Valóság és egy kis fikció
Sietős léptekkel róttam az utcákat. Senki és semmi nem érdekelt, még a kirakatok csillogása se tudta elterelni a gondolataimat az elmúlt óra eseményeiről. Hogyan történhetett ez meg? Tudnom kellett volna! Látnom kellett volna a jeleket! Ó, mit ámítom magam?! Nem éppen arról vagyok híres, hogy az erősebbik nem szakértője lennék, ahogy a metakommunikáció se tartozik az erősségeim közé. De akkor is, miért pont velem történik ilyesmi? Én csak egy szürke kisegér vagyok a színes forgatagban. A közel harminc fokos hőség ellenére fázósan húztam össze magamon a kardigánt. Percek, vagy órák teltek el, mióta ebédszünet ürügyén elhagytam a szerkesztőséget? Ki tudja? Kit érdekel?! Nem mehetek vissza oda! Ugyanakkor mi mást tehetnék? Szükségem van a munkára, és egy magamfajta kezdő, gyakorlat nélkül, nem igazán válogathat. De ma már semmiképp nem akarok találkozni vele. Majd azt mondom, hogy... rosszul lettem. Merjen csak kifogást emelni, és elmondom a feleségének az egészet! Na ja, majd pont én leszek az, aki rohan árulkodni! Még az általánosban se tudtam megtenni, amikor a barátnőm miatt majdnem lopással gyanúsítottak meg, mert a boltban csokit csempészett a zsebembe. De ezt a nagyfőnök nem tudja, és nem is kell tudnia róla! Elég, ha csak azt hiszi, hogy képes vagyok rá, nem igaz? A gondolat, hogy a mai napon már nem kell a szeme elé kerülnöm, kicsit lenyugtatta megtépázott idegeimet. Megkönnyebbülten fordultam be a következő sarkon, amikor is valami keménynek csapódtam. A váratlan ütközés következtében megtántorodtam és kis híja volt, hogy nem vágódtam el. Ez a kis híja nem más volt, mint két erős férfikar a derekam körül.
– Elnézést, figyelmetlen voltam – jutottak el a tudatomig a mély hangon zengő szabadkozó szavak. – Nem esett baja?
– Nem, köszönöm, minden rendben – válaszoltam, miközben hátraléptem és gyors mozdulatokkal megigazítottam félrecsúszott felsőmet.
– Anna?!
A nevem hallatán meglepetten kaptam fel a fejem.
– Ismerjük egymást? – Nem rémlett, hogy láttam volna már ezt a vonzó arcot, ezeket a mosolygós zöld szemeket.
– Az túlzás – nevetett fel fölém magasodva –, de találkoztunk már. Feltéve, hogy nem tévedek, és te vagy András barátom húga.
Felegyenesedtem, hogy jobban megnézzem magamnak az úttorlasznak tökéletesen bevált idegent. Őszintén szólva nem tűnt ismerősnek, de ez nem jelentett semmit, hiszen régen nem találkoztam András egyik barátjával sem. Kitalálhatta, hogy min töröm a fejem, mert kisegített.
– Tamás vagyok, szolgálatodra – mutatkozott be viccesen meghajolva felém, a kezét lengetve. – Együtt jártam egyetemre a bátyáddal – adott további támpontot.
– Persze, Big T. – csaptam a homlokomra, amint beugrott az azóta is sokat hallott becenév. – Mi járatban vagy errefelé? Úgy tudtam, Pesten dolgozol.
Most, hogy már tudtam, kivel beszélek, egyáltalán nem esett nehezemre felengedni a szokásos távolságtartó, jégkirálynő szerepből. András legtöbb anekdotája Big T-ről szólt, így szinte ismeretlenül is úgy éreztem, mindent tudok róla.
– Jaj, ne! – túrt idegesnek tűnő mozdulattal a hajába, alaposan felborzolva azt. – Utálom ezt a nevet. De tudod milyen Andris... Nem használ a szép szó!
A kétségbeesett arckifejezés, és az előbbi mozdulatának köszönhetően égnek meredő, kusza hajtincsek láttán nevetnem kellett. És milyen jól esett!
– Hidd el, nekem nem kell bemutatnod! Engem is állandóan szekál! Az őrületbe tud kergetni, amikor fűnek-fának mesélni kezdi a gyerekkori történetek sajátos, András-féle verzióját – válaszoltam szemforgatva.
– Például, amikor fejest ugrottál az emeletes ágyról, mert azt hitted a zöld szőnyegre, hogy víz? – költözött huncut évődés a tengerszín szemekbe.
– Szóval téged is ezzel traktált! – háborogtam. – Nem ugrottam, hanem estem, mert őkelme nem volt hajlandó arrébb menni, annyira elmerült a babázásban – tört ki belőlem az igazság, és eltelített a bosszú édes érzése, ahogy meghallottam Tamás hangos hahotázását. – Tudod mit? Egyezzünk meg – ajánlottam. – Én nem szólítalak többet Big T-nek, ha te elfelejted az összes sztorit, amit a bátyám rólam mesélt.
– Rendben, igyekezni fogok – fogadta el a felé nyújtott jobbomat.
A következő pillanatban megnyílt alattam a föld. No, nem igaziból, csak úgy éreztem. Vagy inkább szerettem volna, ha megtörténik. A szemközti étterem ajtaján ugyanis nem más lépett ki, mint a főnököm. A jókedvem egy szempillantás alatt odalett, és észre se vettem, hogy a kezem még mindig Tamás tenyerében pihen. Ő azonban azonnal kiszúrta a hangulatomban bekövetkezett változást, és kíváncsian követte a pillantásomat. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Közelebb léptem Tamáshoz, karjaimat a nyaka köré fontam, és felágaskodtam, hogy elérjem az arcát. Becsületére váljon, hogy bár érezhetően meglepődött, nem rontotta el a játékomat. Derekamat átfogva viszonozta a csókomat. Mikor végül szétváltunk, nem is igazán tudtam, mi történt. Csak álltam ott bambán a vállaiba csimpaszkodva, és levegőért kapkodtam, akár egy felszínre bukkanó fuldokló. Ő bezzeg nem vesztette el a lélekjelenlétét. Jellemző! Körbe pillantott, mielőtt elengedett.
– Elment – jelentette ki közömbös hangon.
Nem tudtam eldönteni, hogy haragszik rám, vagy mulat rajtam. Vajon mit gondolhat most rólam?
– Bocs, nem tudom, mi ütött belém – habogtam fülig vörösödve.
– Nem tesz semmit. Bár, bevallom, jobb szeretek én kezdeményezni. – Az arca továbbra sem árult el érzelmeket.
– Jaj, ne, ez nem... Nem állt szándékomban... Én csak... – kezdtem úgy érezni, hogy egész hátralévő életemben egyetlen árva épkézláb mondat nem hagyja el többet a számat.
– Nyugi, csak vicceltem – mosolyodott el végre. – De tartozol nekem egy magyarázattal. Először is azt áruld el, miért félsz tőle.
Ezúttal én pillantottam körbe, hogy meggyőződjek róla, senki ismerős nincs a közelben, aki hallhatta volna.
– Én nem félek tőle – védekeztem lagymatagon –, csak...
– Nem vagyok egy pszichológus, de ezt az ábrázatot bármikor, bárhol felismerem – szakított félbe ellenkezést nem tűrő hangon. – Úgy néztél ki, mint a bátyád, amikor az aktuális barátnője egyszer szó nélkül beállított a koleszba. – Kérdőn néztem rá, mire vállat vonva hozzáfűzte – Éppen egy másik lány zuhanyozott a fürdőszobájában.
– Pasik! – jegyeztem meg rosszallóan, de már folytatta is.
– Na, pont ezért rémült meg a tesód, mert tisztában volt vele, hogy Betti is arra fog gondolni, amire most te.
– Mi másra lehetne gondolni?
– A lány a fürdőben az én barátnőm volt, mert nálunk csőtörés volt – csendben várta a reakciómat, ami nem is késett sokat.
– Na, persze! Mese, mese, meskete! – Tudom, gyerekes, de nem bírtam megállni, hogy ne nevessem ki a gyenge próbálkozást. – És ezt Betti be is vette?
– Nem, amíg nem látta a saját szemével. Utána viszont nem győzött bocsánatot kérni – nézett rám jelentőségteljesen.
Vettem az adást.
– Ok, ok, elnézést a rosszindulatú feltételezésért – nevettem el magam. – Ha ezt most azért mesélted el, hogy lássam, megbízhatok benned...
– Nem, igazából csak meg akartalak nevettetni, de ha az említett hatást értem el vele, az se gond. Ebédeltél már? – váltott hirtelen témát.
– Nem. Épp oda indultam, amikor egy őrült fazon belém jött a sarkon.
– Micsoda egy világ! Furcsa, velem ugyanez történt!
Még mindig vigyorogtunk, mint a tejbetök, amikor beléptünk a szomszédos utcában megbújó, kellemes kis étterembe.
– Jó, hogy visszajöttél, van egy kis gond – vágtatott felénk lélekszakadva egy fehér kötényes fiú, mire Tamás odavetett egy „azonnal visszajövök”-öt és eltűnt a hatalmas lengőajtó mögött.
Tényleg nem kellett sokáig várnom. Épphogy helyet foglaltam egy eldugott asztalnál, már meg is jelent mellettem és lehuppant az üres székre.
– Elnézést, de ha egy üzlet beindul...
– Na ne, tiéd az étterem? – néztem rá meglepetten.
– Igen, nemrég nyitottunk. Van egy társam, aki az üzleti részét intézi, de a konyhában teljhatalmam van! – jelentette ki büszkén.
Már kezdtem megnyugodni, hogy elfelejtette azt a kínos utcai jelenetet, de csalódnom kellett. Amint előttünk voltak a rendelt finomságok, visszatért a félbehagyott témához.
– Szóval, ki az az öltönyös pacák, és miért kaptál tőle hideglelést?
– A főnököm – feleltem lemondó sóhaj kíséretében. – De elég kényes a szitu, és nem vagyok biztos benne, hogy...
– Én magam vagyok a megtestesült diszkréció – emelte esküre a kezét.
Ezt követően jó pár percig ettünk szótlanul, de mire kihozták a kávét, döntésre jutottam. Senki másnak nem mondhattam el. A barátnőm szintén a cégnél dolgozott, a bátyám pedig félő, hogy elkapta volna az egyik sötét sikátorban, ha tudomást szerzett volna a történtekről.
– Az van, hogy... ma délelőtt kikezdett velem – kezdtem bele a megfelelő szavakat keresgélve.
– Mire te?
– Természetesen gondolkodás nélkül visszautasítottam! – vágtam rá hevesen. Még mindig rám jött a szívdobogás, ha csak rá gondoltam.
– Bántott, vagy tett valamit, amit te nem akartál? – Annyi gyengédség volt a hangjában, hogy automatikusan megnyíltam előtte.
– Nem, hozzám se ért. Megtehette volna, de nem bántott. – Ömlöttek belőlem a szavak. – Együtt mentünk a nyomdába ellenőrizni és jóváhagyni az első íveket, de amikor visszaindultunk, kivitt a városból. Semmi rosszra nem gondoltam, amíg meg nem álltunk egy elhagyatott helyen. Akkor hozzám fordult, és egyszerűen kijelentette, hogy szerelmes belém. Azt hittem ott helyben elsüllyedek! Fogalmam se volt, mit tegyek, vagy mit mondjak. Teljesen ledöbbentem. Semmi nem utalt rá, hogy máshogy érezne irántam, mint bármelyik másik alkalmazottja iránt. Legalábbis én nem vettem észre. Aztán ecsetelni kezdte, hogy milyen jó dolgom lenne mellette. Azt mondta, utazzunk el ketten valahova. Amikor nem válaszoltam, meg... meg akart csókolni, de akkor már leállítottam. Közöltem vele, hogy ez lehetetlen, több okból is, és ő is nagyon jól tudja, hogy mik ezek. Tényleg tudta, fel is sorolta őket, mégse érdekelték az érveim. De nem erőszakoskodott. Visszavitt az irodába, én meg gyorsan eljöttem. A többieknek azt mondtam, ebédelni megyek, de nincs az a pénz, hogy ma még betegyem oda a lábam! Hogy viselkedjek ezek után? Tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, vagy legyek távolságtartó? Kerüljem? Mondjak fel? De az is lehet, hogy már ki vagyok rúgva, csak még nem tudok róla! Egyáltalán, feladta, vagy újra próbálkozni fog? Félnem kellene tőle? Jaj, egyszerűen hihetetlen ez az egész! – Arcomat a tenyerembe temettem, hogy elrejtsem a könnyeimet.
Nem is annyira az események miatt akadtam ki ennyire, hiszen valójában nem is történt semmi. A tény borított ki, hogy akár rosszabbul is járhattam volna. Csak most jutott el a tudatomig, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben voltam ott az autóban. Ijedten rezzentem össze, amikor megéreztem Tamás ölelő karját a vállamon, de amint magához húzott felengedtem. Ujjai a hajamat simogatták. Nem mondott semmit, de mindennél többet ért, hogy meghallgatott és mellettem volt. Magam sem gondoltam, hogy ennyit segít, ha kiöntöm valakinek a szívem.
Lassan megnyugodtam. Motyogtam egy halk „köszönöm”-öt és kisiettem a mosdóba, hogy rendbe hozzam magam. Rám is fért. A tükörből egy sápadt, könnymaszatos arc nézett vissza rám, vörös, kisírt szemekkel. A hideg víz jót tett. Mire visszamentem, újra a magam ura voltam.
– Tomi, ígérd meg, hogy ezt nem mondod el senkinek! Főleg Andrásnak nem! – kértem.
– De Anna...
– Nincs semmi de! Ígérd meg!
– Rendben, megígérem – állt rá kelletlenül. – És mi van, ha én találkozom az ürgével egy kapualjban?
– Akkor továbbmész, mint aki nem is ismeri.
– Az ember ismeretlenül is elláthatja valaki baját... – A tekintetem belefojtotta a továbbiak ecsetelését. – Ok, már el is felejtettem az egészet – visszakozott. – Te mit szándékozol tenni? – tette fel a rettegett kérdést.
– Nem tudom – feleltem halkan –, most viszont mégis vissza kell mennem. Azok után, hogy látott minket együtt, biztos nem vesz be egy hirtelen rosszullétet – húztam el a számat kelletlenül. – Köszönöm, hogy meghallgattál. Sokat segített. És az ebédet is – néztem vissza rá őszinte hálával az ajtóból. – Ja, és bocs, hogy tönkretettem a pólódat – utaltam az említett ruhadarabon terjengő hatalmas, nedves foltra, amit a könnyeim okoztak.
– Rá se ránts! Egy kis víz és mosószer csodákra képes – intett búcsút mosolyogva.
Nem hazudtam, tényleg sokkal jobban éreztem magam. Megnyugtatott a tudat, hogy valaki más is tud a dologról rajtam kívül.
A szerkesztőségbe visszaérve meg kellett állapítanom, hogy ma mellém szegődött a szerencse. Ottó ugyanis megbeszélésre ment. Fellélegezve ültem le az íróasztalomhoz, hogy nekilássak a teendőimnek. Bár máskor utáltam a lapzártát, most nagyon is jól jött a temérdek tennivaló. Még egyszer utoljára átnéztem a még nyomdába kerülés előtt álló cikkek lenyomatát, jóváhagytam a színminta gyanánt elkészített proofot, továbbítottam néhány tévesen hozzám küldött hirdetési anyagot, és azon kaptam magam, hogy egyedül ülök az irodában. Már éppen készültem bekapcsolni a riasztót, amikor zümmögni kezdett a fax. A készülékből kiaraszoló papír egy másodperc törtrésze alatt porrá zúzta éppen csak visszanyert önuralmamat. Ó, hogy az a...! Most légy okos Domokos! Tanácstalanul forgattam a kezemben a Mediterrán étterem levelét, melyben a végleges létszám felől érdeklődtek. A céges családi banzájról teljesen megfeledkeztem!
Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, és csak hajnali háromkor ragadott magával az álom. Persze, miért is ne, abban sem volt köszönet. Azt álmodtam, hogy Ottó újra és újra szerelmet vall, míg végül a hétvégi program alkalmával bevallja a dolgot a feleségének és a gyerekeinek, akik erre nekem esnek. Tamara éppen a hajamat tépte, amikor verítékben úszva felriadtam. Fellélegeztem, hogy mindez csak egy rossz álom volt, és hogy minél előbb magam mögött hagyhassam, egyetlen ugrással kipattantam az ágyból. Amikor azonban kimentem a konyhába, hogy munkára bírjam a kávéfőzőt, a rémálom folytatódott. A kert felőli ablak külső párkányán egy fekete váza állt, benne egyetlen szál fehér rózsával. Ennek már a fele sem tréfa! Valamit feltétlenül ki kell találnom, hogy visszavonulásra bírjam Ottót. A zuhany alatt végre meg is jött a mentő ötlet. Munkakezdés előtt már nem volt időm beindítani a gépezetet, de úgy intéztem, hogy az aznapra betervezett munkaebéd előtt legyen néhány szabad percem, és már rohantam is Tomi étterme felé. Az ajtón beesve a hölgy, aki előző nap hellyel kínált, azonnal felismert és hozzám sietett.
– Jó napot! Megfelel a tegnapi asztal?
– Ó, sajnos most nem tudok itt ebédelni, csak Tamást keresem... – Hú, de kínos. Mi van, ha Tamásnak van valakije? Példának okáért ez a kedves és csinos pincérnő...
– Sajnálom, de el kellett mennie az egyik beszállítóhoz. Átadhatok neki esetleg egy üzenetet? – A nő nyugodt volt, és bár kedves, de teljesen hivatalos. Ezek szerint nem gyalogoltam bele semmibe. Még.
– Nem, köszönöm, nem fontos. Viszont látásra! – Úgy hagytam el az éttermet, mint akit hátsón billentettek. Hogy juthatott eszembe ekkora ökörség?!
A kötelező bájcsevej ma nem ment valami fényesen. Az agyam egészen máshol járt. Próbáltam más megoldást találni a problémámra, de minduntalan oda lyukadtam ki, hogy az egyetlen reményem Tamás. A potenciális hirdetők távozását követően felhívtam az éttermet, de még mielőtt felvették volna, le is csaptam a kagylót. Ezt muszáj lesz személyesen! Munkaidőm végeztével újabb próbát tettem hát. Be se kellett mennem, máris megtaláltam, akit kerestem. Tamás az egyik ablak melletti asztalnál ült, és éppen hevesen vitatkozott az előtte fel-le sétáló kosztümös, szőke nővel. Hoppá! Remélem nem én okoztam mégis zűrt. Behúzott nyakkal fordultam vissza, de így is észrevett.
– Anna, várj! – kiáltott utánam az ajtóból.
– Szia – fordultam vissza kelletlenül.
– Örülök, hogy látlak. Mi járatban? – Még két puszit is kaptam, ami arra engedett következtetni, hogy megint mellé lőttem, hiszen egyáltalán nem érezte feszélyezve magát a szőkeség előtt.
– Tomi, neked van most valakid? – bukott ki belőlem a kardinális kérdés.
Meg kellett volna örökíteni az arcát. Annyi érzelem suhant át rajta igen rövid idő alatt, hogy azt tanítani kellene. A legerősebb azonban a döbbenet volt és az azt felváltó vidámság.
– Ne érts félre, még mindig nem akarom átvenni a szerepedet, mely szerint te szeretsz kezdeményezni, csupán kérni szeretnék valamit... vagy, ha úgy jobban tetszik, üzletet ajánlanék – hadartam zavartan, mire még szélesebb lett a mosolya.
– Nem, jelenleg abszolút facér vagyok. Beavatsz a részletekbe? – Le se lehetett törölni a vigyort az arcáról.
– Beszélhetnénk valahol nyugodtan?
Néhány perc múlva a konyhában ültünk egy kis asztalnál, és én pirulva álltam a kíváncsi tekinteteket, míg a személyzet el nem hagyta a helységet.
– Szóval, miben segíthetek? Történt valami?
– Ahogy vesszük. Teljesen kiment a fejemből, hogy szombaton céges családi parti lesz, ami annyit tesz, hogy a szerkesztőség munkatársai és azok családtagjai egy teljes éjszakát együtt töltenek. Vacsora, tánccal és játékokkal egybekötve. – Szinte levegővétel nélkül zúdítottam a nyakába az információt, így azon se csodálkoztam volna, ha egy kukkot se ért az egészből, de nem voltam képes kontrollálni magam.
– Levegőt, Anna! Vegyél levegőt! – figyelmeztetett. – Családi parti. Várj, kitalálom. Félsz, hogy a főnököd ott újból próbálkozni fog.
– Ebben nem vagyok biztos, elvégre ott lesz a felesége és az egyik lánya is, de nincs kizárva. Viszont, azt hiszem, lenne egy módja, hogy rövidre zárjuk az egész problémakört.
– Juk?! Úgy érted, te meg én?
Kezdi kapizsgálni! Na, most vagy soha!
– Igen, pontosan úgy értem... Persze, csak ha hajlandó vagy segíteni. Arra gondoltam, hogy ha látja, hogy boldog párkapcsolatban élek, akkor talán visszavonulót fúj. Mit gondolsz? Van rám egy szabad estéd?
– Vedd úgy, hogy el van intézve! Végtelenül boldoggá teszed ezzel Katit – nevetett fel horkantva, majd amikor látta, hogy a megjegyzése magyarázatra szorul, hozzá tette: – A tulaj... A társam. Épp az imént hordott le, mert amióta megnyitottunk, ki se teszem a lábam az étteremből. Tudod, hogy van ez... sok a munka. De idegesíti, hogy szinte itt élek.
A következő néhány napban, a megbeszéltek szerint, Tamás többször is hívott az irodában, és egyszer bejött értem, hogy együtt menjünk ebédelni. Igyekeztünk minél jobban megismerni egymást, hogy le ne bukjunk a vacsorán. Minden egyes találkozással egyre biztosabb voltam benne, hogy egyáltalán nem bánnám, ha valóban kezdeményezne. Magabiztos volt, kedves, és hihetetlenül türelmes. Mindeközben mániákusan próbáltam kerülni Ottót, ami hála a hó végi bokros teendőknek, nem is volt nehéz. Napjában kétszer ha találkoztunk. Viszont, legnagyobb rémületemre, az első „ajándékot” továbbiak követték. Szerdán egy újabb rózsa tűnt fel az ablakomban, de ezúttal vérvörös volt. A következőre már a nappaliban bukkantam rá csütörtök délután, mellette egy üzenettel:
„Ha nálam e virág, Lesem, míg elszunnyad Titánia, S akkor szemébe csöppentem levét, S az első élőt, mit ébredve meglát (Oroszlán, medve, farkas vagy bika, Majom vagy fürge pávián legyen), Szerelme vad hevével üldözi;”. Aznap éjjel nem mertem elaludni. Hajnali kettőkor egyszerűen nem bírtam tovább, felhívtam Tamást, de csak az üzenetrögzítője jelentkezett. Mivel otthon nem maradhattam, fogtam magam, felöltöztem és elhagytam a házat. A felkelő nap első sugarai két összetolt fotelban találtak rám az iroda tárgyalójában. Ott mégiscsak állandó portaszolgálat vigyázott rám. Napközben alig mertem Ottóra nézni, de ő úgy viselkedett, mint ha semmi nem történt volna. Nyugodt volt, udvarias, és egy hajszálnyival sem lépte át a főnök-beosztott viszony kereteit. Este mentem csak haza, és azonnal meg is bántam, amint beléptem a hálószobába. Az ágy szépen elrendezve várt. Ami sokkoló volt, az az ágy szélére helyezett falatnyi csipkés selyemholmi volt, amit sok nő hálóingnek becézne, a párnámon pihenő újabb rózsa, és a mellette heverő kézírásos levélke:
„Oh! kedvesem, hol s merre jársz már? Oh! jöszte, hallgass: híved itt vár, Mély s magas hangon dalol. Ne kóborolj, szép ledérke: Szeretőké a nap vége, Okos ember tudja jól.” Ez már több a soknál! Hogy merészel a tudtomon kívül, a távollétemben bejönni a lakásomba, a hálószobámba?! Már az első alkalommal segítséget kellett volna kérnem, de most már tényleg elfogyott a türelmem! Éppen tárcsázni akartam a rendőrséget, amikor a csengő éles hangja belehasított a csendbe. Felkaptam az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került, mielőtt kikukucskáltam a kémlelő nyíláson. Persze nem Ottó állt a folyosón. Feltéptem az ajtót, és úgy ugrottam vendégem nyakába, mint akinek az élete függ attól, hogy az adott pillanatban biztos kapaszkodót talál-e. Éppen csak a mereven szorongatott esernyőről feledkeztem meg. Abban a pillanatban, ahogy nagy lendülettel előtte termettem és ölelésre tártam a karomat, megnyomtam az ernyőt aktiváló gombot, ami hatalmas, tüskés szörnyként rontott gyanútlan áldozata arcába.
– Hóha, hó! Rég láttuk egymást, az igaz, de ilyen heves fogadtatásra nem számítottam! – hangzott fel az ijedt kiáltás, miközben két kapkodó kar a kicsapódó fémtüskéket próbálta kivédeni.
– Jaj, ne haragudj! – Gyorsan összecsuktam a feleslegessé vált védelmi eszközt, és vissza hátráltam az előszobába, utat engedve vérző arcú bátyámnak.
– Mi volt ez, hugi? Mindenkit talpig esernyőben fogadsz? – szegezte nekem a kérdést néhány perc elteltével, sebtapasszal az arcán, immár a kanapémon terpeszkedve.
– Ami azt illeti, általában talpig semmiben nyitok ajtót, de te mégiscsak a bátyám vagy. – Hiába a laza szöveg, hisztérikus vihogásom elárult.
– Anna! Ki vele, mi a gond? Látom rajtad, hogy tiszta ideg vagy. – Lebuktam. Amikor a nevemen szólít, akkor nincs kecmec, színt kell vallani.
Az elején kezdtem, elmeséltem neki a főnököm vallomását.
– Még szerencse, hogy összefutottam Tamással. Nem is tudom, hogy vészeltem volna át nélküle. Pont aznap találkoztunk, és ő meghallgatott, később pedig megígérte, hogy segít, hogy távol tartsam magamtól Ottót. Még a holnapi vacsorát is bevállalta a kedvemért.
– Várjunk csak! Te elmesélted egy vadidegennek, hogy kikezdett veled a főnököd, és meghívtad a céges rendezvényetekre? – Nem értettem a kifakadását. Mintha nem is hallotta volna a történet elejét.
– Hallottad egyáltalán, amit mondtam?! Azt se tudtam, hirtelen mihez kezdjek... És Tamás egyáltalán nem idegen. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Te mindig azt mondtad, hogy a legjobb barátod. Úgy gondoltam...
– A legjobb barátom? – kerekedett el a szeme. – Te kiről beszélsz voltaképpen?
– Nagy Tamásról. Big T-ről, ha úgy jobban rémlik.
– Már itthon van? Ez nekem új... – szaladt ráncba a homloka.
– Igen, nemrég nyitott itthon egy éttermet.
– Éttermet, mi?! – röhögött fel, mintha az év legjobb viccét adtam volna elő. – Akkor már tuti, hogy nem ugyanarról az emberről beszélünk. Big T. ugyanis építészmérnök, és amennyire én tudom, most éppen a Costa Braván sütteti a hasát.
Értetlenül meredtem rá. Ez lehetetlen.
– Márpedig ő kell, hogy legyen! – erősködtem. – Olyan dolgokat tudott, amit csak te mesélhettél el neki.
– Például?
– Például az a sztori, amit úgy adsz elő, hogy gyerekkorunkban fejest ugrottam az emeletes ágyról. – Ezt kimondva fejben végigfutottam az egész első beszélgetésünkön, és csillogó szemmel vágtam ki az adu ászt. – Volt Betti nevű barátnőd az egyetemen?
– Igen, volt, de hogy jön ez most ide.
– Róla is mesélt – terült el magabiztos mosoly az arcomon. – Azt mondta, egyszer rád hozta a frászt, mert hívatlanul beállított hozzád a koleszba, nálad pedig éppen az ő barátnője fürdött, valami csőtörés miatt. – Diadalittasan kihúztam magam, de András csak a fejét ingatta. Az arckifejezése semmi jót nem ígért.
– Hogy néz ki ez a te Tamásod? – kérdezte végül.
– Nem az én Tamásom! – tiltakoztam szinte durcásan. Azt már nem kötöttem az orrára, hogy eddig egyáltalán nem lett volna ellenemre. – Egyébként magas, izmos, barna haja van és hihetetlenül zöld szemei. – Figyeltem, ahogy a felismerés szikrája fellobban András mogyorószín tekintetében.
– Igazad van – kezdte bizonytalanul. – Tényleg ismerem, és tényleg Tamás, de nem Nagy. Egyetlen ember van Big T-n kívül, aki tudhat Bettiről, meg a csőtöréses esetről... Haraszti Tamás.
– Akkor mégis a barátod – lélegeztem fel. – De miért hazudott?
– Gondolom, mert azt hitte, így könnyebben bevágódhat nálad – válaszolta a vállát vonogatva. – De, hogy a barátom, az túlzás. Szobatársam volt az első évfolyamon, aztán szó nélkül felszívódott. Az a pletyka járta, hogy az egyik lány kukkoláson kapta a sportcsarnok öltözőjében, mások szerint az anyja halála miatt hagyta ott a sulit. Soha nem tudtuk meg, hogy mi történt valójában.
Az utolsó szavakat már nem is hallottam. Szörnyű gyanú fészkelte be magát csapongó gondolataim közé. Felpattantam, de egyensúlyomat vesztve meg is szédültem a hirtelen mozdulattól.
– Jól vagy? – kapott utánam András aggódva.
– Nem, egyáltalán nem vagyok jól. Mutatnom kell valamit.
Halálra váltan felvezettem a hálószobámba, megvártam, míg megemészti a látottakat, majd a papírkosárhoz sétáltam és az egész tartalmát a szőnyegre borítottam. Szerencsére nem sok minden volt benne, így azonnal megtaláltam a keresett kártyát, és azt is átadtam neki az ágyon talált levéllel együtt. Elolvasta, és tanácstalanul forgatni kezdte őket.
– Ez meg mi a franc?
– Shakespeare. Az első a Szentivánéji álomból van, a tegnapi virág mellett volt. A második pedig ma várt rám a csipkés csodával együtt, miután nem töltöttem itthon az éjszakát. Fogalmam sincs, miből idézte – Lerogytam az ágyra és üres tekintettel bámultam ki a fejemből. – Hogy lehettem ekkora barom?! Nem is Ottó volt az, hanem Tamás. Mindezt simán kinéztem a főnökömből, akit több éve ismerek, miközben vakon megbíztam egy idegenben. És nem sok kellett hozzá, hogy gyanútlanul belezúgjak. – Hitetlenkedve ingattam a fejem. Teljesen letörtem. – Kénytelen vagyok beismerni, hogy én vagyok a világ legrosszabb emberismerője.
– Még egyáltalán nem biztos, hogy tévedtél. Lehet, hogy egyikük se vétkes – próbált vigasztalni András, esetlenül megszorongatva a vállamat.
– Ezt most megnyugtatásnak szántad?! Épp most közölted, hogy az eddigi kettő mellé, lehet, hogy egy harmadik eszelős is társul...
– Azt hiszem, jobb lenne inkább a rendőrségre bízni a továbbiakat – állt fel megeresztve egy bocsánatkérő mosolyt. – Elvégre, bárki is volt, betört a házadba.
Hamarosan egyenruhások szállták meg az otthonomat, és annyi kérdést tettek fel, hogy a végén már azt se tudtam, áldozat, tanú, vagy gyanúsított vagyok-e. András velem maradt éjszakára, és a rend őrei is megígérték, hogy egy járőr állandóan a közelben fog cirkálni, ennek ellenére alig aludtam valamit. Másnap karikás szemekkel, torz ábrázattal hallgattam végig a nyomozó beszámolóját, miszerint Haraszti Tamás, kecskeméti lakos, a Találkahely nevű étterem mindenese, jelenleg is körözés alatt áll zaklatás és bántalmazás vádjával, amihez most hozzácsapják az én panaszaimat is, amennyiben feljelentést kívánok tenni, és hajlandó vagyok tanúskodni egy esetleges tárgyaláson. Arra a kérdésre, hogy addig is, amíg elfogják, én mit tegyek, azt felelték, hogy kérhetek távolságtartási végzést, és vigyázzak magamra.
András úgy döntött, marad még pár napig, de amikor vasárnap ismét találtunk egy levelet, ezúttal a bejárati ajtóra tűzve, meggondolta magát.
„Ó nincs a földön oly silány anyag,
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra véle visszaélsz!”
– Anna, lehet, hogy ez Shakespeare, és gyönyörűen rímel, de az én olvasatomban akkor is csak egy fenyegetés! Azonnal összepakolsz és jössz velem Pestre! – Azzal berobogott a házba, időt se hagyva a válaszra.
Igazából nem kellett kétszer mondania. Fél órával később a szobámban talált rám. A földön ücsörögtem a bőröndömön, és merengve bámultam a szekrényajtóra kiakasztott mélykék kisestélyit.
– Ezt is visszük? – huppant le mellém, ledobva az utazótáskáját.
– Ezt a ruhát a vacsorára vettem, mert tetszeni akartam Tamásnak – magyaráztam letörten. – Nem hiszem, hogy valaha is fel akarnám venni ezek után. – Felálltam és lassú mozdulatokkal visszahúztam a ruhára a műanyag zsákot. – Tudom, hülyeség, de ha nem kezdi el küldözgetni azokat a rózsákat, meg verseket...
– Anna, ne rágódj ezen. Nem te tehetsz róla. Valahol azt olvastam – kezdte fellengzősen, de kétkedő tekintetem láttán, gyorsan helyesbített –, na jó, egy filmben láttam, de most nem ez a lényeg. Szóval, állítólag az ilyen emberek nagymesterei a megtévesztésnek, és pillanatok alatt bárkinek a bizalmába tudnak férkőzni.
– Te, András – szakítottam félbe eszmefuttatását. – Minden pasi ilyen? Úgy értem, ott van apa, aki az első adandó alkalommal lelépett, lecserélve anyát és minket egy nálam alig idősebb cicababára. Aztán itt vagy te, aki úgy váltogatod a nőidet, mint más a zoknit, már megbocsáss – néztem rá grimaszolva. – És ráadásként az elmúlt héten ketten is tették nekem a szépet, már ha ezt annak lehet nevezni, akik közül az egyik nős, és gyerekei vannak, a másik pedig minimum szélhámos, de valószínűbb, hogy őrült. Van olyan, hogy megbízható férfi? – Tettem fel az egymilliós kérdést egy pillanatnyi hatásszünetet követően.
– Nem tudom, hugi, tényleg nem tudom – szorosan magához húzott, én pedig arcomat a mellkasába fúrva vártam a de szócskát –, de ha gondolod, bemutathatlak az igazi Big T-nek.
***
Zajt hallottam a földszintről, ezért elmentettem a megírt oldalakat, letettem a szemüvegem, kihúztam magam és végeztem néhány fejkörzést. Észre se vettem, hogy elszaladt az idő. Egy jóleső nyújtózkodás, hogy csak úgy ropogtak a csontjaim, néhány masszírozó mozdulat az orrnyergemen, és mintha újjászülettem volna. Kettesével vettem a lépcsőfokokat és a jól ismert, kitárt karokba érkeztem.
– Szia, végre hazaértél! – üdvözöltem finom csókkal, munkából hazatérő páromat.
– Hm, de jó kedve van valakinek! – ölelt magához. – Csak nem írtál?
Na igen, ennyit jelent tíz együtt töltött év. Ismer, mint a rossz pénzt.
– De igen. Beneveztem egy pályázatra, arra írok egy elbeszélést. De még nem tudom, hogy fejezzem be – magyaráztam, míg felsétáltunk a szobába.
– Miről szól?
– Ez most egy valós történet. Pontosabban, valós alapokon nyugszik, de összességében fikció. – Átgondolva a mondottakat, nem voltam benne teljesen biztos, hogy értelmes választ adtam. – Szóval, több megtörtént esemény is szerepel benne, de a kerettörténet a fantáziám szüleménye. Csak nem tudok dönteni, hogy jó véget érjen-e a történet, megnyugodjon-e a főhősnő kicsi lelke, és boldogságra találjon, vagy hagyjam a dolgokat elszabadulni, hogy reálisabbnak tűnjön.
– Nos, ha valós alapokon nyugszik, akkor a végkifejlet is legyen igaz. Az életben hogy végződött a történet?
Míg én a teljesen jogos felvetésen töprengtem, magához húzott, az ölébe ültetett, és megajándékozott egy újabb csókkal.
– Ó, a valóságban nagyon is jól alakultak a dolgok. A hősnő boldogan él hercege oldalán – nevettem fel.
– Akkor hol itt a probléma? Ezek szerint a boldog vég is tökéletesen reális – súgta nyakam érzékeny bőrének.
– Milyen igaz... – sóhajtottam. – Majd holnap befejezem.
Idézetek: Shakespeare – Szentivánéji álom; Vízkereszt, vagy amit akartok; Rómeó és Júlia-----------------------------------------------------------------------------------------
Vélemények:
Isabella Reed: Kedves Diara! Hát nem tagadom, engem is megfogtál. Nagyon ötletes, összeszedett történetet írtál, kidolgozott és szimpatikus karakterekkel. Nem is tudok mibe belekötni…
Csak gratulálni tudok!
Indyra Myles: Na végre! A szerző még a gondolatjel és a kötőjel közti különbséget is tudja! Már első látásra tetszett ez a novella, és az érzés nem múlt el. A kezdeti, kissé lehengerlő kérdésáradat után rendesen gördülő, kedves, izgalmas novellát kapunk. Van benne csavar, humor, a lezárás is megfelelő, aranyos. A karakterek élnek, a párbeszédek értelmesek. Csak itt-ott kellene belenyúlni a szövegbe, és készen is lenne. Nagyon örültem ennek a novellának.
Anett:Nagyon tetszett az egész. Az elején féltem, hogy már megint a szokásos sablonra épül a történet, de amikor a közepe táján komolyan meglepődtem, hogy a férfi nem is az, akinek mondja magát. Az egyetlen, amit hiányoltam az egészből, hogy a szélhámos miért is akarta elcsábítani a főhőst, de végülis enélkül is érthető volt minden. Az utolsó sorokban pedig tetszett, hogy belefűzte a pályázatot is, igazán ötletes.
Balázs:Nagyon jó a cím, a témaválasztás, illetve ahogy a keretbe beillesztetted. Telis-tele remek ötletekkel, helyzetekkel, sok benne a sajátos, fantáziadús kifejezés:) Tetszik továbbá, hogy itthon játszódik és nincs benne ez az agyoncsépelt elvágyódás. Jól felépített, követhető, nem is tudok rá rosszat mondani:)
Kiváló munka, gratulálok :-)
