2010.
december 29.
Ma nem a szekrényben bujkálok. A padon ülök.
Mikor kinyitva az ajtót meglát, zavartan meghátrál, aztán mégis belép.
Úgy tesz, mintha keresne valamit. Nem is köszön.
– Nem láttál egy karkötőt? – Biztos vagyok benne,
hogy még ő sem látta soha.
Megrázom a fejem.
– Kösz – vakkant, miközben jól megnéz. Hirtelen
hátat fordít.
Kifújom a levegőt.
Meg sem rezdültem, míg nézett.
15:42
Velem szemben ül. Érzem a tekintetét magamon. Nem
mondhatnám, hogy rossz érzés, de zavarba hoz.
Nem fogom sokáig bírni, tudom. Túl kicsinek érzem az épület
parkját. De nincs kimenőm.
Egyszer csak lehuppan mellém.
– Tudom, hogy láttál.
Nem tagadom.
– Nem mondhatod el a dirinek.
– Nem akartam – felelem halkan.
– Holnapután úgyis lelépek innen. Csak addig bírd
ki – folytatja, mintha meg sem hallana.
– Hová mész?
– Semmi közöd hozzá – mordul rám.
Lehajtom a fejem, nem akarok beszélni többet.
– Nem tudom még. A kikötőből sokfelé indulnak
hajók. Talán fellógok az egyikre.
Bólintok.
– Ne haragudj rám, Audrey.
– Tudod a nevem? – kapom fel a fejem.
– Te nem tudod az enyémet?
– Zen. Mindenki így nevez.
Kezet nyújt, én meg elfogadom. Fura érzés, de
megmosolyogtat. Most már ismerjük egymást.
Nem is hagy magamra estig. Elmeséli a terveit: hogy
Amerikába utazik és gazdag lesz. Gyermeteg elképzelések, de szeretem
hallgatni a hangját.
Másnap nem látom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése