A hét főbűn pályázat

Timinek...

Megkísértve

„A kezdet előtt
Nincs föld, se ég
Nem dönti semmi
A hit hitelét,
De a bűnök
Már rólad álmodnak rég.

A kezdet előtt
Nincs hang, se csend,
Áll még az Idő,
Teljes a rend,
De a vágyak
Már az emberre várnak.”
/Ákos/

Mindig úgy tartották, hogy az első bűnös Éva lett, azzal, hogy megszegte Isten parancsát. Ám tévedtek. A bűnök jóval a Paradicsom előtt megszülettek. Ott keringtek a föld közelében, de míg az ember nem létezett, képtelenek voltak kiteljesedni. Próbálva megmenteni a halandókat, Isten a bűnöket testekbe zárta, kik a földön éltek, így nem szállhatták meg az embereket. Összesen heten kerültek a földre. Arra ítéltettek, hogy az idők végezetéig kísértésként éljenek.

1831. London, Anglia

- Hogy mondta, kedves? Hány testvére van?
Rabia szemforgatva hajolt közelebb az öregasszonyhoz.
- Hat, Mrs. McKay. Heten vagyunk összesen.
- Ó, szép nagy család – mélyültek el az asszony ráncai mosolyától. – A szüleik?
- Meghaltak – felelt Rabia, miközben szemével testvéreit kereste.
- Ó, de szörnyű – csapta össze aszalt tenyereit a házigazda. – Ilyen fiatalon?
Rabia bólintott. Sosem értette az embereket, meg az érzelmeiket. Kötődnek egymáshoz, aztán meggyűlölik ezt a köteléket, de mégis ragaszkodnak hozzá. Csupa ellentétes, értelmetlen indulat, amiből csak a gondok születtek.
- Menjen csak, kedvesem! – tolta a bálterembe Rabiat az idős hölgy. – Keressen magának egy lovagot!
- Azt terveztem – suttogta már csak magának a lány, s elvegyült a tömegben.
Jól sejtette. Glutonaria-t a svéd asztalnál találta meg. Épp valamiféle tengeri gyümölcsöt falt, szemmel látható élvezettel.
- Ezt meg kell kóstolnod, Rabia – futott elé a nővére, mikor észrevette.
- Nem ez a dolgod – morrant rá az.
- Jaj, dehogynem. Hidd el nekem, most, hogy én itt vagyok, rengeteg férfi vétkezik – nevetett fel.
- Hol van Preguiza? – kérdezte Rabia körülnézve a fényűző teremben.
A párok között látta Ganancia-t, a legidősebb testvérét, amint épp egy gazdag helybélit szédített. A gazdagon volt a hangsúly. Hát igen… a bűnök sosem alszanak.
- Preg úgy döntött kihagyja a bált – felelt közben Glutonaria.
- Megint – sóhajtott Rabia, majd vállat vonva továbbállt.
A kert ragadta meg figyelmét. Ha jól látta, tölgyekkel szegélyezett út vezetett a hátsó udvar felé. Mint a legszenvedélyesebb démonnak, neki is feltűnt a hely ellenállhatatlan vonzása.
Útközben felfedezte még két nővérét, akik a bálterem széléről halálos pillantásokkal figyeltek valakit. Hiába… Luxoria és Envexa nem épp gyenge ellenfelek. És kétségkívül Presunciónt, a kevélység démonát illették tekintetükkel, aki, mint gyöngyszem emelkedett a terem közepén.
Rabia kilépett a hűvösre, s fejéből azonnal kiröppentek a testvéreivel kapcsolatos gondolatok. Átkozottak vagy áldottak? Sokat törte már ezen fejét, de sosem jött rá. Valószínűleg az előbbi. Bűnökkel élni, azokat terjeszteni, kemény feladat. És nem túl hálás…
De ha valakinek ez rendeltetett, azt kénytelen elfogadni, nem igaz?
Rabia kényelmes tempóban sétált végig az ösvényen, ami reményeihez híven egy gyönyörű hátsó udvarra vezetett. Az ápolt pázsit vagy egy mérföld hosszan nyúlt a távoli erdőig. Szerteszét kisebb-nagyobb virágágyások törték meg a zöldet, színözönnel kápráztatva az idetévedőket.
Messzebb egy szökőkút meredezett az ég felé. Hatalmas kőből faragott vízköpője emberalakokat formált. Rabia közelebb ment, hogy jobban kivehesse a jelenetet az alkonyat vöröses fényében.
Mire odaért már pontosan tudta, mit lát maga előtt. Kirázta a hideg a felismeréstől. A vízköpő nem mást, mint egy angyal küzdelmét mutatta be két bűnös ellen.
Rabia magára ismert az angyal arcába maró, undorító alak képében. A másik oldalon Luxoria az angyal karját csókolta. A harag és a bujaság.
Rabia elfordította a fejét. Éktelen harag gyúlt szívében, ám nem hagyta, hogy átvegye az irányítást felette. Ő uralkodott a bűn felett, nem az őrajta. Ez így volt elrendelve.
- Mit keres itt ilyen későn egy ilyen szép, ifjú hölgy? – szólalt meg mellette egy hang, mire Rabia megperdült a tengelye körül.
- Mit keres itt ilyen későn egy úriember? – mérte végig tekintetével a magas férfit.
Testén jóleső bizsergés futott végig, mint mindig, ha újabb kiszemeltet talált. Gyűlölte az érzést.
- Éles nyelvű – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Hogy hívják?
- Udvariatlan – húzta el a száját a nő. – Na és magát?
- Zen Sayer – hajolt meg enyhén a férfi, ajkain huncut mosoly játszott.
- Rabia – biccentett a nő, majd visszafordult a vízköpő felé, mintegy jelezve, hogy nem kívánja folytatni a társalgást.
Ma este nem volt kedve mások vétkeit élvezni.
- Szóval… - lépett mellé Zen – mit keres itt?
- A bál…
- A kertre gondoltam. A bál ugyanis bent van – pillantott hátra a válla fölött a férfi.
- Tetszik a vízköpő – vont vállat Rabia.
- Ó, hogy ily komoly indokai voltak, hogy nélkülözze London legelőkelőbb társaságát.
- És maga? Miért nem megy inkább vissza? – feledkezett meg az emberek közt tanult jó modorról Rabia.
- Jobb társaságot találtam – mélyesztette kék szemeit a lányéba Zen.
Te uralkodsz a bűn felett, emlékeztette magát Rabia. Emlékeztetnie kellett magát! Ez még sosem fordult elő vele.
- Nem kívánok a társasága lenni.
- Megsértődött? – vonta fel szemöldökét a férfi.
- Nem szoktam megsértődni. – Rabia elindult visszafelé az ösvény irányába.
- Kérdezte, hogy miért jöttem ki ide – szólt utána Zen, mire a lány megtorpant. – A nővére elől menekültem.
Rabia mérgében önkéntelenül is sarkon fordult.
- A nővérem?
- Lux, ha nem tévedek – lépett közelebb a férfi.
- És ugyan, miért volt szükséges a menekülés?
Zen elmosolyodott.
- Jól tudja Ön azt.
- Nem értem…
- Rabia a gallego nyelvjárásban haragot jelent, úgy, ahogy a Luxoria bujaságot. Azt hiszi, nem látom az összefüggéseket?
Rabiat jeges rémület kerítette hatalmába. Lehetetlen, hogy ember tudjon az átokról.
- Talán sok volt a puncs, nem gondolja? – próbálta meg adni az értetlent.
- Nem tud becsapni – nevetett fel halkan Zen. – Túl régóta keresem magukat ahhoz, hogy megtévesszen.
Rabia ismét az ösvény felé kezdett lépdelni. Ám nem jutott messzire, mikor két erős kar szorítása megállásra kényszerítette.
- Segíteni szeretnék…
Rabiában fellobbant az eddig elfojtott düh, szinte meg sem hallotta, amibe a férfi belekezdett.
- Ha igazán tudja, mi vagyok, miért nem ereszt el, ahelyett, hogy kivívja a haragom?
- Rabia? – hangzott fel ekkor Lux hangja.
A lány épp az ösvény végénél járt. Baljós suhogással közeledett vörös selyemruhájában.
- Megismerkedtél Zennel? – Rabia felvonta a szemöldökét a személyes hangnem hallatán.
Zen közben levette kezét a nő könyökéről és hátrébb húzódott.
- Igen.
- Miről beszélgettetek? – mosolyodott el Lux, hozzá méltó csábító módon. Égszínkék szemei kettőnk közt ugráltak.
- Épp a világról meséltem a húgának – szólalt meg végül Zen. – A bűnökről…
- Úgy érti, hogy… mennyi szörnyűség történik manapság más országokban – vágott közbe Rabia figyelmeztető pillantást lövellve a férfi felé.
Lux odalépett Zenhez, majd karját egy birtokló mozdulattal az övébe fűzte. Rabia elfordította a tekintetét. Nem értette, miért esik nehezére figyelni, ahogy testvére szokásos módján elcsábít egy ártatlant. Talán mert a férfi tudott a titkukról?
- Úgysem sikerülhet neki – mondta Zen, mikor elhaladtak Rabia mellett. – Engem már másvalaki szépsége ejtett rabul.
Rabia értetlenül figyelte, ahogy a férfi visszasétál testvére oldalán a bálterembe. Először késztetést érzett, hogy utána rohanjon, ám fékezte magát.
Az ösvényen Mrs. McKay telt alakja tűnt fel. A kövér asszony billegve battyogott a szökőkútig és csak most vette észre Rabiat.
- Ó, kedvesem, maga mit keres itt kint ilyen hidegben? – sipított fel a nő, magához intve a lányt. – Pont most láttam bemenni a nővérét, egy igen csinos fiatalemberrel az oldalán.
Rabia bólintott.
- Nem tudja, ki volt az úr?
- Zennek hívják. Nem ismeri? – fogott gyanút Rabia.
