Koboldok aranya
Az univerzum kellős közepén jártam. A város épületei túlszárnyalták a felhőket is, és a köztük kijelölt légi útvonalon közlekedtek a munkába igyekvő emberek. Csak én sétáltam itt lent, ebben az elhagyatott, régi világban. Itt, a néhol még nyitva álló, ellenőrizetlen kocsmákat neoncsövek színes kavalkádja díszítette. Csak azok jártak erre a helyre, akik valami törvénybeütköző dolgot készültek tenni vagy már megtették, és most bujkálnak. Az utóbbiból kevesebb volt, mivel a kifejlesztett biztonsági rendszerek és szigorú büntetések a minimálisra csökkenttették a bűnözés arányát. Én mégis egy ilyen kocsmába tartottam.
Benyitottam a lassan kidőlni készülő ajtón, mire a szélcsengő megszólalt és a bent lévő mocskos alakok rám meredtek. Alaposan végigmérték úri ruházatomat, zavart arcomat, majd visszafordultak italukhoz. Bizonytalan léptekkel indultam el a sarokban elhelyezkedő kis asztalhoz. A megbeszéltek szerint itt kellett találkoznunk, így leültem az egyik székre és próbáltam minél jobban beleolvadni a sötétbe.
Kezdtem megszokni a hasonló helyeket. Apám halála óta többször is jártam kocsmákba, hátha több információt tudok megszerezni a munkájáról. Csak remélni tudtam, hogy az állam kopói nem figyelnek fel tevékenykedésemre. Igaz, az orvos is megmondta, hogy üldözési mániára hajlamos vagyok, ami szerencsére gyógyszerekkel kezelhető, de én nem vettem be őket. Nem mertem.
Az ajtó fölött lógó szélcsengő újból megszólalt és a koszos kis fészekbe egy borostás alak lépett be. Céltudatosan felém vette az irányt, mire én ösztönösen megszorítottam a zsebemben megbúvó levelet, mintha abból merítenék erőt. A férfi pontosan velem szemben foglalt helyet és halkan beszélni kezdett.
- Nem volt könnyű munka, az egyszer biztos! – ingatta a fejét, miközben hosszú kabátja alól egy fekete mappát húzott elő. – Az állam nagyon fél attól, hogy megtudják a piszkos kis ügyeiket…
- De sikerült! – nyúltam a mappa felé, mire ő elkapta az asztalról és gúnyosan rám mosolygott.
- Előbb a pénzt, ha kérhetem, Mr. Mention – nyújtotta ki szabad kezét.
Én türelmetlenül előhalásztam némi pénzt és belenyomtat a kezébe, de ő rendületlenül tartotta tovább.
- A hallgatás nagy ár.
- Nagyon ért az üzlethez, igaz, Collins? – sóhajtottam fel némi gúnnyal a hangomban, majd újabb adagot adtam neki. – Most már megkaphatom?
A férfi megszámolta bankókat, majd elégedetten átnyújtotta a fekete mappát. Mohón kinyitottam és a képeket kezdtem el vizsgálni. Azokon fehér köpenyes alakok dolgoztak valamin. Összeszorult a szívem, mikor felismertem köztük apámat.
- Ezek a tudósok kifejlesztettek valami kütyüt, amivel minden embert megtalálhatnak, bárhol is legyen. – Magyarázta sejtelmesen Collins, miközben kényelmesen hátradőlt a székén. – Így akarták nyomon követni a szabadon engedett elítélteket. Aztán ennél tovább mentek. Már nem csak nyomon követték, hanem bele is avatkoztak a szervezetébe. Meggyógyíthatták az apróbb betegségeket anélkül, hogy bementek volna a kórházba.
- Ez mind szép és jó, de nem értem, miért ölték volna meg ezért apámat – néztem fel a papírból.
Collins még mondani akart valamit, ám ekkor újabb látogatók érkeztek a kocsmába. Rendőrök léptek be a rozoga ajtón, ami a sok kétes ember között általános pánikot okozott.
- A hátsó ajtón keresztül – szólt oda nekem Collins, majd felállt és a főbejárat felé vette az utat.
Óvatosan felálltam és a pult felé indultam. Ott egy pillanatra megálltam, megvártam, míg biztosan senki nem figyel és kiosontam a konyhába. Végigcaplattam a robotgépek között egészen az ajtóig, ki a hűvös éjszakába. Futásnak eredtem és meg sem álltam a következő taxiállomásig. Kifulladva ültem be az egyik járműbe.
- Hova kéri a fuvart? – szólalt meg egy női hang a hangszóróból.
- A… Mention lakás – lihegtem a műszerfalba ültetett mikrofonba, mire az ezüst autó felemelkedett a földről és elindult.
Fáradtan dőltem hátra, talán nem is a fáradság miatt, hanem azért, amire Collins információi és apám levele rávilágított. Előhalásztam a zsebemből a gyűrött papírt. Először furcsálltam, hogy apám ilyen régimódi és korszerűtlen üzenetet hagyott, de rá kellett, hogy döbbenjek, apám az állam elől próbált valamit elrejteni és tudta, hogy a gépeket ellenőrzik.
Újra elkezdtem olvasni az üzenetet, bár már lassan kívülről tudtam a sorokat.
„Simon,
Kérlek, nagyon figyelj most rám. Emlékszel még a hírekben leadott hirtelen halálozásokra? Nem véletlenek. A kormány nem akarja, hogy bárki is tudja. Megölik azokat, akik az útjukban állnak. Sajnos akaratom ellenére segítettem nekik.
El kell menekülnünk erről a bolygóról. Az épületből nem engednek ki, de az egyik őrt sikerült lefizetnem. Szombaton eljövök innen. Menj ki a kikötőhöz és találkozzunk a Szivárvány fedélzetén. A kapitány jó barátom, elvisz minket a Földre. Ne tudja meg senki, mit akarsz. Légy óvatos!
Szerető Apád”
Collins információi kiegészítették apám levelét. Most már egyértelmű volt, hogy mi folyik itt. Apám elkészített valamit, amivel gyógyíthatott volna az állam, de e helyett ölnek vele. Apa nem akart ebben részt venni, ezért megölték az egész csoportjával együtt.
A mappa mélyén találtam egy kis lejátszót. A hátuljára rá volt ragasztva egy papír, melyen apám halálának dátuma szerepelt. Bekapcsoltam és a film peregni kezdett.
Collins megszerezte a biztonsági felvételeket. Apáék ott dolgoztak a laboratóriumban. Éppen valami apró chipet szereltek össze, majd egy agy-makettbe illesztették azt. Tudtam, hogy nemsokára megtörténik a halál is. Arra számítottam, valami őrült beront a terembe és lemészárol mindenkit, de az egészet még vérengzésnek sem lehetett nevezni. Egyszerűen egyik pillanatról a másikra összeestek. Akár a rongybabák. Olyan hihetetlen volt az egész, hogy háromszor is végignéztem a felvételt. De senki nem jött be, semmi nem látszott az egészből, csak az, hogy összeestek.
Újból végiggondoltam mindent. Szóval egy chip van az emberek agyában, ezzel tudják befolyásolni őket. Ráébredtem, mekkora veszélyben vagyok. Azonnal ki kell szedetnem.
- Új cél – szóltam ismét a mikrofonba. – A kórház.
Nem akartam bemenni. Soha többet. Amióta történt a kitörésem nem is biztos, hogy beengednek. De az életem függött most tőle, úgyhogy nagy nehezen legyőztem iszonyomat és bementem az épületbe. Nem néztem körül, gyorsan a recepcióhoz siettem és önkényesen kisajátítottam a hangosbemondót.
- Dr. Walkert sürgősen kéretik a recepcióhoz. Dr. Walker sürgősen a recepc… - a pult mögött ülő nő kikapta a kezemből a mikrofont.
- Mégis mit képzel magáról? Ez egy kórház, nem játszótér! – torkolt le, majd visszatért munkájához.
Egy perc sem telt bele, és a barátom, Dave Walker sietett felém. Amikor meglátott a fejét csóválta, de felvett egy mosolyt és üdvözölt.
- Simon! Mi járatban erre? Azt hittem többé a kórház közelébe sem jöhetsz.
- Megoldottam. De most szükségem van rád. Életbevágóan fontos. – Hadartam gyorsan, majd idegesen körbenéztem. – Beszélhetnénk egy biztonságosabb helyen?
- Simon, megint nem vetted be a gyógyszered, igaz? Ez így nem lesz jó. Ha megint hörgéseket hallasz a szomszédos szobából… - Csevegett fesztelenül. – Nem baj. Gyere, mindjárt keresünk neked egy kis adagot – megfordult azzal a tévhittel, hogy én majd követem.
- Nem kellenek azok az átkozott gyógyszerek! – Kiáltottam fel, mire többen is ránk meredtek, így kénytelen voltam halkabban folytatni. – Most nem képzelődöm. Minden igaz! – Ezt mondtam, de én magam sem voltam biztos benne, hogy tényleg így van. Mi van, ha neki van igaza, és megint csak képzelődöm?
- Jó, rendben. Keressünk egy helyet, ami biztonságosabb, mint ez a folyosó és ott elmondhatod, mi olyan fontos. – Dave látszólag megijedt hirtelen kitörésemre, de még mindig nem hitt nekem.
Végigsétáltunk a vakítóan fehér folyosón, majd egy kis szobába vezetett, ami tele volt kényelmes kanapékkal és egy kis kávézóasztallal.
- Itt nem hallgat ki bennünket senki. – mondta, és közben leheveredett az egyik kanapéra.
Én fel-alá járkáltam, és majd csak öt kör megtétele után kezdtem el beszélni.
- Dave, én bízom benned. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de minden igaz. – Próbáltam felvezetni a dolgot, hogy ne tűnjek túl bolondnak. Mélyet sóhajtottam és belekezdtem a lényegbe. – Az emberek agyába egy apró chipet ültettek, amivel képesek megmondani minden ember helyzetét, és meg is tudják gyógyítani a betegségeket. Az Állam viszont arra használja ezt a műszert, hogy megöljék vele az olyan embereket, akik fölösleges a számukra, vagy túl sokat tudnak. Az apámat is így ölték meg…
A mondandóm befejeztével csönd ereszkedett a szobára. Dave furcsán meredt maga elé. Hirtelen azt hittem, a műszer egy szívrohamot idézet elő nálam, de ez nem a chip volt, hanem Dave hangos nevetése, ami olyan váratlanul tört ki, hogy még egy profi gép sem tudta volna megjósolni.
- Azt hiszem, ez eddig a legjobb és legkreatívabb ötleted. – Nyögte ki két nevetésroham között. – Hozom a gyógyszered.
- Nem Dave! Ez nem képzelgés! Komolyan mondom! – Győzködtem kétségbeesetten és egyben dühösen. – Vizsgálj meg, és ha nem találsz semmit, beveszem azokat a pirulákat!
Az ajánlatom biztosnak tűnt, ahogy a hangom is, Dave mégis rákérdezett.
- Szóval biztosan szedni fogod őket? – Kérdezte, mire én bólintottam. – Akkor gyere, megnézem azt az okos agyadat!
A rendelő majdnem olyan kényelmes volt, mint a pihenőszoba. Középen elhelyezkedett egy ágy, amin az embereket vizsgálták, de a falaknál kényelmes fotelek álltak. Leültem a kivizsgáló asztalra, Dave pedig elővett egy sisak-féleséget az egyik közeli szekrényből.
- Szóval az agyban, mi? És oda mégis hogy rakták be észrevétlenül? – Kérdezte szkeptikusan, miközben odanyújtotta nekem a sisakot, aminek az elején egy lámpa díszelgett.
- Mégis honnan tudjam? – Válaszoltam mogorván és felhúztam a sisakot.
Dave odaült elém és megnyomott egy gombot, mire a lámpa egy képet vetített előre az agyamról.
- Oké, akkor kezdjük az agytörzzsel. – Csapta össze a két kezét, és rámutatott az agyam alsó nyúlványára. A kép hirtelen megnőtt, annyira, hogy már csak a nyúlvány látszott. – Az agytörzs felel a létfontosságú reflexek és az automatikus mozgásunk működéséhez. Ez segít lélegezni, például. – magyarázta barátom, valószínűleg figyelemelterelésként. – Itt csatlakozik az agy a gerincvelőhöz. Minden normálisnak tűnik. Nem lá… - Dave megdermedt és csöndben figyelte a képet. Az agytörzs alsó részére mutatott, mire a kép még nagyobb lett. Ott volt. Akár egy apró kis piszok a képen. Megtaláltuk a chipet.
- Ezt nem hiszem el… - mondta lassan – tényleg igazad volt.
A kijelentésre először büszkeség töltött el, aztán hirtelen belém mart a jeges félelem. Ezek szerint bármelyik pillanatban meghalhatok.
- Az… az agyműtét – kezdte rekedten Dave, majd megköszörülte a torkát és folytatta. – Az agyműtét rutinműtétnek számít. Nem lesz nehéz eltávolítani, azt hiszem, be tudlak szorítani jövő hétre…
- Az túl késő, és erről nem tudhat senki! – Ellenkeztem azonnal. – Neked kell kivenned, még ma!
- Mi? Az lehetetlen! Egyedül nem tudom megtenni!
- Dave, te vagy a legjobb orvos, akit ismerek.
- És az egyetlen is – jegyezte meg keserűen.
- Az most lényegtelen. Képes leszel rá. Csak te veheted ki. Nincs más választásunk!
- Miért ne lenne?
- Gondolj, bele mekkora mészárlások történnének, ha kiderülne minden. – Magyaráztam kissé türelmetlenül. – Az Állam nem engedné kicsúszni a kezéből a hatalmat! Ezt sokkal csendesebben kell elintéznünk.
Dave egy ideig hallgatott, majd hirtelen nyugodtsággal megkérdezte:
- Mikor akarod megcsinálni?
- Amilyen gyorsan csak lehet. Már sejthetik, hogy tudom. Collins nem sokáig bírja a vallatást. Bármikor megölhet.
- 15 perc – válaszolt Dave. – Csak ennyit kérek. Addig előkészítek mindent.
Bólintottam, mire barátom elhagyta a kivizsgáló termet. Kínos csend töltötte be a szobát és végre volt egy kis időm szabadjára engedni kavargó gondolataimat.
Most kezdtem igazán rájönni, mi is történik velem. Itt van az agyamban egy műszer, ami szinte bármire képes. És az én apám fejlesztette ki. Először harag töltött el, majd inkább sajnálatot és némi csalódást éreztem. A gyász még túl friss volt számomra. Akármit is tett, az apám volt és szeretett. De többé már nincs itt. Nem fog elnézően rám mosolyogni, ha valamit elrontok; nem fog nevetni, ha egy viccet mesélek; nem fog átölelni és megvigasztalni, ha valami bánt; nem hallgathatom többet a mesét a Földről. Nem fogom soha többé látni.
Szégyen egy férfinak, könnyeim mégis eleredtek. Elővettem a levelet, amit írt, mintha ezzel előidézhetném a szellemét. „Találkozzunk a Szivárvány fedélzetén.” Szivárvány. Apa régen azt mesélte, hogy a Földön van valami színes dolog az égen, ami úgy fut végig a felhők között, mint egy kecses hölgy. Az emberek azt beszélték, hogy azon a helyen, ahol földet ér, a koboldok lerakják kincseiket. Így sok olyan ember volt, aki ha szivárványt látott, reménykedve keresni kezdte annak lábát, hogy megtalálhassa az aranyat. A kincset, ami megszabadítja a gondoktól örökre.
Valamikor ezen a bolygón is volt szivárvány. De a világ és az emberiség előrehaladtával eltűnt az égről, akár a szívemből a remény.
- Készen vagyok, elintéztem mindent – sietett be a kórterembe Dave. – A négyes műtő a miénk.
- Remek – álltam fel nem túl nagy lelkesedéssel.
A műtét során aludtam. Fogalmam sincs, mennyi ideig tarthatott és hogy zajlott. Erős sejtésem volt, hogy jól sikerült. Valahogy könnyebbnek éreztem magam. Mikor kinyitottam a szemem, feltérképeztem a terepet. Egy ágyon feküdtem, mellettem pedig Dave ült.
- Nem volt könnyű, de sikerült eltávolítani az idegen anyagot. – Tájékoztatott, mikor észrevette, hogy felébredtem. Egy üvegcsét mutatott, amiben egy kis fekete pont volt. – Mióta kivettem egyfolytában elektromos jeleket ad le.
- Rájöttek.
Dave bólintott, majd felállt.
- Mázlid van, hogy ebbe a korba születtél. A műtét még csak nem is látszik. Lehet, hogy egy kicsit szédülni fogsz, de semmi komolyabb következményre nem kell számítanod. Most már tökéletesen egészséges vagy. Az üldözési mániát leszámítva – vigyorgott rám Dave. A kis fekete chip most egyet villant. Újabb halálos sokk. – Azt hiszem, ideje menned.
- Na és te? Veled mi lesz? – Kérdeztem kétségbeesetten.
- Rám nem gyanakodnak. Én biztonságban vagyok – magyarázta nyugodtan. Látszott rajta, hogy már többször is végiggondolta. – Majd én informállak mindenről, ami itt történik. Tartom a frontot – mosolyodott el, de az arca mégis szomorú maradt. Ő is tudta, hogy valószínűleg soha többé nem látjuk egymást.
- Mindent köszönök – néztem rá hálásan.
- Ez a legkevesebb. Hisz mire valók a barátok, nem igaz?
- De… igazad van – végignéztem rajta, hogy biztos legyek benne, hogy soha nem fogom elfelejteni őt. Őt, aki megmentette az életem, de én nem tudtam az övét. Emlékezetembe véstem barna haját, kissé kiugró állkapcsát, zöld szemét.
- Ég veled, Simon! – Búcsúzott örökre, és a kezembe nyomta kevéske holmim.
- Ég veled, Dave! – Válaszoltam, és kirohantam az épületből, meg sem álltam az első taxiig.
Nem akartam visszanézni. Tudtam, ha megtenném, nem tudnék elmenni. Elegem volt az egészből. A kis műszerből, ami felforgatta az egész életem. Ami miatt mindent elvesztettem. Apámat, a barátomat, az életemet.
- A kikötőhöz – kiabáltam dühösen a mikrofonba.
Az út rövid volt. Mikor odaértem, azonnal felismertem a hajót. Nem volt olyan jó állapotban, és korántsem volt olyan felszerelt és modern, mint a többi. Lerítt róla, hogy földi űrhajó.
Elindultam felé, ám rögtön meg is torpantam. Észrevettem, hogy figyelnek. Nem egy vagy két ember, hanem legalább tíz! Pánikba estem, majd józan eszemre nem hallgatva, rohanni kezdtem a hajó felé. Tudtam, hogy ha elég gyorsan futok, talán még elérhetem, mielőtt megölnének. Talán… talán sikerülhet.
Üldözőim is utánam eredtek, elővéve fegyvereiket. Lőttek rám és azt vettem észre, hogy egyre több lövedék suhan el mellettem, de egyik sem talált. A hajó bejárata lassan csukódni kezdett, mire én még gyorsabb tempóra váltottam. Az utolsó pillanatban értem el a hajót és szó szerint beestem rajta. Abban a pillanatban mögöttem becsukódott a kapu.
Sikerült! Rajta voltam a Szivárványon, és az elindult a Föld felé velem együtt.
A producer ledobta a lapokat az asztalra és letette lábát a földre.
- Bocs, hogy ezt mondom, de ez egy nagy rakás szar. Ebből az égvilágon senki nem tud filmet készíteni. Amúgy is a divat manapság a fantasztikus filmek – magyarázta, miközben rágyújtott kubai szivarjára. – Legközelebb hozzál valami olyat, amiben több az élet. Mondjuk egy jó kis vámpír-sztorit, világos?
- Igen… értem – válaszolt zavartan a vele szemben ülő író. - Legközelebb jobbat hozok. Ígérem nem fog csalódni bennem - magyarázkodott, miközben megpróbálta összeszedni az irományt.
- Ajánlom is, különben ki vagy rúgva – tájékoztatta lekezelően a művészt, mire az azonnal távozott az épületből, ki az esőbe.
Átvágott egy forgalmas úton, a közelben várakozó férfi felé. Mikor odaért a védett paraván alá, kicsit kifújta magát és csak utána kezdett el beszélni.
- Sajnálom Simon, a producernek nem tetszett – adta át neki a kéziratot.
- Pedig minden pontosan úgy történt, ahogy leírtam – válaszolt Simon Mention. Nem tűnt túlzottan csalódottnak, inkább nyugodtnak és békésnek.
A férfi felnézett az égen keresztülsuhanó szivárványra. A szivárványra, ami megszüntette gondjait és megtöltötte reménnyel. A szivárványra, ami megadta neki a koboldok aranyát.
------------------------------------------------------------------------------------------------
Vélemények:
Isabella Reed:
Holly, sikerült nagyon meglepned! :D
Igazi csattanós novella. Nem a kedvencem az efféle akciós, jövőképes téma, de ez most tetszett. Szokatlan, pont ezért megkapó. A cím is nagyon illett hozzá, örültem, hogy happy end lett, annak ellenére, hogy film az nem lesz ;D
Negatívumként annyit tudnék mondani, hogy egy kis részletezéssel még izgalmasabb lehetett volna.
Gratulálok!
Anett:
Tetszik a történet, bár egy kicsit "nem evilági", de ettől függetlenül jó. Igazán eredeti, főleg ez a bolygók közötti ugrálás. A szivárvány leírása tetszett, soha nem is gondoltam volna így rá... A vége a legjobb, ez a produceres fordulat tényleg váratlan, és találó. És nincs igaza abban, hogy több vámpír sztori kell!
Indyra Myles:Ez a novella jól indul. Gördülékeny megfogalmazás, érdekes felütés, az embernek van kedve továbbolvasni. Jó az akció az elején, és az információcsepegetés is megfelelő. Engem a novella vége zavart. Ha ott lenne vége, hogy a főszereplő elindul a hajóval a Föld felé, egyszerű elbeszélés lenne, hiányzó csattanóval. Így viszont, a produceres jelenet ellehetetleníti a novella egészét. Két eset lehetséges. Egy: a szerzőnek az volt a szándéka, hogy elidegenítse a szöveget, azaz az olvasó rájöjjön, hogy lehet, hogy ezt az egészet maga Simon találta ki, a paranoiás beteg. Ha így volt, nem sikerült. Kiváltképp az utolsó mondat miatt. De amúgy is csínján kell bánni az ilyesmivel, bár ha ügyes valaki, meg lehet csinálni jól. Kettő: Simonnal valóban megtörténtek a novellában leírt események. Ez esetben viszont felesleges ez a végződés, nem ad hozzá semmit a történethez, csak egy „Fred jelez” jelenséget láthatunk: „Ez egy nagy rakás szar”. A szerző ne mondjon véleményt a művéről, mert visszaüthet.
Emellett ha valóban megtörténtek az események, és nem csak Simon képzelte, akkor a novella hordoz magán egy nagy kérdőjelet. Ha már minden emberben benne van a chip, akkor hogy kísérletezhetnek még rajta a tudósok? És ha már benne volt Simonban a chip, és megölték az apját, hogy nehogy kitudódjon az információ, akkor miért nem ölték meg az összes tudós egész rokonságát is rögtön, hogy ne kérdezősködjön senki?
Balázs:
Hát ez tényleg magával ragadott. Már-már remekmű. Nagyon jól oldottad meg, ahogy szép lassan kibontakozik az egész, a cselekményvezetés is szép, folyamatos, nem ugrál össze-vissza, követhető. Az ötletek,a gondolatok, a történet, a fogalmazásmód, egyszerűen nem találok említésre méltó hibát benne.
Nagyon szép munka, továbbra is ügyeskedj!
