Utolsó reménysugár
,,Rémülten néztem szüleimre, miközben az álarcos pasas a karjaiba kapott, majd felrohant velem az emeletre. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit akar tőlem, viszont amikor ledobott az ágyra és letépte a ruháimat, minden világossá vált. Kellemetlen borzongás futott végig rajtam, mikor a durva férfikezek a testemet kezdték simogatni. Hiába próbáltam meg lelökni magamról, minden erőm elhagyott, és Ő sokkal erősebb volt nálam. Jól tudtam, hogy mi fog következni, de az agyam furcsa mód nem volt képes feldolgozni az információt. Hülye lennék, ha azt mondanám, hogy élveztem. Ezerszer rosszabb volt annál, mint amit elképzeltem. Felsikítottam a fájdalomtól, Ő meg csak röhögött. A szenvedésemből táplálkozott, ez volt az éltető eleme. Szorosan lehunytam a szemem és azt kívántam, hogy bárcsak vége lenne ennek az egész szörnyűségnek. Soha nem tettem semmi rosszat, amivel kiérdemelhettem volna ezt. De akkor miért nem hagy elmenekülni? Segítsen már rajtam valaki! Nem értem, hogy miért azokat bántják, akik nem is szolgáltak rá. De remélem, hogy visszakapja még ezt az élettől. Minden reményem tovaszállt, mikor a támadóm izmai megfeszültek és egy hangos nyögés hagyta el a száját.”
-Ilyen tisztán emlékszel rá?- kérdezte halkan Karen.
Nem mondtam semmit, csak mereven magam elé bámultam. Még senkinek sem mondtam el, hogy mi történt azon az éjszakán. Nem mertem róla beszélni, mert attól félek, hogy eljön értem és ismét bántani fog. Sokszor látom Őt, de valamiért a többiek nem veszik észre. Pedig ott szokott állni a hátsó udvarban a tölgyfánál.
-Te hiszel nekem? Elhiszed, hogy ott van a fánál?- néztem reménykedve a pszichiáteremre.
-Amy, csak képzelődsz, itt biztonságban vagy. Az a mocsok börtönben van és soha többé nem fog hozzád érni egy ujjal sem.- tette a kezét az enyémre, miközben melegen rám mosolygott.
-Miért nem lakhatok Tomnál?
-Jól tudod ennek az okát. Örüljünk, hogy Mr. Daniels megengedte, hogy itt maradj. Legszívesebben bedugna egy gumiszobába.- sziszegte mérgesen aztán észbe kapott.- Megígérem neked, hogy még a közeledbe sem engedem.
Bólintottam, majd felálltam és kisétáltam az udvarra. Miközben leültem a kedvenc padomra felsóhajtottam és az élet rejtelmein kezdtem gondolkozni. Sajnos nem tudom meggyőzni Őket arról, hogy nincs semmi bajom. Vagyis, nekem kellene megértenem, hogy kezelésre szorulok. Öngyilkossági hajlam megfűszerezve egy kis hallucinációval. Szuper, nem? Oh, kifelejtettem azt, hogy depressziós vagyok, pluszban gyűlölöm az összes férfit, már nem félek tőlük, azaz idő elmúlt, egyszerűen csak ki nem állhatom Őket. Kivéve Tomot, Őt úgy szeretem, mint aput. Tom, egyszer sem emelte fel a hangját velem szemben, szeret engem, úgy, mintha az igazi lánya lennék. Lassan négy éve küzd azért, hogy elvihessen erről a helyről. Mondjuk nem olyan rossz itt, eltekintve attól, hogy nálam őrültebb embereket is kezelnek ezen a helyen, egész kellemes. A hátsó udvar gyönyörű, pont rálátás nyílik a ,,C” épületre, ahol, nos, olyanok tartózkodnak, akik veszélyesek. Sandy a legjobb barátnőm is ott volt 9 évig, tavaly helyezték át az ,,A” szektorba.
-Fokozottan veszélyes betegek.- mormoltam, mikor megláttam az egyik kislányt, ahogy az 4 ápoló kíséretében sétál az udvar másik végében.
Ő például azért lett bezárva, mert álmában ki irtotta az egész családját. Ha valaki rá néz, így napközben azt hiszi, hogy ártalmatlan gyerek, de nem minden az, aminek látszik. Sajnos volt már szerencsém éjszaka találkozni vele. Ha nem lövik le nyugtató lövedékkel, akkor nem ülnék itt.
-Gyere drágaságom.- hallottam meg annak a hangját, aki tönkre tette az életemet.
Nyugi Amanda, Ő nem létezik. Az elméd játszadozik veled és igazából ott sincs.
-Ugyan, ne tedd ezt, úgy sem menekülhetsz el előlem.- mondta és egy sátáni nevetés hagyta el a száját.
-Hagyj békén!- üvöltöttem és betapasztottam a füleimet.
A testem rázkódott a sírástól. Karen azt mondta, hogy ez csak a képzeletem műve, de nem igaz. Itt van, megint eljött értem.
-Most ismét az enyém leszel…
-Amy! Amanda, kérlek, nézz rám!- rázta meg valaki a vállaimat, de én nem mertem kinyitni a szemem.- Karen, bevette már a gyógyszereit?
-Tom.- leheltem halkan, mikor kilestem a pilláim alól.
Arca hirtelen nyugodttá vált és szorosan magához ölelt. Nem tehettem róla, a könnyeim eláztatták a drága öltönyét.
-Tudod, hogy mennyire meg ijedtem?
-Sajnálom.- motyogtam bűnbánóan.
-Ez nem a te hibád.- mosolygott le már kedvesen.
Valaki megköszörülte a torkát mögöttünk, mire összerándultam a rémülettől. Lassan megfordultam és döbbenten vettem észre, hogy két gazdagnak látszó hímnemű áll velem szemben. Gyorsan Tom háta mögé húzódtam, abból a célból, hogy elbújjak az idegen férfiak elől. Az itteni srácok tudják már a tényt, jobb engem nagy ívben elkerülni. Kikukkantottam Tom válla felett, de ez rossz ötletnek bizonyult, mert a pillantáson találkozott a fiatalabb fiúéval. Nem indított el bennem semmit, pedig a könyvekben és a filmekben is úgy van, hogy amikor a lány és a fiú tekintete találkozik, fellobban a szerelem lángja. Legutoljára 4 éve voltam szerelmes, de meg is bántam. Nem kellett volna megbíznom Brad-ben, Ő is ugyan olyan, mint a többi.
-Mi a baja a kislánynak?- kérdezte kíváncsian az idősebbik.
-Micsoda? Én kislány? Már tizennyolc is elmúltam, szóval maximum azt kérdezheti, hogy mi a baja a lánynak. Különben is semmi köze hozzá!- dörrentem rá.
-Elnézést.- dadogta zavartan, majd vett egy mély levegőt és elmosolyodott.- Helyesbítenék. Milyen gonddal küzd, hölgyem?
Csak hápogni tudtam, Ő az első, aki nem sértődött meg a modorom miatt.
-Tudja az a legnagyobb problémám, hogy a fia úgy bámul rám, mintha a világ nyolcadik csodáját látná.- néztem mélyen az említett szemébe.
Azt elfelejtettem, hogy ki tudom akasztani az embert a furcsa hangulatváltozásaimmal. Egyik pillanatról a másikra képes vagyok át menni, egy nőstény oroszlánba, aki a területét védi.
-Honnan tudod, hogy a fia vagyok?- vonta fel a szemöldökét.
-Csak egy kis logika kellett hozzá. Kék szem, fekete haj, helyes arc, kidolgozott test, ugyan az a mosoly. Tovább is van, mondjam még?
-Szóval szerinted jól nézek ki?- vigyorodott el.
-Szimpla ténymegállapítás volt.- rántottam meg a vállam, mire a vigyor lefagyott a képéről.
-Amanda, kérlek, viselkedj.- pirított rám halkan Tom.- Eric.-pillantott az idősebbikre.- Will.- Szóval Williamnek hívják.- Ő itt Amanda Felton, az intézetünk egyik olyan betege, akinek nem kéne itt lennie.
-Milyen igazad van.- mormoltam fejcsóválva.- Öngyilkossági hajlam, hallucináció, depresszió, amit jól leplezek, és túlságosan is hirtelen haragú vagyok.- soroltam fel a ,,betegségeimet”, mert láttam, hogy Will rá akar kérdezni.
-Meg, ahogy észrevettem nem vagy oda túlzottan a férfiakért.- állapította még William.
-Ehhez aztán sok ész kellett.- emeltem égnek a szemeimet.
Tom száját egy ideges sóhaj hagyta el. Meg tudom érteni, néha már saját magamat is kikészítem a viselkedésemmel.
-Bocsássatok meg Amy viselkedéséért, de ami a szívén az a száján.
-Kedvelem az őszinte lányokat.- villantotta rám Will azt az ellenállhatatlannak tűnő mosolyt.
-Ne mondj ilyeneket, mert még a végén kikaparja a szemedet. Ő is szereti az őszinte embereket, de ha egy pasi szemtől szembe közli vele, hogy kedveli, annak sosincs jó vége. Kérdezz meg pár srácot, és meg tudod, hogy milyen az, ha Amy haragja lesújt.- lépett mellém Sandy.- Amúgy Alexandra vagyok, Amanda lelki szemetese és egyben legjobb barátnője is.
-Sandy, nem kellett volna figyelmeztetned, mert én már itt sem vagyok.- morogtam, majd választ sem várva bevonultam az ,,A” épületbe.
