Oldalak

2011. április 29., péntek

Püspöki Dorka pályázata




Halhatatlan szerelem


1955. június 11-e. Nem akármilyen nap volt ám ez. Az egész város összegyűlt a téren, s a helyi gazda jóvoltából nagy mulatságot rendeztek. A lányok elővették a legszebb ruháikat, az ifjak pedig azon törték a fejüket, hogyan lophatnának csókokat imádottjuktól a nagy sürgés-forgás közben. Hamarosan minden úriember arca bortól piroslott, s minden asszony tudott a legfrissebb pletykáról. Új család érkezett a kicsiny községbe. Anyám, amint tudomást szerzett a hírről, magához hívott. - Jómódú család örökösnője – kezdte a család leánytagjának jellemzését. – És állítólag csinos is. Drága édesanyám mindig szerette magát a középkorban hinni. Bármennyire is vágytam bohóckodó, fiatal társaim közé, nem volt szívem félbeszakítani a lelkes beszédet. - Adrien, örülnék, ha különös figyelemmel viseltetnél felé. Képtelenség lenne utánozni azt a parancsoló hangnemet. Kelletlenül bólintottam, magamban reménykedve, hogy nem bukkan fel ez a híres új família. Szerencsére csalódnom kellett. Ha aznap a Mead család nem teszi tiszteletét a városlakók közt, sosem ismerem meg Nora Meadet. A lány nem volt túlcicomázva, könnyedén elvegyülhetett volna köztünk, ha csak a ruházatát vesszük figyelembe. Mert különben arcáról egy szempillantás alatt leolvashattuk, mennyire nem közénk való. Sápadt bőre elütött a helyi lányok napbarnítottságától, ahogy különös, szürke, értelemmel teli szeme is. A mai napig nem láttam hozzá fogható szépséget.


- Nagyapa, mesélj tovább! – harsant fel a percekre beálló csend ellen tiltakozva Adrien legkisebb unokája, Maggie.
Az idős férfi felnevetett, s egyesével végignézett a négy leányunokán. Kis részben mindegyikükben Norat vélte viszontlátni. Annak ellenére is, hogy ezek a gyermekek nem kötődtek az ötven éve megismert leányhoz.
- Azonnal, Maggie – szalutált a férfi, aztán összekulcsolta ujjait, s újra felidézte azt a döbbenetet, ami akkor fogta el, mikor megpillantotta élete szerelmét.


A Mead család többi tagja ellenszenvvel viseltetett a mi szerény kis összejövetelünk ellen, de ezt már csak később anyámtól tudtam meg. Akkor és ott túlontúl elkápráztatott a földöntúli szépség, ami a lányból áradt. Még a vak is észrevette volna rajtam, mennyire tetszik a jövevény. Hamarosan gúnyolódni is kezdtek rajtam a barátaim, és addig nyaggattak, míg meg nem ígértem, hogy egy kínálkozó alkalommal megszólítom Norat. Nem mertem bevallani senkinek, hogy remegett a gyomrom, mikor eljött ez a lehetőség. - Ms. Mead – köszörültem meg a torkom, s nagy bátran közelebb léptem hozzá. - Ó, jó napot! – mosolyodott el a lány, mire, ha lehet, még inkább elbizonytalanodott a hangom. - Talán… a… tánc… következő…izé… - Igen – vágta rá az értelmetlen felkérésre. Teljesen megdöbbentem. Miért nem nevet ki? – kérdeztem gondolatban. - Igen? – kérdeztem vissza kissé idétlenül. - Szívesen táncolok önnel, Mr… - King. Adrien King – hajoltam meg jobb híján. - Mr. King – biccentett a lány, majd kezét az enyémbe helyezte, s hagyta, hogy a városlakók közé vezessem. Kiválóan táncolt, de hát nem is számítottam másra. Nekem csak a tánc közepén jutott eszembe, eddig fogalmam sem volt a lépések sorrendjéről. Ám erről a tényről úgy megfeledkeztem Nora közelében, hogy kiderült, mégiscsak ragadt rám valami az évek során. - A lába ügyesebben jár, mint a szája, Mr. King. Szinte kábult voltam, míg szólt a zene. De ezután már hamar összebarátkoztunk Noraval. A mulatság után - bár mindkettőnk szülei ellenezték - szinte mindennap találkoztunk. Azért használok többes számot a szülőket illetően, mert ekkorra már anyám véleménye is megváltozott. Azt mondta, semmi kedve rokonságba kerülni egy ilyen fennhéjázó családdal. De hiába az ő ellenszenve, én már nem bírtam meglenni Nora nélkül. Gyakran kísértem egészen a szomszéd faluig, ahol a bátyja élt. Eközben pedig rengeteget beszélgettünk. A világról, az életről, mindarról, amit megtapasztaltunk.


- Szerelmesek lettetek egymásba, nagypapa? – szakította félbe Adrient egy vékony hang, ami a tizenhat éves Susantől származott.
- Azt hiszem, már akkor, mikor először megpillantottuk egymást.
- Ne szakítsd félbe, Susan! – fedte meg húgát a legidősebb lány, Margaret. – Meséld csak tovább! – pillantott aztán nagyapjára kérlelő szemekkel.
Adrien bólintott.


Tehát, ahogy mondtam, egyre több időt töltöttünk együtt. Egy nap azonban, Nora anyja nyitott ajtót, s tájékoztatott, hogy Nora már elment egy másik úriember társaságában. Csodálkoztam, aztán mérges lettem. Kétségek közt hánykódtam. Vajon Nora hazudott? Vagy az anyja? Vagy csak egy rokont vezet körbe a lány? Mindenesetre aznap hazamentem, másnap pedig nem mentem a lány elé. Harmadnap ő jött el hozzám. Nem titkolom, ebben reménykedtem. - Nem jöttél reggel – mosolygott rám a küszöbről az életvidám leányzó. A szívem megtelt melegséggel, ha csak rápillantottam. Gyönyörű volt, mint minden egyes nap. Fel nem tudtam fogni, hogy ez az angyal miért szánt meg engem. - Tegnap találtál más társaságot, gondoltam ma is vele tartasz – hiába is próbáltam leplezni a sértődöttségemet. Erre ő felnevetett. Olyan csilingelő nevetése volt, hogy a természet kivirult körülötte. - Nagyapám kétségkívül jó társaság, de nem bírja a hosszú sétákat. - Ó – többet is nem tudtam kinyögni. - Talán féltékeny, Mr. King?- incselkedett Nora, aztán választ sem várva, leszaladt a lépcsőn, hátrakiáltva, miszerint én vagyok a fogó. Ezentúl még elválaszthatatlanabbak lettünk. Majd három hónapon át minden nap szakítottunk időt egymásra. Ismertük a másik minden szokását, rezdülését és hóbortját. Kezdtem megelégelni azonban, hogy csak barátok vagyunk. Meg akartam kérni a kezét. Ő akkor tizennyolc volt, én meg huszonkettő. Igent mondott.


- Jaj, de romantikus, papa! – sikoltott fel Maggie. – Ez olyan, akár a mesében. És boldogan éltetek, míg… nagyi meg nem halt?
- Maggie, te ütődött – kiáltott fel Susan. – Nagyit nem is Norának hívták.
A kislány megszeppenve bámult Adrienre.
- De hát akkor?
- Nora sajnos meggondolta magát – sóhajtott fel a férfi, s hirtelen nagyon öregnek érezte magát. – Egy héttel az esküvő előtt eltűnt. Soha többé nem hallottam róla.
Adrien sem szeretett hazudni az unokáinak, de még túl kicsinek ítélte őket ahhoz, hogy megosszon velük minden részletet. Higgyenek inkább a tündérmesékben, minthogy ily korán megismerjék az ostoba felfogást, amit a szűklátókörű, pénzhajhász emberek hirdettek akkor és még most is.
- Papa! – kiáltott fel Maggie. – Holnap is mesélsz? – kérdezte azonnal megfeledkezve a mai történet szomorú végéről.
- Igen. Ha most lefekszel – egyezkedett Adrien.
Maggie komoly arccal mérlegelte lehetőségeit, aztán végül vigyorogva bólintott, s magával húzva két testvérét, kiment a szobából.
Margaret egyedül maradt nagyapjával.
- Mi történt igazából? – lepte meg Adrient a kérdéssel.
- Igazából?
- Nem vagyok olyan kicsi, mint Maggie, nagyapa. Tudom, hogy Nora nem gondolta volna meg magát.
Adrien pár pillanatig letaglózva figyelte az értelmet, mely megcsillant kis unokája szemében. Hihetetlen, csóválta a fejét.
- Tényleg nem…


Nora igent mondott az ajánlatomra. Boldog volt, akárcsak én. Aztán eljött a bemutatás ideje. Természetesen mindketten találkoztunk már egymás szüleivel, ám ez most más volt. Most, mint menyasszonyt és vőlegényt kellett elfogadniuk minket. Az enyémeknek még úgy, ahogy sikerült is. Nem örültek túlzottan, mert közben még jobban elmérgesedett a helyzet köztük és Nora szülei közt, de beleegyeztek a frigybe. Ám a neheze még hátravolt. Mindketten rettegtünk a másik család véleményétől. Joggal. Nora apja kedvesen fogadott, de tudtuk jól, hogy nem ő dönt. A családfő alatt, ebben a családban, Nora anyját kellett érteni. Ő pedig leginkább egy kitörni készülő viharra emlékeztetett. Amint beléptem hozzá kézen fogva leányával, őrjöngeni kezdett. El sem kellett mondanunk a terveinket, ő már üvöltözött, miszerint nem hagyja, hogy egyetlen lánya egy ilyen nincstelen semmirekellőhöz menjen, mint én. Nem esett szó a családomról. Csupán a vagyon hiánya miatt döntött ellenem. Kérleltük, könyörögtünk, fenyegetőztünk, de semmi sem használt. Nora akkor otthon maradt, én pedig eljöttem. De tudtuk, hogy ennek még nincs vége. Aznap éjjel sírva, lóháton jött el az ablakom alá. Akár egy romantikus regényben, gondolhatnád. Ám ott sosem írják le, mily fájdalmas búcsút venni a helytől, ahol az ember felnőtt. Az emberektől, akik vigyáztak rá. És a szülőktől, akik bármennyi gyötrelmet is okoztak, mégiscsak hozzánk tartoztak. Akkor éjjel mindketten szakítottunk a múltunkkal. Közösen indultunk egy új élet felé, amiről még semmit sem tudtunk. Két nap alatt elég messze jutottunk, egy nagyvárosba, ahol egy apró lakást béreltünk. A végtelen szomorúság, ami végigkísért minket az úton, kezdett elmúlni, s helyét a szabadság és szerelem mindent elsöprő boldogsága vette át. Az a két hónapot, míg Norával kettesben éltünk az esküvőnket tervezgetve, életem leggyönyörűbb korszakaként éltem meg.


- Mi történt? – szakította ki merengéséből Margaret a nagyapját.


