – kérdezte a férfi elengedve a füle mellett Amy megjegyzését. Épp most szegett meg valamit, amit eddig biztosnak hitt.

– A városba… talán – vont vállat Amy. – És maga?

– Én ott élek.

– Úgy érti, ott élt – mosolyodott el a lány. Noll értetlen pillantást vetett rá, de nem firtatta. – Noll?

– Tessék?

– Már egy végtelenség óta várok magára.

Na jó, ez már tényleg hátborzongató, gondolta a férfi arrébb húzódva. Ki ez a nő? Akár törékeny, akár nem, kétségtelenül ijesztő.

– Mi a vezetékneve? – próbálta terelni a beszélgetést.

– Milton.

Noll meghökkent. Ismerős volt neki a név. Talán olvasta valahol?

– Amy Milton – ismételte halkan, s egyre inkább az volt az érzése, hogy már hallotta valahol. – Miért került oda? – Nem pont a legokosabb kérdés, emlékeztette magát a férfi. 

– Azt hittem, tudja. Ugyanazért szenvedünk.

– Mi van? – taposott a fékbe Noll. Mélyeket lélegezve próbálta lenyugtatni magát. Hisz a nő az intézetből jött, természetes hogy összefüggéstelenül hablatyol. De akkor vajon okos dolog-e a városba vinni?

– Sajnálom – suttogta ekkor Amy, amivel megenyhítette Nollt. Ismét elindult, bár most már sokkal bizonytalanabbul fogta a kormányt.

Meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni. Akármennyire is elbűvölte a lány külseje, remélte, hogy nem szólal meg az út során. Sajnos nem volt szerencséje. A távolban már feltűntek a város fényei, enyhítve egy kicsit az autóban uralkodó feszültséget, mikor Amy újra megszólalt.

– Miért hoztál ide?

– Mert erre kértél. – Noll már rég feladta, hogy megértse a lány gondolkodását, vagy annak hiányát. Egész nyugodtan tudott hozzáállni a fura kérdésekhez.

– Ezt tettem volna? – A kérdést elnyomta egy rendőrautó felharsanó szirénája. Noll a visszapillantóban látta, hogy nincsenek messze, és úgy tűnt, neki villogtatnak.

Mit csinálsz? – kérdezte magától, mikor gyorsított. Megtébolyult egy ismeretlenért? Amy nevetve vette tudomásul, hogy útitársa segít neki. Hálásan a kezére tette apró ujjait, aztán megkönnyebbülten hátradőlt.

A férfi már távolról sem volt ennyire nyugodt. A rendőröket nem tudta lerázni, és tudta, ha beérnek a városba, kénytelen lesz lámpáknál manőverezni. A fejében a káosz lett az úr. Nem erre számított, mikor elindult.

Amy Milton, Amy Milton, zakatolt a gondolatai közt, mint valamiféle vírus, amely épp szétterjed a testében. Nem tudta, hová rakni az efféle érzéseket. Helyette agyalni kezdett a menekülési útvonalakon, aminek persze nem volt több értelme. Miért is mentene meg egy idegent, aki mellesleg kezelésre szorul?

– Itt forduljon balra! – kiáltott fel hirtelen a lány, miközben a kormányért kapott, s Noll épp hogy csak az úton tudta tartani az autót.

– Mit művel?

– Hajtson a hídra! – jött a következő utasítás, ami ellen a férfi nem ellenkezett. Kezdte magát túszként érezni. – Álljon meg! – A hídpillérek már ott ragyogtak előttük az éjszakai kivilágításban. Noll lehúzódott az járdaszegély mellé.

– És most?

– Miért állt meg?

– Amy – legyezett a lány szeme előtt Noll. – Kérem! Miért kellett idejönnünk?

– A híd – vidult fel az angyali arc a felismeréstől. – Ez az a híd.

– Mi van vele?

Amy ezt már nem hallotta. Kiszállt az autóból, és mezítláb, gyalog indult tovább. Noll képtelen volt egyhelyben ülni, és figyelni, ahogy  a lány felsétál a hatalmas építményre. Ösztönösen utána eredt.

– Amy! Miért szenvedünk? – próbálta meg „őrült” szempontból megközelíteni a dolgot.

– Nem találtuk a hidat.

Noll szemöldöke felszaladt a homlokára.

– A hidat mihez?

– Talán egymáshoz? – nevetett a nő, miközben a perem felett kitekintett a folyóra. – Olyan sötét és veszélyes. Vonz. Hallod a zúgást? – hunyta le a szemét. – Hív minket!

Noll szája elnyílt a csodálkozástól. Valahol már hallotta ezeket a szavakat. Képtelen volt felidézni, hol. Helyette átölelte a remegő testet, a szél sötét tincseket sodort a szeme elé. Csak egy pillanatig érezte a hideget, a vad, pusztító sodrást, az égető fájdalmat a tüdejében…

…aztán felébredt. Köhögve ült fel az ágyban, majd sóhajtva dobta vissza magát a dunyhák közé. Mikor már újra normálisan lélegzett, felvette a könyvet az éjjeli szekrényéről.

„A hidak köztünk” – Nem is kellett tovább agyalnia, honnan származik az őrült álom. Honnan volt ismerős az Amy Milton név…

Nem is emlékezett már, mikor olvasta utoljára ezt a könyvet. De arra pontosan emlékezett mi volt Amy baja: a magány. Az emésztette fel.

– Ébren vagy? – Noll összerezzent a suttogásra, majd észrevette, hogy üres mellette az ágy.

– Rémálom.

– Megint a regény? – Az ágy alig süppedt be az apró test súlya alatt.

– Kellett neked megírnod – húzta magához a nőt Noll.

Azok az őzikeszemek még a sötétségben is találtak elég fényt ahhoz, hogy csillogjanak.

– Minden részletet meg akartam őrizni. Nem szeretnék húsz év múlva azon vitatkozni, ki mentett meg kit.

– Te őrült! – nevetett fel halkan a férfi, majd visszatette a saját történetükből koholt regényt a szekrényre, s megcsókolta az egyetlen személyt, aki képes volt megtanítani hidakat építeni, miután halálra rémítette azzal, hogy a folyóba akart ugrani. Szerencsére akkor mellette volt, és megmentette. Azután pedig Amy maradt vele, hogy egy új, még meg nem élt életbe vezesse…

Mert röviden is lehet!

„Befogad és kitaszít a világ”
(http://www.kisnovella.blogspot.com/search/label/Raven)

A szirten állok, ahonnan belátható az egész kikötőváros. Az orromban a tenger sós illata keveredik az ősszel. Magamban érzem a világmindenséget. Minden boldogságát, könnyét, nevetését és szabadságát.

Felmerül bennem a kérdés: megérdemlem?

A tekintetem elréved egy felszálló sirályt követve, s a szél zenét sodor a fülembe. Zongorajátékot. Bizonytalan minden hang, mintha magad sem lennél biztos az ujjaidban. Félve nyomod le a billentyűket, tartva a csalódástól és szégyentől. De egyszer csak lendületet kapsz.

Elmosolyodom. Ez vagy te számomra. A lendület, mely életre sarkall.

Most már biztos a dal, pattognak a hangok, minden szenvedélyt kipréselve az öreg zongorából.

Boldog emlékeket idéznek. Emlékszel, mikor először hoztalak ide? Kár, hogy a fényképezőgép otthon maradt. Nevetve szaladtál a sziklaperemig, aztán kigúnyoltál, amiért riadtan utánad kaptam.

– Tudok vigyázni magamra – suttogtad, mikor melléd értem. Göndör hajadba túrtál, élvezted az szemtelen északi szelet.

– Azért besegítek.

Elbotlott egy hangjegy. Csúnya hiba. Ilyenkor megállsz pár percre, lehajtod a fejed, és magadban elsiratod a darabokra tört atmoszférát. Vagy talán felidézed a mi hibánkat? Sosem tudhatom.

Mit gondolhattam abban a percben? A hajadba tűzött virágra meredtem, mert nem voltam képes állni a szemed vádló szikráit.

– Valami hiányzik…

– Tudom én, hogy mi; te. Te hiányzol a kapcsolatunkból!

– Lehet, hogy jót tenne egy kis távolság. – A szavak, amiket örökre kitöröltem a szótáramból.

– Isten veled! – köszöntél el, kínzó néma percek után. Nem kérdeztél. Nem kiabáltál. Elmentél mellettem, s én nem nyúltam a karod után. Néztem, ahogy elmész, de azt hiszem, már abban a pillanatban sejtettem, hogy még aznap este térden csúszva könyörgök majd a bocsánatodért.

Újrakezdted a darabot. Ismét játszottál. Lenyelted a gombócot a torkodban, és újra megnyíltál. De most minden hangnak árnyéka lett. Sötét dallam kúszott a bőröm alá.

– Képtelen vagyok így élni! – ordítottad a képembe, mikor többé nem féltél kimondani semmit. – Gyerek vagy!

Lesújtottam a hangszerre. Még riadt tekinteted sem állított le. A zongora tetején repedés futott végig. Még ma is ott van.

A dallam megszakad. Órákig csend van. A város fényei kialszanak, a levelek nem zizegnek tovább. Az éjszaka csípi az arcomat, de én nem mozdulok. Téged látlak. Fehér ruhában vagy. Gyönyörű csipkés. Meggyilkolod az éjszaka sötétjét, jelenésként suhansz felém. Eltart egy darabig, míg felfogom, ez nem látomás.

– Balszerencsét jelent – figyelmeztetlek, mikor szoknyádat felemelve felkapaszkodsz mellém, majd körbefordulsz, hogy lássam a menyasszonyi ruhád.

– Itt voltál egész nap?

– Gondolkodtam.

– És mire jutottál? – mosolyogsz.

– Rengeteg kétségem van ezzel az esküvővel kapcsolatban.

Nem mutatod, de tudom, hogy megijedtél. Ujjaid képzeletbeli billentyűkön futnak, így leplezed, ha ideges vagy.

– Megértettem mindet. Már csak egy kérdésem maradt.

– Méghozzá? – A legrosszabbra számítasz.

– Muszáj még órákat várni a kezdetéig?

Kacagva ugrasz a fűre. Utánad futok. Kergetőzünk egészen a közeli faházunkig, ahol már a begyújtott kandalló vár.

Odabent átkarolom a derekad, de kibújsz a szorításomból. Elhajolsz a csókom elől.

– Akarok mutatni valamit.

Leülsz a zongora elé, majd a szemembe nézel. Ott van benne a világ. Minden vágy, mosoly, könnycsepp és szerelem.

Játszani kezdesz, s egy ismerős dallam tör be a lelkembe, hogy elakad tőle a lélegzetem.

A dal, amit a szirten hallottam.

Képtelenség lenne?

Melletted még ebben is hiszek. 

Eredményhirdetés

Kedves Pályázók! 

Hadd kezdjem egy kis összegzéssel.
A pályázat október 7-én lett meghirdetve, és november 5-ig körülbelül ötvenen jelentkeztetek. :) November 19-ig 27 mű érkezett, és kicsit késve, de beért a 28. is. :) 
28 képet kaptatok, amit többen lecseréltetek, majd nekilendültetek a kihívásnak.
Többen küldtetek önéletrajzot, amit külön köszönök:) Jó volt kicsit többet megtudni rólatok!
Sokan a misztikus oldalról közelítettétek meg, sokan átvitt értelemben vették a valóságtól elrugaszkodott képeket, és vannak akik teljesen egyedi látásmódot alkalmaztak.
Csodálatosat alkottatok mindannyian! 

Rengeteg új tehetséget fedeztünk fel, voltak akiket már régebbről ismertünk, és tudtuk mire képesek, és voltak, akik megleptek.

Ha tehetnénk sokatokat díjaznánk, de ki kellett választanunk azt a három művet, ami a legjobban megragadt bennünk. Egyedi, lenyűgöző és maradandó élmény volt olvasni őket! 
Épp elég volt a 28-ból kiválasztani a 3 legjobbat, nem hogy ezek között még sorrendet is felállítani...:) Végül a következő eredmény született:

I. helyezett: Never forget

II. helyezett: Balogh P. Hédi

III. helyezett: Artair McKnight

Gratulálok! 

A könyvjutalomról e-mailben tanácskozunk ;)

A többiek se csüggedjenek.. nem ez volt az utolsó lehetőség nyerni :) Sőt, ha egy bejegyzéssel előrébb mentek, Hédi pályázatára már lehet jelentkezni... ;) 

Köszönöm nektek, remélem ti is legalább annyira élveztétek, mint én! :)

Az emléklapját mindenkinek elküldtem e-mailben, aki nem kapta volna meg, az jelezze a lollus4@yahoo.com címen!

Végül pedig szeretném megköszönni a zsűri munkáját! 

A zsűri tagjai:

Szatti 

Helena Silence 

Anett 

És ezzel együtt engedjétek meg, hogy 

Nagyon Boldog Ihletben Gazdag Új Évet kívánjak!

Köszönöm nektek!

Pályázati felhívás!

Kedves Bloggerek!

Máris alkotnátok újra?

Hédi meghirdeti 2012. első pályázatát!

A pályázat címe:

Újévi fogadalom

mottója: Alkoss határozott ecsetvonásokkal!

Részletek itt: http://amitsuttogaszel.blogspot.com/2011/12/palyazati-felhivas.html

Blogtörlés

Na, ne ijedjen meg senki :D Nem erről a blogról van szó. :)

Az Élet helyett c. blog, amin olvashattátok Chloé és Tenerif történetét mától nem érhető el. :/ Tudom, hogy mikor nekiálltam javítani, azt mondtam nem fog megszűnni az az oldal sem, de már feleslegesnek éreztem, csak gond volt. :)
Tehát a történet folytatását mostantól csak az exőrangyal blogon álá http://www.bells-yourguardianangel.blogspot.com találjátok majd!

Jó olvasást hozzá!
b.

Helyzetjelentés

Kedves pályázók, látogatók, olvasók!

Mint láttátok felkerült az utolsó beküldött novella is. Most kérnénk tőletek egy kis türelmet, ahogy észrevettétek, még nem mindenki ért végig az értékeléssel. :) Őket megvárjuk, aztán eredményhirdetés! :) Remélem az ünnepek közötti napokban már azzal jelentkezhetek! Addig is olvassátok el a műveket! Lesz közönségdíj is... erről majd még beszélünk ;)

És akkor a lényeg:

Nagyon boldog, sütiben, szeretetben és ajándékban gazdag karácsonyt kívánok! 

Never forget írása

Mielőtt elolvasod a novellát, tudj meg többet az írójáról!

Nos... Be kell, hogy valljam, egyáltalán nem szokásom magamról írni. Ha mégis kérik, általában nagyon tárgyilagosan teszem.

A női nem képviselői közé tartozom, a családommal élek már több mint huszonegy éve, van egy macskám, főiskolára járok, és nincsenek világmegváltó terveim… csak álmaimban.

Elég összetett személyiséggel rendelkezem. Szeretem a csöndet és a metálkoncertet, a kandallóban lobogó lángokat és a zuhogó esőt, a csoki tortát és a chili paprikát. Ezeket természetesen nem egyszerre. 

Nekem a piros szegfű csak egy virág, és szerintem a szivárvány még mindig az égen mutat a legjobban. Jó vagyok, ha van miért, és hű vagyok, ha van kiért. Szeretek, ha kellemes, és szenvedek, ha érdemes.

Szabadidőmben legszívesebben kreatívkodom. Ebbe az írást, festést, rajzolást, és dekorálást értem. Persze, ez mind ihlet- és múzsafüggő…

A jövőről nem nyilatkoznék, míg el nem jön. Az életet amúgy is Isten írja és Murphy rendezi…

Remélem elég volt ennyi belőlem, ha mégsem, akkor is.

Üdv.

Never Forget

 Never forget képe:

Ahogy ő látta:

Never forget

Magány

Banival ülök egy padon, a Színház tér előtt. Reggel van, ezért egy kicsit fázom, de nem különösebben érdekel. A lényeg, hogy Bani itt van mellettem. Ő a legjobb barátom, mert Bani igaz barát, aki sosem hagy el. Mindig velem van, mintha az árnyékom lenne, ami elég nagy marhaság, mert az árnyékot nem lehet megérinteni, paskolni, fogni a kezét, mint Baninak.

-          Ugye milyen marhaság? – kérdezem tőle, mire ő csak nagyokat pislog, hatalmas,

tányér alakú, őzbarna szemeivel, és bőszen bólogat.

Ezért is szeretem Banit. Mindig igazat ad nekem. A pad fából van, amit kékre festettek. Egy kicsit még hideg és nedves az éjszakai párától. Kacskaringós vonalakat lehet rá rajzolni az ember ujjával.

- Milyen érdekes, nézd csak Bani! – mondom neki – Olyan, mint mikor az első osztályban

a betűket tanultuk. Tudod Bani, sosem értettem, hogy kell a k betűt úgy rajzolni, hogy egy székre hasonlítson. Megpróbáltam, kismilliószor, szinte már betegesen vágytam rá, hogy sikerüljön, de csak nem akart összejönni. Aztán, az egyik nap, mikor azt hiszem már nagyon távol jártunk tőle… igen! A p betűnél, akkor egyszer csak mégis sikerült. Ó, hogy én hogy örültem, és milyen büszke voltam magamra. Tudod, azért, mert anyu is mindig úgy írta a k betűt, hogy egy székre hasonlított. Ezért mondom mindig Bani, hogy a dolgokat nem szabad erőltetni, mert akkor semmi sem jön össze. A legjobb, ha megvárod, amíg az a valami, amire vágysz, egyszerűen magától megjelenik az életedben. Pontosan úgy, mint te, Bani! Akkor tűntél fel, mikor nem is gondoltam volna. Hát, ez a te nagy szerencséd Bani. Azért mondom, mert nem hiszem, hogy magadtól hatalmas dolgokat tudnál összehozni az életben. Nehogy megsértődj, nem úgy értettem, csak arra gondoltam, hogy az igazán nagy dolgok létrehozásához kevés egy ember. Szóval arra akarok kilyukadni, hogy örülhetsz, mert itt vagyok melletted. Két ember csak össze tud hozni valami hatalmasat, monumentálist, amit a többiek csak néznek, bámulnak tátott szájjal, és nem tudják elhinni, hogy ilyen létezik. Mint egyszer nyáron, a Balatonnál. Tudod Bani, én igazából nem voltam ennyire zárkózott, mint most. Kislány koromban könnyen szót értettem a többi gyerekkel… de hol is tartottam? Ja, igen, a Balatonnál. Képeld el Bani, egyszer ott nyaraltunk a családommal, és a parton játszó gyerekekkel kitaláltuk, hogy megépítjük a világ legnagyobb homokvárát, ami akkora lesz, mint egy palota a valóságban, vagy még annál is nagyobb, tele termekkel, emeletekkel, tornyokkal és bástyákkal. Nagyszerű ötlet volt Bani, egyszerűen kolosszális! Mind éreztük és tudtuk, hogy egyedül képtelenek lennénk megépíteni, de együtt!

Együtt még a csillagokat is lehozhattuk volna az égről! Tehát nekiláttunk. Iszonyatosan meleg volt, el sem tudod képzelni talán mennyire, de mi nem adtuk föl. Látni akartuk az elképzelt palotát. Ami a képzeletünkben már megépült, és ott állt, pontosan előttünk. Aztán valahogy elkalandozott a figyelmünk. Lehet, hogy a tűző nap volt a hibás, vagy a pár méterre tőlünk, önfeledten lubickoló emberek, de a gyerekseregből egyre inkább szállingózni kezdtek azok, akik vagy megunták, vagy hívták őket a mamájuk, ebédelni kellett menni, vagy WC-re. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam, és így, nagyon sajnáltam, de nem tudtam befejezni a várat. Ezért jól jegyezd meg Bani, hogy egységben az erő, mert ez igen fontos. Egymagadban sosem tudsz monumentális dolgokat létrehozni. Tanulj az esetemből! Ha mindenkiben annyi lett volna a kitartás, mint bennem, akkor biztos sikerült volna megépíteni azt a palotát.

Banin látom, hogy elbizonytalanodik. Megfogom a kezét, és elmosolyodom.

- Ne aggódj Bani. Én mindig itt leszek neked, nem úgy, mint a többi gyerek a Balatonnál.

Bani mosolyog, sikerült megnyugtatnom. A tekintetem visszatéved a nedves padra rajzolt ákombákomokra.

-          Nézd Bani, ez itt majdnem olyan, mint egy L betű. A nevem kezdőbetűje. Tudod, sosem szerettem igazán. Talán azért, mert túl hosszú. Elisabeth. Hánynom kell tőle. Tudom, hogy nem érted, miért mondtam, hogy L a kezdete, de mindjárt megmagyarázom. Csak előbb még azt akarom mondani, hogy mennyire ki nem állhatom. Azért utálom Bani, mert nem szép, és az összes ismerősöm mind Lisának becézi. Én pedig egyáltalán nem vagyok oda érte. Te szerencsés vagy Bani, neked szép neved van. Az enyém is az lehetne, ha nem úgy becéznék, hogy Lisa. Valahogy sokkal arisztokratikusabb lenne, ha mindenki Bethnek szólítana. Biztos, hogy jobban érezném magam tőle. Szóval ezért mondtam, hogy az L a kezdőbetűje a nevemnek. Remélem most már érted. Tudod, egyszer, még nagyon régen anyu szólított Beth-nek. A mai napig emlékszem rá, ahogy kiejti: Beth. Szerintem gyönyörű ez a név, nem úgy, mint a Lisa, az Elisa, vagy a Betti. Szörnyű, hogy milyen ocsmányságokat ki nem lehet hozni egy hosszú névből. Ugye?

Bani bőszen bólogat.

-          Nagyon örülök, hogy egyetértesz velem Bani, mivel az egyetértés nagyon fontos az emberi kapcsolatoknál, és az, hogy azt hiszed, amit én, arról árulkodik, mennyi megértjük egymást. Szerintem ez a kulcsa annak, hogy két ember miért marad együtt hosszú évek múltán is. Mert azok az emberek, akik között nincs meg ez az összhang, hamar másik utat választanak maguknak, ha lehet ellentéteset a másik emberétől. Tudod Bani, anyu és apu sem tudták megtalálni az egyetértés összhangját. Van, aki hiába keresi, mégse lel rá. Azt hiszem, csak tizenhat voltam, mikor erre a szüleim rájöttek, és anyu más utat választott. Távol tőlem és apától. Szomorú, de ennek így kellett lennie.

Bani szemében könnyek csillognak. Átérzi a fájdalmamat. Azt a fájdalmat, ami akkor rontott rám, mikor rájöttem, hogy azt a személyt, aki Beth-nek szólított egyedül a világon, sosem fogom újra látni, és nem fog már úgy szólítani, mert nem lesz velem. Bani sír. Könnyei végigfolynak az arcán. Vigasztalóan simogatom meg.

-          Ne szomorkodj Bani! Így kellett történnie, és nekem már rég nem fáj. Tiszteletben tartom anyu döntését. Persze én sem akartam, ahogy apu se, de néha már annyira veszekedtek, hogy nem volt más választás. Van ez úgy Bani, hogy nincs másik út. Szóval kérlek, hagyd abba a sírást! Semmi értelme, hidd el!

Bani félszegen törölgeti a könnyeit. Hatalmas, őzbarna szemeiben düh és fájdalom kergetik egymást. Adok neki egy zsebkendőt a biztonság kedvéért, és amíg megtörni az orrát, én elbámészkodom. Egy férfi megy el előttünk, pórázon vezeti apró, fekete szőrű tacskóját.

-          Nézd Bani! Milyen aranyos kutyus! Emlékszem, egyszer nekünk is volt kutyánk, mikor már csak én voltam, meg apu. Ugyanilyen kicsi volt, de zsemleszínű. A fajtáját már nem tudom, de apa Mon Cheri-nek hívta. Ne nézz így rám Bani! Ebben semmi furcsa nincs azon kívül, hogy a kutyusnak nem piros volt a bundája, mint a cseresznye, amiről a nevét kapta. Hát, mégse hívhattuk őt Lajosnak, vagy Jenőnek! Piros nyakörvet adtunk rá, és néha elvittük sétálni. Nagyon kajla volt, játékos és szófogadatlan, de én szerettem, mert olyan barátságos, mindig vidám szemei voltak, és hangosan vakkantott, ha csettintettél neki. Imádnivaló kiskutya volt, ezért is sajnálom annyira, hogy elveszett. Mikor egyik nap sétáltattuk őt apuval, egyszer csak kitépte a pórázt a kezemből, és elfutott. Szegény apu jó sokat loholt utána, de sajnos nem találta meg.