Egyre rosszabb lesz ez a mai nap. Éjszaka három óra óta ébren vagyok, egy idióta rémálom miatt. Az volt a legijesztőbb benne, hogy nem annak az éjszakának a képei jelentek meg lelki szemeim előtt, hanem valami teljesen más. Ha normális tinédzser lennék, akkor talán még élveztem is volna az egészet. Viszont és egy elmegyógyintézetben élek, ami külön engedéllyel működik. Csak olyanok vannak itt, akik teljesen egyedül maradtak, akiket a szeretteik eltaszítottak maguktól. Nekem van még élő rokonom, csak kitagadott a családból, ezután pedig bedugott egy Gyermekotthonba. Mindig is tudtam, hogy Victor, apa testvére egy nagyon gonosz ember. Igazán megérthetett volna, volt és van is okom az öngyilkosságra. A szüleimet brutális módon meggyilkolták, a szemem láttára, másnap a barátom elhagyott. Azt mondta, hogy muszáj gondolkoznia, mert hatalmas káosz van a fejében, de az óta nem is láttam, szóval úgy érzem, hogy egy másik lány miatt szakított velem. Mindegy, ez is csak arra emlékeztet, hogy e bízzak a pasikban. Visszatérve az álmomra. Egy gyönyörű virágos dombtetőn voltam, de nem egyedül. Nem csak az volt a legérdekesebb, hogy teljesen nyugodt és egyben boldog is voltam, hanem az, hogy a fiú, aki velem volt szerelmes szavakat suttogott a fülembe, miközben a testem különböző pontjait simogatta. Én pedig élveztem, én, aki mindennél jobban utálja a hímnemű egyedeket. Tisztán emlékszem minden egyes arcvonására, és valahonnan nagyon ismerős nekem. Azok a kék szemek teljesen olyanok, mint… Jézusom! Ez kész fizikai lehetetlenség! Nem, nem, nem és nem! Hogyan álmodhattam vele, mikor még csak ma találkoztam vele először? Most komolyan Will volt ott velem azon a gyönyörű helyen?
-Leülhetek?- hallottam meg az Ő hangját.
Éppen a tv szobában voltam, és a kikapcsolt készüléket bámultam. Mivel nagyon jól el tudom rejteni az érzelmeimet, a szemem sem rebbent. Kifejezéstelen arccal bólintottam, majd mikor helyet foglalt mellettem arrébb csusszantam, mert túlságosan is közel volt hozzám.
-Miért csinálod ezt?- kérdezte szomorúan.
A válaszom csak egy vállrándítás volt, semmi több.
-Na, ne viselkedj ilyen ellenségesen. Én csak meg szeretnélek ismerni.- suttogta, miközben a keze megindult az arcom felé.
-Ha hozzám mersz érni, én esküszöm, hogy egyesével fogom eltörni az ujjaidat.- mondtam vészjóslóan, mire rögtön visszahúzta a kezét.
-Hiába gondolod azt, hogy az összes férfi az ellenséged, nem igaz. Vannak olyanok, akik normálisak, és rendesen bánnak a nőkkel.- mondta határozottan.
Elmosolyodtam, mert felismertem a benne rejlő utalást.
-Például te?- kérdeztem, miközben a szemébe néztem.
Meglepetten pislogott rám, de aztán elvigyorodott.
-Igen, én is közéjük tartozok. Bárkit megkérdezhetsz a volt barátnőim közül, mind ugyan azt mondaná, hogy remek vagyok barátnak.- kacsintott rám.
-Látom, nem szenvedsz önbizalom hiányban.- néztem rá szemrehányóan.
Ahogy elnéztem nem nagyon érdekelte, hogy milyen szemeket meresztek rá. A mosoly fokozatosan eltűnt az arcáról, majd lassan közeledni kezdett felém.
-Tudni akarod, hogy mi történt velem?- kérdeztem hirtelen, ezzel megmentve magam a büntetéstől, amit Will bántalmazásáért kaptam volna.
-Persze.- válaszolt zavartan, de nem húzódott el tőlem.
Lélegzete az a bőrömet cirógatta, olyan közel volt hozzám.
-Megerőszakoltak, és a szemem láttára ölték meg a szüleimet.- mondtam színtelen hangon, mire Will hátra hőkölt a meglepettségtől.
Percekig csak némán meredt rám, és kétségeim voltak afelől, hogy lélegzik. Hirtelen tele szívta a tüdejét friss oxigénnel, majd szólásra nyitotta a száját, de már úgy sem tudom meg, hogy mit akart mondani.
-Will, gyere, indulunk.- lépett be az apja a helységbe.
-Oké, apa, mindjárt megyek.- mondta.
-Rendben, én kint leszek a kocsinál.- amint az utolsó szó is elhagyta a száját, sarkon fordult, majd el is ment.
Will felállt és lenézett rám.
-Remélem, nem sokára megint találkozunk.
-Remélem nem.- vágtam rá gyorsan.
-Ne hidd azt, hogy feladom.- vigyorodott el szélesen, majd követte az apja példáját és kibattyogott a szobából.
Nem értem ezt a fiút. Miért akar mindenáron közelebb kerülni hozzám? Minden pasi, aki bepróbálkozott nálam, felfogta, hogy nem akarok barátot. Mit nem lehet azon érteni, hogy ki nem állhatom a férfiakat? Idegesen beletúrtam a hajamba, majd felpattantam, azzal a szándékkal, hogy letusolok. Miután végeztem a zuhanyzással, elkértem Lisytől, a kedvenc ápolómtól az esti gyógyszereimet, majd meg sem álltam a saját kis birodalmamig. Kifésültem a hajamat, ezután pedig fogtam magam és bebújtam a puha ágyikómba. Magamhoz öleltem Fülest, a macit, amit Tomtól kaptam tavaly szülinapomra. Lehetséges, hogy igaza van Willnek, és nem mindenki olyan, mint az a mocsok? Jó, tudom, hogy igaza van, de az a legkönnyebb megoldás, hogy eltaszítom magamtól az összest. Jobb félni, mint megijedni. De én inkább megijedek egyszer, minthogy egy életen át féljek.- csengtek a fülembe Sandy szavai. Le kell győznöm a rettegést, ami már régóta bennem él. Szembe kell néznem a veszéllyel, akár legyen az egy pasi, vagy maga Mr. Daniels. És abban a pillanatban eldöntöttem valamit, adok egy esélyt Willnek. Ez volt a legutolsó értelmes gondolatom, mert ezután magával ragadott az álmom manó.
Mikor felébredtem, lezuhanyoztam, felöltöztem, majd rögtön a reggeli gyógyszer adagomért mentem, mert azt evés előtt kell bevenni. Lisy odaadtam, majd mondta, hogy menjek Karen irodájába. Mikor beléptem a szobába, a döbbenettől elkerekedtek a szemeim.
-Ez a tiéd.- mutatott a hatalmas rózsa csokorra.
-Mi? Mégis ki küldte?- kérdeztem homlok ráncolva.
-Itt van egy levél is hozzá, majd meg tudod.- mondta rejtélyesen, majd rám kacsintott.
Kibontottam a levelet, majd hangosan olvasni kezdtem.
Kedves Amanda!
Rózsát, a legszebb rózsaszálnak. Hiába vagy velem olyan, mint egy utolsó senkivel, én akkor sem adom fel. Ahogy a szemedbe nézek, a szívemnél kellemes bizsergést érzek. Van remény Amy, mindig van, és én a végsőkig küzdeni fogok érted. Időm, mint a tenger, és türelmes ember vagyok. A jelmondatom pedig ez:
A remény hal meg utoljára.
Üdvözlettel, William Stone
-Most mennem kell, ez nekem kicsit sok, úgy hogy muszáj kiszellőztetnem a fejem.- nyögtem, majd amilyen gyorsan csak tudtam ki rohantam az épületből.
Tegnap este eldöntöttem, hogy adni fogok neki egy esélyt. De azt hiszem ez mégsem fog menni, mert a pánik teljesen eluralkodott a testemen. Mi van velem? Mióta vagyok én ilyen puhány? Amíg Will ide nem jött minden rendben volt. Nyugodtan éldegéltem, és nem kellett idegeskednem holmi fiú miatt. Mikor a pillantásom a kedvenc padomra tévedt, a szívverésem is elakadt egy pillanatra. Mi a…? Oké, nyugodj meg. Hiszen Ő is csak egy ember, semmi több. Nem az űrből jött és remélhetőleg bántani sem akar. Hangosan kifújtam a levegőt, majd oda mentem hozzá. Leültem mellé, és kíváncsiságtól csillogó tekintetemet rá emeltem. De Ő nem mondott semmit, csak rám mosolygott, majd ismét azt kezdte tanulmányozni, amit az előbb vizslatott. Követtem a pillantását és észrevettem, hogy az öreg fát nézi. Valami hiányzott, túl nagy volt a csend. És akkor leesett a tantusz. Nincs itt az a pszichopata állat, elment. Még soha nem volt ilyen, hogy nem ólálkodott volna erre felé. Egy halk sóhaj hagyta el a számat és hátra dőltem a padon. Azon kaptam magam, hogy közelebb csúszok Willhez, és megnyugtat a közelsége. Érdekes, még nem éreztem ilyet senkinél se.
És ez így ment két héten keresztül minden egyes nap. Reggel felkeltem, bevettem a reggeli gyógyszereimet, Lisy meg állandóan Karen irodájába küldött. A legapróbbtól kezdve a legcsillogóbb ajándékig, mindig várt rám valami meglepetés. A legutolsó egy nagy plüss maci volt, legalább lesz Fülesnek barátja. Will egyszer sem okozott csalódást, mert, ahogy kimentem az udvarra Ő ott ült a padon, és Rám várt. Ez alatt a két hét alatt rájöttem, hogy Willnek igaza volt. Nem lett volna szabad az egész férfitársadalmat támadnom amiatt, amit egy személy követett el. Vagyis inkább kettő, mert Brad is rá tett jó pár lapáttal, mikor ott hagyott teljesen összetörve.
-Tizennégy éves voltam, mikor szerelmes lettem a suli legmenőbb pasijába.- kezdtem bele hirtelen a mesélésbe.- Brad szőke hajú, kék szemű, izmos, focista, kitűnő tanuló és a lányok álma volt. Emlékszem, szinte szívinfarktust kaptam, mikor meghívott az iskolai bálba. Amin persze nem lepődök meg, hiszen én csak egy jelentéktelen gólya voltam, Ő pedig már tizenegyedikes volt. Azt hittem, hogy szeretem Őt, de három hónap után rá kellett jönnöm, hogy a szerelem fogalmást nem ismerem még igazán. Ami Brad és köztem volt, nem szólt másról, csak arról, hogy lefektessen. Egy nappal az után a szörnyű éjszaka után ki jelentette, hogy gondolkoznia kell kettőnkkel kapcsolatban, hát azóta is gondolkozik.- mondtam, majd a végén felsóhajtottam.
Pár percig csendben ültünk, majd Will őszinte hangon megszólalt.
-Köszönöm.
Ránéztem, és láttam rajta, hogy nagyon akar valamit. Elmosolyodtam, majd bólintottam egy aprót. Akkor engedtem meg neki először, hogy hozzám érjen. Lágyan megsimította az arcomat, a testemet pedig kellemes érzés járta át, pont olyan, mint a két héttel ezelőtti álmomban.
A napok, az órák, és a másod percek egy végtelen vonallá folytak össze. Williammel úgy éreztem magam, mintha tényleg nem lenne semmi bajom. Ha vele voltam, a múlt nem kísértett, és a hallucinációim is eltűntek. Kivéve persze éjszaka. Egyre rosszabbul aludtam, mert folyton az Ő hangját hallottam. Nem, nem Willét, hanem Jonny-ét, azét, aki megerőszakolt. Nem mertem ezt elmondani Willnek, mert képes arra is, hogy itt bent alszik. Igen, már ennyire szoros kapcsolat alakult ki köztünk, de szigorúan csak barátok vagyunk. Na, jó, bevallom, hogy többet is érzek iránta, mint barátság, de ez titok, csak is Karen és Tom tudja. Ez alatt az egy hónap alatt mindent meg tudtunk egymásról. Ő idén végez a középiskolában, focizik, gitározik, - megígérte, hogy majd játszani fog nekem rajta - néha besegít az apjának, aki szálloda lánc tulajdonos, eddig még csak két barátnője volt, és még szűz.
-Komolyan?- kérdeztem döbbenten, mikor megtudtam ezt az információt.
-Igen, de nekem ez a természetes. Én azzal a lánnyal szeretném elveszíteni, akit igazán szeretek.- nézett mélyen a szemembe, én pedig fülig vörösödtem.
Inkább gyorsan témát váltottam és meg kérdeztem tőle, hogy szereti-e a rajzfilmeket. A meglepettségtől szóhoz sem bírtam jutni, mikor közölte, hogy az összes eredeti Disney rajzfilm meg van neki. Megígérte, hogy majd hoz be párat és mozizunk egyet. Kettesben.
Furcsa, hogy ma nem jött, pedig minden egyes nap be szokott jönni hozzám. Egy bánatos sóhaj kíséretében felálltam az asztaltól, elköszöntem a többiektől, majd visszavittem az üres tányért. Ahhoz képest, hogy egy Sárga házban vagyunk - amit már egyszer bezártak, majd ismét kinyitottak, amikor magán kézbe került - egész jó a kaja. Lassan a szobám felé sétáltam és megpróbáltam elnyomni a pánikot. Biztos dolga van, azért nem jött be. Amint végeztem az esti lazító zuhanyommal, visszacsoszogtam a szobámba, és mikor kinyitottam az ajtót elakadt a lélegzetem. Will ott feküdt az ágyamon, karjait keresztbe fonta a feje alatt és arra az igen szexi mosolyra húzta ajkait.
-Azt hittem, hogy ma nem jössz be.- motyogtam, közben megpróbáltam eltekinteni attól a ténytől, hogy vágyakozva mered rám.
Hát igen, csak egy sort és egy nagyobb alvó póló volt rajtam. Lassan felállt, majd elém sétált, és mélyen a szemembe nézett.
-Amy, be kell vallanom valamit.- Könyörgöm Istenem, nehogy azt mondja, hogy egy pszichopata gyilkos igazából és azért jött, hogy végezzem velem.- Szerelmes vagyok beléd Amanda Felton, az életemnél is jobban szeretlek.-Ja, az más…
Micsoda? Hirtelen a lábaim felmondták a szolgálatot, és ha Will nem húz magához a derekamnál fogva, akkor a földön kötök ki. Édes jó Istenem! Szerelmes belém.
-Ne mondj olyat, amiben nem vagy biztos.- suttogtam, miközben megpróbáltam elhúzódni tőle, de Ő nem hagyta.
-Száz százalékig biztos vagyok benne. Szeretlek, és tudom, hogy te is így érzel irántam.- lehelte.
-Igen, én is így érzek.- vallottam be szemlesütve.
A kezét az állam alá csúsztatta, majd gyengéd erőszakkal felemelte a fejem, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Ajkait rátapasztotta az enyémekre és félénken csókolni kezdett. Át öleltem a nyakát, majd jóval, nagyobb hévvel viszonoztam a tevékenységét. Az nap éjjel nem ment haza.
Tegnap nem jött be, mert muszáj volt aludnia. Az este nagy részét a tévé szobában töltöttük, mert elhozott pár DVD-t, filmezés után, pedig reggelig beszélgettünk, na meg csókolóztunk. Az biztos, hogy tudja a dolgát, ezerszer jobban csókol, mint Brad. Hihetetlenül jól éreztem magam vele. Nem is gondoltam, hogy valaha megismerem az igaz szerelmet. Hirtelen valaki megérintette a vállamat, de én nem ijedtem meg, az érintés ugyan is túlismerős volt. Felálltam, majd oda mentem hozzá és egy szenvedélyes csókkal üdvözöltem Őt.
Egy hete vagyunk együtt Williammel. Amikor elmondtuk Tomnak, akkor eléggé kiakadt, de Karen megbeszélte a dolgokat vele. Mindig is tudtam, hogy van köztük valami. Most itt ülök kint a Padon, és napozok. Hallottam, ahogy valaki leül mellém, de nem nyitottam ki a szemem.
-Örülök, hogy összejöttetek, legalább az a nyamvadt depressziód is elmúlt, kezdett már elegem lenni belőle.
-Sandy, engem így kell szeretni.- válaszoltam, és kinyitottam a szemem.
-De akkor is jobb minden.- mutatott rá a tényre.
-Igen, Ő az a személy, akinek sikerül begyógyítania a sebeimet.- sóhajtottam.
-Na, menj, Will nem sokára ideér.- mosolygott rám Sandy, majd megpuszilt.
-Igazad van, készülődnöm kell.- vigyorodtam el, majd felpattantam, és egyenesen a szobámba mentem.
Gyorsan megkerestem a fésűmet, kiengedtem a derékig érő hosszú barna hajamat, majd fésülni kezdtem. Miután végeztem vele, megfogtam a kedvenc piros pólómat, és a fekete csőnadrágomat, majd pár perc alatt átöltöztem. Tom nem nagyon szereti, ha a saját ruháimban vagyok, de egyszer nekem is lehet gyereknap. Hallottam, ahogy kinyílt a szobám ajtaja, de amikor megfordultam nem az állt ott velem szemben, akire számítottam. Fényes vörös haja, a válláig ért, zöld szemei dühösen csillogtak, állkapcsa megfeszült, de így is tökéletes volt az arca. Nálam ezerszer szebb volt, körül belül velem egykorú lehetett. Életemben nem láttam, szóval kíváncsian néztem rá. Várjunk csak! Nem Ő az a lány, akiről egyszer Will mesélt? Azt mondta, hogy legalább már fél éve nincsenek együtt.
-Helló, gondolom, te vagy Will ,,barátnője”.- rajzolt macskakörmöket a levegőbe.- Na, ide figyelj, te kis semmirekellő csitri. William és én együtt vagyunk, ez ellen pedig te nem tehetsz semmit. Ja és Will azt üzeni, hogy ne is próbáld felhívni, mert Ő már nem kíváncsi rád.- mosolygott rám gúnyosan, majd amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is ment.
Pedig tudnom kellett volna, hogy Ő is pont ugyan olyan, mint a többi. Hazudott nekem, nem is szeret igazából. Ó, Istenem, miért bíztam meg benne? Igaz, amit Karen mondott a múltkor. A szerelem, öl, butít és elvakít. Azt hittem, hogy mellette megtaláltam, amit mindig is kerestem, a lelki békémet. A közelsége megnyugtatott, és úgy éreztem, hogy haza értem. Álomnak szép volt, túl szép, hogy igaz legyen. William Stone nem csinált mást, csak játszadozott az érzéseimmel. Vettem egy mély levegőt, letöröltem a könnyeimet, de fölöslegesen, mert a helyükre újak jöttek. A sós cseppek egymás után folytak végig az arcomon, viszont a fájdalom az ugyanúgy megmaradt. Hülyeség, hogy a sírás segít az ilyen helyzetekben. Az én szívem apró kis darabokra tört, pont, mint egy eltaposott tükör. Lassan, csoszogva elindultam a konyha felé. Szerencsére senki sem tartózkodott a helységben, ezért könnyedén megszerezhettem azt a tárgyat, ami véget vet a szenvedésemnek. Kihúztam a fiókot, majd kivettem egy olyan kést, ami elég éles volt ahhoz, hogy könnyedén átvágja a bőrt, és az eret is. Amint visszamentem a szobámba, leültem az ágyam elé, és a csuklómhoz szorítottam a kést. Még szerencse, hogy nincs szobatársam. Szemeimet szorosan összezártam, majd ismerősként köszöntöttem a fájdalmat, mikor a kést végig húztam a bőrömön. Will volt az én utolsó reménysugaram, de sajnos már vége, vége van mindennek. Itt hagyott egyedül egy másik lány miatt, pont, mint Brad. Elgondolkozva néztem a sebet. Sokszor próbáltam már így öngyilkos lenni, és tudom, hogy hatékonyabb, ha a kezemet víz alá dugom, de nem volt kedvem felállni. Így is eléggé intenzíven vérzett a kezem. Hirtelen kivágódott az ajtó, és ugyan abban a pillanatban a kinyitottam a szemem. Tom kétségbeesetten felnyögött, Karen ajkait, pedig egy sikoly hagyta el. Tom eltépte az inge ujját, majd oda jött hozzám és bekötötte a sebet.
-Karen, hozd ide az elsősegélyes csomagot.- morogta, de a szemét nem vette le az arcomról.- Miért pont most?- kérdezte halkan, aztán észrevettem, hogy egy harmadik személy is ott volt. Egy olyan valaki, aki az egyik legszörnyűbb rémálmom.
Nem tudtam semmit mondani, csak szomorúan lehajtottam a fejem. Közben Karen is visszajött, és gyorsan ellátták a sebemet, Miért kell ilyen felszereltnek lenniük?
-Meg mondtam Thomas, ha még egyszer megpróbál végezni magával, akkor viszem magammal a zárt osztályra.- jelentette ki Mr. Daniels.
-Nem viheted el innen!- ordította Karen és szinte vicsorogva fordult a férfi felé.
-Miben fogadunk?- vonta fel a szemöldökét.- Pakoljátok össze a cuccait, tíz perc és indulunk.- mondta, majd kiment a szobából.
-Sajnálom.- suttogtam rekedtes hangon.
-Miért tetted Amy?- kérdezte Tom, miközben a karjaiba vett, akár egy kisbabát és leült velem együtt az ágyamra.
-Will végig csak játszott velem.- mondtam és rám tört a zokogás.
Úgy isten igazából bőgtem, ami nálam csak egyszer fordult elő. Amikor a szüleim meghaltak, pont így sírtam akkor is. Tom szorosan magához húzott és a hátamat kezdte simogatni.
-Egyet ne felejts el.- mormolta a fülembe.- Én szeretlek, Amy. Te vagy a rég elveszett lányom.
-Én is szeretlek apa.- motyogtam, és az arcomat a vállába fúrtam.
Átöleltem a derekát és úgy kapaszkodtam belé, mintha ez meg tudna menteni. Lassan csillapodott a sírásom, ezután pedig kimásztam Tom öléből és elvettem Karentől a táskámat. Megöleltem, majd kimentem a szobából és egyenesen a recepció felé vettem az irányt. Igen, itt ilyen is van, és szegény Natalie-nek akad elég dolga. Megálltam Mr. Daniels előtt és feltettem azt a kérdést, ami a legelső találkozásunk óta foglalkoztat.
-Miért utál ennyire?
-Ez egyszerű.- morogta egy kicsit sem kedvesen.- Börtönbe juttattad a fiamat, és azt hiszed, hogy ilyen könnyen megúszod? Ne is álmodozz róla kislány. A fiam számomra szent és sérthetetlen, te pedig bántottad őt.
Döbbenten meredtem az előttem álló ötvenes éveiben járó pasasra.
-Ön lenne annak a mocsok Jonny-nak az apja? De várjunk, csak egy picikét. Mi az, hogy én bántottam a fiát? John erőszakolt meg engem, majd a másik gyökérrel megölték a szüleimet. Hogy merészeli azt állítani, hogy én valaha fájdalmat okoztam az Ön gyerekének?- kérdeztem teljesen kikelve magamból.
-Nem nagyon érdekel a véleményed. Elviszlek innen, mert semmit nem javul az állapotod.- morogta gyűlölködve. Már éppen beszóltam volna neki, hogy meg lett állapítva, hogy csak akkor történhet ez, ha komoly lelki trauma ér, mikor meghallottam annak a férfinak a hangját, aki a világot jelenti számomra.
-Mégis mi folyik itt?
-Will.- leheltem halkan.
-Igen, Drágám, én vagyok az.- motyogta, majd pillantása a bekötözött kezemre tévedt.- Mit csináltál Amy?- kérdezte fojtott hangon, és már oda jött volna hozzám, hogy erős és oltalmazó karjaiba zárjon, de Mr. Daniels megállította.
-Fiatalember, jobb, ha távol tartja magát a betegemtől.
-Micsoda? Azt hiszed, hogy ezek után hagyom, hogy elvigyed innen?- Tom hangja úgy hasított át a helységen, mint kés a vajon.
Kezeit a vállamra tette és én rögtön megéreztem, hogy milyen feszült. Persze, hogy az Miért is lenne nyugodt?
-Ismered a megállapodásunkat Thomas.- mondta az a semmirekellő mérgesen.
-Én is ismerem a megállapodást, és az is szerepel benne, ha valaki magához veszi Amandát, és a megfelelő orvosi ellátást is tudja neki biztosítani, akkor nem viheti el innen. Különben is, úgy tudom, hogy a hölgy betöltötte már, a tizennyolcadik élet évét, úgyhogy neki is van beleszólása a dologba. Főleg, mert a tudata teljesen tiszta.
-Úgyhogy Robin, akár el is hagyhatod az intézményt.- morogta Karen egy cseppet sem kedvesen.
-Nem most hallottatok rólam utoljára.- morogta, majd, mint egy felbőszült bika ki ment az épületből.
Még csak most vettem észre, hogy Karen kezében ott van mind két macim, és Tom mellett pedig egy nagyobb bőrönd van.
-Mégis mi ez az egész?- kérdeztem döbbenten.
-Hozzánk költözöl.- motyogta Will összevont szemöldökkel.
-Miért költöznék hozzátok, hiszen te azzal a vörös hajú csajjal vagy együtt.- mondtam idegesen.
-Te meg miről beszélsz?
-Ne játszd itt a hülyét. Élvezted, hogy ezt csinálhatod velem? Jól tudtad, hogy elég egy kisebb érzelmi sokk, és akkor már megteszem gondolkozás nélkül.- sziszegtem és a kezeim ökölbe szorultak.
-Jobb, ha mi most ki megyünk és megbeszéljük a részleteket, szólalt meg hirtelen Karen.
A többiek bólintottak, majd ki is mentek. Will úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
-Ashley itt volt? De mégis mi a jó büdös francot akart?- tágultak ki a pupillái a döbbenettől.
-Mit ne mondjak, nagyon jó színész vagy.- szűkültek össze a szemeim.
-Szerelmem, nem tudok semmiről, apával a gyámsági papírokat intéztük, azután pedig felvettünk egy pszichiátert. Sajnos nem olyan jó, mint Karen, de kéthetente Ő is ki tud majd hozzád jönni.-motyogta és már közvetlenül előttem állt.
-Akkor nem is volt igaz, amit az a liba mondott?- kérdeztem idiótán, és éreztem, ahogy végigfolyik az első könnycsepp az arcomon.- Ó, én idióta barom! Egy hazugság miatt, majdnem elcsesztem mindent.- nyögtem, majd bocsánatkérően néztem Rá.
Nem mondott semmit, csak szorosan magához húzott és arcát a hajamba fúrta. Hirtelen eszembe jutott valami nagyon fontos.
-Will, Mr. Daniels annak a fickónak az apja, aki megerőszakolt. Minden áron bosszút akar állni. Mi van, ha elvisznek tőled? Én nem bírnám ki nélküled, mert mindenkinél jobban szeretlek.
Felemelte a fejét és komoly hangon megszólalt.
-Én is pont ugyan ennyire szeretlek, hacsak nem jobban. És, Kicsim, kérlek, nyugodj meg, én vigyázok rád.- mosolygott, majd lágyan megcsókolt.
Mikor elhúzódott tőlem bele néztem tengerkék szemeibe, és a bennük látott szerelem, hihetetlenül nagy öröm és gyengédség reménnyel töltött el. Egy új és boldog élet reményével.
------------------------------------------------------------------------------------------
Vélemények:
Isabella Reed:
Kedves Szepy!
A történeted alapötlete nem volt rossz, s nekem már csak azért is tetszik, mert valamilyen őrült módon vonzódom az 'őrültekről' szóló írásokhoz. Viszont! Figyelmesebben át kellett volna olvasnod és a helyesírásodra ügyelni, bár szerintem a hibák többsége csak figyelmetlenségből adódó elírás. Legközelebb jobban odafigyelni!
Mindenesetre gratulálok!
Indyra Myles:
Nem jól megírt novella, bár az alapötlet nem rossz. Sajnos nincs átgondolva az egész történet. A beteg ne juthasson már késhez! A párbeszédek pedig döcögősek, hiteltelenek. A főszereplő kissé ellentmondásos, a találkozás és a férfigyűlöletből szerelem folyamata hiteltelen, nincs rendesen megmagyarázva. A végén az öngyilkosság bugyuta, banális, ráadásul az olvasó pontosan tudja, hogy felesleges, ezért együtt sem érez. A jelen- és a múltidő furcsán keveredik, ezáltal bekavarva az olvasót. A helyesírásra is figyelni kellene, így eléggé nehezemre esett végigolvasni a szöveget.
Balázs:
Annyira sajnálom. Szokatlanul izgalmasan, figyelemfelkeltően indult, és reménykedtem hogy egy jó kis pszichológiai történet lesz belőle. Olyan sok mindent lehetett volna kezdeni ezzel a témával. Sajnos ez is a jól megszokott 'nem lehetünk egymásé, de azok leszünk' iromány lett. Noha a sztori nem a szívem csücske, ezen felül is vannak hiányosságok. Kb. a harmadik oldaltól kezd az egész kicsit követhetetlen lenni. A valósággal sokszor nem összeegyeztethető a szereplők viselkedése, megjelenése stb. menne ez még jobban is, csak szerintem kicsit több idő kellett volna.
Anett:
Ez egy hatalmas csalódás volt számomra. Annyira jó alapokon nyugszik az egész, ötletes, kivételes, figyelemre méltó. És emellett egy rettenetes elbeszélés lett ez egészből. A főhősnő néha teljesen irreálisan reagál. Ha egyszer annyi szenvedést megélt már, és gyűlöli a férfiakat, nem hiszem, hogy egy csokor vörös rózsától egyből kettesben akar órákat beszélgetni egy sráccal,és azt sem hiszem, hogy pár hónap padon való üldögéléstől beleszeretne. A tény, hogy az intézetbe bemegy egy csaj, közli a főszereplővel, hogy a szerelmét többé nem érdekli, ő meg ezt el is hiszi egy vadidegennek, és felvágja az ereit, azt bizonyítja. hogy nem is hisz eléggé kettejük szerelmében. Kidolgozatlan szereplők és események sorozata...
