Még mindig nem tudok sokmindennel szolgálni, addig viszont rakosgatok ki videókat, amiket szerintem érdemes meghallgatni. És persze elolvasni.
Például itt van Edgar Allan Poe egy novellája. Élmény magyarul is, de angolul hihetetlen hangulatot áraszt.
Találtam egy nagyon jó felolvasást youtube-on, alatta megtaláljátok a szöveget, az alatt pedig a fordítást:
Silence - A Fable
(1837)
(1837)
by Edgar Allan
Poe
(1809-1849)
(1809-1849)
'Eudosin
d'orheon korhuphai te kai pharhagges'
'Prhones te kai charhadrhai.' ALCMAN. (60 (10),646.) The mountain pinnacles slumber; valleys, crags and caves are silent.
'Prhones te kai charhadrhai.' ALCMAN. (60 (10),646.) The mountain pinnacles slumber; valleys, crags and caves are silent.
"LISTEN to me," said the Demon as he placed
his hand upon my head. "The region of which I speak is a dreary region in
Libya, by the borders of the river Zaire. And there is no quiet there, nor
silence.
"The waters of the river have a saffron and
sickly hue; and they flow not onwards to the sea, but palpitate forever and
forever beneath the red eye of the sun with a tumultuous and convulsive motion.
For many miles on either side of the river's oozy bed is a pale desert of
gigantic water-lilies. They sigh one unto the other in that solitude, and
stretch towards the heaven their long and ghastly necks, and nod to and fro
their everlasting heads. And there is an indistinct murmur which cometh out
from among them like the rushing of subterrene water. And they sigh one unto
the other.
"But there is a boundary to their realm--the
boundary of the dark, horrible, lofty forest. There, like the waves about the
Hebrides, the low underwood is agitated continually. But there is no wind
throughout the heaven. And the tall primeval trees rock eternally hither and
thither with a crashing and mighty sound. And from their high summits, one by
one, drop everlasting dews. And at the roots strange poisonous flowers lie
writhing in perturbed slumber. And overhead, with a rustling and loud noise,
the gray clouds rush westwardly forever, until they roll, a cataract, over the
fiery wall of the horizon. But there is no wind throughout the heaven. And by
the shores of the river Zaire there is neither quiet nor silence.
"It was night, and the rain fell; and falling, it
was rain, but, having fAllan, it was blood. And I stood in the morass among the
tall and the rain fell upon my head --and the lilies sighed one unto the other
in the solemnity of their desolation.
"And, all at once, the moon arose through the
thin ghastly mist, and was crimson in color. And mine eyes fell upon a huge
gray rock which stood by the shore of the river, and was lighted by the light
of the moon. And the rock was gray, and ghastly, and tall, --and the rock was
gray. Upon its front were characters engraven in the stone; and I walked
through the morass of water-lilies, until I came close unto the shore, that I
might read the characters upon the stone. But I could not decypher them. And I
was going back into the morass, when the moon shone with a fuller red, and I
turned and looked again upon the rock, and upon the characters;--and the
characters were DESOLATION.
"And I looked upwards, and there stood a man upon
the summit of the rock; and I hid myself among the water-lilies that I might
discover the actions of the man. And the man was tall and stately in form, and
was wrapped up from his shoulders to his feet in the toga of old Rome. And the
outlines of his figure were indistinct--but his features were the features of a
deity; for the mantle of the night, and of the mist, and of the moon, and of
the dew, had left uncovered the features of his face. And his brow was lofty
with thought, and his eye wild with care; and, in the few furrows upon his
cheek I read the fables of sorrow, and weariness, and disgust with mankind, and
a longing after solitude.
"And the man sat upon the rock, and leaned his
head upon his hand, and looked out upon the desolation. He looked down into the
low unquiet shrubbery, and up into the tall primeval trees, and up higher at the
rustling heaven, and into the crimson moon. And I lay close within shelter of
the lilies, and observed the actions of the man. And the man trembled in the
solitude; --but the night waned, and he sat upon the rock.
"And the man turned his attention from the
heaven, and looked out upon the dreary river Zaire, and upon the yellow ghastly
waters, and upon the pale legions of the water-lilies. And the man listened to
the sighs of the water-lilies, and to the murmur that came up from among them.
And I lay close within my covert and observed the actions of the man. And the
man trembled in the solitude; --but the night waned and he sat upon the rock.
"Then I went down into the recesses of the
morass, and waded afar in among the wilderness of the lilies, and called unto
the hippopotami which dwelt among the fens in the recesses of the morass. And
the hippopotami heard my call, and came, with the behemoth, unto the foot of
the rock, and roared loudly and fearfully beneath the moon. And I lay close
within my covert and observed the actions of the man. And the man trembled in
the solitude; --but the night waned and he sat upon the rock.
"Then I cursed the elements with the curse of
tumult; and a frightful tempest gathered in the heaven where, before, there had
been no wind. And the heaven became livid with the violence of the tempest
--and the rain beat upon the head of the man --and the floods of the river came
down --and the river was tormented into foam --and the water-lilies shrieked
within their beds --and the forest crumbled before the wind --and the thunder
rolled --and the lightning fell --and the rock rocked to its foundation. And I
lay close within my covert and observed the actions of the man. And the man
trembled in the solitude; --but the night waned and he sat upon the rock.
"Then I grew angry and cursed, with the curse of
silence, the river, and the lilies, and the wind, and the forest, and the
heaven, and the thunder, and the sighs of the water-lilies. And they became
accursed, and were still. And the moon ceased to totter up its pathway to
heaven --and the thunder died away --and the lightning did not flash --and the
clouds hung motionless --and the waters sunk to their level and remained --and
the trees ceased to rock --and the water-lilies sighed no more --and the murmur
was heard no longer from among them, nor any shadow of sound throughout the
vast illimitable desert. And I looked upon the characters of the rock, and they
were changed; --and the characters were SILENCE.
"And mine eyes fell upon the countenance of the
man, and his countenance was wan with terror. And, hurriedly, he raised his
head from his hand, and stood forth upon the rock and listened. But there was
no voice throughout the vast illimitable desert, and the characters upon the
rock were SILENCE. And the man shuddered, and turned his face away, and fled
afar off, in haste, so that I beheld him no more."
Now there are fine tales in the volumes of the Magi
--in the iron-bound, melancholy volumes of the Magi. Therein, I say, are
glorious histories of the Heaven, and of the Earth, and of the mighty sea --and
of the Genii that over-ruled the sea, and the earth, and the lofty heaven.
There was much lore too in the sayings which were said by the Sybils; and holy,
holy things were heard of old by the dim leaves that trembled around Dodona
--but, as Allah liveth, that fable which the Demon told me as he sat by my side
in the shadow of the tomb, I hold to be the most wonderful of all! And as the
Demon made an end of his story, he fell back within the cavity of the tomb and
laughed. And I could not laugh with the Demon, and he cursed me because I could
not laugh. And the lynx which dwelleth forever in the tomb, came out therefrom,
and lay down at the feet of the Demon, and looked at him steadily in the face.
The End
BÉRESI CSILLA FORDÍTÁSA:
Edgar Allan
Poe
Csönd
1837
A hegyormok
szenderegnek, némák a bércek, a barlangok,
a völgyek.
ALKMAN
— Hallgass hát meg! — szólott
a Dámon, ahogy kezét fejemre helyezte. — A tájék, amelyről beszélek, Líbia
egyik kietlen vidéke, a Zaire-folyó mentén. Nincs ott csönd, se nyugalom.
A folyó vize beteges sáfrány árnyalatot ölt,
de nem a tenger felé folyik, hanem csak fortyog és kavarog örök körforgásban a
nap vörös szeme alatt. A bűzös folyamágyat sok-sok mérföldön keresztül gigászi vízililiomok
sápatag pusztasága kíséri. Egymásnak susognak e végtelen magányban, mialatt ég
felé nyújtják hosszú, kísérteties nyakukat és halhatatlan fejüket ingatják.
Kivehetetlen mormogásuk föld alatti vizek zúgását
idézi. Így sustorognak-sóhajtanak egymásnak.
Birodalmuknak azonban
határa van... ez pediglen egy sír, sötét, félelmetes
erdő széle. Bokrai, füvei szüntelen lengnek-borzolódnak akár a Hebridák
hullámai. Holott szellő sem rezdül. És a szálas, ősi fák recsegve-ropogva
hajladoznak nem szűnő ingással. A lombkorona magasából örökkön-örökké
harmatcseppek hullanak alá egyenként. A fák gyökerénél
különös, mérgező növények vonaglanak zavaros szenderükben.
Fejük felett szürke felhők hömpölyögnek nyugat felé, szakadatlan, zajló
surrogással, míg végül vízesésként alázubognak a szemhatár lángoló falán. Pedig
az égbolton nem kél szél. És a Zaire-folyó partja se nem csöndes, se nem
nyugodalmas.
Éjszaka volt, esett az
eső, mely esés közben még eső volt, de a földre jutva vér. Csak álltam a
mocsárban a szálas liliomok között, fejemet verte az eső...
s a liliomok egymásnak sustorogtak ünnepélyes magányukban.
A köd vékony
szellemfátyola mögül hirtelen előbukkant a skarlátszín hold. Gigászi szürke bércre
lettem figyelmes, amely a folyó partján fürdött a holdfényben. Igen, szürke
volt, mint egy szellemjelenés, magas és szürke. Elülső falán kőbe vésett
felirat állt. A vízililiomok ingoványán átkelve kiláboltam a
partközelbe, hogy elolvashassam. De nem tudtam
kisilabizálni. Már épp fordultam volna vissza a mocsárba, mikor a hold vöröse
teljesebben felfénylett. Megfordultam hát, s a sziklára nézve elolvastam a
feliratot: Vigasztalanság.
Felnéztem, s a bérctetőn
egy férfiú állt. A vízililiomok közé rejtőzve lestem rá. Szálas volt, fenséges
megjelenésű, s vállától lábfejéig antik római tóga borította. Testének
körvonalait nem tudtam jól kivenni... de arcvonásai
istenségre vallottak, mert az éj palástja, a köd, a hold és a harmat megmutatta
arcát. Borongó homlokát gondolatok szántották, szeme vadul villogott gondjában,
s arcának kevés redőjéből leolvastam bánatát, kimerültségét, viszolygását az
emberiségtől ós vágyát a magány után.
És a férfiú ott ült a
bércfokon, s fejét kezére támasztva borongott e vigasztalan tájon. Lenézett az
alacsony, nyugtalan bokrokra, aztán fel a szálas ősi fákra, majd magasabbra, a
zúgó egekre, a hold skarlátvörösébe. Én a közelben rejtőztem, s a liliomok
takarásában lestem a férfiú mozdulatait. Ő megremegett magányában, de csak ült
tovább szikláján fogyatkozó éjszakában.
Ekkor a férfiú az
égről a kietlen Zaire-folyóra fordította figyelmét, sárga, baljós vizet meg a
vízililiomok sápatag légióját nézte. Az ő sóhajaikat hallgatta, s felszállt
hozzá mormogásuk. És csak lapultam közeli rejtekemben, és lestem a férfiút. És ő
meg remegett magányában, de csak ült tovább szikláján a fogyatkozó éjszakában.
Ekkor bejártam a
mocsár titkos zugait, messze begázoltam a liliomok vadonába, s a vízilovakat szólítottam,
melyek a lápvidék zugait lakták. És a vízilovak meghallották kiáltásomat, a
behemóttal a bérc lábához úsztak, és lármásan, rettentőn vonyítottak a hold
alatt. Én meg lapultam közeli rejtekemben, s a férfiú mozdulatait lestem. És ő
megremegett magányában, de csak ült tovább szikláján a fogyatkozó éjszakában.
Ekkor megátkoztam az
elemeket a tombolás átkával, és iszonyú vihar támadt az egekben, ott, ahol
korábban nem kélt szél. És az ég ellilult a vihar vad dühében,..
és az eső a férfi fejét verte.., és a vihar felkorbácsolta
a folyó habjait, és az kiáradt... és a vízililiomok
sikoltoztak folyamágyukban... és a szél szétmorzsolta
az erdőt... mennydörgés görgött... villám cikázott...
s megremegett a bérc ércalapzata. Én csak lapultam közeli rejtekemben, és a
lestem a férfiú mozdulatait. És ő megremegett magányában, de ült tovább szikláján
fogyatkozó éjszakában.
Ekkor feldühödve újabb
átkot mondtam. Megátkoztam a folyót, a liliomokat, a szelet, az erdőt, az eget,
a villámot s a vízililiomok sóhaját a némaság átkával. Átkom megfogant, és ők
elnémultak. És a hold megtorpant égi útján... és elhalt
a mennydörgés... és nem cikázott fel több villám... és a felhők mozdulatlanul
összetorlódtak... és a vizek visszahúzódtak korábbi medrükbe s úgy is maradtak.., és nem hajladoztak
többé a fák... nem sustorogtak tovább a vízililiomok... immár nem hallatszott
fel morajlásuk... egyetlen nesz se kélt a hatalmas, végtelen pusztaságban. És a
sziklaszirt feliratára nézve láttam, hogy megváltozott. Ez állt rajta: Csönd.
Tekintetem a férfiú arcvonásait
fürkészte, mely hamuszürkére sápadt a félelemtől. Fejét felkapva kiállt a bérctetőre,
úgy hallgatózott. De egyetlen nesz sem hallatszott a hatalmas, végtelen
pusztaságban, és a sziklafal felirata ez volt: Csönd. És a férfiú megremegett,
elfordult es elfutott, úgyhogy nem láttam többé.
Nos, a Mágusok fóliánsai
— ezek a vasborítású, borongós kötetek — szebbnél szebb regéket rejtenek. Én
mondom, az ég, a föld és a hatalmas óceán történetének dicső foglalatai ezek... meg a Géniuszokénak, akik egykoron a hatalmas óceánon, a
földön és az ég magasán uralkodtak. De gazdag hagyományt képviselnek a Szibillák
mondásai is; ahogy százszor
szent jóslatokat zizegnek Dodona rezgő levelei... mégis, Allahra, az a rege,
melyet a Démon beszélt el nekem, midőn mellettem ült sírja árnyékában, a legszebb
mind közül! És amikor a Démon befejezte történetét, visszahullott a sír gödrébe,
úgy kacagott. És én nem tudtam vele kacagni, mire megátkozott, mert nem
kacagtam véle. És a hiúz, amely öröktől fogva lakja e sírboltot, előjött onnan,
és elhevert a Démon lábánál, és kitartóan az arcát fürkészte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése