05:09
Hogy terjedhetett el ilyen gyorsan? Hogyhogy nem szólalt meg
előbb a csengő? Mi a fene okozta? Hol van Noah?
Messziről a városból érkező tűzoltók szirénái hallatszanak,
de én még mindig nem mozdulok. A fiúk lakrésze közelebb esik a tűzhöz. Onnan is
kiözönlött a tömeg, de Noah-t nem látom.
Az agyam egy pépes massza, amit
kavargatok, kavargatok őrülten, de nem áll össze. Minden egyes kirobbanó
ablaküveg porrá zúzza az elhatározásaim. Aztán ott vannak a sikolyok. Valaki
határozottan ég odabent. A fülem szinte vérzik a hangoktól.
– Audrey! Mi a fenét művelsz? Gyere
már! – ordít velem Tea, miközben elrángat a tűz közeléből. Berángat az ijedt
birkacsoport közepébe, akik sírnak, kiabálnak, remegnek. Egy tűzoltó még
messzebb terel bennünket, miközben a többi hatalmas vízsugarakat indít csatába.
– Nem mehetünk be, amíg vissza nem
szorítottuk kissé – felel valaki egy kérdésre.
Próbálom kizárni az embereket. Nem
akarok hallani semmit. Nem akarok látni semmit. Össze akarok gömbölyödni. Ott a
tömeg közepén. Lefeküdni a hóba. Elmerülni benne.
Lázas vagyok. Lüktet a horizont.
Csupa vörös gondolat. Kiragadnak a tömegből. Ráznak. A sikolyok. A szag. Égett
hús.
– Audrey!
– Sokkot kapott – hallom távolról.
Ki lehet az? Anyu? Nem. Sosem hallottam anyám hangját. Ez nem ő. A fehér lány.
Az, aki évek óta mellettem alszik. De hogy hívják? Olyan nehéz emlékezni
bármire is.
Pofon csattan. Vörös álmok.
Fájdalom. Még egy pofon.
Mintha víz alól robbannék a
felszínre.
Felsikoltok, mikor ismét egy kéz
csattan az arcomon.
– Audrey, térj észhez!
– Mindennek ára van – motyogom.
– Fenébe, fenébe, a kurva életbe!
Nem kéne kórházba vinni?
– Dehogy. Mindjárt jobban lesz, csak
húzzunk innen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése