Any4444 novellája

Az ősz hirtelen köszöntött be, és hideg, szeles idejével hamar elővetette a fiókok és szekrények mélyéről a melegebb holmikat. A levelek már felvették szokásos vidám színekkel díszített ruhájukat, hogy hetek elmúltával fáradtan vehessék le azokat.
Csendesen, tűnődve nézem a park vízének állandó és szüntelen fodrozódását. Hisz ez az élet. Örök körforgás. Megszületünk, lassan felcseperedünk és jól, vagy rosszul vesszük az elénk görgetett akadályokat. Keressük a lét értelmét, a gyakran viharos és kegyetlen útvesztőben a cseppnyi boldogságot. Ha szerencsénk van, megtaláljuk. Van, aki a családjában, a munkában, a természetben vagy csak egy idegen kedves mosolyában fedezi fel ezt a törékeny dolgot.
Közben a sors mutatja az utat, de mindennek a végén ott a halál. Az elmúlás, amely békés is lehet, de mindig hagy maga után fájdalmat, elillant reményeket és álmokat. Orvosként megtanultam elfogadni, hogy a vég szükségszerű, elkerülhetetlen dolog, civil emberként viszont még ma is megvisel a hozzátartozók mélységes gyötrelme, ha megtudják azt a hírt, amit a legkevésbé várnak. Látom a szemükben a veszteséget, ami ahhoz hasonló mikor egy szépen berendezett és kivilágított szobában hirtelen lekapcsolják a villanyt.
Nem tudom, meddig bírom még. Néha a fásultság leteper és én csak nehezen és küszködve állok talpra. Mi történik akkor, ha már nem tudok felállni? Mi jön akkor?

Az időjárás lassan alkalmazkodik hangulatomhoz, az ég elsötétül, a víz felszínén egyre nagyobb hullámok és örvények jelennek meg kavargó gondolataimhoz hasonlóan. Érződik a levegőben a közelgő vihar illata, de még csak a távolban lehet felfedezni az eső közeledtét.
Talán már órák óta ülök egymagam, mikor megcsap egy kellemes, üdítő parfüm. Társaságot kaptam. Nem nézett rám, percekig nem is szólt.
- Elvesztetted igaz? - kérdezi lágy hangján.
- Igen, elvesztettem - halk sóhajként száll a tó felett ez a végzetes szó.
- Most már jobb neki. Te is tudod.
- Igen, tudom, de mégis bennem van a kétség. Ha előbb észrevesszük, ha csak egy kicsivel később születik, mikor van már rá gyógymód… ha többet teszek, talán megmenthettem volna – rekedt suttogásként hagyják el ajkaimat a szavak. - Fiatal volt még, iskolában lett volna a helye, hogy a többi társával elégedetlenül morogjon a következő dolgozat miatt. Nem a betegségének kezelését és tüneteit kellett volna kívülről fújnia. Olyan igazságtalan ez az egész, még előtte volt az élet. Miért? Miért kell ilyeneknek történniük? Mit vétettünk, hogy ilyen súlyos érte a büntetés? – kérdéseim dühős villámként állnak közénk.
- Nem tehettél volna semmi mást. Más nem végzett volna ennyit, mint te - lép kecsesen elém, de továbbra is a messzeséget fürkészem. - Nem maradtak volna fenn éjszakákon át cikkeket és új eljárásokat böngészve, a fáradtságtól majd összeesve, és nem maradtak volna benn a műszakjuk után, hogy ezt meg is beszéljék vele. Felkészítetted a legrosszabbra. Törődtél vele. Nézz rám, kérlek – kéri tőlem. Lassan emelem fel pillantásomat, a kék és a mélybarna szempár találkozásáig. - Mindent megtettél, amit lehetett - hangsúlyozza külön a szavakat és én elhiszem neki. El kell hinnem…
Végtelennek tűnik az idő, míg elveszünk a másikban és fokozatosan döbbenek rá, hogy Ő az. Ő az ok, ami miatt minden reggel felkelek, és nem engedek annak a csábításnak, hogy a fejemre húzott takaróval kizárjam a külvilágot. Egész lényével rávesz, hogy a súlyos csapások után meggyötörten és tele sebekkel, de folytassam az életnek nevezett játékot. Bármi történt velem, mindig ott volt és segített. Miért csak most vettem ezt észre? Hogy lehettem ennyire vak?
- Köszönöm! - ölelem át szorosan meglepve őt.
- Mégis mit? – kérdezi döbbenten.
- Azt, hogy figyelsz rám, velem vagy, elviselsz engem és közben hagyod, hogy elkövessem a hibáimat – súgom a fülébe halkan. Köszönöm, hogy létezel!
Közösen indulunk el a levelekkel tarkított kis ösvényen, de én még visszanézek a magányos padra, melynek hátterében halványan megcsillan a víz felszínén a fény.



--------------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Any!

Rövid, velős, szép, kifejező. Ezek voltak az első szavak, amik eszembe jutottak róla. Nagyon szépen fogalmaztál, s nagyon élethűen írtad le az érzéseket, amik egy orvost minden bizonnyal mardossák, mikor hasonló történik.

Kissé nekem eseménytelen volt.

Gratulálok!

Anett:

Tetszett, de a kiváltó okot, amiért a főszereplő úgy el volt keseredve, kicsit jobban kifejthetted volna. Ha azt még hozzáírnád (akár egy másik novella formájában is) az tök jó lenne.

Indyra Myles:

Hangulatos ujjgyakorlatnak ez az írás nagyon jó. Szép megfogalmazás, jó képek, gördülékeny mondatok. Ebből a szövegből a konfliktus hiányzik. Túl vagyunk már mindenen, a szereplők csak lamentálnak a sorson, de igazából ők is tudják, és a szövegből is érződik, hogy már mindegy – így nem tud igazán erőssé válni az írás. A békülés emiatt igazából nem békülés, így a szöveg vége sem igazán vég. Nincs csattanónk, a tanulság pedig kissé erőltetetten van az olvasó arcába tolva. Ettől függetlenül szövegileg jó az írás, én azt javasolnám, hogy a szerző ne féljen hosszabb novellát írni a témából, amelyben jobban kifejti a dolgokat. Akkor esetleg nem lesz szükség abba, hogy egyetlen rövid monológba zsúfolja a sokkal jobban lefestendő bánatot.

Balázs:

Rövid, velős, egy olyan eseményről, ami mindenkiben nyomot hagy. Nem rossz az elgondolás, se a stílus, viszont jót tett volna az egésznek, ha egy kicsit több információt osztasz meg velünk.
Összességében szép munka:)

(A mellékelt kép Somlai Anita fényképe)

Piroseper novellája

Zabolátlanul

Írta: Tóth Fanni/Piroseper

Marion izzadt tenyere folyton lecsúszott a kormánykerékről. Igyekezett szabályosan lélegezni, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy eszét vesztve sikoltozni kezdjen. Űzött tekintete minden ötödik másodpercben a visszapillantó tükörre siklott. Egy fekete BMW követte őt. Már otthon sejtette, hogy figyelik, ezért autóba pattant, hogy bátyjánál keressen menedéket. Átkozta a napot, amikor vörös Porschet vásárolt magának. Nem is értette, hogy lehetett ennyire felelőtlen, biztos nem volt magánál, amikor aláírta az adásvételi szerződést. Képtelen volt belekezdeni a nyugtató légzőgyakorlatba. Könnyek homályosították el a látását, és tátogva próbálta leküzdeni az előtörő pánikrohamot. Felcsavarta a légkondit, és hangosra állította a rádiót, hogy a félelemről elterelje a figyelmét. Kiverte a hideg veríték, és igyekezett az útra koncentrálni. A forgalom csekély volt, így annyira gyorsan száguldott, amennyire csak mert. A BMW is felvette az ütemet: akár lassított akár gyorsított, a fekete jármű a nyomában maradt. A nő nem bírta tovább, és kitört belőle a zokogás.

– Gavin, nem hiszem el, hogy ez a csaj már megint lassít! – Jackson idegesen markolta a kormányt és szemrehányóan barátjára nézett. – így késni fogunk a kerti partiról. Márpedig Eva utálja a pontatlanságot.
– Én az ecetes salátáját utálom. – Gavin nagyot húzott a dobozos söréből. – Ez a Porsche egy álom. És vörös. Láttál már vörös Porschet? Ha vörös, akkor Ferrari, nem? Megőrülök az európai kocsikért. Inkább késsünk, de még pár percig, hadd gyönyörködjek ebben a karosszériában.
Jackson fújtatott egyet, és füstölögve hátradőlt az ülésen. Persze a légkondinak is pont aznap reggel kellett lerobbannia. Az ablakokat teljesen letekerték, de a szellő nem sokat javított a hőségen. Érezte, ahogy az izzadság a tarkójáról a pólója alá csorog. Más napon, magasról tett volna rá, hogy Gavin mit akar. Már rég megelőzte volna azt a Porschet, a béna soförjével együtt, Gavin pedig tapadhatott volna a hátsó ablakra, amíg el nem tűnik az álomkocsija. Azonban barátjának két nap múlva újra egyenruhát kell húznia, és bevonulnia a seregbe. Próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy esetleg most látják egymást utoljára, nem akart szentimentálissá válni. Úgy döntött, hajlandó a melegben főni még pár percet, hogy meglegyen Gavin boldogsága. Nagy sóhajjal igyekezett elfogadni, hogy az Evaval töltött vad éjszaka esélye rohamosan csökken.

Maggie először nem akart hinni a szemének. Nem, nem álmodta, hogy éppen egy guruló kocsi bal első ülésén terpeszkedik, és vezet. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy nem tud vezetni. Valami rock szám üvöltött fülsüketítő hangerővel a rádióban. Az adrenalin már dolgozott a szervezetében, ezért gyorsan reagált: találomra rátaposott az egyik pedálra. A motor felbőgött, mire a nő pánikszerűen lenyomta a másikat. Majdnem lefejelte a kormányt az erős fékezéstől, de volt annyi lélekjelenléte, hogy szaggatottan lépkedjen tovább a pedálon. Lefordult a padkára és még ott is folytatta a műveletet, mire sikerült megállnia. Egy türelmetlen csapással elhalgattatta a lejátszót. A hirtelen beállt csendet csak saját zihálása törte meg. Belekapaszkodott a kilincsbe, kitárta az ajtót, és nagy nehezen felkászálódott az alacsony ülőhelyéről. Lába megrogyott, amikor teljes súlyával ránehezedett. Még mindig nagy kortyokban nyelte a levegőt, amihez egy adag por is keveredett. A kocsit megnézte egy kicsit tüzetesebben, és összeszorított szájjal vette tudomásul, hogy sejtése beigazolódott: ez az a piros Porsche, amit gyakran látott parkolni a ház előtt. A további gondolatmenetet egy leálló fekete BMW vágta el. Az anyósülésről kiugrott egy férfi és gyors léptekkel közeledett. Arcán enyhe ijedtség látszódott, dobozos sörét pedig úgy szorongatta, mintha az élete múlna rajta.
– Jól van? – Kiáltotta már távolról.
Maggie bólintott. A másik férfi, majd szétpukkant a haragtól. Becsapta a kocsi ajtaját, és tornádóként indult meg a Porsche felé.
– Hölgyem? Magának teljesen elment az esze? Majdnem belementem a nyomorult sportkocsijába! A biztosításom az egekbe szökött volna.
A nő védekezőn felemelte a kezét és hátralépett.
– Rosszul lettem, elnézést a felfordulásért. Örülök, hogy nem esett bajuk.
Remélte, hogy a két férfi ijedtségnek és nem hazugságnak tudják be a remegő hangját.
– Hívjunk mentőt? – Kérdezte a kedvesebb.
– Nem szükséges – tiltakozott Maggie magabiztosan. – Nincs egy telefonjuk véletlenül?
A két férfi összenézett, végül a haragos kelletlenül előhúzott egy apró készüléket a zsebéből. Maggie reszkető kézzel vette át, és máris tárcsázta bátyja telefonszámát. Arrébb sétált az autótól és a két idegentől. Egy álmos férfihang nyögött bele a telefonban.
– Marshall, azt hiszem elloptam egy kocsit – suttogta pánikkal teli hangon Maggie.
A vonal másik végén csend állt be.
– Marion? – Dadogta testvére bizonytalanul, immár éberebben. Maggie összevonta a szemöldökét.
–Milyen Marionról hadoválsz itt nekem? Maggie vagyok az Isten szerelmére! És azt hiszem, álmomban elkötöttem egy autót.
Marshall megköszörülte a torkát.
– Egy piros Porschet?
Maggie megdöbbent.
– Igen. Honnan tudod?
Marshall először nem felelt.
– Tudod mit? Várj meg ott ahol vagy. Ne mozdulj és ne csinálj semmit.
A nő bólintott, de rájött, hogy ezt testvére nem hallhatja. Körülnézett és felolvasta egy közeli tábla tájékoztató feliaratait. Amikor megfordult, elég furcsa látvány fogadta. A sörös egészen zavarbaejtő áhitattal vizsgálta a Porschet. Maggie visszaszolgáltatta a mogorva mobilját.
– Köszönöm a segítségüket, és mégegyszer elnézést kérek a kellemetlenségért.
– Visszaül a volán mögé? – Kérdezte a kedvesebb, de le sem vette a szemét a járműről.
– Dehogy! Megvárom a bátyámat.
– Akkor minden jót! – Kiáltotta a söfőr és olyan hévvel ragadta meg a másik férfit, hogy annak kilöttyent az itala. A nő utánuk intett, és a kocsinak dőlve feszült várakozásba kezdett.

Marylout elvakította a szemébe sütő nap. Megdöbbenve konstatálta, hogy az út szélén áll, és a saját kocsija mellett pózol, mint valami fizetett prostituált. Bevágta magát az autóba, lenyitotta a kesztyűtartót, és az orrára biggyesztette a dizájner napszemüvegét. Elfordította a kulcsot, a motor pedig feldorombolt. A nő imádta ezt a hangot. Teljes erővel rátaposott a gázra, és nagy porfelhőt kavarva elstartolt a padkáról. Elégedetten mosolygott a kihalt út láttán, és őrült módjára gyorsított. Bekapcsolta a rádiót, és kedvenc metál együttese vad hörgésbe kezdett.

Nem élvezhette sokáig a száguldást. Az egyik kanyar végén, majdnem belement egy fekete BMW-be. Csak gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem történt tragédia. Az ijedtséget hangos káromkodás folyammal vezette le. Péppé verte volna a béna sofőrt, ha csak a legkisebb karcolás is esik imádott Porscheján. Gyorsított, hogy megelőzze a csotrogányt. Lehúzta az ablakot és bemutatott a két tátott szájú baromnak, mielőtt elviharzott volna bátyja villája felé.


---------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Piroseper!

Külön örültem, hogy te felhasználtad a Zabolátlanul címet, főleg, hogy ennyire jól. Nagyon tetszett. :D Gördülékeny, az elején zavaros, de végül humoros összeállítás.

Ha valamikor folytatnád, szólj! :D

Gratulálok hozzá!

(Ha valakinek szintén nagyon tetszett, tudom ajánlani a Tara alteregói c. sorozatot. Hasonló téma.)

Anett:

Én teljesen belekavarodtam…

Balázs:

Nagyon tetszett, pörgős az egész, csak kapkodtam a fejem.
A fogalmazás is igényes.
Csak így tovább:)

Indyra Myles:

Történet szempontjából ez a legjobb novella, amit eddig olvastam. Jók a váltások, a figyelmetlen olvasó az elején nem tudhatja, hogy Maggie kicsoda, és ügyes a báty behozása is. A Marylou nevű harmadik személyiség behozatala nekem már egy kicsit sok volt, kivéve, ha ez figyelmetlenség, és valójában az első személyiséggel találkozunk a novella végén – akkor viszont furcsa, hogy nem emlékszik arra, hol volt korábban, és hogy üldözte egy BMW. Ettől eltekintve a novella tetszett, nem voltak nagy döccenések a megfogalmazásban, és az utolsó mondat is jó.

Kriszti véleménye még a napokban felkerül. (Nézzétek el neki, vizsgákra készül.)