- Sosem láttam – vont vállat az asszony. – De tudja, hogy van ez az én koromban…
Rabia tudta. Mégis különös volt, hogy nem ismeri, hisz Mrs. McKay híres volt arról, hogy minden eladósorban lévő férfi nevét kívülről fújja London környékéről.
- Nem gondolja, hogy hasonlít rá? – kérdezte a nő, de Rabia alig figyelt rá.
- Kire?
- Nézze! Mintha csak ő lenne az kőbe faragva. – Erre már tényleg oda kellett néznie.
Elállt a lélegzete a döbbenettől. A vízköpőn a két női alak közt Zen arca rajzolódott ki a rideg anyagból. Az előbb nem figyelte meg eléggé, most azonban már világos volt minden.
- A feloldozás kútjának nevezte el a művész, aki faragta – szakította ki gondolatai közül Rabiat az asszony érdes hangja. – Édesanyám mesélt róla.
- Mondja el – kérte halkan a lány, meredten nézve az előbb még hozzá beszélő férfi képmását.
- A bűnök feloldozása. Így nevezték annak idején.
Rabia összerezzent a feltámadó hűvös, északi szellőtől.
- A monda szerint Isten megszánta az emberi testeket, melyekbe a bűnöket űzte, hisz azok már vágytak az életre. Egy angyalt küldve véget vetett szenvedéseiknek. Érzéseket adott nekik.
- Megmentette őket?
- Igen. De a történetben a bűnök fellázadtak az angyal ellen, s elüldözték, ahogy azt a művész is ábrázolta – mutatott a szoborra a nő.
- Hogyan… hogyan tudták elüldözni? – kérdezte Rabia remegő hangon.
- Megfertőzték. Elcsábították.
Rabia szíve a torkába ugrott. Luxoria. Épp azon van, hogy tegye a dolgát. Hogy eljátssza az esélyünket a szabadulásra. Meg kell találnom! – sikoltott belül a lány.
- Elnézést, Mrs. McKay! Sürgősen beszélnem kell az egyik testvéremmel.
Azzal már ott is hagyta a meglepett asszonyt, s sietős léptekkel vágott át az udvaron.
A teremből kiszűrődő fényár most különös módon idegesítette. Nem szabadott volna engednem, hogy elmenjen Luxszal, gondolta, miközben felcaplatott a teraszra vezető néhány lépcsőfokon. Hideg szél borzolta a nyakán lévő pihéket, vagy tán a rettegés? Nem tudta volna eldönteni. A zene halkan kiszűrődött a tömött helyiségből. Rabia hiába nyújtogatta nem fedezte fel testvérét a táncolók közt. Remélte, hogy nem késett el. Az végzetes lett volna.
Belemerült a pompázatos ruhakölteményeket viselő emberek tengerébe, arcok után kutatva. Testvérei egytől-egyig ott táncoltak, Luxoriat kivéve.
- Hol van Lux? – kapta el Ganancia karját, mikor az épp elsuhant mellette egy magas, szőke férfi oldalán.
- Az előbb láttam kifelé menni – súgta vissza testvére dühösen, hogy megzavarták, majd visszafordult emberéhez.
Rabia marokra fogta szoknyáját és nem foglalkozva az illemmel, átvágott a párok közt. Néhányan szörnyülködve lesték csupasz bokáját, mások nevetve adtak utat a lánynak. Rabia fejében csak egyvalami zakatolt: megmenteni az angyalt.
Az utcára érve azonnal észrevette testvérét az út túloldalán.
- Lux – kiáltott felé, de az nem reagált. Csak bámult maga elé, háttal állva Rabianak.
A lány átment az úttesten, kezét a húga vállára tette, mire az fölocsúdott.
- Rabia? – nézett rá meglepetten. – Zen… - mutatott előre – ő… itt hagyott.
- Miért?
- Ez… miért fáj? – pillantott szemében könnyekkel a testvérére.
Rabia megkönnyebbülve elmosolyodott.
- Fáj?
- Iszonyatosan. Elutasított – dadogta a lány, aztán egy pillanattal később ő is rájött. – Sosem éreztem még ilyet.
- Pontosan – bólintott Rabia.
Lux értetlenül megrázta a fejét.
- Ha érzünk… Zen?
- Angyal volt. A feloldozásé. Megszabadította a hét átkozottat.
- Angyal? – Lux csak lassan bírta feldolgozni a tényeket. Végül azonban elégedett mosoly ült ki az arcára. – Azt jelenti, hogy többé nem kell így élnünk? Érezzük, ha megbántanak és szerethetünk? – lelkesült fel.
Rabia boldogan bólintott. Nem tudta, mikor kezdett el sírni, de érezte az arcán legördülő sós könnycseppeket. Meghatottság? Még nem igazán értette a saját érzéseit, amiket eddig nyűgnek, emberi gyengeségnek hitt, de tudta, hogy nem sokára ő is olyan szabadon élhet, akár egy ember...

Órákkal később Rabia összes testvére tudott a változásról. A feloldozás angyala látogatta meg őket, hogy véget vessen a millió éve tartó átoknak. Legtöbbjük döbbenetébe öröm vegyült. Rabia szeretettel nézte, ahogy a lányok újjászületve ballagtak a lépcsőn felfelé, hogy lepihenjenek pár órára.
Hajnalodott. Rabia az ösvényen lépkedett a szökőkút felén. Nem értette, miért, de újra látni akarta, mielőtt elment volna.
A kőszobor változatlan, robosztus alakja körül már megnyugodott a víz, felszínéről reggeli pára indult útjára. A közelben valahol megszólalt egy énekes madár. Rabiat elöntötte a gyönyörűség. Soha ilyet még nem érzett a világ iránt.
- Mit keres itt ilyen korán egy fiatal hölgy egyedül? – hallatszott a közeléből, mire örömmel vegyes rémülettel fordult meg.
Az angyal mosolyogva lépett közelebb hozzá.
- Egy úriember nem ijeszt így rá egy hölgyre…
- Megkísértett – billentette oldalra a fejét a férfi, ujjaival Rabia hajába túrt.
- Vajon ezt illik-e? – kérdezte suttogva a lány, miközben ő is önkéntelenül közelebb lépett Zenhez.
- Egy angyalnak és egy átkozottnak? Semmiképp.
Rabia mélyen beszívta a friss levegőt, ami Zen illatával keveredve örömmámorként áradt szét tüdejében.
- És két embernek?
- Nem vagyok ember – simított végig gyengéden a lány arcán a férfi ujja.
- Én sem igazán.
- Már az vagy – váltott tegezésre a férfi.
- Kívülről. Belül azonban minden megmaradt. Emlékszem mit követtem el. Emlékszem a természetfelettire. Ezt nem lehet elvenni tőlem – bökött a halántékára Rabia.
Zen a lány szíve fölé tette a kezét.
- De el lehet csitítani.
- Nem ismerem a módját – suttogta a lány.
A férfi egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd megragadva Rabia derekát közelebb húzta magához, míg teljesen egymáshoz nem simultak.
- Megmutathatom.
- De akkor…
- Igen – tette mutatóujját a lány szája elé. – Akkor veled maradhatok.
Rabia megrázta a fejét.
- Nem ismersz. Nem adhatod fel értem az eddigi léted. A szárnyaidat.
- Nem adok fel semmit. Évezredeken át szabadítottam meg embereket bűneiktől, de nemrég belefáradtam. Az én küldetésem véget ért. S most már tudom, mire utaltak a monda végében.
Rabia felkapta a fejét.
- A monda?
- A szökőkút története – pillantott a mellettük magasodó műre Zen.
- Nem hallottam a végét.
- Ó! – Zen homlokát a lányénak döntötte, pont mikor a nap felbukkant a látóhatáron bevonva kettejüket aranyos fényével. – A legenda vége így szól: „A feloldozás angyala megszabadítja a kísértéseket. A kísértés pedig feloldozza az angyalt.”