Silence

Remélem mindenkinek kellemesen telt a húsvét :) 

Még mindig nem tudok sokmindennel szolgálni, addig viszont rakosgatok ki videókat, amiket szerintem érdemes meghallgatni. És persze elolvasni.
Például itt van Edgar Allan Poe egy novellája. Élmény magyarul is, de angolul hihetetlen hangulatot áraszt.
Találtam egy nagyon jó felolvasást youtube-on, alatta megtaláljátok a szöveget, az alatt pedig a fordítást:

Silence - A Fable
(1837)

by Edgar Allan Poe
(1809-1849)

'Eudosin d'orheon korhuphai te kai pharhagges'
'Prhones te kai charhadrhai.' ALCMAN. (60 (10),646.) The mountain pinnacles slumber; valleys, crags and caves are silent.

"LISTEN to me," said the Demon as he placed his hand upon my head. "The region of which I speak is a dreary region in Libya, by the borders of the river Zaire. And there is no quiet there, nor silence.

"The waters of the river have a saffron and sickly hue; and they flow not onwards to the sea, but palpitate forever and forever beneath the red eye of the sun with a tumultuous and convulsive motion. For many miles on either side of the river's oozy bed is a pale desert of gigantic water-lilies. They sigh one unto the other in that solitude, and stretch towards the heaven their long and ghastly necks, and nod to and fro their everlasting heads. And there is an indistinct murmur which cometh out from among them like the rushing of subterrene water. And they sigh one unto the other.

"But there is a boundary to their realm--the boundary of the dark, horrible, lofty forest. There, like the waves about the Hebrides, the low underwood is agitated continually. But there is no wind throughout the heaven. And the tall primeval trees rock eternally hither and thither with a crashing and mighty sound. And from their high summits, one by one, drop everlasting dews. And at the roots strange poisonous flowers lie writhing in perturbed slumber. And overhead, with a rustling and loud noise, the gray clouds rush westwardly forever, until they roll, a cataract, over the fiery wall of the horizon. But there is no wind throughout the heaven. And by the shores of the river Zaire there is neither quiet nor silence.

"It was night, and the rain fell; and falling, it was rain, but, having fAllan, it was blood. And I stood in the morass among the tall and the rain fell upon my head --and the lilies sighed one unto the other in the solemnity of their desolation.

"And, all at once, the moon arose through the thin ghastly mist, and was crimson in color. And mine eyes fell upon a huge gray rock which stood by the shore of the river, and was lighted by the light of the moon. And the rock was gray, and ghastly, and tall, --and the rock was gray. Upon its front were characters engraven in the stone; and I walked through the morass of water-lilies, until I came close unto the shore, that I might read the characters upon the stone. But I could not decypher them. And I was going back into the morass, when the moon shone with a fuller red, and I turned and looked again upon the rock, and upon the characters;--and the characters were DESOLATION.

"And I looked upwards, and there stood a man upon the summit of the rock; and I hid myself among the water-lilies that I might discover the actions of the man. And the man was tall and stately in form, and was wrapped up from his shoulders to his feet in the toga of old Rome. And the outlines of his figure were indistinct--but his features were the features of a deity; for the mantle of the night, and of the mist, and of the moon, and of the dew, had left uncovered the features of his face. And his brow was lofty with thought, and his eye wild with care; and, in the few furrows upon his cheek I read the fables of sorrow, and weariness, and disgust with mankind, and a longing after solitude.

"And the man sat upon the rock, and leaned his head upon his hand, and looked out upon the desolation. He looked down into the low unquiet shrubbery, and up into the tall primeval trees, and up higher at the rustling heaven, and into the crimson moon. And I lay close within shelter of the lilies, and observed the actions of the man. And the man trembled in the solitude; --but the night waned, and he sat upon the rock.

"And the man turned his attention from the heaven, and looked out upon the dreary river Zaire, and upon the yellow ghastly waters, and upon the pale legions of the water-lilies. And the man listened to the sighs of the water-lilies, and to the murmur that came up from among them. And I lay close within my covert and observed the actions of the man. And the man trembled in the solitude; --but the night waned and he sat upon the rock.

"Then I went down into the recesses of the morass, and waded afar in among the wilderness of the lilies, and called unto the hippopotami which dwelt among the fens in the recesses of the morass. And the hippopotami heard my call, and came, with the behemoth, unto the foot of the rock, and roared loudly and fearfully beneath the moon. And I lay close within my covert and observed the actions of the man. And the man trembled in the solitude; --but the night waned and he sat upon the rock.