Látom, hogy Bani megint elkámpicsorodik, ezért gyorsan abbahagyom a témát.

-          Nem kell sajnálnod őt Bani. Rossz kutya volt, de biztos vagyok benne, hogy mára már egy olyan helyen van, ahol megnevelték, és nagyon szeretik. Az elszökése azt jelenti, hogy lehet, nem voltunk alkalmasak a megtartására. Tudod Bani, van egy mondás, hogy: „Akit szeretsz, engedd el, és ha visszajön hozzád, akkor lesz csak igazán a tiéd.” Mon Cheri nem jött vissza, és ebből arra lehet következtetni, hogy bármennyire is szerettük, nem volt teljesen a miénk. Ezért komolyan úgy vélem, hogy jobb volt így. Neki és nekünk is.

Bani elmosolyodik, és hirtelen az utca másik oldalára néz. Követem a tekintetét. A túloldalon egy férfi és egy nő sétál, kéz a kézben. A fickón furcsa, fekete kalap van, majdnem olyan, mint egy cilinder. Táncot lejt rajta a napfény.

-          Milyen vicces. Emlékeztet arra a fejfedőre, amit apu vett nem is olyan rég. Marha hülyén állt neki, de képtelenség volt lebeszélni róla, annyira belehabarodott. Akkor is viselte, mikor egy részeg sofőr belehajtott a kocsinkba, teljesen összezúzva a vezető és anyósülés részét, kettészakítva az egészet. Én hátul ültem, nekem nem lett semmi bajom, de apu…

Bani megdönti a fejét, és csukott szemeiből apró cseppek peregnek. Megint sír.

-          Jaj, ne bőgj már! Elég régen volt, hogy túltegyük magunkat rajta! – mondom, de az én torkom is elszorul, és a szemem fátyolos lesz, míg ki nem pislogom belőle a könnyeket.

Jól tudom, nem volt az olyan régen, de meg kell vigasztalnom valamivel a barátomat.

-          Bani köszönöm, hogy itt vagy nekem. Tudod, szerintem sok bennünk a közös. Nem arra értem, hogy ugyanolyan magasak, sötétvörös hajúak és barna szeműek vagyunk. Egyszerűen, megértjük egymást, osztozunk a másik érzelmein és nincsenek titkaink. Erről jut eszembe egy dolog, amit még senkinek se mondtam el, de most megosztom veled Bani, mert te vagy a legjobb barátom.

Bani figyelmesen lesi a szavaimat és hallgat, pedig biztos vagyok benne, hogy lenne mit mondania. Értékelem ezt a gesztust. Ebből is látszik, mennyire figyelmes irányomban. Nagy levegőt veszek. Kell az erő, hogy ki tudjam mondani.

-          Egyedül maradtam, Bani. Mindenki elhagyott, mint a Balatonnál a gyerekek, és nagyon félek, hogy majd egy nap te is eltűnsz, egyik pillanatról a másikra. Úgy érzem magam, mint egy megrepedt tükör, vagy egy kettétört fal. Már nem lehet összeilleszteni a darabjaimat, és félek, hogy menthetetlenül leomlok, ha te is elhagysz. Ugye mindig velem maradsz? – kérdezem, és ő bőszen bólogat, miközben igyekszik letörölni az újabb könnyeket a zsebkendővel, amit adtam.

Mosolygok, és megveregetem a vállát. Sziréna hangzik fel a közelünkben, és a Színház térre egy mentőautó fordul be, majd lassan elhajt előttünk. Banit megijeszti a hang, fészkelődni kezd mellettem.

-          Nem kell félni Bani, biztos baleset történt, vagy valaki rosszul lett – mondom.

Bani az utcasarok irányába néz, ahogy én is. Ott áll a férfi a cilinderben, mellette a nő félve bújik hozzá. Pár méterre tőlük a kutyás fickó, idegesen szorítja tacskója pórázát, miközben az eb bőszen ugat. A mentőautó megáll a közelben. Kivágódik a hátsó, kétszárnyú ajtaja. Fekete ruhás emberek özönlenek ki rajta. Többen vannak, mint ahányan kényelmesen elférnének a kocsiban. Sisak van rajtuk, és fegyvert tartanak a kezükben, úgy közelednek felénk. Bani remeg, annyira fél. Az egyik, fekete ruhásnál egy fehér, tölcsérszerű dolog van, abba kiabál. Vagy egy tucat ember vesz minket körül. A tölcséres megint ordít, és én megteszem, amire kér. A kés, amit eddig Bani nyakához szorítottam, éles hanggal üdvözni az aszfaltot. Ő megérzi a lehetőséget, és felugrik mellőlem. Arrébb rúgja a kést, ami jó pár métert szánkázik, mire megáll. Bani letépi a szájáról a ragasztószalagot, amire előzőleg egy mosolyt rajzoltam alkoholos filctollal, és hátrál. Kezével a vágáshoz kap, majd elborzad, mikor megérzi a meleg életnedvet.  A pszichológusomnak vérzik a nyaka.

A mentőből fehér ruhás emberek ugranak ki. Egy nagy lepedőszerűség van náluk. Óvatosan közelednek a kék padhoz, ami már nem nedves. Az ákombákomok eltűntek róla.

- Elisabeth, most velünk kell jönnie! – mondják.

Sebtében a karórámra pillantok, majd Banira. A fal leomlott.

-          Uraim, úgyis letelt az időm mára… mehetünk!

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Never forget!
Hát ez nagy volt. :D Volt benne csattanó az biztos. Még a rendőrök érkezésekor sem tudtam biztosan, ki is ez a Bani. Ügyes írás!
Gratulálok!

Helena Silence:

Igazi gyöngyszem! Mosolyogva olvastam végig, mert azt hittem, hogy a végén valami kedves dolog derül majd ki Baniról. Mondjuk, hogy egy kutya vagy egy plüssmaci. Aztán a végén jön a hatalmas csattanó, amin még nagyobbat nevettem. Majdnem leestem a székről! Nagyon jó írás. Tetszett, hogy Bani szájába egyetlen szót sem adtál, egy másik szereplő szemén át láttattad a figuráját. Nagyon furdalt a végére a kíváncsiság, hogy vajon ki ő! Tényleg, briliáns lett, le a kalappal! Sosem felejtem el!



Anett:


Nagyon érdekes novella, de engem valahogy nem fogott meg a történet maga. Értettem, mit akartál kifejezni az egésszel - hogy a főszereplő rettentő magányos, és már egyszerűen nem talál magának senkit, aki megérteni, ezért fordul az erőszak felé- de sajnos nem jött át igazán a dolog. Hiányoltam a kétségbeesés leírását, ami szerintem egy ilyen személyben biztosan felmerül, hiszen nyilván ez vezette a tettére is. A gondolatatit nagyon érdekesen fogalmaztad meg- de nem tudom eldönteni, hogy ezt az 'érdekes't jó vagy rossz értelemben érzem-e...Talán kicsit fura hasonlat, de nekem a Forest Gump c. film jutott eszembe róla, valahogy a beszéd a film főszereplőjének stílusára emlékeztetett. Van egy egyedi stílusod,  remélem, hogy máskor is ezt használod írás közben, mert ez viszont nagyon megfogja az embert.




Szatti:

A pályázat novellái közül te voltál az egyik, aki igazán megfogott az írásával. Néhányan voltak még, akik igazán kiemelkedőek a szememben és a műveddel számomra te is nagy élményt adtál. Fantasztikus volt minden sorod, habár az elején nem értettem, mire ez a sok Banizás, kicsit már zavart, de a történet végére és ahogy haladt előre a cselekmény, végül minden összeállt és nem tudok mást mondani, csak hogy nagyszerű és gratulálok neked! Nagyon tetszett ez a sokszínű monológ a főszereplődtől, s hogy csak rajta keresztül láthattuk Bani karakterkét... szegény:D A vége nem semmi volt! Lenyűgöztél!

Nincs írása

Nincs képe:

Ahogy ő látta:

Nincs

Télbe zárva

Az első, amit érzett, az a csontig hatoló hideg volt. Nem szokott ehhez. Ő, aki a tűzből jött, most igencsak fázott. Kinyitotta a szemét, de azonnal visszazárta. Az éles fény teljesen elvakította. Megpróbált feltápászkodni, de enyhén dühösen vette tudomásul, hogy nem bír mozdulni. Újra próbálkozott. A siker most sem jött, csak a dühe erősödött.

Halk nevetést hallott valahonnan fentről. Hol a pokolban vagyok? Szerette volna kérdezni, de mindegy lett volna hol is, van egy biztos. Sajnos nincs ott.

Újra megpróbálta kinyitni a szemét, de csak résnyire nyitotta, nehogy megint fájjon. Egyetlen dolgot látott. Vakító fehér fényt.

Egyre nagyobbra nyitotta a szemét, de a látvány semmit sem változott. Életében először kezdett félelmet érezni. Bizonytalan volt.

- Mi az? Csak nem fázol? – kérdezte valaki nevetve

Ilyen nincs. Ez hogy kerül ide?!

- Oh megvan, a fény zavar. – nevetett tovább, de közelebb jött, s az alakja jótékony árnyékot nyújtott.

- Miért vagyok itt?! – hangom reszelős volt, rekedt fátyolos; mintha már évek óta nem beszéltem volna

- Hogy megjavulj – súgta a fülembe

- Elment az eszed! – nevettem, még mindig kaparó hangon – Én, mint jó?

- Hát, ha nem próbálkozol, igen hamar meghalsz.

- Te is tudod, hogy inkább a halál – sziszegtem

- Ugyan már, ha nem lenne benned egy cseppnyi jóság, nem lehetnél itt.

- És ez jó pont a szemedben? Mert ha engem kérdezel, ez csak növeli a ’miért ne legyek jó’ listát!

- Ugyan már, kaptál egy esélyt, ne szalaszd el – próbált rábeszélni

- Őszintén szólva örülnék, ha az az esély szélvészként száguldana el mellettem!

- Nem voltál mindig ilyen! Bukott vagy, de kaphatsz esélyt a felemelkedéshez!

- Az egy élettel ezelőtt volt. Egy olyan élet volt, aminek minden percét gyűlöltem.

- Nem gyűlölted!

- Tudod is te, mit érzek?!

- Tudom!

- Hagyj, békén vagy ölj meg. Nem fogok itt maradni.

- Azt nem te döntöd el!

- Hát?

- Valaki más. Valaki, aki rajtad tartja a szemét. Addig is szokd a klímát, mert itt fogsz időzni egy darabig. – Elsétált a fejem elől, és mellém térdelt.

- Mit művelsz?!

Nem válaszolt, Elővett egy vakító gömböt és a mellkasomra tette, az az izé egyből égetni kezdett. Ordítani akartam, de elvette a hangom. Éreztem, ahogy a lángok belém marnak, és ez korántsem volt kellemes érzés. A tűz végigszáguldott rajtam, eljutva minden zsigeremhez, ha rendes tűzzel gyújt meg az nem fájt volna, sőt még élveztem is volna, de ez más volt, és ezzel rá is döbbentem, hogy mi, és mit akar vele, velem.

Változni kezdtem. Egyetlen porcikám se akarta a változást, de nem tehettem ellene semmit. Lassan kezdtem elveszteni az érzékeimet, nem láttam, nem volt hangom, nem hallottam. Csak a fájdalomérzet nem szűnt meg, a tisztító borzalmát én se kerülhettem el, nem érdemeltem.

Lassan homály kúszott az elmémre, s hosszú ideje először hálás voltam.

A fájdalom csökkent, vagy csak az érzékeim kezdték felmondani a szolgálatot? Mindegy volt. A tűz helyét lassan átvette a hideg és a zsibbadtság.

A sötétség puha takaróként borult rám, elfedve mindentől. Az utolsó, amit éreztem az ugyanaz a hátborzongató illat volt, amit a régi életemmel együtt száműzni akartam a fejemből.

Rózsaszag volt.

*****

- Rodion - anyám hangja csengettyűként szólt a fülembe. Csengettyűhangja kissé elütött az örökös téltől, nekem mindig a tavasz ígéretét hordozta. Nem mintha eljönne az ide. Ha próbálkozott is vele útközben megfagyott.

Nem szerettem itt élni, pontosabban nem akartam.

Itt mindig hideg van, és a hét öt napján szinte biztos, hogy esik a hó, vagy valami más hideg, és nedves csapadék az égből. A másik kettőben ne is reménykedj. 

Nosztalgiával, néha már őrült vágyakozással gondoltam a régi hazámra, mert ha minden mást igen, az emlékeimet nem vette el.

Befele indultam. Utáltam az udvart, de a bezártságot még jobban gyűlöltem.

Az udvarban csak egy dologgal volt bajom, a rózsatővel. Ez utolsó cseppként lebegett a szemem előtt ebben az őrült büntetésben.

Átlagos napnak indult. Kinn sétáltunk, a fiukkal. Folyton előre szaladgáltak. Köveket, ágakat szedegettek.

Én lassan sétálgattam, és napsütötte hazámról álmodoztam, ebben a befagyott világban.

Sean kiáltása riasztott fel a mélázásomból.

Fiam kiáltására anyatigrisként rohantam a fagyos utakon. Elállt a szemem, amikor megláttam.

A havas táj fehérjétől teljesen elütöttek a borvörös szirmok, s a sötét levelek. A rózsák illatát messzire sodorta a szél. Olyan volt, mint egy álom. Tátott szájjal, ámulva léptem közelebb.

Ami még jobban meglepett, az a rózsák közt alvó gyermek volt. Gesztenyebarna haja s napbarnított bőre volt.

Volt benne valami ártatlan, valami tiszta. Letérdeltem mellé, s megsimítottam az arcát. Simogató kezeimre megrebbent a szeme. Óvatosan a karomba vettem, és visszafele indultam. Fiaim szorosan mellettem. Ámulva figyelték az ismeretlen gyermeket.

Miután otthon puha ágyban tudtam őt, első kérésem a kertészünknek szólt. Örömmel hozta kertünkbe a csodarózsát.

Hát igen anyám vagy ezerszer elmesélte. A kölyök persze hogy én vagyok, a rózsa? Arról ne is beszéljünk.

Egy nap elég volt, hogy meggyűlöljem. Ekkor fordultam apám hagyatéka után. Megszállni még nem tudtam senkit, de pár korty vér is elég volt, hogy értem jöjjenek.

Ezután? Néhány évtizedig toppon voltam, de túl sokan utáltak. Hát igen az aljanép csak utálni tudja azt, aki bármikor lenyalathatná velük a csizmáját. Persze ezt sosem tettem meg, de egyszer, két napig utána nem bírtam felhúzni. A trollnyálnál nincs sok undorítóbb dolog.

Beléptem a kastélyba. Itt sem volt melegebb. Csak huzatot kaptam a hideg mellé. Egyedül a konyhában, meg a lakószobákban, és a szalonokban van meleg.

Az első pillantásom két komor idegenre esett. Felismertem őket. Üldözött pár ilyen régen. 

Mégis mit keresnek ezek itt? Az egyik alaposan végigmustrált, és eskü láttam, hogy nem csak megszokásból szívta be az orrán a levegőt.

Időben szívtam vissza a feltörő lenéző mosolyomat, most nem lenne esélyem. Ember voltam.

Szánalmasan gyenge.

Körbenéztem az okot keresve, ami idehozhatta őket. Nem kellett sokáig nézelődnöm. A pillantásom egy keskeny ládára esett. Na ebbe mi lehet? Kérdeztem magamról, de a két alak nézése egyértelműen mutatta, ha felteszem a kérdést, ezer hogy nem kapok rá választ.

Csak néztem azt a kis ládát, és próbáltam megfejteni mi lehet benne.

Az ékkőberakást látva értékes volt már maga a tartó, hát ami benne van… Egy ötágú kulcs nyitotta. Ritkaság, és a tartalmát egyértelműen nem tolvajnak szánták. Ahogy néztem a tetején egy ékkő halványan világítani kezdett, lehunytam a szemem, de amikor kinyitottam akkor is ott volt. Varázstárgy lenne? És ha az miért pont itt?

- Oh Rodion, Sean keresett, odakint van. – Anyám egyértelműen el akart küldeni

- Megyek már – mondtam. Az ajtóból még visszanéztem. Lehetetlen. Tudom mi van a ládában! Az őrült vágy a régi életem után ismét rámtört. Abban a dobozban ugyanis a szabadságom van!

*****

Egyszer volt, hol nem volt… a könyvtárban vagyok, és mesét olvasok. Sean persze nem hívott, vagy ha igen a hideg kifagyasztotta a fejéből.

Eltartott egy darabig, míg megtaláltam, az egyik polc legtetején, úgy 7 méter magasban, egy poros dobozban.

Egy régi mesekötet volt. A címe már lekopott róla. Nem is tudja az ember, hogy ezekbe a könyvekben néha több az igazság, mint a történelmi feljegyzések lapjain.

A könyv poros volt, és iszonyú dohos. A lapjait óvatosan forgattam, nehogy szétrongyolódjanak. A sárga gyűrött lapokat elnézve csodáltam, hogy préseltpók nincs benne.

Áh meg is van. Az éjféli rózsa.

Állítólag a nap kertjében nevelkedett egy vérvörös virág, csak sosem akart kinyílni. Egyszer aztán a Hajnal megérintette az egyik bimbót. Erre voilá a bimbó nyílni kezdett, ezt azonban az Alkony sem hagyhatta szó nélkül és hozzáért a másikhoz. A két virág nem is különbözhetett volna jobban. Bár alakra hasonlók voltak, az egyik éjfekete, a másik fénylő fehér lett. Mindkettő különleges volt. A sötét a sötét lelkűek, a fehér a tisztaszívűek kérését teljesítette. Egy kérés egy szirom.

A lényeg nagyjából annyi, hogy a megszerzője kívánhat tőle bármit, feltéve ha a lelke passzol a rózsához, és mivel a ládára az alkony jele volt vésve az éjféli rózsa van benne. Na mármost, az erőmet elvették, de a lelkemet nem. Ergo várj rám peremvidék, indulok haza.

*****

Nem volt nehéz kitalálni merre őrizhetik, az már nagyobb fejtörő volt, hogy miért épp ők? Egyszerűen nem bírtam kiverni a kérdést a fejemből. Mert őszintén semmi olyat nem vettem még észre rajtuk, ami indokolta volna, hogy náluk tartsanak egy ilyen kincset.

Seamussal futottam össze kifele a könyvtárból.

- Te olvasol? – gúnyolódott.

- Veled ellentétbe kedves öcsém.

- Minek olvasni? Van annál értelmesebb elfoglaltságom is. – mondta, és sokatmondóan megcsördítette a kardját.

- Akkor miért nem játszol odakinn, valamelyik harcossal? – mosolyodtam el.

- Azokkal?! Kedves testvérem, ha valami bajod van velem, mond meg, de ne kínozz halálra velük. Mellettük meghalnék – szimpadiaskodott.

- Miért is?

- Mert halálra unnám magam – vágta rá

- Hmm azt hittem itt az egyetlen halálmód a megfagyás – évődtem

- Hát igen csoda, hogy még élsz - nevetett fel. Köztudott, hogy utálom a telet. Teljesen elütök az itteniektől. Barnább a bőröm, még a gyér napsütés ellenére is, a hajam sötét, a szemem barna, míg az öcsémnek, és szinte mindenki másnak szőke haja, szürke, néhánynak pedig kék szeme van.

- Csak a ti forró szeretetetek tart életben – vigyorogtam.

- Mi is lenne veled nélkülem – pátyolgatott mosolyogva.

- Naa ennyire azért nem kell. – léptem néhány lépést hátrébb, kiváltva ezzel a nevetését. – Miért nem játszol Napfénnyel?

- Mert az egyedül téged nem esz meg!

- A cicák nem szoktak senkit se ok nélkül bántani.

- A macskák nem, de a hópárduccal más a helyzet.

- Engem sosem bántott – vontam meg a vállam.

- Tudom.

Az öcsém olyan ember, akiről lerí, mit gondol. Az arca elsötétült, hirtelen komorrá vált. Láttam, hogy küszködik valamivel.

- Na mi az? – nógattam.

- Semmi

- Csak?

- Erről nem beszélhetek.

- Mégis miért nem?

- Mit vadásztál az előbb? – bökött a könyvtár felé.

- Áh semmit. Csak az emlékezetemet frissítettem fel. – Kezdett rossz érzésem lenni. Ez nem egyszerű témaváltás volt, ahhoz túl támadóan hatott.

- Aha az emlékezetedet – furán hangsúlyozva mondta – Azt hittem az korlátlan.

- Korántsem. Mit akarsz? – kérdeztem halkan

- Neked nem lenne szabad létezned. Nem itt lenne a helyed. – a hangjában mély gyűlölet bujkált.

- Mióta tudod? – kérdeztem összeszorított foggal.

- Régebb óta, mint hinnéd, elvégre feltűnő, ha egy fiút találnak a hóba, valami vékony tunikában, anélkül hogy az megfagyna, sőt rózsák nőnek mellette. Persze, hogy figyeltünk rád

Másrészt álmodban beszélsz. Kiráz a hideg attól a nyelvtől!

Nem értem miért vagy itt, sem azt hogy miért vettél fel emberi alakot, de nem engedlek a közelébe.

- Nem kérek sokat. Egyetlen szirom és itt se vagyok.

- Na persze, hogy visszahozzam a peremvidék egyik leghatalmasabb démonmesterét?! – A szó megborzongatott. Rég nem hívtak így.

El akartam kerülni a harcot. Még nem volt itt az ideje, bár így szólhat a többieknek.

Hátat fordítottam neki. Nem kellett volna. Csak a surrogó hangot hallottam, ahogy kihúzta a kardot a tokból a másik pillanatban a hideg penge már a nyakamon volt.

- Nem. Engedlek.

- Ne kényszeríts – sziszegtem – Vissza fogok térni, ha az utamba állsz, meghalsz, mint előtted jó pár démonvadász!

- Ellenem nincs esélyed. Ember vagy. Egy szánalmasan gyenge halandó. Most nincs meg a hatalmad! – mondta diadalmas vigyorral a száján.

- Ezt nem kellett volna – sziszegtem, és felé lendültem. Két fegyverem volt ellene, a gyorsaságom, és a tapasztalatom.

Elkaptam a karját, megcsavartam s a fegyver hangos csörrenéssel esett a földre, meglöktem, mire a falnak esett. Felkaptam a kardot. Nem szoktam hezitálni, most se tettem.

A penge keresztüldöfte a testét, enyhe szögben emelkedve a kard hegye előbukkant a lapockái között. Felnyögött, mindkét kezével megragadta a csuklómat, egy pillanatra fogvatartott az arca, de aztán kérhetetlen eltökéltséggel elcsavartam a pengét a testében.

Nyöszörgött és meg-megrándult, de ujjai lassan lecsúsztak a kezemről, a lábából is elszállt az erő. Halk sóhajjal csúszott le a pengéről, és a hátára zuhant.

A halála után döbbenten álltam meg. Nem akartam, vagy nem így. Csak néztem a fiút, aki az öcsém volt, még ha nem is vér szerint. Annyi minden kötött hozzá, eszembe jutottak a régi emlékek, Hátat fordítottam, és elindultam. Szinte rohantam el tőle, és a tettemtől. A bűntudat mellett egy másik érzés tört felszínre. Az értetlenség.

Árny volt. A peremvidék egy olyan hely, amit a grófok vezetnek, felügyelve a rendet. Démonok, és vámpírok uralták a helyet. A hierarchia legalján az árnyak álltak. Elnyomva, megalázva éltek. Nem rendelkeztek hatalommal, így teljesen ki voltak szolgáltatva. De sokan voltak, ez vezetett a lázadásukhoz. Volt egy csoport, akik szabaddá váltak. Nem menekültek el a peremvidékről, ahhoz túlságosan fűtötte őket a gyűlölet. Szektát alapítottak, gyilkosokká váltak. Vadászok voltak, egyetlen céljuk a bosszú, az elnyomóikkal szemben.

Én meg idecsöppentem egy vadászklánba, de ezek mások voltak.

Bírják a hideget, látszanak a fényben, rendes testük van, emberiek. Hogy kerültek ezek ide? Mi ez a hely?

Ahogy tépelődtem, majdnem beleszaladtam a falba. Elfelejtettem befordulni a folyosón, így zsákutcába jutottam. Már megfordultam volna, amikor szétnéztem. Erre még nem jártam. A falak egyszerűek voltak, sehol egy festmény vagy ilyesmi, az egyetlen dísz a szembe lévő falon volt. Ahogy néztem a halvány motívumot derengeni kezdett valami. Lehetetlen.

Felemeltem a kezem, a csuklóm belső felén, még ott volt a jel. Ezt meghagyta nekem. Anyám jele, pontosabban a népéé. Néztem a mintát a kezemen, és a falon. Megegyeztek.

Aznap végleg meggyűlöltem a rózsákat. Vörös szirmuk az életet hirdették. Még azután is.

Anyám imádta őket, én is. De már rég volt. Az a végtelen nap!

Ha le akarsz szakítani egy rózsát, megteszed, bárhogy ellenkezik is, bárhogy szúr is a vékony tüskéivel. Letéped, hogy magaddal vidd szépségét; s elhervad, hogy ne élvezhesd a fájdalommal szerzett gyönyörűséget.

Anyám is ilyen volt.

Hajnal volt, a sápadt fény még próbált a sötét, hideg éjbe kapaszkodni. A vérvörös szirmok lágyan nyújtóztak az ég felé.

Anyám mindig a nappal együtt kelt, s első útja a rózsáihoz vezetett. Tünde volt, erdei tünde. Egy nap azonban járt a halandók között, s olthatatlan szerelem ébredt benne egy virág iránt. Tüskés, borvörös, büszke virág volt. Csak később tudtam meg hogy atyámtól kapta.

Szeretettel gondozta a virágot, nem volt nap, amikor ne gyönyörködött volna benne.

Miután megszülettem akkor is szerette, mindketten megfértünk a szívében.

Azon a napon viszont történt valami.

Sosem tudtam meg hogy történt, csak a kiáltásra riadtam fel. Anyámat többé nem láttam viszont, de láttam az elejtett edényt, amiből félig már kiömlött a víz, keveredve a fűszálakon vöröslő vércseppekkel.

Anyám büszke rózsája tovább virított, nem érdekelte az ébredő nap, nem érdekelte a gyémántként csillogó harmat, a balzsamos levegő, nem érdekelte a vérvörös szirmain lassan megalvadó vérfoltok. Nem érdekelte a térdrehulló égőlelkű fiú.

Nem akartam ott maradni, kísértve a sajnálkozó pillantásoktól. Megutáltam, ezeket a túl tökéletes káprázatszerű lényeket. Egy idő után nem jártam közéjük, idegesített a megkülönböztetettség, meg az hogy minden bizonnyal süketnek néztek, mert mindig meghallottam, hogy róla beszélnek.

Emlékszem, már elmúlt a Tavasz. Még mindig beszéltek róla, és rólam, az erdő szélén élő különcről. Lassan beesteledett. Egy alak állt a rózsatőnél. Már nem tudom pontosan minden szavát, de ő nyitotta fel a szemem. Gúnyolódva küldött el. Azt akarta mennyek, tudtam, hogy nem csak ő akarta így. Aznap tudtam meg mi is vagyok. Hogy ki volt az apám. Már nem tudom mi volt az a mondat, amitől eszemet vesztettem, de nekirontottam.

Ő volt az, akinek a vérét ittam. Égbekiáltó bűnöm után jöttek el értem. Velük tartottam le a pokol peremére. Ott születtem ujjá. Én aki eddig a fényben éltem, harmóniában az élettel, az éjszaka lényeihez pártoltam átvéve apám örökét.

Senkinek sem hiányoztam, senkit sem érdekelt az eltűnésem. Az a büszke virág is csak közömbösen tekintett le minderre. Talán még most is ugyanott áll. Anyám népe sosem szokta eltüntetni tévedésének nyomait.

Csak egyszer kísértett fel újra a múltam. Annak a lánynak a szemeiben ott láttam anyámat. Csak ez miatt mentettem meg. Azzal, hogy elrejtettem sebezhetővé váltam. Sebezhetőségem miatt tudtak kitépni a peremvidékről. Akarták, hogy menjek ott is, és akarta valaki más is, itt a túloldalon.

- Mégis mit tettél? – a hangra összerezzentem. Annyira elkalandoztam, hogy nem vettem észre őket.

Nem fordultam hátra. Nem hittem, hogy képes leszek a szemébe nézni annak, aki megmentett, és akinek a fiát megöltem.

- A rózsát akarja Edeline, a régi hatalmára vágyik. – Az egyik ma érkezett monstrum volt.

- Nem engedhetem.

Még hezitáltam a megadás és a rózsa között. Nem tudtam mit tegyek, de nem volt sok időm dönteni. Anyám népéhez nem megyek vissza, a peremvidéken sebezhető lettem. Amit egyszer megtettek megint meg tudják.

Akarom a régi hatalmamat, s az alvilágot. Missrana. Az egyik gróf, pontosabban grófnő. A kígyóimádók úrnője. Elég messze van az eddigi lakhelyemtől, de ismerem a grófnőt, találkoztam már párszor vele.

Megszerzem a rózsát, és a régi hatalmamat. Az egyetlen gond egy hangos kissebség volt bennem, aki szerint nem ezt kéne tennem. A másik akadály a mögöttem felsorakozó négy fegyveres, valószínűleg jól képzett árnyharcos.

Fenyegető morgást hallottam. Napfény, kedves hópárducom jelent meg. Kettőt csettintettem és Seanre meg az anyjára mutattam. Nem akartam nézni a haláltusájukat, inkább a két monstrumra koncentráltam. Rövid harc volt. Meg voltak lepve a hirtelen támadáson, nem készültek fel rám. Emellett elég volt egyetlen vágás rajtuk. A kardomat méreggel preparáltam, gyorsan ölt.

Nem akartam a holttestekre nézni, nem akartam az utolsó nyöszörgést hallani. Egy mondat mégis eljutott hozzám, s jéggéfagyott szívemet szorította össze.

- Rodion, fiam… sajnálom.

Gőzöm nincs, hogy jutottam el a toronyig. Napfény már nem volt velem. Nem akartam tudni mit csinál. Furcsa ürességet éreztem. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Valami nagyon elszakadt bennem. Már senki nem állt az utamban, a ládikó ott volt ahol sejtettem. A régi toronyszobában, ahol senki se jár.

A szoba leginkább egy lomtárra hasonlított. Annyi eltűntnek hitt vacak volt benne, átszőve leheletvékony pókhálóval, s betakarva finom porréteggel.

Az egyetlen kiemelkedő hely a szoba egyik sarkában volt, ahová besütött kintről egy kevés fény. Egy karcsú asztalon feküdt a fekete doboz. Óvatosan a kezembe vettem, s alaposan szemügyre vettem.

A kulcs!

A fenébe is, nincs nálam! A fal mentén lecsúsztam a poros padlóra. Csak ültem a lomok közt, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy én is csak egy kinőtt tárgy vagyok, amit senki nem akar, akit száműztek valami sosemjárta helyre.

Az ujjammal piszkálgattam a zárat, újra meg újra végigsimítottam. Először fel sem figyeltem a halk kattanásra. Kellett egy perc, hogy felfogjam, nyitva van.

Lassan felnyitottam a fedelét, s megpillantottam a kicsi rózsaszálat.

Most hogy itt volt nem igazán tudtam, mit tegyek. Az a hangos kissebség kezdett elbizonytalanítani.

Lassan erőt vett rajtam a kétely, majd az elhatározás.

Hogy mi lesz, ha visszahoztam őket, fogalmam sincs. Valószínűleg innen is eltűnök.

- Nem hiszem el, hogy ezt teszed! – sziszegte egy hang a fülembe. Hogy kerül ez ide? A peremvidék grófnője nem hiszem, hogy csak úgy feljön ide pátyolgatni a lelkemet.

Nem válaszoltam. Halvány fekete gőzöm nem volt mit mondhatnék

- Azt ne mond, hogy már nem akarsz az lenni aki régen voltál

- Jó nem mondom

- Ne merj velem így beszélni

- Mért is kérsz számon?! – kezdtem mérges lenni.

- Mert épp elköveted életed leghülyébb lépését!

- Nem hagyhatom őket!

- Vadászok voltak

- De a családom volt. - Alig hagyta el a mondat a számra megpofozott

- Család?! – ordította a képembe – Neked nincs családod! Te Rinnonin vagy a pokol peremvidékének egyik démonmestere! Túl sok időt töltöttél így is a halandók világába, teljesen elvették az eszedet! – Folytatta volna míg le nem esik a nap, de befogtam a száját.

- Idefigyelj Missrana. Ez az én döntésem. Nem. Hagyom. Meghalni. Őket! – hangsúlyoztam az utolsó négy szót.

Égni kezdett a kezem, sziszegve kaptam el az ajkairól.

- Nem merészeld még egyszer!

- Nem érdekel, már nem az vagyok, aki voltam.

- Arra rájöttem! Most egy idióta ember vagy tele felesleges emberi érzésekkel. Megöltél pár vadászt mi az neked? Régen még élvezted is.

- Akkor még nem ismertem őket. Ők ... - küszködtem a szavakkal. - Ők olyan jók. Nem úgy, mint én. Persze, hogy meg akartak állítani.

- És azt hiszed, hogy egy rózsa megoldhat mindent? - gúnyolódott.

- Az éjféli rózsában hatalom van.

- Igen de te gonosz vagy emlékszel? Az éjféli rózsa csak gonosz hatalommal bír. Arról pedig hogy a sátán ereje ártatlanokat mentene még nem hallottam.

Összeszorítottam a fogam, tudtam hogy igaza van. Még is mit remélhettem? Megöltem őket, pedig... Legszívesebben üvöltöttem volna, törni, zúzni akartam, de semmi értelme se lett volna.

A rózsára néztem, amiért ezt tettem. Igaza volt kezdtem elpuhulni. Kiejtettem a kezemből. Missrana elképedt szisszenése riasztott fel. Úgy nézett rám mintha nem is tudom, életében nem látott volna. Az arcomhoz emeltem a kezem, ahhoz a ponthoz amit meredten figyelt.  Egy könnycsepp volt.

Hát ez isteni. Mikor is sírtam utoljára? Gőzöm sincs. Elég fura egy érzés olyan mintha az egyetlen csepp után egy egész folyó akarna előtörni. Összeszorítottam a szemem. 

- Legyél az, aki voltál, akitől mindenki félt. Akit akartam- A hangja elbizonytalanodott. 

- Nem bírom. - még mindig nem néztem fel. - Túl sok minden változott.

- Nem. Nem változott semmi, csak te. Hh... - Lemondó sóhajjal vette el a kezemet a szememtől. Letörölte azt az idegesítő, fájó nedvességet a szememről, s odatáncolt vele a rózsához. Kezét a virág felé emelte, és egy csepp a szirmokra esett.

- Ez mire volt jó? - kérdeztem értetlenül

- Csak figyelj Mr. megjavultam.

És valóban. Olyan volt mintha az a könnycsepp festéklemosóvá lépett volna elő, ahol végigfolyt egy csíkban felragyogott a hófehér ártatlansága

- Gyere már! Siess! - Odaléptem..

- Kívánd már amit akarsz!

- Miért segítesz? - kérdeztem gyanakodva

Erre kiérdemeltem a porrázúzlak pillantását.

- Hajrá! Remélem kivételesen valami értelmeset találsz ki- mondta és egy kénízű felhőben eltűnt. 

Most először kaparta ez az íz a torkomat.

Lecsuktam a szemem, nem azért mert drámaibb így egyszerűen zavart, hogy még mindig homályos a szemem. 

Nem mertem hangosan kimondani, de magamban nem működött. Olyan halkan suttogtam, hogy én is alig hallottam, bár lehet hogy ez csak a fülemben dobogó vér miatt volt. Egy pillanatra kirázott a hideg. Ezt sosem szokom meg.

Valaki nézett. Nem láttam ki, mert még csukva volt a szemem, de tudtam. A nyakamon felállt a szőr.

- Tudtam, hogy nem teszed meg. 

*****

Nemrég még a holdfény sütött be egy ablakból, most azonban reggel volt. S én kint mászkáltam a havas udvaron.

A hang gazdája mögöttem állt. Megfordultam. Megint ő volt. Az aki idehozott kiragadva az alvilágból.

- Miért jöttél?

- Emlékszel? Azt mondtad, nem akarsz jó lenni. Dühös voltál. Anyád miatt, az erdeiek miatt, a peremvidék miatt. Most mégis megmentettél négy embert.

- Pontosabban négy árnyvadászt, aki pontosan tudja, mi vagyok.

- Mit akarsz most tenni?

- Gondolom, eltűnök.

- Miért?

- Itt nem maradhatok.

- Nem gyűlölnek. Nem értik miért vagy itt, de az évek alatt megismertek és befogadtak.

- Ne kezd megint ezt. A legutóbbi tanácsadásodnál, meghaltam, újjászülettem, és rá 13 évvel meggyilkoltam azokat, akik szerinted befogadtak.

- Igen, de megjavultál, átváltoztattál egy éjféli rózsát, és rendbe hoztál mindent.

- Mégis miért viseled a szíveden ennyire a sorsomat?

- A báty mindig vigyáz az öcsre, meg arra a húgra, akit az öcsi képes volt a peremvidéken hagyni. – Na erre nem számítottam. Köpni nyelni nem tudtam.

- Rodion, most az egyszer hagyd a múltat. Ez a nap csak egyszer van, pontosabban még egyszer. Hagyd az élet nagy terheit, anyád mindjárt hív. Indulj be, szekáld picit, a két árnyvadászt, játssz a párducoddal, csináld amihez kedved van.

- A rózsát nem mondtad.

- Tőlem megint megteheted, de még egyszer nem pörgetheted vissza.

- Te nem vagy a bátyám.

- Biztos?

- Húgom sem lehet

- Most nem fogom megmagyarázni. Egyelőre élvezd a gyerekkorod.

- És maradjak a seggemen, bezárva ebbe a jégvilágba.

- Kíméletlen leszek. Igen.

- Egy napsütötte helyet nem tudtál volna választani? – kérdeztem, de tudtam, hogy nem kapok válasz. A távolban felhangzott anyám tavasz hangja, nem néztem hátra, anélkül is tudtam, hogy eltűnt.

 Vélemények:

 Isabella Reed:

Kedves Nincs! :D
Hú az elején nagyon összezavartál. A végére valamelyest kitisztult a történet, de még akadnak kérdéses részek. Ajánlom, hogy próbáld kicsit világosabban, részletesebben leírni a lényeget.
Jó ötleteket vonultattál fel, egészében ügyes volt.
Gratulálok!

 Helena Silence:

Egész jó történet, de nálad is egy-két helyen előfordul, hogy túl sok mindent akarsz leírni kevés információból, ezért kaotikussá válik a sztori. A szavakat jól használod. Ha nem akarsz homályos részeket hagyni, több és részletesebb leírást használj. Ettől függetlenül jól sikerült. A szereplők hitelesek, és érdekesek, a cselekmény pedig gördülékeny.

 Szatti:

A történet elején még kicsit össze voltam zavarodva, hogy akkor most mi is történik, hiszen belevágtál a közepébe, de utána sikerült elkapnom a szálakat. Nagyon tetszett a történeted. Végig követhető volt, habár bizonyos részeknél úgy éreztem, hogy kevesebb megmagyarázással akarsz átugrani felettük. Néha vártam volna egy kis kifejtést, de így sem volt rossz. A történet elképzelhető volt, akárcsak a karaktereid, jók voltak a párbeszédek is, gratulálok a művedhez!

Anett: