Oldalak

2011. november 25., péntek

Matt írása

Mielőtt elolvasod a novellát, tudj meg többet az írójáról!

"Kovács Máté vagyok, 17 éves.
Azt hiszem, mindenek előtt a három szenvedélyemről kell tudnia azoknak, akik, ne adj Isten, a későbbiekben meg akarnak ismerni, ez a három pedig nem más, mint: az írás, az olvasás és a tánc – nagy erőkkel vagyok azon, hogy ezt a hármat egyszer szimultán is művelni tudjam, eddig elég elenyésző eredményeim vannak. Ez a három dolog szinte teljesen kitölti az életemet – abba a maradék időbe, amit nem fed le a "szinte", vagyok kénytelen az élet minden egyéb apró-cseprő ügyét belesuvasztani.^^
Mindenegyes irományom egy darab belőlem – aki pedig veszi a fáradtságot, hogy mindet elolvassa és összerendezze, könnyűszerrel rájöhet, hogy a stílusom – és a jellemem – egyik legfőbb pontja a szarkazmus! Ha annyira őszinte szeretnék lenni, mint amennyire általában nem vagyok, akkor azt mondanám, hogy számomra ez egy feldolgozási- és védő mechanizmus. Ha valami nincs az ínyemre, mérget vehettek rá, hogy teszek valami csípős megjegyzést, természetesen kulturált kereteken belül – ugyanis mások lelkivilágának féltését sikerült belém nevelni!
De megfelelő környezetben tudok én egészen ember is lenni – bárki megkérdezheti a barátaimat vagy a barátnőmet (bár, attól tartok, némi elfogultsággal mindkét esetben számolnotok kell)! :D
De, a viccet félretéve, nem tudom, vajon melyikből következett a másik, de mindenesetre rémesen fogékony vagyok művészetekre és az emberi érzésekre – tudom, rövid bemutatkozásom az utóbbit épp, hogy nem erősíti, de ez a sor pont azzal indult, hogy "De, a viccet félretéve..." –, ami, azt hiszem, nem árt, ha az ember írói álmokat dédelget...
A felsoroltakon kívül valószínűleg még azt érdemes tudni rólam, hogy a jövőképem elég széles spektrumú: tervbe van véve a pszichológus, a vegyész, a cukrász, az író, de még a tánctanár is – a sorrend fakultatív, én mindent elkövetek mindegyik érdekében, az élet meg majd rábök az egyikre (az lesz a kiindulás, és onnan majd fokozatosan, amennyi sikerül)! :)"

Matt képe:


Ahogy ő látta:

Matt

Az erdő

Istenhátamögött egy tündéri kis falu Világvége és Seholsincs szomszédságában. Az itt élő népek a szomszédos falvak lakóihoz képest klasszisokkal kedvesebbek – no meg naivak!
Kedvességük ékes bizonyítéka a mód, ahogy a lakóhelyünkről – az Erődőről –, illetve rólunk beszélnek, szemben például a keserű seholsincsiekkel, akik az Erdőt csak Vesztőhelyként, minket pedig Senkikként emlegetnek, vagy a hihetetlenül borúlátó világvégiekhez képest, akik szerint mi, az Alakok, a Halál Erdejében lakunk; ezzel szemben az istenhátamögöttiek kedvesen csak Suttogóknak hívnak minket, az Erdőt pedig Fekete Erdő néven emlegetik.
Naivságukat pedig a Rosie-incidens példázza a leginkább: történt egyszer ugyanis, hogy egy Rosie nevű hatéves forma lányka betévedt az erdőbe. Abból, ahogy űzött vadként igyekezett meglelni a kivezető utat, arra a következtetésre jutottunk, hogy az istenhátamgöttiek mindenféle válogatott marhaságokkal tömik a kisgyermekek fejét. Lényeg a lényeg: a kicsi Rosie féktelen szabadulási vágya által hajtva felbukott egy nagyobbacska, éles sziklában – az így kiserkenő vér pedig óhatatlanul maga után vonta azt a szomorú következményt, hogy az velünk együtt lakó cápafogsorú farkas-lények egy másodpercen odaözönlöttek és néhány perc alatt cafatokra szaggatták szerencsétlen kislányt.
Ahogy minden erődben, így nálunk is vannak lények, akik vigyáznak a kényes egyensúlyra, azaz: eltakarítják a dögöket – ezek lennénk mi, az Odvasok. A mi szerepünk ugyanis eltűntetni minden szerves maradványt – s ebbe sajnos a farkas-lények által szétszaggatott szerencsétlen élőlények is beletartoznak.
Az emésztés folyamatát követően a csontokat végül kivetettük az Erdő melletti Tisztásra – a csontok ugyanis még számunkra is lebonthatatlanok, mi több: a bennük található velő szabályosan savként marja szét a gyökereinket!
A dolog iróniája, hogy a Tisztás véletlenül pont határos mindhárom faluval, s miután valami botor megtalálta a kicsi Rosie maradványait, arra az abszurd következtetésre jutott, hogy az Erdő lényeinek áldozatot kell bemutatni! E képtelen ötlet nyomán természetesen totális fejetlenség uralkodott el a falvakban: tömegek döntöttek úgy, hogy a lehető legrövidebb úton elhagyják otthonaikat – nem egy család döntött úgy, hogy inkább az egy heti járásra lévő Pokolkapujába költözik, hogy gyermekeiket biztonságban tudhassák (mindezt annak biztos tudatában, hogy ott pedig az Ördögfiak jönnek fel minden év első szombatján, hogy magukkal vigyenek egy szőke, kékszemű lányt, aki – ha lehet hinni a mende-mondáknak – magának Lucifernek lesz az ágyasa)!
Azokban a zavaros hónapokban, amíg a Falvak Tanácsa ülésezett, hogy – elképzelésük szerint – előálljanak valami konstruktívval, ez meglehetősen bolond ötletnek látszott, ám hónapokon belül kiderült: az adott körülményekhez képest még a fejvesztve menekülők döntése volt a leginkább normális! A Falvak Tanácsa ugyanis azt a képtelen rendeletet hozta, hogy a falvak minden év december huszonharmadikán – vetésforgószerűen – kötelesek bemutatni áldozatot az Erdőnek. Mivel azonban sejtették, hogy ezzel a rendelettel nem igazán fognak osztatlan sikert aratni a nép körében, különböző kiegészítéseket csatoltak még hozzá, melynek értelmében az áldozat csak olyan leánygyermek lehet, aki abban az évben töltötte be hatodik életévét – ó, és természetesen szigorúan csak barna szemű és barna hajú lehet!
Ennek a rendeletnek alighanem csak a farkas-lények örültek: viszonylag hamar megtanulták ugyanis, hogy minden évben eljön az a nap, amikor ezüsttálcán nyújtják át nekik a legporhanyósabb húsú falatokat.
A hatodik évtől kezdve gyakorlatilag már elmaradhatatlan kellékévé vált az áldozatbemutatás herce-hurcájának a farkas-lények éneklő vonítása, melyek első szólamai már napszálltakor felhangoztak, s egészen éjfélig – a „lakoma” kezdetéig – hallani lehetett (akkortól kezdve ugyanis a vonítást az áldozatok elkeseredett sikoltozása váltotta fel, ami – áldozattól függően – öt perctől egészen fél órán át is tarthatott).
A Falvak Tanácsának botorsága azonban nem csak apró emberi életeket követelt: közülünk is sokan vesztek oda – és vesznek a mai napig is! Az emberek ugyanis valamiért szeretnek emlékezni – még a fájdalmas dolgokra is – és szerintük az emlékezés legszimbolikusabb módja az, ha az Erdőben növő fákból – Belőlünk!!! – állítanak emléket azoknak a szerencsétlen kislányoknak, akik – a Falvak Tanácsának hite szerint – halálukkal a falvak békéjét szolgálják.
Furcsa faj az ember: kérdés nélkül feladja egyéni autonómiáját, csakhogy közösségbe tömörülve egységet alkothasson; Istenként tisztel egy olyan irányító hatalmat, melynek hatalma csak rajta keresztül létezik, s ha nem is kérdés nélkül, de a közösség békéjének érdekében bármit eltűr, és ezt hívja demokráciának!



Vélemények

Isabella Reed:
Kedves Matt!

Ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám, lendületes. Mintha valami hirtelen érzelemhullám hatására, 'na most megmondom' filozófiával nekiálltál volna. Nekem tetszett ;) Könyörtelen volt, szókimondó. Egyedül magán a lényeken csodálkoztam…
Gratulálok!

Helena Silence:

Nagyon jól sikerült novella. Igényes a szóhasználat, szép a fogalmazás. Kissé sok elnevezést használ egy másfél oldalas novellához képest, de az sem nagyon zavaró. Jó lett a lezárás is, kerek, olvasmányos történet. Szép munka, gratulálok!


Szatti:

Nagyon érdekes történetet írtál. Van benned fantázia, azt meg kell hagyni, viszont úgy éreztem, hogy ebben a történetben most nagyon oda akarod tenni magad, nagyon jót akarsz alkotni és ettől picit vesztett az értékéből a történet. Tetszettek az elnevezések, amelyeket használ, viszont, ahogy a Pennán is szoktam mondani, mindig mindent csak mértékkel és te most kicsit beleestél abba a hibába, hogy túl sok mindent akartál megismertetni, ezáltal nem egyszer bonyolódtam bele a sorokba, gondolatokba. Érdemesebb lenne egyszerűbben alkotni, mert mindent túlságosan szövevényesnek és túlmagyarázottnak éreztem.
Viszont az ötlet bámulatos volt, és ezt érdemes lenne jobban kibővíteni, tovább írni egy hosszabb novellává, ahol ezek a részletek, amelyek itt most tömeges információnak számítottak, jobban eloszlanának, elvegyülnének és egy nagyszerű művet alkotnának.
Örülök, hogy olvashattam őt!


Anett:

Egyszerűen imádtam! Iszonyú jó volt a témaválasztás, tökéletesen illett a képhez is. Különös, hogy az egész történetet nem egy ember mondja el, hanem az erdő szemszögéből nézhetjük az embereket. Az elején kicsit zavaros ez a Világvége, Seholsincs, Alakok meg Suttogók, de ez nem rontja el a történetet, hogy nem a valóságban, hanem egy kitalált világban játszódik. Gratulálok, nagyon jó novella lett!



Izzy írása

Izzy képe:


Ahogy ő látta:

Izzy

A tükör

Az erdőbe beérve, újra biztonságban éreztem magam. Itt elbújhattam, ez emberek megvető pillantásaitól. Utam, egy senki számára nem ismert, rétre vezetett. Ahogy haladtam, beljebb és beljebb a paranoiám, úrrá lett rajtam. Figyeltek. És mivel a női megérzésem sosem csalt, szinte méterenként fordultam hátra, hogy ellenőrizzem követnek-e. Lépteket hallottam, egyszer a hátam mögül, egyszer a fejem felől, a fák ágairól, néha-néha pedig, mintha a nyakamban lihegett volna valaki. Gyorsabbra vettem a tempót, és futva folytattam, az utam arra a mocsaras rétre, ahová, eddig minden nap kijártam. Nem is kellett sokat mennem, pár perc múlva, már régi ismerősként jártam be a teret. És hiába volt nappal, idebent teljes volt a sötétség. Óvatosan, felküzdtem magam, az egyik fa ágra, melyen egy szívbe bele volt írva két monogram. Halkan felsóhajtottam, majd fejemet az ágra döntöttem.
A sötétzöld fűben, csillogott valami. Felkaptam a fejem, majd lemásztam a fa ágról. Lassan kezdtem közelíteni, nehogy esetleg, egy erre járó kígyó, belém kóstoljon. Habár a kígyónak jobban fájna mint nekem, a mivoltom miatt, de azért nem szeretnék találkozni eggyel sem. Közelebb érve, láttam, hogy egy ezüst keretes tükör volt az. Az üvegben viszont nem magamat láttam. A saját, barna, hajam, és barna szemeim helyett, egy vöröses barna hajú lány pillantott rám hófehér ruhában. Kezemet a felületre csúsztattam. Ujjaim, úgy hatoltak át az üvegen, mintha csak a keretet tartanám a kezemben.
A lépések, amiket befelé jövet hallottam, valóságosnak bizonyultak, mert láttam az üldözőimet.
- Hát, ha az ujjam, átment, akkor a többi is átfog. - suttogtam, csak úgy magamnak. Előfordul az ilyesmi, a magamfajtákkal, hisz egy örökké valóságig élünk.
Átérve, szememmel, egyből azt az ismeretlen lányt kerestem de ő nem volt sehol. Lassan felálltam, és ekkor vettem észre azt, ami eddig láthatatlan volt számomra. A táj teljesen ugyanolyan volt, mint a túloldalon. Lassan körbefordultam, fejemet, az ég felé fordítottam, és élveztem, hogy a szemerkélő eső, az arcomba hullik. Ekkor megláttam, azokat, az aranyos kis szárnyas tündéreket, akik a fák lombjai alatt leltek menedéket. Odasétáltam, a fához, majd a kezem lassan végigsimítottam a karcoláson. Szememből, kigördült, az első alattomos könnycsepp. Nem töröltem le. Nem AKARTAM letörölni. Némán tűrtem, hogy a sós folyadék, végiggördüljön, az arcomon, majd lecsöppenjen a földre. Amint földet, ért a rét kivirágzott. A fa ágain, apró zöld hajtások, jöttek létre, a fű, az eddigi méregzöldből, világosra váltott, és pontosan azon a ponton, ahol a könnycsepp földet ért, egy gyönyörű szép, vörös rózsa nyílt ki.
Szám mosolyra húzódott, talán Thomas halála óta először. Kezemet a rózsa felé nyújtottam, amikor a szellő furcsa hangot sodort felém.
Ha letéped, a varázs megtörik, s életed, mint egy apró porszem tovaszáll...
Ekkor, valaki hátulról, a kezét a szemem elé helyezte, eltakarva előlem a tájat. Azonnal felismertem. Kezének, érdes érintését, lágy fenyő illatát. Kezeimmel, lefejtettem, magamról szerelmem kezeit, majd szembefordultam vele. Semmit sem változott. Gyönyörű zafírkék szemei, enyhén borostás álla, bronz szőke haja, mely tökéletesen illett hófehér bőréhez.
- Thomas! - sikkantottam, majd a nyakába vetettem magam. Kezei óvón ölelték, át a derekam. Belőlem, újra előtört a síró görcs. De ezúttal a boldogságtól.
- Annabell! - suttogta, majd a nyakamba fúrta a fejét. Éreztem samponja illatát. Mélyeket lélegeztem, hogy a kellemes illat, örökre megragadjon az emlékezetemben. Hisz, ez mi más is lehetne, mint egy csodaszép álom? A valóságban, Thomas halott engem üldöznek és megakarnak ölni...hogy miért, nos azt nem tudom, de előbb-utóbb, úgyis kiderül. De addig, még egy picit, legalább hadd legyek, részese ennek az álomnak.
Óvatosan, a földre rakott, majd ajkát az enyémre nyomta. Lágyan csókolt, mégis oly sok szenvedély volt benne. A csók után, csak ziláltunk a levegő hiány miatt.
- Ez csak egy álom kép, tudod? - kérdeztem tőle. Szemében, csak teljes és színtiszta szerelmet láttam, és vártam, hogy mikor oszlik, szét és térek vissza a saját világomba.
- Nem az Annabell. Ez a valóság. - fogta két keze közé az arcomat. Kezére rásütött a nap fénye. Thomas karja halványulni kezdett. Ijedt tekintetem a szemét kereste, de nem találta meg.
- Sajnálom. - ezzel végleg el is tűnt. Zokogva rogytam térdre. Fejemet kezembe temettem, és csak sírtam és sírtam. Az ég újra beborult, és az eső esni kezdett. A tündérek eltűntek. A fű felvette a régi színét. A madarak csicsergése abbamaradt. Nagy nehezen összeszedtem magam és felálltam. - Meg kell keresnem a tükröt - mondogattam magamnak. Ésszerűen ott kerestem, ahol először megtaláltam. Ott is volt. Felemeltem a tükröt, majd egy laza mozdulattal, átnyúltam rajta.
Visszaérve, ért a nagy döbbenet. A fánkat kivágták és felégették. Az apró forrás vízét lecsapolták. Döglött halak feküdtek a mederben, irtózatos bűzzel megtelítve a levegőt. Halott testek hevertek mindenhol. Emberek és állatok egyaránt. Magam sem tudom, miért de visszafutottam a tükörhöz. A tárgyra valaki ezt írta fel, méghozzá vérrel:
Ki nem éri be azzal, amije van, az nem kap semmit.
Behajítottam a forrás medrébe, remélve, hogy eltörik. Szerencsémre, el is tört. Ekkor fekete valamik jöttek, át a tükrön. Démonok. Az egyik démon megragadott, még hallottam a saját sikolyomat, majd elnyelt a sötétség. Meghaltam...

Vélemények

Isabella Reed:

Kedves Izzy!
Igazán rejtélyes történetet írtál, az egészet körüllengte valamiféle érdekes homály. Nagyon jól elkaptad a képet, tényleg, mintha egy üldözőitől menekülő lányt látnánk. Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy derült ki, ki a lány a túloldalon, vagy hogy, miért ő jelent meg. Valamint, hogy amint Thomas kijelenti, hogy ez a valóság, azzal a lendülettel el is tűnik. Nem kaptunk magyarázatot. Mindenesetre tetszett.


Szatti:

Nagyon érdekes volt az ötlet, amelyet megragadtál. A kép alapján másabb történetet képzeltem volna el, mint amit megalkottál, de ezt csak pozitív értelemben értem. Nagyon tetszettek a gondolataid, ahogyan felépítetted a történetet a megadott kép alapján. A fogalmazással sem volt semmi gond, egyedül annyit tanácsolnék, hogy ügyelj a vesszőkre, mert rossz helyen használod őket, rosszul tagolod a mondatrészeket. Érdemes lenne mind erre és a helyesírási, apróbb hibákra is figyelni. De a történet maga, szerintem megállja a helyét. Fantáziadús volt, látszott, hogy sokat dolgoztál vele. Viszont, hogy tényleg komplett mű legyen, még dolgoztam volna vele. Picit nyers volt, de fantáziában nálam 10-ből 10-et érdemel!

Anett:

Jól kezdődött, a leíró részek nagyon alaposak mégis izgalmasak, de a végére a történet valahogy elvesztette a varázsát. Összességében nem értettem, miről is szólt a történet, a főszereplő valami emberfeletti lénynek tűnik, de igazából semmi nem utal arra, hogy mi is ő. A lány nagyon el van keseredve, ezt jól érezteted, aztán megjelenik a szerelme, aztán megint eltűnik, és kész. Nem értettem, mit akartál ebből kihozni, a lány érzésein ez semmit nem változtatott, legfeljebb csak még szomorúbb lett. A tükör-motívum egyáltalán nem illett a képbe, nagyon ragaszkodtál hozzá (gondolom a kép miatt) de teljesen érthetetlen volt, hogyan és miért jönnek ki a tükörből démonok, és hogy tulajdonképpen mi történt a lánnyal, amikor átnyúlt a tükrön...


Helena Silence:
Nem derül ki a főszereplő "mivolta". A szerző leírja, hogy a kígyónak jobban fájna, ha belekóstolna, de utána nem beszél erről, csak annyit, hogy halhatatlan. Az is kimaradt, hogy mi elől menekül a főszereplő, ki figyeli. Az olvasó nem lát bele a szerző fejébe, ezért legalább sejtetni kell az ilyen dolgokat, ha nem akarja az író kimondani. Az egész történet egy kissé zavaros, a lány szerelmének felbukkanása erőltetett, mintha mindenképpen bele akarta volna szőni ezt a romantikus szálat, pedig talán enélkül is megállta volna a helyét. Az sem derül ki, hogy a való világban miért pusztult el az élet. Sok a megválaszolatlan kérdés, kevéssé átgondolt a történet. Vannak olyanok, akik akkor találják ki a következő lépést, miközben írnak, de ez csak keveseknek jön össze. A kezdőknek jobb, ha kigondolják, mit akarnak írni, esetleg készítenek hozzá egy vázlatot is, hogy ne "vesszenek el"!

Anita írása

Anita képe:


Ahogy ő látta:


Anita

Eltörve


Meddig mehet ez tovább…?
Egy tünékeny illúzió csupán a jelenünk. Hiába nyúlok érte minden erőmmel, a pillanat szertefoszlik, és mi egyedül maradunk.
Hova mész? Ne hagyj itt.. kérlek! Olyan hideg van…
Beszélj még hozzám. Elég egy szó, egy sóhaj! Csak kérlek, kérlek..!!
Meg akarlak csókolni de túl messze vagy, és nem érhetlek el többé. Rám se nézel, csak ülsz ott a sötétben, és az egyre közeledő esőfelhőket figyeled.
Hogyan jutottunk ide? Legalább magyaráznád meg. Vagy csak mozdulj meg. Moccanj, hallod?? Olyan vagy, mint egy szobor, még lelked melegét is elzárod előlem. De én meghalok nélküled! Nem kapok levegőt, ha nem vagy a közelemben, ha nem tudom, hogy valahol éppen rám gondolsz…
Eleredt az eső, és mi vele zuhanunk.. A pillanatok a végtelenbe nyúlnak, mire megmozdulsz. Beletúrsz amúgy is kócos hajadba, majd megdörzsölöd a szemeidet. Talán egy könnycseppet látok megcsillanni a kintről beszűrődő fénysugarakban? Nem… az azt jelentené, hogy van még remény. De nincs. És te túl makacs vagy a síráshoz.
Én eddig bírtam.. lassan gördülnek lefele az első cseppek, majd némán zuhannak a takaróra. Rám nézel óceánszín csodáiddal, és én újra szerelembe esek… Ökölbe szorítom kezeimet, és a számat rágcsálom. Utálod ha ezt csinálom, de most úgy tűnik ez sem érdekel.
Hallgatjuk az esőt…és mélyebbre zuhanunk. Némán ülünk a homályos szobában, és hiába várom szavaid melegségét. Talán te is vársz.. de nem tudok mit mondani. Semmi olyat, ami segíthetne. Úgyis csak könyörögnék, azt pedig nem akarok. Látod, hogy sírok, és nem rejtem el könnyeimet. Hiszen érted peregnek.
Zavartan félrenézel. Hezitálsz. Még sose láttalak ilyennek.
Megreccsen az ágy, mikor felállsz. Lassan közelebb lépsz, majd letérdelsz elém. Kezeid közé fogod arcom, és én nem nézek rád. Nem bírnám ki.. Finoman letörlöd könnyeimet, de azok egyre csak szaporodnak. Pedig már nem akarok sírni. Nem akarom, hogy így emlékezz rám..
-Sajnálom..- suttogod, ám rekedt hangod kiáltásként hasít a fülembe. Szemeid csordultig vannak sajnálattal és szomorúsággal. Talán dagály van..
Apró puszit lehelsz a szám sarkára, majd elengedsz.
-Ég veled- búcsúzol, és én összeomlok ahogy eltűnsz a lépcsőfordulóban. Egyszerűen nem vagyok képes elfogadni a döntésedet. Nekem ez nem megy ilyen egyszerűen.. na nem mintha neked az lett volna. Hallom a bejárati ajtó csukódását, és rám zuhan a felismerés: többé nem léped át a küszöbét. Ez még inkább elkeserít. Némán felzokogok, ki tudja hányadszorra. Mintha ezer éles kis kéz marcangolná azt a valamit, amit a lelkemből hagytál. Mit ezer.. millió, vagy még annál is több.
Lassan, imbolyogva állok fel az ágyamról, majd valahogy elcsoszogok az íróasztalig. Ott belerogyok a székembe, és pár percig csak nézek magam elé.
Vagy zokogok, vagy üresen bámulok. Tudom, hogy kéne valami, amivel lekötöm magam, de minden hozzád kapcsolódik.
Ha a falra nézek eszembe jut, ahogy segítettél kiválasztani a festék színét. Ha a szekrényem felé nézek meglátom a vidám kis matricákat, amiket ráaggattál dekorálás címszó alatt.
És ha az ablakon nézek ki.. csak szürke felhőket látok. Olyan, mintha ez lenne az égbolt eredeti színe. Legalább passzol a hangulatomhoz.. De nem, még ez sem jó. Felrémlik előttem, mikor órákig csak bámultuk az eget egy búzamező közepén, és te türkiz virágot tűztél a hajamba. Csak akkor indultunk vissza mikor már a csillagok vették át az uralmat a boltozaton.
Milyen szép emlék.. és mennyire fáj. Miért mentél el? Miért?? Egyre nehezebbnek érzem a levegőt, szinte fojtogat. Nehézkesen felállok és kinyitom az ablakot. A hűvös szél félrelibbenti a függönyöket, és hátracsapja homlokomból zilált fürtjeimet. Megtámaszkodok a párkányon, és csak nézem az eget. Később már semmit sem látok belőle.
Meghalt a lelkem…
Mikor ismét kinyitom a szemeimet a mezőt látom, ami annyi szép emléket adott nekem. Felsóhajtok. Hát tényleg nem jössz vissza hozzám. Hiába reménykedek..
Ránézek a naptárra, amit már évek óta nem lapoztam tovább. Ekkor hallom, ahogy nyílik az ajtó, és odakapom a fejem. Csalódnom kell.. nem te vagy az. Csak egy fehér ruhás ember. Rám néz, szemeiben szánalom tükröződik.
-Hát már megint őt siratja?- kérdezi kedélyes hangnemben. Megint? Honnan tudhatja min mentem keresztül alig pár perce? Finoman megfogja a karom és az ágy felé húz.
-Most már pihennie kell.- duruzsolja. Engedelmesen elnyúlok az ágyon, mire betakar.
-Elhagyott.. -hüppögöm, mire a férfi megértően bólint.
-Lépjen végre tovább, hölgyem.. hiszen a szerelme már évek óta halott..


Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Anita!

Nem egy vidám témát vettél elő, meg is leptél vele, te tudod, miért ;)
Volt valami a soraid közt, ami miatt megindító lett. Nem tökéletes, mégis kifejező. Egyéni művészet, így nevezném.


Anett:

Nagyon szépen megfogalmaztad a lány érzéseit, az elején nagyon hirtelen ér minket a fájdalmak áradata, de ez egyáltalán nem baj. Kertelés nélkül belekezdesz az érzelmi kálvária leírásába, és bár a novellában nem történik tulajdonképpen semmi, nem is hiányzik belőle a cselekmény. Az egyetlen apróság, amit hiányoltam belőle, az az ok, amiért a fiú elhagyja a lányt, és hogy a lány nem tiltakozik. Csak elfogadja, hogy a szerelme elhagyja, és nem próbál semmi kiutat találni a helyzetből, pedig a küzdés az igazság ellen még nagyon jól beleillett volna a történetbe. A gondolat a férfi haláláról viszont tökéletes volt zárásnak...


Helena Silence:

Bevallom, mikor először olvastam, gyengének találtam, de másodjára már korántsem. Nagyon erős érzelmeket és gondolatokat ábrázol, néhol megdöbbentően jól, néhol viszont sablonosan. Kissé csapongó, egy-két helyen újra kell olvasni a szöveget, hogy tudja az olvasó, miről is van szó. A végére azt éreztem, hogy kezdett belejönni az írásba, és az utolsó pár mondat szépen lezárta a történetet. Annyi a javaslatom, hogy írj gyakrabban, bármiről, ami csak az eszedbe jut. És figyelj jobban a vesszőidre.


Szatti:
Nagyon érdekes történetet olvashattam. Elgondolkodtatóak voltak a sorai és végig érezhető volt annak az érzésnek a zaklatottsága, amikor a szeretett személy elhagy minket. Ezt nagyon jól visszaadták a rövid mondatok is, amely megszakítottság érzetét keltették, viszont ez, hogy végig kísérte a történetet, kicsit zavaró volt. Összetettebb mondatokkal még szebb lett volna, mert a fogalmazásmód és a kifejezés gyönyörű. Szépen bánsz a szavakkal, csak nem szabad végig tőmondatokban írni, habár ebben a helyzetben talán pont ez adta meg a történet ízét.
A kép számomra a virágban nyilvánult meg, amikor is a fiú türkiz színű virágot tűzött a hajába, és ezt a szimbolizmust emelte át az írásba. Ez nagyon szép volt és a kép nekem visszaadja az írása hangulatát. A végén lévő fordulópont, miszerint a szerelme már halott és mégis vágyakozik még utána, nagyon szép befejezés. Viszont, kicsit megmagyarázatlan volt számomra, hogy miért is hagyta el, mi történt? Erre nem kapunk választ, csak arra a tényre, hogy éppen a szakítás, elhagyás pillanatában vagyunk. Nagyon szép történet, jól felépített, de hiányoltam belőle valami pluszt.



Alicebrandon írása

Alicebrandon képe:


Ahogy ő látta:

Alicebrandon

Egy új élet

Egy szikla mögött bújtam meg. Figyeltem a várat, ami egykor az otthonom volt. A magasba húzódó sziklaormokat, amelyeket körbevette az erdő, ahol oly sokszor vadásztam testvéreimmel. Voltak álmaim, mint mindenki másnak. De, minden álom véget ér egyszer. Az életem megváltozott, amikor egy nap egyedül indultam vadászni. A szarvasbika nehéz préda volt, sokáig kellett üldöznöm, míg egyszer csak a tenger habjaiba vetette magát. A lovamat sem tudtam megfékezni. Megriadt a tenger hullámzásától, és a partot csapkodó víztől, és pár perccel később én is a vízben találtam magam, ahonnan Swan egy öreg remete húzott ki az utolsó pillanatban. Azóta itt élek a hegyek között, és csak a tenger torkolatában megbúvó sziklákról nézhetem egykori otthonom, és életem.
- Hiányoznak? – hallottam meg magam mögött a hangját.
- Szerinted? – szólaltam meg hátra sem nézve.
- Nézd, tudom, hogy most nehéz, de túl kell lenned rajta – halottam, hogy közelebb lép hozzám.
- Te mikor léptél túl rajta? – kérdeztem.
- Gyere, inkább csatlakozz a többiekhez – intett a kezével.
Swannak ugyanis nem csak én voltam. Egy kisebb csapat gyülekezett a hegyek között, akik mind különböző okok miatt kerültek ide. Mindegyikük a szörnyű sorsa lévén.
Dana: Egy szókimondó, ami a szívén az a száján lány. A nevelőapja bántalmazta, és egy nap az erdőbe menekült. Swan talált rá, ahogy egy fa tövében zokogott. Ő volt az első.
Robert: Ő követte Dana-t. A féltestvére elől menekült a hegyek közé, ahol farkasok támadtak rá. Mentorunk meghallotta a sikítozását, és egy zárt barlangba vezette.
Ramóna: Őt öngyilkos szándék vezette a sziklák közé. A kistestvére meghalt, a szülei, pedig kitagadták, amikor úgy döntött, hogy nem megy hozzá ahhoz a férfihoz, akit az apja akart neki. Swan állította meg még mielőtt ugrott volna.
Nick: Az igazi kalandor. Bár még nem volt öreg, nem volt nagyon fiatal sem. Inkább a középkorúakat erősítette. Neki nem volt szörnyű sorsa, egyetlen bűne az volt, hogy meg akarta ismertetni feleségével a szenvedélyét a vadászatot, ahol az asszony beleszeretett a bölcs, és idős vezetőbe. Nick bánatában az erdőbe száműzte magát, és azóta is itt él.
Utána következtem én. Az a szerencsétlen, akit a saját lova vitt a megsemmisülésbe. Nem tudom, hogy mit érzett akkor a szarvas, nem tudom, hogy mit érzett a lovam, de azt tudom, hogy én mit éreztem. Keserűséget. Keserűséget amiatt, hogy pont én nem láthatom a bátyám kisfiát felnőni, nem taníthatom vadászni, és egy szép napon nem vehetem el a nőt, akit szeretek. Nem lehetnek gyerekeim, és nem öregedhetünk, meg nem halhatunk meg kézen fogva. Igen voltak ilyen álmaim. Persze ezek az álmok itt is megvalósulhatnak, de egyik lány se keltette fel az érdeklődésem, na meg persze sosem csalnám meg Josephin-t.
- Valami baj van Gregg? – jött oda hozzám Ramóna.
- Nincs semmi bajom, csak elgondolkodtam – feleltem. – Miért nem mész vissza a többiekhez? – kérdeztem kicsit gorombán.
- Jó, nem kell mérgelődni, csak érdekelt mi van veled – hagyott ott sértődötten.
Én pedig leültem egy farönkre, és csak magam elé bámultam. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Mindenkit elüldözök magamtól, csak azt nem tudom, hogy miért.
- Ne legyél szigorú magadhoz – ült le mellém Swan.
- De… - kezdtem, de belém fojtotta a szót.
- Nincs de! – mondta. – Megtalálod a helyed, csak bíznod kell önmagadban.
- Bízni, bízni – forgattam meg a szemeimet. – De mégis hogyan? – tettem fel a kérdést, de mire magam mellé néztem már senki sem volt ott.
- Hogyan bízzak magamban?
Csak ültem ott magam elé nézve, és reméltem, hogy megadja valaki a választ. De senki nem jött, úgyhogy inkább elmentem lefeküdni.
A válasz pár nappal később jött meg. Egy fájdalmas kiáltást hallottam a sziklák mögül, és amilyen gyorsan csak tudtam odasiettem. Egy fiatal nőt láttam a sziklák tetején állni. Felismertem Josephin volt, az én egyetlen szerelmem. És, aki el akarta dobni az életet magától.
- NE!!!! – kiáltottam. Josephin felém fordult. Arcán az értetlenség tükröződött.
- Várj, Josephin ne ugorj! – futottam oda hozzá és a karjaimba vettem.
- Gregg, hát te, hogy kerülsz ide? – nézett a szemembe. – Azt hittem, hogy meghaltál.
- Nem Josephin, és te sem haltál meg – feleltem. – Gyere, elviszlek egy olyan helyre, ahol békében élhetünk együtt.
- Rendben – mondta, és elindultunk.
Én pedig tudtam, hogy megtaláltam a helyem és a boldogságom.


Vélemények


Isabella Reed:

Kedves Alicebrandon!

Elég rövid kis történet lett, épp ezért a célja is elmaradt.
Az egész inkább csak egy bevezetőnek illett be. Semmire nem kaptunk választ. Ugyan, miért nem ment haza, miután a tengerből kimentették? Swan miért fogadta be őket?
Sajnálom, hogy csak ennyibe sűrítetted az egészet, ha kifejted, sokkal jobb is lehetett volna.


Anett:
Nagyon tetszett a megfogalmazás, szép, választékos szavakkal írtad le a főszereplő érzéseit. Nem értettem, hogy miért írtál a sziklák között élő többi emberről, mivel a történet szempontjából semmi jelentőségük nincs. Értem, hogy enélkül elég üres lett volna a novella, de valamennyire össze kellett volna kapcsolni valamelyiküket a főszereplővel (például hogy valamelyikükkel nagyon jó barátok lesznek, vagy valakit kezdetektől az ellenségének tekint).
Hiányoltam az okot, amiért a srác ott maradt a sziklák között, holott nem is volt boldog, logikus lett volna, ha hiányzik a régi élete, akkor megpróbálna visszamenni a várba. A végére a romantikus szál szerintem nem kellett volna, vagy ha mégis, akkor nem a régi szerelmével, inkább egy olyan lánnyal, akit nem ismert, de elsőre megkedvelte. Ez a csodás találkozás a szerelmével olyan valószerűtlen volt. De nagyon jól kikerekítetted a történetet a képhez, hibátlanul illett hozzá...
Szatti:

Alice Brandon, a történeted számomra kicsit félkésznek tűnt. Nagyon jó volt az alapgondolat, ahogyan indította a történetet, de igazán nem éreztem, hogy más is rejtőzne a felszín mögött, mint amit a kép mutatott. Nagyon a képből indult ki mindent, ami alapjába véve nem is lenne gond, de mást nem tett hozzá, más jelentős tartalmat, amely minőségileg emelné az írását. Elkezdődött, valahogy haladt az útján a történet, és vártam, hogy egy kisebb fordulat javít majd rajta, de a vége teljesen váratlan és kissé értelmetlen lezárás volt számomra, amely több kérdést is hagyott maga után.
Miért nem térhetett haza többé? Miért kellett rejtőzködnie? Túl hamar került be a képbe a szerelme is, akiről a történet közben egyáltalán nem volt szó, valamint a karakterek kidolgozottsága sem volt meg. Felsorolásszerűen említette őket, hogy ki kicsoda, de talán jobb választás lett volna, ha a főszereplőre koncentrál, az ő gondolataira és az előzmények részletesebb bemutatására.
Nem rossz, amit írtál, csak átgondolatlannak érzem.


Helena Silence:

Nagyon tetszett. Jók voltak a leírások, a párbeszédek.
Az elején rögtön megteremtetted a novella alaphangulatát. Különösen jónak találtam a társak bemutatását. Túl hirtelen lett vége, nem derült ki, hogy a remete pontosan kicsoda, és a szereplők akkor halottak vagy sem. Ha nem halottak, miért maradtak a hegyekben, főleg a főszereplő?
Ráfért volna a történetre egy kerek lezárás, de tényleg jól sikerült. Csak így tovább!



AngelGirl írása

AngelGirl képe:


Ahogy ő látta:

AngelGirl

Anya csak egy van

*Prológus*

A történet egy 14 éves lányról szól, akinek hamar fel kell nőnie, amikor meghal az édesanyja és egyedül marad két kistestvérével és édesapjával.

A történet:
Az eddigi életem olyan volt, mint a többi hétköznapi lányé az én koromban. De amikor egyik nap hazamentem az iskolából apa és anya nagyon szomorú volt. Anyának a szeme vörös volt a szeme a sírástól és apa is sűrűn törölgette a szemét.
- Mi történt anya? - kérdeztem, de nem válaszolt - Apa?
- Ülj, le kicsim valamit el kell mondanunk neked - mondta apa. Nem nagyon tetszett ez nekem, ha már le kell ülnöm. Apa jelentőségteljesen ránézett anyára, mintha azt kérdezné, hogy melyikük mondja.
- Tudod, hogy minden hónapban elmegyek a szokásos rutinvizsgálatokra. Most is elmentem - mondta anya, miközben apa megfogta a vállát.
- Igen és? - türelmetlenkedtem.
- Tüdőrákot állapítottak meg nálam és már a műtét se segítene - mondta anya zokogva.
- De hisz ez lehetetlen. Hiszen, te soha nem is cigiztél - már én is sírtam.
- Tudom édesem, tudom - ölelt magához.
- És mennyi..mennyi időd van még? - fájt megkérdeznem, de muszáj, volt tudom.
- Két hónap - ahogy anya kimondta még jobban sírni kezdtem.
- Ez nem igazságos! Miért pont te? - kiabáltam bár a könnyeimtől nem láttam semmit.
- Nyugodj meg, ezzel nem oldasz meg semmit - mondta apa.
- Nem érdekel. Inkább elmegyek a kicsikért - álltam fel a kanapéról. Anya mondott még valamit, de nem törődtem vele. Muszáj volt kimozdulnom valahova ezért inkább elmentem a kistesóimért az óvodába. Nagyon haragudtam az egész világra. Még anyára és apára is.
Mikor odaértem az óvodához gyorsan megnéztem az arcom egy tükörben, hogy nem látszik-e rajta, hogy sírtam. Hát néztem már ki jobban is, de most az a lényeg, hogy a kicsik ne lássák, hogy baj van.
- Detti - kiáltották mikor megláttak engem.
- Sziasztok - guggoltam le, hogy megtudjam, ölelni őket.
- Hogy-hogy te jöttél értünk? - kérdezték aranyosan.
- Anyáéknak most más dolguk van - mondtam miközben megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. - Gyertek, segítek átöltözni - vittem ki őket az öltözőbe. Míg ők boldogan mesélték, hogy mi történt velük - mindig egymás szavába vágtak-, addig csak arra tudtam gondolni, hogy haza kell mennem és szembe kell néznem anyáékkal. Megvan. Egyszerűen felmegyek a szobámba és nem szólok hozzájuk.
- Anya, Apa! - kiabálták a kistesóim mikor hazaértünk.
- Toby, Matt - válaszolta anya. Még mindig lehetett hallani a hangján, hogy sírt.
- Mi a baj anyuci? - kérdezte Toby. - Miért sírsz?
- Csak nagyon örülök nektek- felelte. Végül is mit mondhatott volna mást, úgy se értenék meg.
- Jobb lesz, ha most felmentek a szobátokba. Dadus velük mennél kérlek- mondta apa. Így megint csak mi maradtunk.
- Detti szeretném, ha megbeszélnénk ezt a dolgot - kérlelt anya
- Mit akarsz ezen megbeszélni?
- Ne beszélj ilyen hangnemben az anyáddal - förmedt rám apa.
- Steve, nyugodj meg - mondta anya halkan.
- Figyelj Detti, szeretném, hogyha ez a két hónapom úgy telne, mintha semmi baj nem lenne. Szeretném veletek tölteni a maradék időmet. De főleg veled - mikor észrevette, hogy meg akarok szólalni jelzett, hogy még nem fejezte be. - A fiúk még úgyse értenék meg. De te, már majdnem felnőttél. És miután én elmegyek, neked kell vigyázni a fiúkra. Tudod apád néha milyen szétszórt szokott lenni. Még egy pirítóst se tud megcsinálni - ezen, nem tudtam nem nevetni.
- De anya, én nem akarom, hogy itt hagyj minket- öleltem át.
- Tudom. Ígérd meg nekem, hogy vigyázol rájuk - mosolygott anya.
- Megígérem - szipogtam.

~ 2 hónappal később~

Anya már két hete a kórházban van. Mostanában egyre rosszabb az állapota. Teljesen lefogyott és állandóan köhög. Furcsa, amióta megtudtam, hogy beteg sokkal többet voltunk együtt, mint azelőtt. Ilyenkor jön rá csak az ember, hogy mennyire szereti az édesanyját. De akkor se kívánom senkinek, amit én éltem át az utóbbi időkben. Hazudnom kellett a saját testvéreimnek, hogy hol van az anya
- azt mondtuk nekik, hogy elment pihenni egy fürdőbe-, szegénykéim még el is hitték. Az iskolában is romlottak a jegyeim, szinte soha nem figyeltem órán. Volt, amikor sírva rohantam ki óráról. Majd miután ez többször előfordult elküldtek az iskola pszichológushoz. Nem segítet sokat, sőt ha lehet még rontott is a lelki állapotomon.
- Hozzak valamit anya? - kérdeztem már sokadszorra a mai nap. A válasz mindig ugyan az volt.
- Nem kell kicsim, köszönöm - mosolygott anya, bár láttam rajta, hogy nagyon rosszul van.
- Én viszont kezdek éhes lenni. Hozok, magamnak valamit aztán már jövök is - mondtam majd felálltam, hogy kimenjek a kórteremből, de az ajtóban megtorpantam.
- Mondja, csak doktor. Maga szerint még mennyi ideje van a feleségemnek? - hallottam meg apa hangját.
- Nem akarok magának hazudni Mr. Steve, de a feleségének már csak pár órája van - válaszolta a doktor.
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza a könnyeimmel küszködve
- Sajnálom kicsim - mondta apa és magához húzott
- Nem akarok elbúcsúzni tőle - zokogtam
- Tudom, én se akarok. De töröld le a könnyeidet, ne lássa, hogy szomorú vagy - adott a kezembe egy zsebkendőt - Gyere, menjünk be hozzá és búcsúzzunk el tőle - mondta apa, de láttam az arcán, hogy legszívesebben ő is sírna, de miattam erősnek akar tűnni.
- Menj te először. Én addig rendbe hozom magam - szipogtam
Pár perc múlva már indultam is vissza anya kórtermébe. Pont összefutottam apával, amikor jött kifelé. Most már sírt. Soha nem láttam még őt így sírni. Pedig már láttam sírni, amikor nagymama meghalt, de most még annál is rosszabb volt. Nagy nehezen, de sikerült megállnom, hogy ne sírjak és benyitottam. Ha nem én vagyok, ott el se hiszem. Anya sokkal rosszabbul nézett ki, mint tíz perccel ezelőtt. Nagyon gyorsan romlik az állapota.
- Hol voltál kicsim? - kérdezte halkan
- Csak a mosdóban - próbáltam mosolyogni, de nem bírtam
- Gyere ide mellém - mutatott maga mellé az ágyra. Úgy tettem, ahogy kérte és mellé feküdtem.
- Anya én nem akarok elbúcsúzni tőled - mondtam elcsukló hangon
- Nem is kell- simogatta a hátamat
- De hiszen az orvos azt mondta…- nem tudtam tovább folytatni, mert újabb síróroham jött rám.
- Tudom, mit mondott az orvos
- Honnan?
- Steve elmondta - olyan nyugodt volt a hangja, pedig bármelyik pillanatban meghalhat.
- Hogy csinálod, hogy ilyen nyugodt vagy anya?
- Egyszerűen beletörődtem, hogy már nem tudok változtatni a dolgokon
- De nem törődhetsz bele. Harcolnod kell - győzködtem
- Nyugodj meg kicsim. Inkább szeretnélek megkérni valamire. Miután én elmegyek, neked kell törődnöd a fiúkkal. Hiszen tudod, hogy apád még egy pirítóst is képes elrontani - nevetett
- Az biztos - nevettem most én is egy kicsit
- Szeretlek kishercegnőm - mindig így hívott, amikor boldog volt
- Szeretlek anyu - amint ezt kimondtam egy gép elkezdett csipogni. - Ne- ordítottam
- Valaki jöjjön, kérem - kiabáltam tovább
- Gyere el innen kislány, itt már nincs mit tenni - húzott el egy nővér anya ágyától
- Ne mondjon ilyet. Mentsék meg az anyukámat- sikítoztam
- Nővér vigye ki innen a lányt és adjon be neki egy nyugtatót - mondta a doktor vagy hallottam, hogy a sípoló géphang megszűnt
- Nem akarom, hogy meghaljon. Anya!- még mindig borzasztóan ordibáltam. Mikor kivittek a kórteremből még hallottam, ahogy az orvos megszólal
- Kérem, írják fel. A halál idő pontja délután fél hat - mondta a doktor

Nem sokkal később tértem magamhoz. A fejem szörnyen zúgott és hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok. De aztán minden az eszembe jutott.
- Anya – ültem fel ijedten
- Nyugodj meg kicsim – jött oda hozzám apa és megakadályozta, hogy lemásszak az ágyról. Ránéztem apára és láttam, hogy a szemei vörösek.
Aznap délután ketten indultunk haza apával. Az egész napot végig sírtam, nem lehetett hozzám szólni. Amikor hazaértünk egyből felmentem a szobámba, nem törődtem az testvéreimmel sem. Bezárkóztam a szobámba és nem mentem ki akkor se mikor éhes lettem. Nem tudtam feldolgozni, hogy anya nincs többé már. A legrosszabb az egészben az volt, hogy minden, ami a szobámban volt ő rá emlékeztetett.
- Detti, kicsim. Engedj, be kérlek. Meg akarok veled beszélni valamit - hallottam meg apa hangját három nappal később. Felálltam az ágyamról és kinyitottam neki az ajtót.
- Mit akarsz? - kérdeztem szipogva
- Szeretném, ha tudnád, hogy édesanyád temetése hétvégén lesz. És szeretném, hogyha írnál búcsúszöveget. Biztos ő is ezt akarná
- Hogy micsoda? Ezt te sem gondolod komolyan
- Figyelj ide Detti. Tudom, hogy mennyire fájt neked az, hogy anyukád meghalt, nekem is ugyanúgy. Tudom mennyire rossz neked, hogy egyik napról a másikra fel kellett nőnöd és nem élheted a korod béliek szokásos életét. Épp ezért kérlek meg rá. Megteszed ezt nekem?
- Igen - sóhajtottam.
A következő három napban a búcsúbeszédemet írtam. Nem igazán tudtam az elején, hogy mit írjak soha nem írtam még ilyet és többet nem is akarok. Ha leírtam egy sort, akkor a papír elázott és kezdhettem újból.
Eljött a temetés napja. Reggel korán felkeltem, hogy időben elkészüljek. Letusoltam, megmostam a hajamat. Sminkelni nem sminkeltem ki magam, mert tudtam, hogy úgyis elkenődne a sok sírástól. Egy egyszerű fekete ruhát vettem fel és egy fekete cipőt. Két kistestvérem itthon marad, úgy se értenék ezt az egészet.
- Készen vagy? - szólt lentről apa
- Igen megyek már - válaszoltam, majd megfogtam a beszédet és a táskámba raktam. Tíz perc alatt ott is voltunk a temetőben. Sok ember volt ott, sok olyan arc, akit még soha nem láttam. Ott volt pár osztálytársam is, akik ismerték anyát. Most szomorúan jöttek oda hozzám és egytől egyik mindenki megölelt. Mikor mindenki részvétét nyilvánította elkezdődött a szertartás. A pap elmondta a szokásos mondatokat. Sokat sírtam ekkor. Majd jött az én beszédem. Letöröltem a könnyeimet és felolvastam a beszédem.
- Anya látod mennyien jöttek el? Ők mind szeretnek téged. Viszont nálam jobban senki nem szeret. Nem is tudom, hogy mit mondjak. Olyan nehéz ez nekem. Úgy fáj, hogy itt hagytál engem. De tudom, hogy ott fent boldog vagy és figyelsz minket. Ígérem, hogy soha nem fogom elfelejteni, amiket tanítottál nekem. Úgy sajnálom az összes dolgot, amit akkor mondtam neked, amikor vitatkoztunk. Most már látom, hogy igazad volt. Büszke leszel rám, ezt megígérem. Szeretlek - könnyeimmel küszködve hajtottam össze a papírt és visszaültem a helyemre.

Valóban nekem volt a világ legjobb anyukája. De ezt későn láttam be. Amikor veszekedtünk sok mindent vágtam a fejéhez. Gyerekes dolog volt tőlem.


Vélemények


Isabella Reed:
Kedves AngelGirl!

Megható történetet írtál, ami részben átjött, részben pedig vánszorgott.
Talán túlságosan is sablonszerűre írtad, és csak néha éreztem azt a kis bizsergést, hogy igen, ez valami különleges részlet.
A kép hangulatát eltaláltad, szinte egy emlékképként, jelképként vehetjük.
Néhol a helyesírásra, vesszőkre nem figyeltél.


Szatti:

Nagyon szép és megható gondolat volt, amelyet megfogott AngelGirl, miszerint Anya csak egy van.
Nem ismerem őt, hogy milyen lehet a valóságban, hány éves, de nagyon fiatalnak éreztem a feladathoz. Minden szava, gondolata, amelyet a betegséghez, az elvesztés érzéséhez fűzött, látszott, hogy tényleg próbálja megfogni és szavakba önteni, de aki nem él át ilyesmit, nagyon nehéz megfelelően elmondania, hogy az igaznak és hűen hasson. Nála egyáltalán nem éreztem ezt. Próbálta megfogalmazni, de járatlannak éreztem a témában. Ahhoz, hogy egy ilyet megfogalmazzunk és átadjunk az olvasóknak - még úgy is, hogy sosem volt ilyenben részünk és senkinek sem kívánom, hogy bármikor is legyen – de tapasztalat kell, nem is akármilyen. Mégpedig olyan írói tapasztalat, amelynek a kialakulása hosszú és rögös út.
Szerintem kevésbé bonyolult, könnyebb témával kellett volna próbálkoznod. Azt, hogy mit jelent számodra az édesanyád, egy történet által megfogalmazhattad volna, amely inkább boldog, mint tragikus és nem kellett volna betegség szemszögéből elindítani az egészet.
Nem voltak számomra igazak a szereplők reakciói. Aki megtudja, hogy az édesanyja vagy akármelyik szerette beteg és nem sok van neki hátra, nem durcáskodik és nem fordít hátat. Ezekre a részletekre ügyeltem volna, érdemes lett volna nagyobb gondolt fordítani a hitelességre, jobban körüljárni a témát és jobban elképzelni.
Amúgy nagyon szép volt, sztori szempontjából szépen építetted fel, csak hiányos volt, amelyről nem tehetsz.
Fejlődnöd kell még és rengeteget írni, írni és írni…


Helena Silence:
Kissé színtelenre sikerült. Az erős érzelmeket túlzó szavakkal írtad le, aminek nincs meg a kellő hatása az olvasóra.
Kevés a leírás, amit párbeszédekkel próbáltál pótolni.
Keverted az angol és a magyar neveket a történetben, pedig jobb lenne következetesen használni valamelyiket (Mr. Steve - most vezeték vagy keresztnév?). Gyakori előforduló probléma a szóismétlés, a töltelékszavak használata.
Az anya halálának leírása egészen jól sikerült, de jobban el kellene merülni a hasonló érzésekben, hogy plasztikusabbá tehesse az író a szöveget. A fantáziádhoz mindig fordulhatsz!
Javaslom, először gondold végig a jelenetet, amit írni akarsz, merülj el benne, tanulmányozd könyvek, esetleg filmek szempontjából is.
A búcsúbeszéd jól sikerült, olyan, mintha az anya figyelné, miközben beszél.
Kedves Szerző, járj nyitottabb szemmel a világban, olvass sokat és sokfélét, szerezz élményeket, vagy csak merülj el egyvalamiben úgy igazán!
Ezek után láss neki újból az írásnak!

Anett:

Jó volt a témaválasztás, végre nem egy mindenáron romantikus szálon futó történet. A cselekményre nem fektettél túl nagy hangsúlyt, inkább az érzelmekre, amik ebben a történetben tényleg nagyon drámaiak és változatosak, de néha nem használtad őket jól. Amikor a lány megtudja, hogy az anyja beteg, eleinte érthetően mérges, de biztos, hogy nem az anyjára, inkább a világra, más emberekre, önmagára- de biztosan nem az anyjára. Aztán a kórházban, amikor meghal az anyja, a dühroham teljesen érthetetlen és oda nem illő. Két hónap alatt az embernek valamennyire sikerülhet megemészteni az ilyesmit (már amennyire ezt meg lehet :( ), és abban a pillanatban kizárt dolog, hogy dühös lenne a lány, inkább szomorú, magányos, összetört stb.




Barbi írása

Barbi képe:


Ahogy ő látta:
Barbi

A boszorkányok hollója
(The witches’ Raven)
Köztudott, hogy a boszorkányokat néhány száz éve elég lelkesen üldözték. A középkorban, akit ilyesféle rágalommal vádoltak, azt máglyán elégették vagy valami más módszert választottak, hogy kioltsák az életét. Bárki bármit mond, én jobban fogom tudni ezt mindenki másnál. Hogy miért? Mert én is átéltem.
1211-ben, Dél-Amerikában születtem. Valószínűleg valahol Coari környékén. Az egész családom vérbeli boszorkány volt, beleértve én is. Szüleim halála után egyedül maradtam. Menekülnöm kellett, hisz ugyanúgy, mint a többieket, engem is üldöztek. Ráadásul páran látták, amint varázsoltam.
Fiatal kis tizenhét éves voltam és naiv: Az egyik erdőben bóklásztam, amikor arra lettem figyelmes, hogy lovak patájának hangját és mélyülő férfihangok hangos kiáltásait hallom. Minden bizonnyal katonák voltak. Körülnéztem, hogy hova is tudnék elbújni. Nem sok ígéretes helyet találtam, de rögtönöznöm kellett. Ha nem bújok el most rögtön valahova, nem érem meg a holnapot. Így hát bebújtam egy fenyőfa sűrű ágai közé és amennyire csak tudtam, felmásztam a csupasz törzsön. Fülelni kezdtem és a biztonság kedvéért a szabad kezem, amelyikkel nem kapaszkodtam, a szám elé szorítottam, nehogy akár véletlenül is megszólaljak. Hallottam, ahogy elhaladtak a fa mellett. Még mindig görcsösen szorongattam az egyik ágat, de már valamelyest megnyugodtam, mert úgy érzékeltem, elmentek. Lassan lemásztam a fáról, de még mielőtt kibújhattam volna a fenyőágak gyűrűjéből, felfigyeltem valamire: egy valaki még ott lépdelt a fenyő körül néhány méternyire. Hátráltam egy lépést és már épp készültem visszamászni, amikor hirtelen egy letört ágdarab hangosan reccsent a lábam alatt. Tudtam, hogy végem, így már csak reménykedve lapultam a törzshöz, hátha nem hallotta meg. De sajnos igen. Az ágakat elhúzva maga elől, egy ébenfekete hajú, világosbarna szemű, nálam talán egy-két évvel idősebb fiú nézett velem szembe. Katonai egyenruhában volt, minden bizonnyal a mostani üldözőim egyike. Göndör fürtjei az arcába hullottak, amikor fújt egyet a szél.
- Találtál valamit? – hallottam messzebbről egy hangot.
A fiú pár pillanatig csak tétovázva a szemembe nézett, de aztán megszólalt.
- Nem, semmit! Keressetek tovább! – kiáltotta válaszul.
A szívem vadul döngetni kezdett a mellkasomban és szinte tapintani lehetett a megkönnyebbülésemet. Hálával égő szemmel bámultam megmentőmre. Miért csinálta ezt? Ostobaság volt, hisz ezzel magát is veszélybe sodorta.
- Hogy hívnak? – kérdezte suttogva.
- Raven Campbell – feleltem, lassan és amikor közelebb lépett, hátrébb húzódtam.
- Boszorkány vagy – inkább állította, mint kérdezte.
Nem tudtam, hogy ésszerű lenne-e ha megmondanám az igazat, de végül lassan bólintottam. Láttam valamit az arcában, ami azt mutatta, hogy bízhatok benne.
- Nate vagyok. Nate Serratos – hirtelen sürgetőbb lett a hangja. – El kell menned innen! Most mindenfelé titeket keresnek. Menj a vízeséséhez, ott biztonságban leszel! Sötétedéskor megkereslek – mondta és egyik kezét felém nyújtotta.
- Köszönöm – leheltem alig hallhatóan és a kezébe csúsztattam az enyém.
Kihúzott az ágak közül és egy végtelennek tartó másodpercig a tekintetemet fürkészte.
- Vigyázz magadra – kérlelt és láttam gyönyörű szemeiben, hogy komolyan gondolta.
Kurtán bólintottam és elvettem a kezem, majd elindultam a vízesés felé. Párszor hátranéztem. Nate Serratos nem mozdult egy lépést sem, amíg el nem tűntem a fák közt.
Nem hiába mondtam, hogy naiv voltam: Első látásra beleszerettem üldözőmbe, annak ellenére, hogy nem is ismertem. Ahogy eszembe jutottak szavai – „Sötétedéskor megkereslek!” –, vadul dübörögni kezdett a szívem. Láttam a szemében, hogy én sem vagyok közömbös neki. És ebben teljesen biztos voltam. De sajnos tévedtem.
Már eléggé besötétült, amikor a vízesésnél egy barlangban gubbasztottam és vártam Nate-et. Ahogy megígérte, jött is. De nem egyedül. Tizenöt-húsz katona volt a nyomában, mindnek kezében egy-egy fáklya volt. Ketten megragadtak a könyökömnél fogva és vonszolni kezdtek maguk után. Hiába sikoltottam, üvöltöttem, rugdaltam őket, nem engedtek. Ekkor könnyes szemeim összeakadtak Nate gyönyörű, barna szemeivel. Az ajka hangtalanul csak ennyit ejtett ki: ”Sajnálom!”.
Bármennyire voltam csalódott, bármennyire éreztem azt, hogy elárultak, bármenyire volt összetörve szilánkokra a szívem, Nate-et még így sem tudtam gyűlölni. Mert amikor láttam, hogy szemeiben könny csillog, tudtam, hogy nem önszántából árult el.
Az éjszakát egy fémrácsokkal körbevett börtönben töltöttem. Nem aludtam, minden percben Nate járt a fejemben és az, hogy soha többé nem fogom látni.
Reggel aztán kihirdették a kivégzésem. Ismét ketten jöttek értem. A kezemet hátra kötözték és maguk előtt lökdösve vezettek a halálom helyére. Párszor meg-megbotlottam, de aztán erőt vettem magamon és felálltam. Méltóságteljesen akartam meghalni.
Elakadt a lélegzetem, amikor láttam, hogy nem máglyához vittek. A családomból mindenkinek az volt a büntetése, hogy elégették, úgy látszik, én leszek az egyetlen kivétel.
Egy folyó előtt álltunk, tőlem pár lépésnyire egy fából készült téglalap alakú, körülbelül három méter hosszú ugródeszka-szerűség emelkedett a folyó felett. Tehát a vízpróba az én ítéletem. Gyorsan felidéztem magamban, mit is jelent ez: ha bűnös vagyok – tehát boszorkány –, akkor feljövök a felszínre és kivégeznek. Ha ártatlan, lenn maradok és megfulladok. Nem túl jó arány. Az „ugródeszkához” lököttek, és még mielőtt elindultam volna rajta, valaki utoljára nekem szegezett egy kérdést:
- Valamelyik katona segítette a sikertelen szökésben?
Nate villant az eszembe. Láttam magam előtt az arcát, ahogy merőn rám néz és tudtam, hogy nem lennék soha képes azzal a tudattal még meghalni sem, hogy őt utánam szintén megölik. Így csak ennyit feleltem:
- Nem.
Ezután elindultam és még mielőtt elfogyott volna alattam a nem túl stabil fa, megálltam. Tudatosult bennem, hogy nem vagyok képes szerelmemet itt hagyni, ezért még mielőtt leugrottam volna, halkan ennyit motyogtam:
- Elbub woe! – Azzal belezuhantam a folyóba.
Ahogy a vízbe értem, egy láthatatlan buborékot varázsoltam magam köré, így képes voltam lélegezni. Felúsztam a felszínre és behunytam a szemem, így úgy festettem, mint egy hulla. Az emberek már csak emberek: természetesen elhitték, amit láttak. Körülbelül egy órán át kellett a vízbe lebegnem, amíg el nem csendesült minden. Ekkor aztán kinyitottam a szemem és kiúsztam a partra.
Én voltam az egyetlen boszorkány, aki túlélte az üldözést. De talán csak azért, mert egyedül én nem törődtem bele a sorsomba. Az élet megtanított rá, hogy soha ne adjam fel, akármi is történik. Nate erőt adott nekem ahhoz, hogy tudjak küzdeni nem csak magamért, kettőnkért. Mert minden egyes könnycsepp megérte, hogy hátralévő életem szerelmemmel tölthettem. Boldogan, könnyek nélkül.


Vélemények


Isabella Reed:

Kedves Barbi!

Nem írtál túl hosszú történetet, ami persze nem is követelmény egy novellánál, viszont így olyan sok történést próbáltál belekényszeríteni, hogy maradtak ködös részletek. Például, hogy hogyan tudták meg a katonák, hol van? Hogyan szedték ki Nate-ből? Érdekes apróságok. Kicsit több is jöhetett volna belőlük.
Ránézve a képedre az jön le, hogy azonosítottad azt a boszorkánysággal.
Érdekes volt, örülök, hogy olvashattam.


Szatti:

Izgalmas és érzelem dús történet. Szép a végiggondolása, a felépítése, ahogyan elmesélve csöppenthetünk egy történetbe, a főszereplő, Raven által.
Nagyon tetszett a történetisége, ahogy visszarepülhettünk az időben és szemtanúja lehettünk a boszorkányüldözésnek az ő gondolatai, emlékei által, viszont kicsit rohanásnak éreztem a történet tempóját. Nyugodtan belefért volna a bővebb kidolgozás, magyarázatok, leírások, látványosabb szemléltetés. Érteni lehetett a történetet, teljesen követhető volt, de szívesen elmerültem volna a részletekben és erre az oldalszám is adott volt, szóval nyugodtan bele lehetett volna még menni, de így sem volt rossz.
Nagyon szép volt a vége is, a lezárás és tetszett a fogalmazásmód is. Szép, kerek történet, viszont a szűkszavúság, amely végig érezhető volt a történeten, kicsit ront rajta. Érdemes lenne átdolgozni a későbbiekben kicsit több oldalasra, hogy a hangulata, mondanivalója még jobban érvényesülhessen.
A kép, amely adott volt… nekem nem igazán adja vissza a történetet. Vagy inkább a fordítottja. A történet nem szimbolizálja a képet. S habár nem ez a feladat, hogy képleírást olvassunk, valamilyen érzésnek, gondolatnak tükröződni kellene az írásban, amelyet a kép is megfogalmaz.

Anett:

Tetszett a fogalmazás, az aprólékos, de nem untató leírások, és a párbeszédek egyszerűsége.
A történet viszont nem volt valami jó. Először is semmi utalás nem volt a címben szereplő hollóra (legfeljebb a lány neve, de ezt sem lehetett egyértelműen megállapítani), másrészt az adott képhez sem illett a cselekmény.
Az elején az a pár sor, amiben röviden bemutatkozott a főszereplő, egyáltalán nem illett oda, ha jobban kirészletezted, vagy akár egyszerűen elhagytad volna, az sem lett volna gond.
A férfi viselkedését egyáltalán nem értettem. Miért jár boszorkányvadászokkal, ha utána gondolkodás nélkül segít egy lánynak (akiről nem tudom, honnan veszi, hogy boszorkány), aztán később feldobja őt?
A szerelmi szál szintén nem illett a történetbe, ha megmentik valakinek az életét, az általában hálát szokott érezni, és nem lesz azonnal szerelmes a megmentőjébe. Ráadásul egy szóval sem utaltál arra, hogy a lány vonzódna a fiúhoz, egyik pillanatban még minden normális volt, aztán már halálig tartó szerelem...


Helena Silence:


A történet kifejezetten magával ragadó, de kihasználhattad volna a 8 oldalt, úgy sokkal kerekebb lett volna.
Szép megoldással teremtetted meg a boszorkány múltját, novellához képest pont megfelelően ki volt fejtve. Az első látásra szerelem itt is felbukkan, egészen jól indul a kifejtése is, de aztán olyan érzésem volt, mintha gyorsan le akarná zárni ezt a vonalat, ezért elvágta.
Javaslom, írás után többször is olvasd át a munkád, így könnyebben észreveszed a hiányosságokat és a becsúszó helyesírási hibákat.
De összességében tetszett, érdemes lenne továbbírni.

Jess írása

Mielőtt elolvasod a novellát, tudj meg többet az írójáról!

15 éves vagyok. Ebben az évben kezdtem a gimnázium második évét. Szeretek suliba járni, de csak a barátaim miatt.
Ihleteim adója a zene. Egyszerűen imádom a zenét, legyen az bármilyen. Nincs konkrét műfaj. Nekem az adott zene vagy tetszik, vagy nem. De nem vagyok az a bulizós fajta, inkább egy baráti társaságban vagyok szívesen.
Korábban már próbálkoztam a fic írással, de akkor nem sült el jól. A másodszori próbálkozásom pedig most is látható.
Két blogom van. Az egyik egy Alkonyaton alapuló fanfiction a másik pedig egy Taylor Lautner fic.
Az írás az egy hobbi… Nem megy annyira jól, hogy ezen a téren haladjak tovább. Igazából konkrét célom nincs . A jövő majd alakul magától. Viszont fodrász vagy rendőr szeretnék lenni :DD Igazából kételkedek abban, hogy megy nekem ez az írás, de csinálom. :/ :D


Jess képe:
Ahogy ő látta:

Jess

Nem félek a haláltól, hisz ő az oka annak, hogy van kiért élnem


A kocsi kerekei éles csikorgással szántották a csúszós aszfaltot. A fejem a hang irányába kaptam és a lábaim gyökeret növesztettek, mozdulni sem bírtam. A jármű nagy sebességgel száguldott felém. Abban a pillanatba nem tudtam semmire sem gondolni csak arra, hogy vége. Ennyi volt és nekem most végem. Pár pillanat és én nyilvánvaló, hogy összevissza leszek kuszálódva és az oly híres fény felé tartok.
Összeszorított szemekkel vártam az ütközést, amiből persze a csilli-villi Volvo épségben kijut.
Vártam, de mikor valami nekem jött, biztosra vettem, hogy nem kocsi. A fejem erősen odakoppant a betonhoz, mikor földet értem és valami vagy valaki majd összenyomott.
A fejem lüktetett és piszkosul fájt, de a levegő is nehezen áramlott be a tüdőmbe. Résnyire kinyitva a szemem, kilestem a pilláim alól és megláttam a… megmentőm?! Hatalmas barna szemekkel találtam magam szembe, amik kétségbeeséssel és félelemmel voltak tele.
- Leszáll…nál… Rólam.. Nem.. Kapok… - köhögtem, majd pár pillanat múlva megkönnyebbülve vettem magamhoz az éltető oxigént.
- Jól vagy? – kérdezte letérdelve mellém. Időközben már csak úgy nyüzsögtek körülöttem a pletykaéhes emberkék. Bólintottam egyet és fel akartam kelni, de ő visszanyomott a vizes földre.
- Köszi, hogy megmentettél meg minden, de dolgom van, szóval mennék. – hát nem jellemző rám a jó modor való igaz. Hálásnak kéne lennem, amiért megmentett. De csak egy csöpp hálát érzek miatta, az is azért van, mert nem viselem könnyen a fájdalmat, bár ha azt nézzük, ebben az esetben még nyikkanni se lenne időm. Azért nem vagyok irtó hálás neki, mert nincs kiért vagy miért élnem ebben a porfészekben. A szüleim meghaltak egy éve, testvéreim nincsenek, és egyetlen rokonom sincs. Szerencse, hogy már betöltöttem a 21-et.
- Álmodj királylány. – kacagott, ezzel kirángatva engem a gondolataimból. Meghallottam a mentő idegesítően hangos vinnyogását és nyögdécselve borultam vissza a kemény talajra.
- Ezt még megbánod. – nyöszörögtem a fiúra, aki ezen csak egy jót kuncogott. Hát nem tagadom, nem néz ki rosszul, sőt.
Behunytam a szemem és tűrtem. Hallottam amint megérkeznek a mentősök és amint a kocsiba tesznek. Tényleg, kocsi. Fogalmam sincs mi történt, a majdnem gyilkosommal. De jobb is így, hogy nem tudom, mi van vele.
Fogadni mernék, hogy egy hétig vagy talán a rosszabbik eset, akár egy hónapig ez lesz a téma ebben az unalmas kisvárosban, amit úgy hívnak, hogy Lunenburg. A szüleimmel költöztem ide és itt végeztem a gimnáziumot. Csakhogy ünnepelni már egyedül ünnepeltem. Még ma is tisztán él bennem az a nap, mikor nem találtam őket. Az éjszaka közepén érkezett meg két rendőr, közölni velem a hírt, hogy a szüleim meghaltak autóbalesetben.
- A francba is ez fáj!! – pattantak ki a szemeim mikor a fejemen lévő sebre valami olyan dolgot nyomtak amitől csípett, és égett.
- Ohh, maga ébren van ?!- lepődött meg a kishölgy.
- Képzelje, és ha nem nyomkodná a fejemre azt a nyavalyát, akkor még ideges sem lennék. – morogtam.
- Sajnálom, de muszáj kitisztítanom a sebet. – mondta mosolyogva, majd óvatosabban kezdte el törölgetni a karcolásokat. Eltorzult képpel tűrtem a "kényeztetést„ mikor észrevettem valamit.
- Hát te? – kérdeztem meglepetten a mellettem ülő emberkétől.
- Hát én? – kérdezett vissza csodálkozva.
- Itt vagy. Minek? – húztam fel a szemöldököm.
- Vajon minek? Talán, mert majdnem meghaltál és épp egy mentőautóban vagy a kórház felé. És mivel, nem volt veled hozzátartozó, ezért én jöttem. - mosolyodott el.
- Milyen kedves. Nem idevalósi vagy, igaz? – kérdeztem a nyilvánvalót, hisz mindenki tudja, hogy nincs senkim.
- Hát, most költöztem ide.
- Sejtettem.
- Miért?
- Mert ha idevalósi lennél, akkor már láttalak volna, a másik meg az, hogy tudnád, nekem nincs családom. – döntöttem vissza a fejem a kényelmetlen hordágyra.
- Biztos van valakid. – erőlködött.
- De nincs. – sóhajtottam, de választ már nem kaptam. – Amúgy mi a hősöm neve? – kezdtem a társalgást, amit én sem értettem. Lehet, hogy azért, mert elakartam terelni a figyelmem a hasogató fájdalomról, amit ez a folyton mosolygó – az enyémhez hasonló – szőkeség okoz, a másik meg az, hogy még is csak megmentett vagy mi és tényleg érdekelt.
- Jaden Ryan. – mosolygott.
- Laurie Peterson. – viszonoztam a mosolyt. - Szóval, most költöztél ide… - hagytam lógva a mondatot.
- Vagy ide vissza. – helyesbített én pedig kíváncsian vártam a folytatást. – Én Vancouverből származom. Azt tudni kell, hogy nem szeretek sokáig egy helyen tartózkodni. Persze, egyszer szeretnék egy bizonyos helyen leélni az életem valakivel, de addig utazom. Jelenesetben, ide. Azt hallottam, hogy ez régen indiánok városa volt majd valami francia kikötő vagy mi lett. Szóval nekem az őseim indiánok voltak, vagyis affélék és találtam egy iratot, ami azt igazolja, hogy van itt egy házam. De már vagy ezer éves. És nem is a városban. Úgy döntöttem, hogy itt leszek egy ideig és helyrepofozom azt a romhalmazt. – mosolygott. Most, hogy így mondta, tényleg lehet benne felfedezni néhány olyan adottságot, amit nem a szoliban szerzel és valahogy a kisugárzása is az az életvidám, küzdeni akaró, örökmozgó fajta.
- Ez érdekes. Irigyellek.
- Pedig nincs okod rá. – húzta el a száját.
- Miért nincs? Hidd el, hogy van. Különleges vagy. Nem egy a sok közül. Én büszkén viselném, ha az őseim indiánok lettek volna. Ez izgi. – vigyorogtam belegondolva az egészbe.
- Én sem vetem meg. – rázta meg a fejét. Időközben megérkeztünk rémálmaim fő helyszínére. Utáltam a kórházakat. A fehér köpenyeseket meg főleg.
Átestem pár röntgenen majd a kötelező rutin vizsgálatokon. A végére csak annyit állapítottak meg, hogy enyhe agyrázkódtatásom volt, de ezen felül csak horzsolásaim vannak. Kikönyörögtem magamnak a szabadulást, és elhagyhattam a kórházat.
- Hazavigyelek? – kérdezte Jaden mikor kiértünk a parkolóba. Mialatt engem benn nyüstöltek addig idekinn igen fagyos lett az idő és már be is sötétedett.
- Köszi, amit eddig tettél értem, és hogy rám pazaroltad az idődet, de azt hiszem, hogy eltalálok egyedül is haza. – mosolyogtam és zsebre tett kézzel hátrálni kezdtem.
- Hát te tudod. – rántotta meg a vállát.
- Aham, na szia. - fordultam meg és elindultam hazafelé. Amint kiléptem a zebrára rögtön vissza is ugrottam, mert egy hangos dudálás észhez térített. Az autó, ami majdnem kivasalt sebesen húzott el előttem. Egy nap kétszer is?
- Basszus, jól vagy? – sétált hozzád sebesen Jade.
- Öhm… azt hiszem, de lehet, hogy elfogadom azt, hogy hazaviszel. – nevettem kínomban.
- Ez már nem normális, hogy ennyiszer kerülsz életveszélyes helyzetekbe. – szólalt meg mikor már benn ültünk a kocsijába.
- Hát, tudod a halál nem szereti, ha kicselezik. - nevettem.
- Mi?
- Végső állomás, tudod?
- Nem láttam még, de biztos.
- Komoly nem láttad? – esett le az állam, mire ő csak megrázta a fejét.
– Akkor muszáj lesz megnéznünk. – vigyorogtam, miközben a kezemmel mutattam az utat.
- Ennyire jó film?
- Azt nem mondom, hogy jó, de egyszer megnézhető film.
- Mikor?
- Most. – válaszoltam, mintha valami hülye kérdést tett volna fel.
- Most? –kérdezett vissza kikerekedett szemekkel.
- Mért ne? – rántottam meg a vállam. – Itt vagyunk. – szóltam és megálltunk a hatalmas ház előtt, amiben egyedül élek.
- Hát én benne vagyok.
- Remek. Gyere. – vigyorogtam és kiugrottam a kocsiból, majd a kulcsot kezdtem el keresgélni. Nagy nehezen megtaláltam és kinyitottam az ajtót, és felkapcsoltam a villanyokat, hogy világos legyen, hisz félek a sötétben.
- Szóval, ez itt a nappali, fürdő, konyha, hátsó kert és van fenn az emeleten két szoba fürdővel. – soroltam fel.
- Valahogy felismertem. – bólintott vigyorogva.
- Jól van, de a jó modor ezt követeli. – lépkedtem fel a lépcsőn.
- Hirtelen ennyit fejlődött?
- Képzeld. – nyújtottam ki a nyelvem és benyitottam a szobámba. A hatalmas teret egy francia ágy, szekrény, íróasztal, DvD állvány, és egy Tv töltötte be.
- Nem rossz.
- Köszönöm. – pukedliztem. – Érezd otthon magad, szóval akkor… - és keresgélni kezdtem a több száz film között. – Megvan. – mondtam mikor megtaláltam a keresett DvD-t és behelyeztem a lejátszóba.
- Furcsa, hogy itt vagyok. – dőlt hátra kényelmesen az ágyamon.
- Miért?
- Hát, csak pár órája ismerlek, és nem tűnsz könnyen barátkozós típusnak.
- Nem is vagyok az. – rántottam meg a vállam. És ez igaz is volt. Nem tudom mért de valahogy vidámnak érzem magam mellette és elfelejtem a szomorú dolgokat.
- Kezdek félni. – játszotta meg magát.
- Félhetsz is. – kacsintottam és lekapcsoltam a villanyt, majd elindítottam a filmet. Elbotorkáltam az ágyig, és mivel fáztam nem bírtam ki, hogy ne bújjak hozzá. Nyakig betakarva figyeltem a filmek kockáit.


Valahogy a film felénél tarthattunk, mikor kezdtem laposakat pislogni, majd elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy valami hangos koppanással ért földet a parkettán. Nagyon halvány fényt kapcsoltam és szétnéztem a szobába. A film már rég véget ért, Jaden pedig mellettem mélyen aludt. A koppanás oka pedig a távirányító volt, ami kiesett a kezéből.
Igazán édes látványt nyújtott. Fekete haja össze-vissza volt kuszálódva, de még ez is jól állt neki. A fekete póló, amit viselt félig felgyűrődött, így szemre vehettem kidolgozott, napbarnított, kockás hasát, amiktől a női szívek elalélnak, jelenesetben az enyém. Laurie ! Elég már!
Ráterítettem az egyik paplant én pedig lábujjhegyen lementem a konyhába egy pohár vízért. Mi ez az álmodozás? Hisz alig ismerem, de tény, hogy tetszik. Tetszik? Áhh.. Ez kis szó erre. Lehet, hogy túl fáradt vagyok és azért gondolok ilyen hülyeségekre. De nem, teljesen józan vagyok.
Ilyen kis idő alatt viszont nem szerethetek bele valakibe, vagy mégis?! Nem, csak ha szerelem első látásra. De az meg nem volt. Valami vonzott hozzá, valami láthatatlan varázs, amitől megbolondulok.
Mikor leértem a konyhába , ahogy ráléptem az első csillogó, hófehér csempére, megcsúszott a lábam és hanyatt vágódtam… volna, ha az én éjjel-nappali hősöm nem fogott volna meg.
- Ez már tényleg abszurd. – szólalt meg, még mindig tartva engem.
- Csak ügyetlen vagyok. – nevettem.
- De ennyire?!
- Ez van. – indultam tovább, eredeti célom felé. – Én keltettelek fel? – kérdeztem visszafordulva, hozzá miközben belekortyoltam a vizembe.
- Nem, csak észrevettem, hogy nem vagy mellettem, így lejöttem.
- Értem. – öntöttem ki a megmaradt löttyöt.
- Mennem kellene- húzta el a száját.
- Hajnali háromkor? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel és ekkor koppant valami. – Vár valaki igaz? – kérdeztem szomorkásan.
- Nem, dehogy. – válaszolt és nekem egy nagy kő esett le a szívemről, de miért is ?!
- Akkor?
- Nem akarok zavarni.
- Te nem zavarsz. – hadartam és talán egy kicsit lelkesen is amin ő elmosolyodott én pedig elpirultam.
- Mi ez a heves tiltakozás? – kérdezte vigyorogva.
- Kell valaki, aki minden lépésem figyeli, és aki megment. – nevettem és hátat fordítva neki elindultam, de ő a karomnál fogva visszarántott magához. Közelebb voltam hozzá, mint amire számítottam. Orromat betöltötte az édes illat és megbódított.
- Csak megmentő? – suttogta halványan mosolyogva. Az én szívem százszoros sebességre kapcsolt és a bőröm, majd felgyulladt. A gyomromban lévő pillangók sem tétlenkedtek. A szabadulásra vágyva verdesték szárnyukat.
Nem tudtam gondolkodni, teljesen elvesztem amint a szemeibe néztem. Vágytam arra, hogy megcsókoljon és, hogy magam mellett tudhassam. Ő csak várta a válaszom és nézte a küszködésem. Más azt gondolná, hogy ez gyors, és igaza is lenne, de nem tudtam tiltakozni. Éhesen tapadtam ajkaira és karjaim automatikusan a nyaka köré fonódtak, míg az ő kezei a csípőmön pihentek. Most éreztem magam igazán boldognak a szüleim elvesztése után. Az a kis seb ami a szívemen tátongott, teljesen beforrt és még heg sem maradt.
- Nem csak megmentő. – suttogtam ajkainak.
- Örülök. – csókolt meg újra.
- Olyan hihetetlen mindez. Nemrég ismertelek meg és most meg már hol tartunk. – nevettem.
- Tudom. Ezt úgy hívják, hogy két lélek egymásra talál. – kuncogott okosságán.
- Igazad lehet. – mosolyogtam rá csillogó szemekkel.

Az élet kiszámíthatatlan. Egyszer azt gondolod, hogy vége van mindennek és nincs értelme tovább élni. De mint a mondás tartja, ahol egy ajtó bezáródik, ott egy másik kinyílik. Ha úgy látod, hogy minden reménytelen és semmi sem fordulhat már jóra, tévedsz. Mindig van remény és mindig kell hinned abban, hogy egyszer felhőtlenül boldog lehetsz valakivel. Ha az nem is egy pillanatról a másikra történik.
És ami az ügyetlenségemet illeti. Az elmúlt öt évben sem változott. Bár Jaden a lelkemre kötötte, hogy vigyáznom kell magamra, magunkra. Igen, ugyanis itt benn, egy pici csöppség növekszik, aki most még akkora, mint egy kis borsószem.
Ha pár évvel ezelőtt megkérdezik tőlem, mit látok, milyen lesz a jövőm, azt mondom semmilyen és lehet, hogy nem is lesz nekem olyan, de most, most megvan az a dolog, amire mindig is vágytam. Egy családom van, és van egy férfi akit mindennél jobban szeretek és a kis csoda, aki még nincs itt köztünk, de ez már csak hónapok kérdése.
Az életem egy valóságos hullámvasút volt. Egyszer lenn, majd egyszer fenn, és volt benne pár éles kanyar is. Viszont a végén, nagy nehezen célba értem és nyertem. Megnyertem magamnak mindent ami szükséges egy csodálatos élethez.




Vélemények

Isabella Reed:

Kedves Jess!

Nagyon gyorsan megírtad a novelládat, miután elküldtem a képet, csodálkoztam is. Azon gondolkodtam, hogy alakítottál volna-e még rajta, ha magadnál tartod még egy darabig.
Nem is tudom elmondani pontosan, mi az, ami tetszett benne... Volt valami alig észlelhető, kis tündérmese szál benne, ami szerethetővé tette az írásod, de az egész kissé elsietett volt.
Valamint már az elején éreztem az ’Alkonyat-hatást’, ami azután, hogy említetted, fanfictionokat is írsz, nem lepett meg.
Azért törekedjünk az egyéniségre! Hidd el, te is tudsz olyat írni, mint Stephenie, ha nem jobbat.
Valamint figyelj oda a helyesírásra is!
Sajnáltam azt is, hogy nem kaptam vissza többet a képből. =/


Anett:

Igazán jó kis történet, olyan érzés volt, mintha egy lány egyetlen átlagos napjába pillanthatnánk bele, de ez a nap végül sorsfordító lett.
A főszereplő eleinte nagyon ellenszenves, mivel semmi hálát vagy megbánást nem mutat, de hirtelen meglágyul. Ez egy kicsit éles váltás, nem értettem, mi hozta ki belőle, talán a srác maga, vagy csak mélyen belül ilyen volt, de próbálta másnak mutatni magát. Valahogy az egész romantikus szálban volt valami szenvedélyesség, mert a lány annyira nyomorultnak tűnt, és mégis pillanatok alatt képes volt beleszeretni valakibe, mintha tényleg egymásnak rendelték volna őket.
A megfogalmazásban voltak apróságok, amiken megakadt a szemem, főleg a kifejezések rossz használatán pl. a lábaim gyökeret növesztettek, összevissza leszek kuszálódva, pattantak ki a szemeim stb.
Talán tévedek, de szerintem nagy Twilight rajongó vagy, mert rengeteg momentumot éreztem abból a történetből (az indián származású srác, az unalmas kisváros, a jégen csúszó autó és a kórház, a csillivilli Volvo stb.) Ezek nem rontották el a történetet, mivel nem másoltad, csupán felhasználtad őket, és jól illettek ide...

Helena Silence:

A kép és a történet kevéssé kapcsolódik. A sztori egészen jól indul, de a főhős kissé agresszív, nem a legszimpatikusabb karakter (a fiú kissé színtelen, el van nyomva). A szerző szóválasztásán látszik, hogy mennyi idős, ugyanakkor számára idegen szavakat is belecsempészett a szövegbe. A szerelem első látásra szép gondolat, de azt részletesebben ki kellett volna bontani. Így kissé elnagyolt lett. Az állandó veszélybe kerülés, meg a majdnem autóbaleset vonal erősen hajaz az Alkonyatra, ami nem lenne baj, ha fic lenne, de önálló történetnél inkább kerülni kellene az ilyesfajta hasonlóságokat. Kevés benne a leírás, a párbeszédek pedig nem viszik előre a történetet.
A vége biztató, őszintébbnek éreztem azt a pár sort, mint az egész novellát.
Jess, még fiatal vagy, egyelőre sokkal többet kellene olvasnod, mielőtt íráshoz látsz.
Ajánlom a minőségi műveket!


Szatti:
Egyszerű és mégis olyan történet, amely olvastatja magát. Eszembe juttatta az egyik történetet a Pokoli báléjszakák könyvből. Jess, szépen vezetted elő a történetet a múltban történt eseményekkel, amelyben képet kaphattunk az ő életéről, érzéseiről és a reményt vesztettségéről, csalódásáról az élettel kapcsolatban, miszerint neki már nincsenek céljai. És akkor jön valaki, aki újra felébreszt benne valamit. Olyan volt számomra a történet, mint egy film és ezt pozitív értelemben mondom. Teljesen elképzelhető volt, és olvasóként minden részletét, jelenetét láttam magam előtt.
Visszaadta a kép hangulatát, belső tartalmát, ezt teljesen a történethez tudtam kapcsolni. Tetszett, semmi kifogásolni valót nem találtam a történetbe.
Gratulálok a munkájához!