"Then I cursed the elements with the curse of tumult; and a frightful tempest gathered in the heaven where, before, there had been no wind. And the heaven became livid with the violence of the tempest --and the rain beat upon the head of the man --and the floods of the river came down --and the river was tormented into foam --and the water-lilies shrieked within their beds --and the forest crumbled before the wind --and the thunder rolled --and the lightning fell --and the rock rocked to its foundation. And I lay close within my covert and observed the actions of the man. And the man trembled in the solitude; --but the night waned and he sat upon the rock.

"Then I grew angry and cursed, with the curse of silence, the river, and the lilies, and the wind, and the forest, and the heaven, and the thunder, and the sighs of the water-lilies. And they became accursed, and were still. And the moon ceased to totter up its pathway to heaven --and the thunder died away --and the lightning did not flash --and the clouds hung motionless --and the waters sunk to their level and remained --and the trees ceased to rock --and the water-lilies sighed no more --and the murmur was heard no longer from among them, nor any shadow of sound throughout the vast illimitable desert. And I looked upon the characters of the rock, and they were changed; --and the characters were SILENCE.

"And mine eyes fell upon the countenance of the man, and his countenance was wan with terror. And, hurriedly, he raised his head from his hand, and stood forth upon the rock and listened. But there was no voice throughout the vast illimitable desert, and the characters upon the rock were SILENCE. And the man shuddered, and turned his face away, and fled afar off, in haste, so that I beheld him no more."

Now there are fine tales in the volumes of the Magi --in the iron-bound, melancholy volumes of the Magi. Therein, I say, are glorious histories of the Heaven, and of the Earth, and of the mighty sea --and of the Genii that over-ruled the sea, and the earth, and the lofty heaven. There was much lore too in the sayings which were said by the Sybils; and holy, holy things were heard of old by the dim leaves that trembled around Dodona --but, as Allah liveth, that fable which the Demon told me as he sat by my side in the shadow of the tomb, I hold to be the most wonderful of all! And as the Demon made an end of his story, he fell back within the cavity of the tomb and laughed. And I could not laugh with the Demon, and he cursed me because I could not laugh. And the lynx which dwelleth forever in the tomb, came out therefrom, and lay down at the feet of the Demon, and looked at him steadily in the face.

 The End

 BÉRESI CSILLA FORDÍTÁSA:

Edgar Allan Poe

Csönd

1837

A hegyormok szenderegnek, némák a bércek, a barlangok,

a völgyek.

ALKMAN

— Hallgass hát meg! — szólott a Dámon, ahogy kezét fejemre helyezte. — A tájék, amelyről beszélek, Líbia egyik kietlen vidéke, a Zaire-folyó mentén. Nincs ott csönd, se nyugalom.

A folyó vize beteges sáfrány árnyalatot ölt, de nem a tenger felé folyik, hanem csak fortyog és kavarog örök körforgásban a nap vörös szeme alatt. A bűzös folyamágyat sok-sok mérföldön keresztül gigászi vízililiomok sápatag pusztasága kíséri. Egymásnak susognak e végtelen magányban, mialatt ég felé nyújtják hosszú, kísérteties nyakukat és halhatatlan fejüket ingatják. Kivehetetlen mormogásuk föld alatti vizek zúgását idézi. Így sustorognak-sóhajtanak egymásnak.

Birodalmuknak azonban határa van... ez pediglen egy sír, sötét, félelmetes erdő széle. Bokrai, füvei szüntelen lengnek-borzolódnak akár a Hebridák hullámai. Holott szellő sem rezdül. És a szálas, ősi fák recsegve-ropogva hajladoznak nem szűnő ingással. A lombkorona magasából örökkön-örökké harmatcseppek hullanak alá egyenként. A fák gyökerénél különös, mérgező növények vonaglanak zavaros szenderükben. Fejük felett szürke felhők hömpölyögnek nyugat felé, szakadatlan, zajló surrogással, míg végül vízesésként alázubognak a szemhatár lángoló falán. Pedig az égbolton nem kél szél. És a Zaire-folyó partja se nem csöndes, se nem nyugodalmas.

Éjszaka volt, esett az eső, mely esés közben még eső volt, de a földre jutva vér. Csak álltam a mocsárban a szálas liliomok között, fejemet verte az eső... s a liliomok egymásnak sustorogtak ünnepélyes magányukban.

A köd vékony szellemfátyola mögül hirtelen előbukkant a skarlátszín hold. Gigászi szürke bércre lettem figyelmes, amely a folyó partján fürdött a holdfényben. Igen, szürke volt, mint egy szellemjelenés, magas és szürke. Elülső falán kőbe vésett felirat állt. A vízililiomok ingoványán átkelve kiláboltam a partközelbe, hogy elolvashassam. De nem tudtam kisilabizálni. Már épp fordultam volna vissza a mocsárba, mikor a hold vöröse teljesebben felfénylett. Megfordultam hát, s a sziklára nézve elolvastam a feliratot: Vigasztalanság.

Felnéztem, s a bérctetőn egy férfiú állt. A vízililiomok közé rejtőzve lestem rá. Szálas volt, fenséges megjelenésű, s vállától lábfejéig antik római tóga borította. Testének körvonalait nem tudtam jól kivenni... de arcvonásai istenségre vallottak, mert az éj palástja, a köd, a hold és a harmat megmutatta arcát. Borongó homlokát gondolatok szántották, szeme vadul villogott gondjában, s arcának kevés redőjéből leolvastam bánatát, kimerültségét, viszolygását az emberiségtől ós vágyát a magány után.

És a férfiú ott ült a bércfokon, s fejét kezére támasztva borongott e vigasztalan tájon. Lenézett az alacsony, nyugtalan bokrokra, aztán fel a szálas ősi fákra, majd magasabbra, a zúgó egekre, a hold skarlátvörösébe. Én a közelben rejtőztem, s a liliomok takarásában lestem a férfiú mozdulatait. Ő megremegett magányában, de csak ült tovább szikláján fogyatkozó éjszakában.

Ekkor a férfiú az égről a kietlen Zaire-folyóra fordította figyelmét, sárga, baljós vizet meg a vízililiomok sápatag légióját nézte. Az ő sóhajaikat hallgatta, s felszállt hozzá mormogásuk. És csak lapultam közeli rejtekemben, és lestem a férfiút. És ő meg remegett magányában, de csak ült tovább szikláján a fogyatkozó éjszakában.

Ekkor bejártam a mocsár titkos zugait, messze begázoltam a liliomok vadonába, s a vízilovakat szólítottam, melyek a lápvidék zugait lakták. És a vízilovak meghallották kiáltásomat, a behemóttal a bérc lábához úsztak, és lármásan, rettentőn vonyítottak a hold alatt. Én meg lapultam közeli rejtekemben, s a férfiú mozdulatait lestem. És ő megremegett magányában, de csak ült tovább szikláján a fogyatkozó éjszakában.

Ekkor megátkoztam az elemeket a tombolás átkával, és iszonyú vihar támadt az egekben, ott, ahol korábban nem kélt szél. És az ég ellilult a vihar vad dühében,.. és az eső a férfi fejét verte.., és a vihar felkorbácsolta a folyó habjait, és az kiáradt... és a vízililiomok sikoltoztak folyamágyukban... és a szél szétmorzsolta az erdőt... mennydörgés görgött... villám cikázott... s megremegett a bérc ércalapzata. Én csak lapultam közeli rejtekemben, és a lestem a férfiú mozdulatait. És ő megremegett magányában, de ült tovább szikláján fogyatkozó éjszakában.

Ekkor feldühödve újabb átkot mondtam. Megátkoztam a folyót, a liliomokat, a szelet, az erdőt, az eget, a villámot s a vízililiomok sóhaját a némaság átkával. Átkom megfogant, és ők elnémultak. És a hold megtorpant égi útján... és elhalt a mennydörgés... és nem cikázott fel több villám... és a felhők mozdulatlanul összetorlódtak... és a vizek visszahúzódtak korábbi medrükbe s úgy is maradtak.., és nem hajladoztak többé a fák... nem sustorogtak tovább a vízililiomok... immár nem hallatszott fel morajlásuk... egyetlen nesz se kélt a hatalmas, végtelen pusztaságban. És a sziklaszirt feliratára nézve láttam, hogy megváltozott. Ez állt rajta: Csönd.

Tekintetem a férfiú arcvonásait fürkészte, mely hamuszürkére sápadt a félelemtől. Fejét felkapva kiállt a bérctetőre, úgy hallgatózott. De egyetlen nesz sem hallatszott a hatalmas, végtelen pusztaságban, és a sziklafal felirata ez volt: Csönd. És a férfiú megremegett, elfordult es elfutott, úgyhogy nem láttam többé.

Nos, a Mágusok fóliánsai — ezek a vasborítású, borongós kötetek — szebbnél szebb regéket rejtenek. Én mondom, az ég, a föld és a hatalmas óceán történetének dicső foglalatai ezek... meg a Géniuszokénak, akik egykoron a hatalmas óceánon, a földön és az ég magasán uralkodtak. De gazdag hagyományt képviselnek a Szibillák mondásai is; ahogy százszor szent jóslatokat zizegnek Dodona rezgő levelei... mégis, Allahra, az a rege, melyet a Démon beszélt el nekem, midőn mellettem ült sírja árnyékában, a legszebb mind közül! És amikor a Démon befejezte történetét, visszahullott a sír gödrébe, úgy kacagott. És én nem tudtam vele kacagni, mire megátkozott, mert nem kacagtam véle. És a hiúz, amely öröktől fogva lakja e sírboltot, előjött onnan, és elhevert a Démon lábánál, és kitartóan az arcát fürkészte.