Nora ágynak esett. Betegsége fájdalmas, de gyors lefolyású volt. Az orvosok nem tudtak tenni érte semmit. Két rövid hét alatt magányosan hagyott. Nem tudtam, mihez kezdjek, s bevallom, nem is akartam kezdeni semmihez. Majd négy hónapig csak ittam, lassan felőrölve a józan eszem. Addig csináltam, míg el nem fogyott az összes pénzem. Aztán az utcára raktak. Nem maradt semmim. Erről később kevesen tudtak. Egyetlen esélyem maradt. Hazamentem. Anyám szívélyesen fogadott. Elmondta, mennyit kerestek minket. S hogy hallottak Nora haláláról. A másik családról nem mondtak semmit. Talán a lelkiismeretem unszolására, de amint elég erősnek éreztem magam hozzá, meglátogattam a gyászoló családot. Más fogadott, mint amit vártam. Nem dobtak ki a házból. Sőt. Maga Nora anyja nyitott nekem ajtót, s tessékelt be a nappaliba. Leültetett, merengő tekintettel helyet foglalt velem szemben, majd belekezdett: - Nem hibáztatom, Adrien. – Ez lepett meg a legjobban, hisz pont arra számítottam. – Nagyrészt az én hibám Nora halála. – Összefacsarodott szívvel hallgattam, de nem vetettem véget az önkínzásnak. – Nora szerette magát. A helyében én is megtettem volna mindent… - Boldogan ment el. Tudtam, igazából csak ebben szeretett volna biztos lenni. Hálásan búcsúzott el, szinte a vejének tekintve. Attól fogva könnyebb volt elfogadnom Nora halálát. Valamit felszabadított bennem az a szigorú asszony. Elfogadta a szerelmünket.


Csönd követte a történetet. Margaret nem akarta megzavarni nagyapját, aki jól láthatóan még mindig az emlékeibe merült. Aztán, mikor üveges tekintete elevenné vált, megkérdezte, amit leginkább érdekelte:
- Papa, szeretted a nagymamát?
- Igen – felelt őszintén Adrien. – Jó asszony volt.
- De nem Nora.
Adrien elmosolyodott.
- Nem Nora.
- És papa? Mondott valamit Nora, mielőtt meghalt?
Adrien bólintott, s egy pillanatra ismét huszonéves volt, az ágy mellett térdelt, kezében a szeretett asszony apró ujjaival.
- A szerelem halhatatlan, Adrien. Ha majd újra találkozunk, ő még mindig ott lesz velünk.

2011. április 24., vasárnap

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok Minden Kedves Olvasómnak!

2011. április 22., péntek

Az új szomszéd


áá, mit találtam ;D


Az új szomszéd


Az idén már a harmadik, toltam bosszankodva a homlokomra a drótkeretes szemüveget, miközben az ablakon keresztül az újdonsült szomszédomat figyeltem, ahogy hatalmas dobozokat cipelt a házába.
Hányadika is van? A falinaptárhoz léptem, aminek nagy részét a fűben vidáman kergetőző kiscicák foglaltak el. Hát ez tavalyi, állapítottam meg döbbenten. Visszabaktattam az irodámba és felvettem a mobilomat az asztalról.
Július negyedike, vágta szemtelenül a képembe. Lehetetlen, ráztam meg a fejem.
Ebben a pillanatban kopogtak.
- Azonnal megyek Jolly – kiáltottam ki és az ajtóhoz indultam, közben rázogattam a telefont, hátha csak elromlott a… dátumkijelzője.
Az ajtó előtt ott állt Jolly Foster, a bejárónőm és jelenleg az egyetlen esélyem, hogy megtudjam az igazi dátumot.
- Hányadika van ma Jolly? – rohantam le azonnal a kérdéssel üdvözlés helyett.
Az ötvenes éveiben járó hölgy felvonta a szemöldökét, majd rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Ma van a függetlenség napja… hát nem látta az újságot? Tűzijáték is lesz, meg… – fecsegett vidáman a nő.
- Az lehetetlen – vágtam közbe.
- Tudja Ms. Tyler, nem csodálkozom, hogy fogalma sincs a dátumról. Maga valahogy nem tűnik amerikainak, de ne vegye sértésnek… - tartotta fel két húsos kacsóját Jolly, aztán betüremkedett mellettem a házba, én pedig követtem.
- Mit csináltam én az elmúlt két hónapban? – kérdeztem kétségbeesetten, figyelmen kívül hagyva a nő megjegyzését.
- Írt, természetesen – vonta meg a vállát a házvezetőnő, aztán lepakolta a konyhába a vásárolt élelmiszereket.
Hát ez… lehetséges, ismertem be kelletlenül. Mivel Jolly vásárolt helyettem, főzött és takarított, érthető, hogy megfeledkeztem a napokról. Azaz a hónapokról…
Ó, te jó ég! – rogytam le az egyik kényelmes bőrhuzatos fotelba.
Másra se emlékszem az elmúlt két hónapból, csak a regényem szereplőire és a folyamatos virrasztásra a villogó kurzor mellett, ami újra és újra szavakat követelt.
Mint egy eszelős rontottam ki a házból, s csak egy hajszálon múlt, hogy nem estem hasra.
Az új szomszéd megfagyott a mozdulata közben, amint épp egy újabb dobozt emelt ki a terepjárója hátuljából.
- Oh, bocs – pirultam el átkozva hófehér bőrömet.
A napfény miatt van. Vagyis annak hiányától, jutott eszembe. Ez is az én hibám. Valahogy annyira hihetetlennek tűnt, hogy két hónapig csak az irodám négy falát láttam.
- Maga itt lakik? – mutatott az összeépített házra az idegen.
- Őőő… igen. Szomszédok vagyunk. Connie Tyler – nyújtottam kezet közelebb lépve hozzá.
Nem is rossz, mértem végig. Farmer és bőrdzseki, igazi rosszfiú. A kócos barna haj és sebhelyes száj csak megerősítette az első benyomásomat.
- Zane Reed – viszonozta a kézfogást. – Nem tudtam, hogy van szomszédom… - simított aztán végig az állán elgondolkozva. – Nem nagyon bújt elő eddig.
Idegesen lesimítottam a szénakazalként égnek meredező hajtincseimet.
- Öhm, hát igen tudja a határidők, meg ilyenek.
- Milyen határidők? – kérdezte a férfi érzéki hangján, amivel kicsit össze is zavart.
- Ó, tudja, könyveket írok – nevettem fel idétlenül.
- Értem – mosolyodott el a férfi, mire majdnem elfolytam a betonon.
Hát ilyen eszméletlenül férfias és édes mosolyt, még a regényeimben sem tudtam volna élethűen leírni.
- Akkor én most… izé…
- Megy az ünnepségre? – próbált meg segíteni a férfi.
- Ó, nem. Az nem nekem való – ráztam meg a fejem. – Visszamegyek inkább a házba – böktem ki aztán.
Gratulálok, ennél idiótábbnak már nem is tűnhetnél. Gyorsan sarkon fordultam és szapora léptekkel bementem.
Jolly megint csak rosszallóan rázta a fejét, de most ajkán mintha gúnyos mosolyt ült volna.
- Van egy új szomszédom – vontam vállat mosolyt erőltetve az ajkamra.
- Ja, igen… már vagy két hónapja.
- Hogy mi? – hökkentem meg.
- Igen, Connie, drága. Mr. Reed már két hónapja az ikerház másik felében él.
- Ó, értem – motyogtam. – Hát akkor érthető, hogy teljesen bolondnak néz.
- Szerintem tetszett neki…
- Az, hogy idétlenül dadogtam és úgy viselkedtem, mint egy elmeháborodott plusz azt sem tudtam, hogy már két hónapja itt él?
Hát… nem valószínű, hogy a „tetszünk egymásnak” helyzet áll fenn. Pedig nem tagadhattam, hogy vonzónak találtam a férfit… nem is kicsit.
- Mosolygott maga után.
- Tényleg? – sikkantottam fel, aztán gyorsan beharaptam a számat. – Úgy értem… biztosan csak nevetett rajtam.
Jolly megvonta a vállát, aztán elővette a porszívót és takarítani kezdte a nappalit. Lehetséges, hogy ő is csinosnak talált? – töprengtem a házvezetőnő szavain. De hiszen olyan kínos volt az egész jelenet. Mit gondolhat rólam? Azt, hogy elfoglalt írónő vagyok, szedtem össze magam.
Ösztönösen a dolgozószoba felé vettem az irányt, de meglepve állapítottam meg, hogy az ajtó be van zárva.
- Jolly – kiabáltam túl a porszívó zaját. – Bezárta az irodámat?
- Nem hallom – mutogatott a nő, közben a fejét rázta, pedig tudtam, hogy pontosan értette a kérdést.
Bosszankodva feltrappoltam a lépcsőn és a hálószobámban ledőltem az ágyamra. Azonnal lecsukódtak a szemeim. Mióta nem aludtam ebben az ágyban? Már jó ideje. A dolgozószobában lévő kanapé tökéletesen megfelelt a célra… eddig.
Bármennyire is tiltakoztam ellene, pár perc múlva elaludtam. És legnagyobb meglepetésemre álmomban Zane kopogott az ajtómon.
- Connie – szólított meg, mikor beengedtem.
Igaz, az emlékeim nem tudták pontosan visszaadni azt az ellenállhatatlan férfias kisugárzást, de még így is beleremegtem a hangjába.
- Connie – mondta ismét, aztán végigsimított az arcomon.
- Zane – suttogtam.
Aztán egy hatalmas dörrenés hallatszott. Nem volt ínyemre kinyitni a szememet és megnézni mi volt az. Biztosan a tűzijáték, jutott eszembe. Aztán halkabb dörömbölés, majd megint a nevemet hallottam.
Tágra nyílt szemmel felültem az ágyban. Oldalra pillantottam és elállt a lélegzetem. Az erkélyemen Zane Reed állt teljes életnagyságban és az üvegen kopogtatott. Gondolom ő szólongatott, hogy felébresszen.
Uh, remélem, nem tud szájról olvasni, pirultam bele a még szemem előtt lebegő álom emlékébe.
De mi a fenét keres itt? – keltem fel kótyagosan.
Zane még mindig türelmetlenül dörömbölt.
- Eresszen be! – mondta, mikor ott álltam az ajtó előtt.
Kinyitottam az erkély üvegajtaját, mire Zane azonnal megfogta a vállam, hátratolt és visszazárta az ajtót.
- Hogy került ide? – kérdeztem összezavarodva.
- Átmásztam. Mondja Connie… gyakran álmodik velem? – mosolyodott el egy pillanatra, de szerencsére nem várta meg a választ. – Figyelj ide! – fogta meg az arcomat, mikor a szemem sarkából látott mozgás felé akartam fordulni. – Van autód? – váltott tegezésre.
- Nincs.
- A fenébe! – toppantott egyet.
- Mi folyik itt? – szedtem végre össze a gondolataimat.
- El kell tűnnünk innen – húzott ki maga után a hálószobámból.
- Na de… várj! - torpantam meg. – Hát ez meg ki? – néztem vissza az ajtóból.
Az erkélyablakban már egy nagydarab, kopasz férfi állt és éppen arra készült, hogy betörje azt.
- Hé, mit csinál? – kiáltottam rá, miután nagy csörömpölés kíséretében meg is tette.
A férfi nem válaszolt, csak fürgén megindult felém. Inkább izmosnak tűnt, mint hájasnak, úgyhogy jobbnak láttam követni Zane-t. Azonkívül a férfi kezében kétségtelenül egy fegyver volt. A dörrenés, jutott eszembe, miközben kettesével vettem a lépcsőfokokat. Nem a tűzijáték volt!
- Rád lőtt? – kérdeztem döbbenten.
- Nem túl barátságos – feszegette a hátsó ajtómat a férfi.
Jolly dúdolva törölgetett a konyhában, észre sem vette a felfordulást, ahogyan a mellette elszáguldó hatalmas óriást sem.
- Ki ez?
Zane feltépte az ajtót és már kint is voltunk az udvaron.
- Ne most – szólt rám, mikor újabb kérdésre nyílt a szám.
Végigfutottunk az elhanyagolt gyepen, miközben azon törtem a fejem nem csak álmodom-e ezt az egészet. A férfi áthúzott a kertek közötti kis rejtekajtón. Hát nem álmodom, feleltem magamnak, mikor a hátam Zane kertjét az enyémtől elválasztó vastag fakerítésnek nyomódott.
- Van egy motorom – szólaltam meg lihegve.
- Ezt miért nem mondtad előbb? – túrt bele idegesen a hajába a férfi.
- Autót kérdeztél…
Zane úgy nézett rám, mintha nem lenne biztos benne, hogy épelméjű vagyok.
- Tudod vezetni is?
- Hát mi másért lenne…
Bár elég régen nem vezettem, ki tudja megy-e még. Utoljára fél éve használtam. Mindig is vonzódtam a nagymotorokhoz, így hát az első adandó alkalommal, mikor volt rá pénzem, vettem egyet. Imádtam száguldozni vele, mostanában azonban túlságosan lekötött az írás. Eszembe sem jutott.
- Jó, akkor most visszalopódzunk a garázshoz.
- Ki ez? – kérdeztem újra, mikor a kopasz férfi elhaladt a kerítés túloldalán.
Zane lehajolt és úgy futott a kerítés mentén, egészen a közös garázsig.
- Te ki vagy? – kérdeztem, mikor láttam, milyen könnyedén töri fel a garázs zárját.
Minden megfordult már a fejemben. Tolvaj, rendőr, maffiatag, titkos ügynök…
- Vedd a sisakot! – utasított, miközben gyanakvóan megszemlélte a hatalmas gyorsasági motort. – Biztosan tudod ezt vezetni?
Elmosolyodtam a kételkedésén. Bólintottam és felvettem a koromfekete sisakot. Jó érzés volt újra magam alatt érezni azt a kétszáz lóerőt, ami mindig is úgy vonzott.
- Szállj fel! – szóltam a férfira, aki vonakodva, de felült mögém.
Átkarolta a derekamat, talán kicsit szorosabban is, mint kellett volna. Felnevettem, ahogy a motor felbőgött alattam. Istenem, de hiányzott ez a kis izgalom.
Kihajtottam a nyitott garázsajtón, de nem jutottam messzire, ott ugyanis a nagy izomagyú barátunk várt minket. Elütni azért nem akartam, így hát engedelmesen leállítottam a motort. Különben is, a karja már az enyémet szorította és mit ne mondjak, eléggé berezeltem.
- Megvagy Reed! – szólalt meg reszelős hangján az izomkolosszus.
Zane leszállt mögülem és lefejtette a férfi kezét az enyémről.
- A nő hadd menjen!
- Nem, nem, nem. Szeretnék elszórakozni a barátnőddel – villantotta rám pár rohadt fogát.
- Pedig már úgy vágytam egy kis motorozásra…
Levettem a sisakot a fejemről és kérdőn néztem Zane-re, aki látszólag mérgesen vállat vont.
- Gyerünk befelé – rántott le az ülésről a bőrnyakú.
- Áú – sikkantottam fel a durvaságra. – Héj… ezekkel írom a könyveimet. Jobb lenne, ha nem mennének tönkre.
Magam sem tudtam honnan ez a hirtelen jött bátorság. Szerencsére a férfi eléggé meghökkent ahhoz, hogy elengedjen. Betuszkolt minket Zane házába, majd bezárta az ajtót.
Tipikus agglegénylakás, semmi különleges, néztem körül. Fogadok, hogy a hűtő sörrel van tele, a szekrényekben meg nincs semmi élelmiszer.
- Az emeletre – utasított a férfi.
Ellenkezés nélkül felmentünk Zane hálószobájába. Azt hiszem ekkor törhetett rám az első pánikroham. Azt sem tudom kik ezek az emberek és ez nem egy regény, ami mindig happy end-del végződik.
- Én… izé… jobb lenne, ha elmennék – dadogtam.
- Igen, én is ezt mondom. Úgysem tud semmit.
A nagydarab fickó felröhögött, aztán nemet intett a fejével. Bezárta a hálószobaajtót is.
- Akkor avassuk be – vett elő egy kötelet az ágyon heverő hátizsákból. – Ez a szemét itt zsaru – mutatott Zane-re. – És mocskosul átverte a főnököt.
- Jaj, Gail, hogy is gondolhattam, hogy ez a te fejedből pattant ki. Szóval a főnök irányít a dutyiból – nevetett fel gúnyosan Zane, amit nem igazán értettem.
Nem az a lényeg, hogy ne bosszantsuk fel? De legalább megtudtam mivel foglalkozik Zane. Rendőr. És lecsukatta ennek az észlénynek a főnökét, aki valószínűleg bosszút akar állni rajta.
- És mit kell tenned? Megkötözöl és elviszed az összes értékes baseball-kártyám? – hergelte tovább Zane a férfit.
- Azt mondta ne öljelek meg, de a Jake-aktát csórjam el.
Zane összeszorította a száját mérgében, de gondolom tudta, hogy nincs esélye közelharcban, főleg mivel Gail még egy pisztollyal is fel van szerelkezve.
- Vidd csak! Mindenkinek van egy másolata az őrsön – vont vállat.
Idegesen figyeltem, ahogy a nagy maffiózó kinézetű férfi feje elvörösödik, végül aztán megint felnevet.
- Nem tudsz átverni. És most gyerünk. Öleld át a csajt!
Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy a férfi pisztolyt fog Zane-re. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Zane köré fontam a karjaimat és próbáltam figyelmen kívül hagyni az illatát.
- Ó… úgy látszik a tyúkod bevállalós – nevetett, majd körénk tekerte a kötelet.
Szorosan összepasszírozva kellett állnunk, hogy fel ne boruljunk. Az egész felsőtestünk és a combunk összesimult. A térdeinket is összekötötte, így elég volt egy mozdulat, hogy elveszítsük az egyensúlyunkat. Mibe keveredtem? – néztem kétségbeesetten a szomszédomra.
- Már rég ki akartam ezt próbálni – újságolta Gail, miközben rátekerte Zane kezeire a kötelet, majd szorosan rákötötte a derekamra, úgy, hogy Zane kénytelen legyen a fenekemen matatni.
Aztán az én csuklóimat is összekötözte Zane hátán. Végül mindkettőnk szájára egy nagy, szürke ragasztót tapasztott. Felnéztem a férfi szemébe és látszott, hogy ő sincs oda a helyzetért.
Gail kotorászni kezdett a fiókokban, míg egy vastag sárga mappát nem talált és elégedetten elrakta a táskájába. Búcsúzásként még taszított egyet rajtunk, úgy, hogy pont az ágyra zuhantunk.
- Jó szórakozást! – mondta, aztán ott hagyott minket, nevetése azonban még kintről is hallatszott.
Nem volt épp kényelmes póz, amiben leérkeztünk, így megpróbáltunk változtatni. Végül az lett az eredménye, hogy tehetetlenül Zane mellkasán feküdtem, közben az ő kezei még mindig a hátsó fertályomat tartották. Szerencsére a lábainkat nagyjából tudtuk használni. Zane feltornázta magát néhány párnára, hogy jobban lásson.
Nem mondom érdekes ismerkedési forma. Egy napja ismerem, és most fekszem az ölében, miközben ő a fenekemet fogja és meg vagyunk kötözve.
A férfi halk nyögésére kaptam fel a fejemet. Ő is a tekintetemet kereste épp. Megrázta a fejét és egy mozdulattal maga alá gyűrt, úgy, hogy meg sem tudtam mozdulni. Elégedetlenül nyöszörögtem és próbáltam kikászálódni alóla, de térdeivel lefogta a lábaimat. Figyelmeztető pillantást vetett rám, majd hirtelen lehajolt és a nyakamhoz szorította a száján lévő ragasztószalagot. Tágra nyílt szemmel tűrtem, hogy szépen lassan hozzádörzsölve a bőrömhöz, leszedje magáról. A bőröm bizsergését ismét próbáltam másra fogni.
- Végre – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mikor sikerült. – Isteni illatod van!
Én még mindig nem tudtam beszélni és ezt egy pillantással jeleztem is, mire Zane szemtelenül elvigyorodott. Talán nem kellett volna, gondoltam, mikor Zane a saját szájával próbálta meg leszedni a ragasztót.
Lehet, hogy a szoros kötelek, vagy a kiélesedett érzékeink miatt, de amikor a számról lekerült a ragasztó, Zane nem távolodott el. Szemei elsötétültek a vágytól, engem pedig elöntött a forróság.
Vadul nekiestünk egymásnak. Zane szája az enyémre tapadt és szinte megfosztott az így is nehezen szerzett levegőtől, de nem bántam. Sosem éreztem még ilyen izzást… mintha belülről égnék. Viszonoztam a csókját, míg csak…
Meg nem szólalt egy mobil.
Zane káromkodott egy sort, aztán megint magára húzott és ketten együtt elkúsztunk az éjjeli szekrényéig. Szerencsére a túloldalon várakozó elég kitartónak bizonyult.
Ismét fordultunk, s most egymást mellé kerültünk. Zane így könnyen elérhette a mobilt, vakon felvette és kihangosította.
- Zane, ott vagy? – kérdezte egy férfihang.
- Cal – kiáltotta a férfi. – Itthon vagyok. Összekötözve a… szomszédommal.
Így kimondva elég nevetségesnek látszott. De örültem, hogy most nem velem foglalkozik, hanem azzal a bizonyos Callel, aki gondolom a munkatársa volt, így legalább megpróbálhattam lenyugtatni magam. Csak a közelség tette. Ám bizsergő ajkaimnak nem tudtam parancsolni. Folytatást követeltek.
- Igen. Nem kell, megoldjuk – ezzel letette.
Mivel nem figyeltem, a kérdést sem hallottam, de Zane arckifejezésétől gyanakodni kezdtem.
- Remélem ez nem arra volt a válasz, hogy jöjjenek-e segíteni – jegyeztem meg.
- De. Pont arra – vigyorgott a férfi.
- Megőrültél? Egész nap így akarsz itt feküdni?
- Ó, szerintem ki fogunk szabadulni. Csak kell egy kis ösztönzés.
- És mi van azzal a fickóval?
- Elkapták nem messze innen. Ő is megy a főnöke után.
- De…
Zane elhallgatott egyetlen pillantással. Nem vallottam be, mennyire megkönnyebbültem ettől a hírtől.
- Túl sokat beszélsz – szólt rám. – Inkább csókolj meg!
Makacsul kerültem a tekintetét és úgy tettem, mintha nem érezném, hogy a gyomrom összeugrik az izgalomtól.
- Hm… na, jó. Ha akarod, beszélgethetünk is – ajánlotta Zane. – Bár akkor nem biztosíthatom, hogy kiszabadulunk.
- Figyelj ide Mr. Akárki! Nem is ismerlek. Miattad belekeveredtem egy rendőrségi ügybe.
- Legalább csináltál valamit.
- Ezt hogy érted?
- Hogy értem? Teljesen eltemetkeztél a munkádban. Két hónapig a színedet sem láttam. Már azon gondolkoztam ledöntöm a válaszfalat a házunk között, mert valószínűleg senki nem él ott. Valószínűleg észre sem vetted volna.
- Ez nem igaz.
- Biztos? – vonta fel a szemöldökét Zane.
Elkaptam a pillantásomat az ajkairól és inkább arra koncentráltam, hogy dühösnek tűnjek. Viszont nagyon érdekesnek bizonyult az az apró kis vágás a felső ajka sarkában. Vajon hol szerezte?
- A sógorom – mondta egyszer csak a férfi.
- Tessék? – ráztam meg a fejem, mert azt hittem elkalandoztam és ezért nem hallottam valamit.
- Ő ütött meg. Felszakadt a bőröm és nem gyógyult be rendesen – magyarázta, mire leesett, hogy a sebhelyről beszél.
Ennyire feltűnő, hogy azt nézem?
- Azt hitte, hogy a húgommal járok – nevetett fel a férfi. – Aztán, amikor megtudta, hogy a bátyja vagyok, felajánlotta, hogy megüthetem.
- Mire te?
- Természetesen nem ütöttem meg.
Elmosolyodtam.
- Gyönyörű mosolyod van – mondta Zane, aztán ismét fölém kerekedett. – Belehalok, ha nem csókolhatom meg.
- Mire vársz? – kérdeztem szenvedélytől fátyolos hangon.
Hihetetlen mire képes ez a férfi egyetlen pillantással, vagy csókkal. Teljesen elvesztem az ízében. Most az sem zavart, hogy elég nehéz volt, sőt. Élveztem, hogy egy izmos férfitestet érezhetek magamon. Újra elmosolyodtam.
- Mi az? – szakította el egy pillanatra az ajkait az enyémektől Zane.
- Azt hiszem tényleg jobb lesz lebontani azt a falat.
A férfi felnevetett, majd ismét megcsókolt. Két pillanattal később a kezei már szabadon simítottak végig a hátamon.
- Oldozz el! – kértem.
- Hm… nem is tudom. Lehet, megtartalak így – mondta, aztán nevetve kioldozta a háta mögött a kötelet.
Az első dolgunk - miután Zane mellém gördült és a szakadt köteleket is ledobáltuk az ágyról - az volt, hogy összekulcsoltuk az ujjainkat és mélyen egymás szemébe néztünk.
Az új szomszéd állandó helyet kapott a szívemben alig pár óra alatt, ezt már ebben a pillanatban tudtam.
Megfogadtam magamnak és később neki is meg kellett: soha többet nem hagyom, hogy betemessen a munka, s mellettem elszaladjanak a napok, hónapok... az életem. Annyi izgalmas kaland van a világban, és arra, hogy ezeket hiba lenne elszalasztani, nem más döbbentett rá, mint az „új” szomszédom.

2011. április 11., hétfő

Rose Woods - Büszkeség




Rose Woods – Büszkeség

(novella)

Jane Austen novellapályázat


„Nyugodtan nevezheti szemtelenségnek, nagyon keveset különbözött attól. A tény az, hogy ön megunta az udvariaskodást, a hódolatot, a tüntető figyelmet. Megcsömörlött az olyan nőktől, akiknek minden szavát, gondolatát és pillantását csak az diktálta, hogy önnek tessenek. Én felráztam önt, és érdekelni kezdtem, mert annyira más voltam, mint a többiek. Ha nem lenne valójában szeretetre méltó természete, akkor meggyűlölt volna modoromért; de bármennyire igyekezett is álcázni magát, érzésben mindig nemes volt és igazságos, s lelke mélyén megvetette azokat, akik olyan állhatatosan igyekeztek kedvében járni. Látja, ön helyett én adtam magyarázatot, és mindent tekintetbe véve, nem is látszik ez ésszerűtlennek. Hiszen annyi bizonyos, hogy nem tudott semmilyen jó tulajdonságomról – de erre senki sem gondol, amikor beleszeret valakibe.”
Jane Austen: Büszkeség és balítélet (Elisabeth Darcynak)



Liam őrjöngve hagyta maga mögött a kilométereket, egyiket a másik után. Az ország másik végében tartózkodott épp, mikor megkapta nagynénje kétségbeesett üzenetét. A húga arra készült, hogy férjhez menjen, szándéka szerint családja tudta nélkül. Ám szemfüles szolgálólányának köszönhetően féltve őrzött titka kiderült, s pártfogójuk – rég halott édesapjuk nővére –, üzenetet küldött Liamnek, aki húga gyámjaként egyedüli volt, ki képes lehetett a frigy megakadályozására. Csak érjen oda időben.
Liam családja volt Greenshire grófság ura. Apja halála után a nagynénjük, a húga és ő örököltek a környéken mindent. És most Célia arra készült, hogy a saját részét veszélyeztesse egy rangon aluli házasság révén.
De nem csak a hozománya volt veszélyben, hanem a becsülete is. Még ha neki sikerül is megakadályoznia a nem kívánt házasságot, ha a terve nyilvánosságra kerül, az emberek suttogni kezdenek, és Célia elveszíti a lehetőségét egy megfelelő partinak. Holott neki kötelessége volt gondoskodni róla, hogy a lány férjhez menjen egy jószívű, gondoskodó emberhez, aki nem mellesleg kellő vagyonnal rendelkezik, és elég körültekintően bánik majd a felesége pénzével is.
Ismerte a családot, amelynek a testvére oly botor módon a tagja készült lenni. Egykor gyakori vendég volt náluk. Elszegényedett nemesek voltak. Az úr, James Monroe, tekintélyes vagyont örökölt ugyan, de kétes befektetései és szerencsejáték szenvedélye hamar segítettek neki a pénz nyakára hágni.
Az asszony, Charlotte, szintén gazdag család sarja, ám az ő öröksége is a férjéé sorsára jutott. Kétségbeesetten igyekezett fenntartani a látszatot, fennhéjázó, büszke viselkedésével takargatva nyilvánvaló szegénységüket. Mintha a családi kúrián málladozó vakolatot, vagy a pénztelenség egyéb nyomait elfedhette volna az, hogy olyan magasan hordta az orrát.
A fiuk, Henry, egészen biztosan úgy gondolta, hogy így oldja meg a családja gondjait. Elcsábít és feleségül vesz egy gazdag lányt. Hát, ő majd megmutatja, hogy milyen fából is faragták. Aki a húgát akarja kihasználni, annak vele gyűlik meg a baja. Vagy ne legyen Greenshire ura.



Marguerite felemelkedett a veteményesből, mikor meghallotta a dübögést. Minden jel szerint egy lovas közeledett. Ki lehet az vajon? Csodálkozva ismerte fel az érkezőben a grófság örökösét.
Liam nem volt mindig a megközelíthetetlen földesúr. Valamikor „csak” Liam volt, a szomszéd birtokról, akivel gyermekkorukban együtt játszottak a folyóparton.
Jó rég látta már. Azóta ugyancsak megnőtt, és megférfiasodott. Persze ő sem volt már az a nyeszlett, szeplős kislány, akit az arcát borító pöttyök miatt szamócának csúfoltak a környékbeli gyerekek.
De Marguerite jól látta még ebből a távolságból is, hogy barna, hullámos haja, zöld szeme, magas, nyúlánk termete még mindig a régi. És az öröm is, amit ő érzett, mikor hosszú évek után meglátta.
Önkéntelenül lendült üdvözlésre a keze, de a mozdulat félbe maradt, mikor Liam lassítás nélkül vágtatott el mellette, a végkimerülésbe üldözve csatakos lovát, pillantásra sem méltatva az út szélén ácsorgó lányt.
Valamikor a végtelenségig csodálta a férfit. Mikor még fiatalabb volt. Számtalanszor tett tanúbizonyságot nemes jelleméről, és jó szívéről. És többször megvédte őt bátyjai gonosz tréfáitól.
Henry és ifjabb James gyakran viccelődtek az ő kárára. Liam azonban mindig a segítségére sietett a kellő időben. Ő és a húga, Célia, szinte mindennapos vendégek voltak a Monroe házban, és bár a látogatások az idő haladtával ritkultak, majd Liam részéről teljesen el is maradtak, azért nem lepődött meg különösebben, mikor Henry és Célia között szerelem szövődött. Örült, hogy végre a valóságban is rokonságba keveredik a lánnyal, akit már amúgy is a testvéreként szeretett. Bár két bátyja mellett volt két húga is (Roberta és Olívia, az ikrek), szívében maradt hely még egy nővérnek. Tudta, hogy Henry és Célia boldogok lesznek együtt.
Most azonban, Liam elsuhanó, dühös arcát látva balsejtelem szorította össze a szívét a bátyja küszöbön álló esküvőjével kapcsolatban. Megszaporázta hát a lépteit, hogy minél hamarabb a házhoz érjen, és megtudja, mi okból érkezett a leendő sógornője fivére.
Már messziről meghallotta apja emelt hangját, és Liam ingerült válaszait. Még nem veszekedtek, de már nem sok hiányzott volna hozzá. És bár egyetlen szót sem tudott kivenni a kiszűrődő hangfoszlányokból, azért nagyon jól tudta, miről folyhat a vita.
Anyját az ebédlőben találta. Egyenes derékkal ült az egyik megviselt széken, az egykor jobb napokat látott, kopott asztal mellett. Méltóságán alulinak gondolta, hogy zaklatott lelkiállapotát ország-világ elé tárja, de az idegességét még sem tudta egészen eltitkolni. A szeme sarka jól láthatóan rángatózott, és a kezében tartott zsebkendőt is rongyosra gyűrte már a türelmetlen várakozás közepette.
Henry fel-alá járkált az asztal körül. Időnként hosszú léptekkel indult apjuk dolgozószobája felé, de anyja ellentmondást nem tűrő szólítására mindig megtorpant, és nagy sóhajjal visszafordult a céltalan járkálást folytatva.
– Mi történt? – kérdezte Marguerite, bár pontosan tudta a választ. Liam rájött, hogy Célia és Henry titokban házasodni akarnak.
– Úgy tűnik, a bátyádnak elment az esze – válaszolta Charlotte halkan, méltóságteljesen, és további kommentár nélkül hagyta a kijelentést.
Marguerite gyorsan Henryre nézett, aki alig észrevehetően megrántotta a vállát. Fogalma sem volt, ki kotyoghatta ki a titkát. Csak hárman tudtak róla. Célia, Henry és Marguerite. De most már Liam is tudomást szerzett a tervről, és úgy tűnt, hamarosan kitör a botrány.
A lány közelebb óvakodott a dolgozószoba ajtajához, hátha elcsíphet egy-két szót. Az anyja őt nem akadályozta meg a hallgatózásban, hisz legszívesebben maga is az ajtóra tapasztotta volna a fülét, ha nem érezte volna megalázónak. Viszont ki volt éhezve a tényekre. Így hát nagyvonalúan nem vett tudomást lánya „gyengeségéről”.
Alig ért azonban a küszöbhöz, az ajtó kivágódott, és a nyílást teljesen betöltötte Liam óriási alakja. Marguerite-nek földbe gyökerezett a lába. A férfi fenyegetően tornyosult felé, mintha készen állna arra, hogy bárkit félresöpörjön, aki az útjába mer állni. A lány mindössze a mellkasa közepéig ért. Teljesen hátra kellett döntenie a fejét, hogy az arcába nézhessen.
Zöld szeme elsötétedett a benne tomboló haragtól. A haja a homlokába hullott, középen kettévágva a dühödt ráncokat. Az állát több napos borosta fedte, amitől úgy nézett ki, mint egy haramia.
Egy pillanatra felismerés és csodálkozás villant a tekintetében, de szinte azonnal felöltötte megint komor arckifejezését. Fejét éppen hogy csak megbiccentette Marguerite felé, majd elslisszolva mellette, már kinn is volt a folyosón. Csak a felkavarodott levegő maradt utána, amit sietős távozásával hagyott hátra.
Miközben határozott, döngő léptekkel vonult végig a kijárat felé, a lány jól láthatta, hogy milyen piszkos a ruhája, sáros a csizmája. Több napos vágta lehetett mögötte, úgy sejtette.
Marguerite gyomra fájdalmasan összeszűkült, mikor rájött, hogy Liam önmagát, s a lovát sem kímélve rohant megakadályozni a húga, és az ő bátyja esküvőjét. Ő meg még azt hitte, hogy amint kiderül az eljegyzés, a férfi legalább olyan boldog lesz a testvére öröme láttán, mint Marguerite. Mekkorát tévedett.
– Charlotte! – szakította félbe apja borízű, parancsoló hangja a gondolatait, ő pedig félrehúzódott, hogy utat engedjen a kezeit most már nyíltan tördelő anyjának.
– Most mi lesz? – kérdezte Henry elkínzottan, tőle várva tanácsot.
Marguerite ránézett jóképű bátyjára. Ő és James ennél jobban már nem is különbözhettek volna egymástól. Idősebb testvére nem csak a nevét örökölte édesapjuktól. Apjáéhoz oly hasonló, rőt haja letagadhatatlanná tette származását. Csak ifjabb James lényegesen vonzóbb volt, mint az idősebb, és erről nem csak a Monroe úr védjegyének számító, ápolatlan pofaszakáll hiánya gondoskodott, hanem a vakítóan kék szempár, és a megnyerő modor is, amellyel minden nőt levett a lábáról. És akkor még nem is beszéltek az egyenruháról, amit fivére katonatisztként hordott.
Henry ezzel szemben anyjuk sudár termetét, szalmaszőke haját, és mogyorószín szemét örökölte. Hogy visszahúzódó, álmodozó természete kinek volt köszönhető, azt csak a jó ég tudhatta.
Összefacsarodott a szíve, amikor az arca fájdalmas grimaszba torzult. Csakis Marguerite tudhatta, milyen szerelmes a fiú Céliába. Számára a vagyon semmit nem jelentett, és ezért is akarta kétségbeesetten titokban tartani a szándékait. Nem szerette volna, ha bárki azt gondolja, csakis a pénzéért akarja elvenni a lányt. Ő egyedül Céliát imádta. Akár pénz nélkül, akár család nélkül. Csakis őt.
– Minden rendben lesz – igyekezett megnyugtatni, még ha abban a pillanatban nem is nagyon hitt a saját szavaiban.
Mindennél és mindenkinél jobban haragudott Liamre, amiért ilyen fájdalmat okozott a testvérének.



Liam fáradtan dőlt le az ágyára. Már túl volt egy kiadós fürdőn, még sem tudott megnyugodni. A forró víz elégtelennek bizonyult arra, hogy legyűrje idegességét. Mindössze sajgó izmait lazította el kicsit.
Összevesztek Céliával. Illetve ő veszekedett, egyre jobban belelovalva magát a bosszúságba, mikor látta, hogy a józan érvek hatástalanok maradnak a lánynál.
Hiába próbált az eszére hatni. Rávilágítani, hogy Céliának kötelességei vannak a családjával szemben. Büszkének kellene lennie a származására, nem lealacsonyodnia egy szerencselovag szintjére, aki csakis a vagyonára pályázik. Majd mikor minden szava hatástalan maradt, kerekperec kijelentette, hogy semmiképp nem egyezik bele a házasságba, mire Célia sírva fakadt.
Liam még mindig elkeseredett, ha visszagondolt a húga könnyeire. Édesanyjuk belehalt Célia születésébe, és bár apjuk imádta őket, és a nagynénjük is mellettük állt, segített a felnevelésükben, Liam mindig is hajlamos volt atyáskodni a család másodszülöttje felett.
Célia kezdettől fogva törékeny és beteges volt. Halovány bőrű, sovány kis teremtés, akit az első erősebb szél is elfújhatott. Fekete hajával, sötétkék szemével tökéletes szépségnek számított, de különleges törődést is igényelt gyengesége miatt. Nem hagyhatja hozzámenni akárkihez. Csakis egy olyan férfiú jöhet szóba, aki meg tudja védelmezni, gondoskodni tud róla, és megőrzi számára a vagyonát. Henry Monroe nem volt ilyen férfi. Ráadásul rangon aluli.
Odakint villám hasította ketté a sötét égboltot, majd nemsokára megdördült az ég.
Esni fog – konstatálta, majd óriási léptekkel az íróasztalhoz ment.
Most azonnal levelet ír édesapja barátjának. Stevenson ezredes felesége, minden lében kanál asszonyság, mindig is erősködött, hogy segít neki jó partit találni a húga és saját maga számára is. Most megírja neki, hogy köszönettel elfogadja a segítségét. Már ami Célia jövendőbelijét illeti. Mert az övé… Az már egészen más ügy.
A szeme előtt megjelent Marguerite képe, ahogy ott, az ajtóban látta. Világosbarna haja feltűzve a feje tetejére, ám néhány rakoncátlan tincs elszabadult belőle, és leomlott bájos arca két oldalán, egészen a válláig. Valami fizikai munkát végezhetett közvetlenül a találkozásuk előtt, mert olyan kócos és zilált volt, mint egy szolgálólány. De ennek ellenére, kipirult arcával a legelbűvölőbb látványt szolgáltatta, amivel valaha is találkozott.
Szépen megnőtt a kis pulykatojás – nyugtázta, és visszagondolva nőies vonalaira egyetlen másodperc alatt kiszáradt a szája.
Istenem! Úgy viselkedem, mint egy mamlasz suhanc.
Soha nem szűkölködött női társaságban. Jóképű volt és gazdag. Ugyancsak kelendő a hölgyek körében. Most azonban úgy érezte, nem nyugszik addig, amíg újra nem láthatja a lányt, bár maga sem tudta, honnan származik ez a leküzdhetetlen vágy.
Liam számára kétféle nő létezett. Akivel a kedvét töltheti, bőkezűen meghálálva az odaadását és a figyelmét, és aki szóba jöhet, mint lehetséges feleség, gyermekei anyja. Marguerite kétségtelenül egyik táborba sem tartozott. Akkor mégis mit akarhatna tőle?
Összerezzent, mikor gondolataiból újabb villámlás és mennydörgés riasztotta fel. Az eső vad surrogással kezdett rá, a véget nem érő zuhogásra.
Ideje megírni azt a levelet – döntötte el.
Valami csattant odalent. Mintha a bejárati ajtó lett volna.
Vagy egy ág, amit a vihar szakított le – nyugtatta meg önmagát.



Henry a legmélyebb álmából ébresztette fel Marguerite-et.
– Segítened kell! – szegezte neki a kijelentést azonnal, a fáradtságtól kába lánynak.
– Mégis miben?
Marguerite felült, és a szeme tágra nyílt a csodálkozástól, mikor a bátyja háta mögött meglátta Céliát. Mint egy ázott kis veréb. A lány hajából, ruhájából csöpögött a víz.
Odakint megdördült az ég, és Marguerite rájött, Célia gyalog jött ebben az ítéletidőben. De vajon mi oka lehetett rá?
– Azonnal száraz ruhára van szükséged – ugrott ki a takaró alól.
– Erre most nincs idő – fogta meg Henry a karját. – Indulnunk kell.
– Indulni? De mégis hová?
– Megszökünk – jelentette be Célia mosolyogva, mintha csak valami örvendetes hírt közölt volna.
– Ó – nyögte Marguerite és lerogyott az ágy szélére. Majd ismét felélénkült. – De az nem lehet. A mama, a papa, Liam…
– Muszáj – vágta félbe a zavart szóáradatot Henry. – Másképp soha nem lehetünk együtt. Majd ha összeházasodtunk, akkor visszajövünk. Csak így tudom bebizonyítani, hogy nem Célia vagyonára pályázom. Segíts nekünk testvérkém!
– Mégis miből akartok megélni?
– Eladunk néhány ékszert – felelte Célia, majd ismét Henry vette át a szót.
– Hisz ügyvéd vagyok. Majd csak találok valami állást.
Valóban. James a katonai pályát választotta, Henryt pedig lehetőségükhöz mérte taníttatták a szüleik. Most kiderül, megérte-e?
Marguerite azt sem tudta, mit feleljen. Azután ránézett a bátyja reménykedő arcára, Célia önfeledt, boldog vonásaira, és végre tudta mit kell tennie.
– Te menj ki innen! – lökdöste ki Henryt a szobából, majd értetlen ábrázatát látva hozzátette. – A menyasszonyodnak át kell öltöznie. Még tüdőgyulladást kap ezekben a nedves ruhákban.
Rácsukta az ajtót Henry hálás fizimiskájára, és míg Célia átöltözött a kölcsönruhába – hisz a táskája, és benne a saját ruhakölteményei is ronggyá áztak –, ő összeszedett néhány dolgot, amire elengedhetetlenül szüksége lehet egy fiatalasszonynak.
A részeg kocsis még csak fel sem ébredt pálinkagőzös álmából, mikor kivezették egyetlen lovukat az istállóból, és befogták a könnyű kocsi elé. Szegény pára rémülten táncolt az egymást követő villámlások miatt.
– Nagyon vigyázzatok magatokra – ölelte át hevesen a bátyját Marguerite, majd Céliától is ugyanilyen viharosan búcsúzott.
A lány egy levelet csúsztatott a kezébe.
– Ugye átadod ezt Liamnek? – nézett rá könyörögve, Marguerite pedig nem tudott neki nemet mondani, pedig biztos volt benne, hogy mélyen meg fogja bánni.
Másnap aztán összeszedte minden bátorságát és átsétált Greenshire urának kastélyába. A csodás környék egy időre feledtette vele a rá váró kellemetlen feladatot és a kényelmetlenséget is, amit a felázott, sáros mezőn való átkelés okozott. Itt, ott cipője sarkát teljesen elnyelte a föld, de az, ahogy a kora reggeli napsugarak átszűrődtek a közeli erdő fáinak lombján, ahogy az éjszakai, tetemes mennyiségű eső párolgott ki a talajból a simogató meleg akaratának engedve, és a szépséges természet ébredezésének hangjai, kárpótolták a lányt a nehézségekért.
– Monroe kisasszony – jelentette be a karót nyelt komornyik, Marguerite pedig álmélkodva nézte a kastély pompáját, miközben bebocsájtásra várt. Az édesanyja bizonyára elalélna a látványtól. A fényűzés és a gazdagság félreérthetetlen jeleitől, amelyeket – nem
győzi eléggé hangsúlyozni –, ő már oly régóta nélkülöz. Valószínűleg irigykedve és vágyakozva bámulná az inasok és szobalányok garmadát, akik fel-le szaladgáltak a végeérhetetlen lépcsőn, fontosságuk teljes tudatában. Nekik mindössze egy szobalányuk, egy szakácsnőjük és egy részeges kocsisuk volt, immár kocsi nélkül. Marguerite nem tudta elfojtani a mosolyát, mikor elképzelte, mit fog szólni a jóember, ha felébred az esti tivornya utáni szunyókálásból, és mindössze hűlt helyét találja a lónak és a kocsinak.
A hatalmas kétszárnyas ajtó kitárult előtte, ő pedig ott állt, ostobán mosolyogva, Greenshire urának szalonja küszöbén. Két csodálkozó szempár meredt rá, miközben úgy érezte, menten elsüllyed.



Liam jól aludt és kipihenten ébredt. Amint megírta a levelet, megnyugodott végre. Stevenson ezredes felesége a lehető legmegfelelőbb partit fogja Céliának keríteni. A húga biztonságban lesz méltó férje oldalán, ő pedig hatalmas felelősségtől szabadulhat meg.
Marguerite-ről álmodott. Úgy, ahogy régen látta, még kislányként, mikor annyi időt töltöttek együtt. Hogy is tudta elfelejteni azokat az éveket?
De előző nap, mikor újra látta a lányt, minden eszébe jutott, és álmában újraélte minden kalandjukat.
Most pedig ott állt előtte, ő maga, frissen, üdén, felnőtt valójában, és úgy mosolygott, hogy Liam szája sarka is megrándult, hogy felfelé görbüljön a látvány hatására, de még időben erőt vett magán.
Már Marguerite sem nevetett. Máskor oly meleg, barna szeme kiüresedett és hideggé vált, mikor megpillantotta a férfit.
Haragszik rám – tudatosult Liamben. – Bizonyára a testvére miatt.
De nem bánt meg semmit, hisz a húga jövője és a család jó híre volt a tét.
Nagynénje szívéjes üdvözlése zökkentette ki a gondolataiból. A jótét lélek nem tudott sem udvariatlan, sem rideg lenni senkihez sem, még ha sejteni lehetett is, hogy Marguerite mi járatban van. Vagy bocsánatot akar kérni a bátyja és a családja nevében, ebben az esetben Liam nagylelkű lesz, és felülemelkedik a sértettségen, bár forrt benne az indulat, amiért nem Henry érkezett, hanem gyáva mód a húgát küldte. Vagy kérni jött. De bármennyire megigézték is a lány gyönyörű szemei és magával ragadó arcvonásai, a kérését nem teljesítheti. Nem engedheti meg, hogy a bátyja feleségül vegye Céliát.
– Kisasszony! – hajtott fejet Liam udvariasan, mire kapkodó, tessék-lássék pukedli volt a válasz.
– Minek köszönhetjük ezt a korai látogatást? – kérdezte a nagynénje mosolyogva, mire Marguerite egészen elsápadt. Liam aggódva nézte, mint kapkod feldúltan levegő után. Keble csak úgy hullámzott a ruha csipkeszegélyű dekoltázsa alatt. Kezdett aggódni a lány egészsége miatt.
– Egy levelet hoztam Li… Az úrnak – javította ki magát, és újabb pukedli kíséretében Liam felé nyújtotta a gyűrött borítékot, amit a férfi zavartan elvett.
Egy darabig összehúzott szemmel tanulmányozta a tartalmát, miközben az arca egyre inkább elkomorult. Marguerite legszívesebben sarkon fordult, és elrohant volna. Az ő küldetése véget ért.
– Mi áll a levélben? – kérdezte a nagynéni aggodalmasan, mire Liam megrázkódott, mintha álomból ébredt volna, majd gyors főhajtás kíséretében kifelé indult.
– Ha megbocsájt nénikém… Kisasszony! Lenne olyan jó, és követne a dolgozószobába?
Marguerite dübörgő szívvel ment a férfi nyomában. Ha rajta múlik, már ott sincs.
– Lucy! – szólt oda Greenshire ura az első szembejövő szolgálónak. – Megnézné felébredt-e a húgom?
A lány máris elrohant, hogy teljesítse a parancsot.
– Mit jelentsen ez? – követelte Liam, mikor bezárult mögöttük az ajtó. Vadul lobogtatta a levelet a kezében, miközben látszólag minden erejével igyekezett uralkodni az indulatain.
– Én nem tudom, mi áll a levélben – tiltakozott Marguerite. És ez nem is volt hazugság. Még csak füllentés sem. Valóban nem tudta, mit írt Célia a fivérének.
– A húgom arról tájékoztat, hogy megszökött az ön bátyjával – jelentette ki Liam dühösen. Zöld szeme villámokat szórt.
Ebben a pillanatban érkezett vissza a lány. Ha Marguerite nem tudja, az arckifejezéséből akkor is azonnal sejtette volna, hogy baj van.
– Beszéljen! – intett ingerülten a férfi, a zavartan ácsorgó Lucy felé.
– A kisasszony nincs a szobájában, uram – hadarta. – És úgy tűnik, néhány ruhája, és ékszere is eltűnt.
Vetett egy gyors, ideges pillantást Marguerite-re is, majd gyorsan eliszkolt, még mielőtt kitört volna a vihar.
A férfi hatalmas léptekkel az ablakhoz ment, és hosszú percekig a kertet bámulta, szótlanul. Marguerite már-már azt fontolgatta, hogy őróla meg is feledkezett. Azon gondolkozott, hogy vajon elosonhat-e észrevétlenül.
– Tagadja tán, hogy tudott a tervükről? – kérdezte Liam halkan, de a szavai mélyén ott feszült a harag, és érezni lehetett, hogy kivételesen nagy erőfeszítésébe kerül nyugodtnak maradni.
– Henry engem sem avatott be – felelte ugyanolyan csendesen, bár attól tartott, vad szívdobogása elnyomja a hangját.
– És azt várja, hogy ezt most el is higgyem?
– Nem várok öntől semmit. Mindössze a levelet hoztam el, amit a húga rám bízott.
– Személyesen a húgom? – fordult felé hirtelen. – Akkor mégis csak tudott a szökés tervéről. Hogy hagyhatta ezt?
Marguerite szaporán pislogott meglepettségében.
– Engem is kész tények elé állítottak – dadogta. – Semmi beleszólásom nem volt az eseményekbe.
– Jöhetett volna hozzám. Azonnal. Most már bottal üthetem a nyomukat.
– Nem várhatja tőlem, hogy önhöz legyek lojális, ne a saját testvéremhez!
– A testvére… – kiáltott fel Liam megvetően.
– Valamikor az ön barátja volt, ha jól emlékszem. Valóban olyan szörnyű lenne, hogy Célia őt szereti?
– Barátság. Ezt a szót Henry nem ismeri. És valószínűleg a szerelmet sem. Különben nem vetett volna szemet egy olyan naiv és törékeny teremtésre, mint az én húgom.
– Mit akar ezzel mondani? – húzta össze a szemét a lány.
– Mindenki tudja, miféle nehézségekkel küzd a családja – sétált lassan közelebb a férfi. – És mivel az édesapja alig egy napja ígérte meg nekem, hogy megakadályozza ezt a képtelen házasságot, mostanra pedig a húgom eltűnt a bátyjával egyetemben, azt kell gondolnom, hogy ez egy jól kidolgozott összeesküvés, amelyben benne van az egész háza népe.
– Mégis mi okunk lenne rá? – kérdezte a lány levegő után kapkodva, de a választ már előre sejtette. A férfi épp elég világosan utalt rá.
– Célia hozománya több mint elég lenne ahhoz, hogy kisegítse önöket a bajból – vágta az arcába kíméletlenül.
Már ott állt előtte. Alig karnyújtásnyira. Marguerite jól látta, mint rándul meg idegességében egy izom az arcán. Mint fehérednek el az ujjpercei, amint az öklét összeszorítja dühében. Hogy préseli össze a száját féktelen indulatában, miközben a válaszra vár.
– A papa valóban nagy hibát követett el, mikor elherdálta a saját és a mama vagyonát. Ezt kár lenne tagadnom ön előtt, hisz ön mindenkinél jobban ismeri a családom helyzetét – utalt a közösen töltött gyerekkorra. – De ennek semmi köze nincs Céliához és Henryhez.
Liam megvetően felhorkant, mint aki egyetlen szavát sem hiszi el, Marguerite-ben pedig egy egész világ omlott össze.
Tisztában volt vele, hogy az emberek pletykálni fognak. Mindenki készpénznek veszi majd, hogy Henry a vagyona miatt közeledik Céliához. De Liamtől soha nem várt volna ilyen szűklátókörűséget.
Kivételes jellemű embernek ismerte meg ifjúkorában, aki folyton dacolt az előítéletek, és a családja általi elvárások ellen. Azt gondolta, ha valaki, hát ő megérti a húga vonzalmát. És most mélységesen csalódott benne. Pont azokat a tulajdonságokat vette fel, amelyeket az apjában annyira elítélt korábban.
Liam látta, mint változik meg az arckifejezése kérlelőről könyörtelenre, és egy pillanatra megborzongott. Önkéntelenül lépett hátrébb egyet, mintha legalábbis ököllel az arcába csaptak volna. A lány megvetése azonban sokkal jobban fájt neki, mint egy pofon, mint bármi más a világon. Ez őt magát is épp eléggé meglepte.
Marguerite nyugalmat erőltetett magára. Dacosan felszegte a fejét, úgy folytatta.
– Az én küldetésem itt véget ért.
Megfordult és egyenes háttal, felszegett fejjel kifelé indult a dolgozó szobából.
– Marguerite! – szólt utána a férfi kérlelőn, bár maga sem tudta, mit akar mondani. De nem akarta, hogy a lány így menjen el. Ilyen haragosan. Ilyen lesújtó véleménnyel róla.
Megállt, de nem fordult vissza. Továbbra is a hátát mutatva várta a továbbiakat.
– A húgomról van szó – kezdte a férfi kínlódva. – Az egyetlen lényről a világon, aki fontos a számomra. Féltem, és a lehető legjobbat akarom neki.
– És úgy gondolja, hogy az nem a bátyám – nyugtázta egy bólintás kíséretében, de még mindig nem nézett rá. – Ezért mondja, hogy Henry nem ismeri a szerelmet. Hisz, ha valóban szeretné Céliát, akkor ön szerint messzire elkerülné.
Nem kérdés volt, hanem megállapítás.
– Valóban – hagyta helyben Liam, és mikor látta, hogy Marguerite apró keze mint szorul dühödten ökölbe, még gyorsan hozzátette. – Henry… Nos, nem ő a legjobb Céliának. És az én húgom, csakis a legjobbat érdemli.
– Hát, akkor mondok én is valamit büszke és fennhéjázó uraság – fordult végre felé a lány. Barna szeme izzott a bensőjében tomboló felháborodástól, és jól észrevehetően reszketett felindultságában. – Az édesapám egy iszákos semmirekellő, de soha nem kényszerítené egyik gyermekét sem érdekházasságra, holott ezzel valóban megoldódna minden gondja, ahogy uraságod oly tapintatosan rávilágított.
Liam elvörösödött a kíméletlen módra, ahogy a lány emlékeztette iménti faragatlanságára. Ezerszer megbánta már, hogy olyan otrombán viselkedett és olyan képet festett saját magáról, mintha a pénz lenne számára a legfontosabb.
– Mint ahogy édesanyám sem, aki bár a külsőségek rabja, büszkébb embert nem találhat nála.– folytatta Marguerite dacosan. – Bár vagyonunk valóban nincs, én hiszem, hogy a bátyámat a legmélyebb, legtisztább szerelem vezérli, mint ahogy Céliát is, aki bár törékeny, kiszolgáltatott nő, ezerszer bátrabb és nemesebb jellem, mint az édes testvére. Mer szeretni.
Liam már nem szégyenkezett, hanem dühöngött. Mit képzel ez az aprócska nő magáról, hogy így kioktatja? Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Marguerite nem hagyta szóhoz jutni.
– Lehet, meglepem ezzel a ténnyel uram, de vagyunk egy páran, akik nem a vagyonért, vagy a társadalmi rangért házasodunk. Létezik egy érzés, amit ön szemmel láthatóan hírből sem ismer. És ez a tiszta szerelem. Szánom, amiért soha nem tapasztalhatta meg. És inkább irigyelje, mintsem elítélje a húgát azért, amiért ő részese lehet ennek a csodának. Még ha nem is annak az embernek az oldalán, akit a fivére a legmegfelelőbbnek tart erre a szerepre.
A férfi haragja nem ismert határokat. Szánja! Tévedett, mikor azt hitte, nincs rosszabb a lány megvetésénél. A szánalma ezerszer rosszabb volt. Ám Marguerite még mindig nem végzett.
– És mondok még egy dolgot, ami minden bizonnyal az újdonság erejével fog hatni. Nem önzés az, ha egy férfi boldog akar lenni a választottjával ahelyett, hogy gyáva módon holmi önfeláldozásra, vagy elvárásokra hivatkozna, és beérné azzal a hamis illúzióval, hogy a körülmények áldozataként helyesen cselekedett. Még ha egy világ választja is el őket egymástól. Nem ekkor követ el hibát. Hanem akkor, ha kellő ismeretek nélkül ítélkezik mások felett.
Köszönés nélkül viharzott ki a szobából, át az óriási, kétszárnyas ajtón. Szinte rohant le a lépcsőn, meg sem állva.
Liam az ablakból nézte, ahogy sietősen, hátát kihúzva, fejét büszkén magasra tartva vonult végig a kastély előtti park füvén.
De azt már ő sem láthatta, mint buggyantak ki a csalódottság első könnycseppjei a szeméből, amint kellő távolságra ért ahhoz, hogy tovább már senki sem leshette meg.



A következő fél évben Célia minden egyes héten írt. Igaz, miután Marguerittől megtudta (akinek viszont a jóindulatú, mindent tudó szakácsné pletykálta el kéretlenül; Greenshire-ben valóban még a falnak is füle volt), hogy a bátyja az első levelét felbontatlanul vetette a kandallóba, inkább Monroe-ékhoz címezte őket, és megkérte sógornőjét, hogy ő számoljon be idős nagynénjének a sorsáról.
A néni hálásan fogadott minden apró információ morzsát, amelynek köszönhetően megbizonyosodhatott róla, hogy Célia jól van. Ő nem volt olyan büszke és ostoba, mint Liam, aki inkább levágta volna a fél karját, mint hogy bevallja, mennyire szomjazza a híreket a húgáról, és mennyire megbánta a kirohanását.
Így hát mindig az ajtó mögött hallgatózott, mikor Marguerite abban a hitben, hogy Liam épp nem tartózkodik otthon, meglátogatta a nénit, hogy felolvassa neki Célia soron következő levelét. Titokban elraktározott minden egyes szót, minden egyes beszámolót, és őszintén örült a húga boldogságának.
Ő és Henry összeházasodtak az első adandó alkalommal, és a férjének már sikerült is állást találnia. Egy ügyvéd a szárnyai alá vette. Még lakást is segített nekik keresni.
De Liam nem csak ezekben az esetekben leskelődött tolvajként. Szinte minden nap kilovagolt, hogy a közeli dombtetőről figyelje Monroék házát, hátha meglátja Marguerite-et, akár egyetlen pillanatra is.
Már az első viszontlátáskor megfogta a lány szépsége. Azután pedig a bátorsága és a szókimondása ejtette rabul. Az, ahogy kiállt a testvére boldogságáért. Végül pedig a jósága bűvölte meg. Csodálta a lányt, amiért annak ellenére, hogy ő olyan otrombán bánt vele, mégis a szívén viselte a feladatot, hogy hírt vigyen Céliáról.
Napról napra egyre jobban vágyta a látását, és ha Marguerite nem bánt volna olyan ridegen vele minden egyes találkozásuk alkalmával, mikor épp, hogy csak egy apró fejbiccentéssel fogadta a férfi köszönését, már rég bocsánatot kért volna tőle, bevallva a hibáját.
Mivel azonban úgy gondolta, hogy a háta közepére sem kívánja a társaságát, inkább megtartotta magának a vallomását, és csak a távolból figyelte őt.
Ha tudta volna, hogy a lánynak mekkora erőfeszítésébe kerül közömbösséget színlelni, és múlhatatlan haragot tettetni, bizonyára meggondolja magát. Ám a férfiban olyannyira elítélt büszkesége Marguerite-et is megakadályozta abban, hogy színt valljon.
A tél a báli szezon kezdetét hozta magával. A betakarítási munkálatok véget értével a vidéki emberek szórakozásra vágytak csak úgy, mint a városban élők. Charlotte Monroe pedig egyetlen bált sem hagyott volna ki a világ minden kincséért sem. Nem törődve férjeura folytonos zsörtölődésével, nagy izgalommal készült minden egyes eseményre, és Marguerite mindig meglepődött, ilyenkor hogy megváltozott az anyja. Az izgatottság megszépítette, szinte megfiatalította. Mosolyogva, magában dúdolgatva járt, kelt a házban. Végtelen türelemmel segített a szobalánynak megfésülni a lányai haját, és elragadtatottsága csak nőtt, mikor a legidősebb fia, ifjabb James is csatlakozott hozzájuk, hazalátogatva állomáshelyéről.
Még panaszkodni is elfelejtett sanyarú sorsa miatt.
A lányok várakozása is óriási volt. Olíviának és Robertának ez volt az első igazi bálja. És bár az apjuk adósságba keverte magát a varrónőnél (is), mindhárman meseszép fehér ruhában pompáztak.
Henry becsületesen visszaküldte a kocsit és a lovat is a szüleinek, így volt mivel elhajtani a nagy eseményre. A folyton részeg kocsis pedig, az után, hogy közvetlen mellőle kötötték el a rábízott jószágot, egészen megemberelte magát. Most is majdnem józan volt, mikor a bakra ülve nógatni kezdte a lovat, hogy induljon végre.
Még Monroe úr is átöltözött és megfésülködött a nagy eseményre. Folyton borzas, vörös pofaszakálla egészen tiszteletreméltó látványt nyújtott így ápoltan.
A bálterem fényűző volt, de még ha kevésbé csillogó is, a lányok akkor is ezt látják a legszebb bálteremnek a világon. Ezernyi gyertya gondoskodott a megvilágításról. A sarokban zenészek hangoltak egy aprócska pódiumon, a fal mellett székek sorakoztak. No, nem, mint ha bárki is ücsörögni akart volna. Még a petrezselymet áruló lányok sem ültek le. Csoportokba verődve szemlélték a fiatal urakat, nagyokat kacagva egymás közt.
– Menten elájulok – sziszegte Charlotte a férjének. – Még Greenshire ura is itt van.
Liam említésére Marguerite felkapta a fejét. És valóban. A férfi ott állt a környékbeli előkelőségek gyűrűjében, és egyenesen őt nézte.
– Mi üthetett belé? – töprengett tovább az anyja hangosan. – Még soha nem jelent meg egyetlen bálon sem. Már-már kezdtem azt hinni, hogy méltóságán alulinak tartja.
Liam egyetlen pillanatra sem volt hajlandó szem elől veszíteni a lányt. A mulatság egész ideje alatt szemmel követte minden egyes mozdulatát, minden egyes lépését. Képtelen volt levenni a szemét róla. Hogy is ne, mikor Marguerite volt a legszebb a teremben.
Lenyűgözte vidámsága. Nagyokat nevetett, mikor valamelyik húga a fülébe súgott valamit. Magával ragadta az életszeretete, a szemmel látható boldogsága.
Minden táncra volt partnere. Azután, mikor az édesanyja mondott neki pár szót, és jelentőségteljesen a boltos mamlasz, ámde jókora örökségre számító fia felé pillantott, a lány bájosan elpirult.
Nem volt kétséges, mi Monroe asszony szándéka. Lányainak előbb-utóbb férjhez kell menniük. Mivel Marguerite a legidősebb, nem kétséges, ki kezdi a sort.
Az említett fiatalember is egyre gyakrabban pillantott feléjük, de még nem határozta el magát. Liam pedig csendben fortyogott a féltékenységtől. Valami oknál fogva elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy a fiú megszólítsa Marguerite-et. Vagy táncra kérje. Látni sem bírta. Elnézést kért, és sietősen kiment a kertbe.
A levegő hűvös volt, de jól esett a frissessége a benti fülledt meleg után.
Lépések csikordultak mögötte a kavicsos sétányon, és mikor kíváncsian a hang irányába fordult, Marguerite-et látta meg közeledni. Ő még nem vette észre. Teljesen a gondolataiba
merült. És mikor felnézett, és találkozott a pillantásuk, a férfi jól látta a tétovázását. Most megforduljon, és eltűnjön arra, amerről jött, vagy folytassa a sétát? Az előbbi minden bizonnyal udvariatlanság lett volna. Hát maradt.
– Elengedték a hódolói? – szaladt ki a száján a kérdés, mielőtt még meggondolhatta volna. Majd minden mindegy alapon, csendesebben hozzátette. – Minden bizonnyal elment az eszük.
– Célia jól van – mondta inkább a lány felelet helyett.
– Tudom. Minden egyes alkalommal az ajtó mögött hallgatózom, mikor a nagynénémnek felolvassa a levelét.
Elárulta hát a titkát, és semmivel sem érezte magát kevesebbnek azért, hogy csorbult a büszkesége.
– Örülne, ha tudná. Vigasztalhatatlan a bátyja kőszívűsége miatt.
– Valóban kőszívűség lenne, hogy a legjobbat akartam a húgomnak? Olyan világban élünk, ahol a vagyon és a rang mindennél többet számít, és ahol a pletyka gyilkolni képes. Csak azt szerettem volna, ha a húgom boldog.
– Ez nem bűn. De a büszkesége, amely arra készteti, hogy ne válaszoljon a testvére megbocsájtásért való könyörgésére, az igenis óriási hiba. Célia szenved a bátyja haragja miatt. Nem lehet boldog, míg ön meg nem békél.
– Hogyhogy? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét a férfi. – Hát még sem elég maga a szerelem? Nem hozza el a paradicsomot egymaga, félresöpörve mindent? Családot, származást, előítéletet és megvetést?
Marguerite úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Liam megint a könyörtelen nemesember volt. Greenshire grófság ura. Nem a barát, akit megismert. Pedig egy pillanatra már úgy tűnt, megbánta a kérlelhetetlenségét. Nyilvánvalóan tévedett.
– Ne haragudjon! – roggyant meg a válla. – Megint megbántottam. Pedig Isten látja lelkem, hányszor akartam bocsánatot kérni a múltkori baklövésem miatt. Erre most ugyanazt a hibát követem el.
Az arcáról sütött a bűnbánat, és a saját maga iránti harag.
– Meg tud nekem bocsájtani?
– Egy feltétellel. Válaszol Célia levelére.
Liam egy pillanatra összeszorította a száját, és a lány már azt hitte, kerekperec elutasítja a kérést. De e helyett lassan bólintott, mintha nem lenne egészen biztos abban, hogy mit is tegyen, vagy mintha minden egyes mozdulat kínszenvedést okozna a számára.
– Legyen hát.
– Kezet rá! – nyújtotta vidáman a lány apró kezét, a férfi pedig óvatosan fogta óriási tenyerébe a kecses kis ujjakat, és a kelleténél hosszabb ideig szorongatta őket gyengéden.
Egy pillanatra belefeledkeztek egymás tekintetébe. Zavart köhögés riasztotta fel őket.
– Kisasszony! De jó, hogy megtaláltam. Azonnal haza kell jönniük!
Marguerite mintha álomból ébredt volna, meglepetten fordult a hang felé, és még inkább megdöbbent, mikor rájött, hogy az, a szobalányukhoz tartozik.
– Mi történt? – kérdezte csodálkozva.
– Henry úr hazajött – felelte a lány, majd gyors, félelemmel teli pillantást vetett Liamre, aki hangosan fújta ki a levegőt sógora nevének hallatán.
– Célia asszony is vele van – folytatta a lány halálra váltan. – De sajnos nagyon beteg. Az úr elküldött, hogy hívjak orvost és papot, én pedig idejöttem, mert úgy gondoltam, hogy ők is a bálon vannak.
– Mi baja a húgomnak? – lépett közelebb hozzá Liam, mire a rémült szolgáló hátrálni kezdett. – Beszélj már!
Marguerite a karjánál fogva húzta vissza a férfit.
– Erre most nincs idő. Menjen, kerítse elő az orvost, én meg beszélek Smith atyával. Az imént láttam épp. Maud! Te keresd meg a szüleimet, és mondj el nekik mindent!
– Igaza van – mormolta a férfi idegesen. – Így lesz a legjobb.
Óriási léptekkel indult az épület felé.

Marguerite nézte a fal mellett álló férfit. Mióta megérkeztek, egyetlen egyszer sem mozdult meg. Csak állt szótlanul, mint egy szobor. Még az arcizma sem rándult. Megint ő volt Greenshire tiszteletre méltó ura, aki a világ minden kincséért sem mutatta volna ki az érzéseit, vagy a gyengeségét.
Az orvos már közel egy órája vizsgálta Céliát. Csak Charlotte maradhatott bent vele. Még Henryt is kiküldték, és most idegesen járkált fel, s alá az ebédlőben. James hiába próbálta lecsillapítani.
Az ajtónyílásban megjelent az orvos. Súgott valamit a rögtön mellette termő Henrynek, mire ő elviharzott a felesége szobájának irányába.
Marguerite lassan emelkedett fel a székről, mintha attól félne, hogy bármilyen hirtelen mozdulat végzetes következményekkel járhat.
Az orvos egyenesen Liamhez fordult.
– Most már nem lesz semmi baj gróf úr. A húga hamarosan rendbe fog jönni.
A megkönnyebbülés szinte tapintható volt. James hangos zajjal fújta ki az addig visszatartott levegőt, és Marguerite is csak abban a percben vette észre, hogy ő is elfelejtett izgatottságában lélegezni.
– Mi történt vele? – kérdezte Liam halkan.
– Gyermeket vár – jött a válasz. – És mivel amúgy is törékeny az egészsége, ez nagyon megviselte. De ha megkapja a kellő gondoskodást, akkor nem lesz itt semmi probléma.
– Beszélhetek vele?
– Majd csak reggel. Most nagyon fáradt. Hagyja, hogy a férje kényeztesse! A többi pedig majd jön magától.
A jó indulatú, pirospozsgás, idős úr, rájuk villantotta nagypapás mosolyát, majd választ nem várva elköszönt, és James-szel a nyomában kivonult. Nemsokára Liam is követte.
– Várjon! – szólította Marguerite, és mikor a férfi nem felelt, még csak nem is lassított, a nyomába eredt.
Az idő hirtelen fordult hidegebbre. Ami az este még csak csípős szél volt, az mostanra kezdett viharrá erősödni, és néhány hópelyhet sodort magával. A lány vacogva állt meg a férfi mellett, aki már a lova nyergét igazgatta.
– Menjen vissza! Megfázik. Reggel ismét eljövök.
A sötétség olyan gyorsan nyelte el az alakját, hogy Marguerite még csak pislogni sem érkezett.
– Remek – nyögött fel immár csak magának. – Egy lépés előre, kettő hátra.
Mert hiába tűnt úgy a bálon, hogy Liam végre megenyhült, és minden jel szerint végre elfogadta a húga választását, azzal, hogy a legnagyobb félelme vált valóra, odalett az engedékenysége. Baja esett a testvérének Henry mellett. Ezt soha nem fogja megbocsájtani.



A farkasordító hideg hamar megérkezett, csontig hatolva, kőkeménnyé fagyasztva mindent. Senki nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ennyire kegyetlen, zord tél. Pláne rögtön decemberben.
Marguerite szerette a havat, és mikor Karácsony első napján ismét havazni kezdett, kirobbanó örömmel fogadta a mindent beborító fehérséget. Végre az évszak a szebbik arcát is megmutatta. Testvéreivel a szabadba rohantak, és gyerekek módjára kezdtek hógolyózni, kacagva, önfeledten.
Liam az ablakból nézte a lányt. Minden nap meglátogatta Céliát, és egy idő után maga sem tudta, hogy kinek a látására igyekszik inkább. A húgáéra, vagy Marguerite-ére. Örült, hogy végre ismét a közelében van a testvére, de legalább önmagának be kellett ismernie, hogy ez csak az egyik ok, amiért olyan izgatottan készült minden nap tiszteletét tenni Monroe-éknál.
A fő indok mégis csak az volt, hogy a lánnyal találkozzon. Imádta hallani a hangját, figyelni a szavaira, lesni a mozdulatait. Órákig elnézte, ahogy Marguerite egy sarokban olvasott. Szerencsére Céliánál tett látogatásai címén annyi időt töltött a házban, amennyit csak akart. Még ha alig váltottak is pár szót egymással, megtapasztalta az ízlését. Milyen könyveket szeret. Egy idő után pedig azon kapta magát, hogy saját otthonában áll, a zsúfolásig megrakott könyvespolc előtt, azon töprengve, a számos kötet közül vajon melyik tetszene leginkább a lánynak.
Minél több időt töltött a házban, annál inkább megértette Marguerite hogyan oktathatta őt ki a szeretetről, és arról, hogy mi igazán fontos az életben.
Látta, hogy édesapja, minden hibája és gyengesége ellenér, milyen mélyen szereti a gyermekeit. Hogy édesanyja, a folyamatos zsörtölődése mögött milyen végtelenül elnéző, és csak azt akarja megakadályozni szúrós természetével, hogy az emberek szánják őt sorsa miatt. Hogy a testvérei mennyire összetartanak, mennyire segítik egymást. És most már Céliát is. A húgával úgy bántak, mint egy királynővel. Valamint jól látta a szerelmet, ami összekötötte őt a férjével. Henry a tenyerén hordozta a feleségét. Nem utolsó sorban pedig, keményen dolgozott érte. De azért kellett egy kis idő, mire megenyhült irányába, és napirendre tért a lányszöktetés fölött.
Nem csodálta hát, hogy Marguerite olyan lett, amilyen. Egyenes, őszinte, kedves, csodálatra méltó. És büszke. Büszke arra, amije van. A családjára, a jellemére, az életörömére, amely dolgokra százszorta inkább büszke lehetett, mint ami miatt ő érezte ugyanezt.
Ő úgy nevelkedett, hogy belétáplálták a felelősséget a rangja, és a neve iránt. Ez volt az ő öröksége. Az apja, a nagyapja, a dédapja emléke átlengte a kastélyt. Minden tettük nyomot hagyott, s neki kötelessége volt tovább fenntartani ezt. De egyre inkább úgy látta, hogy nem ez a legfontosabb dolog a világon. És ez Marguerite hatása volt.
Vajon lehetséges volna a kötelességének megfelelni és boldog életet élni egyszerre? – töprengett. Ahogy a lányt nézte, úgy érezte, ezt tökéletesen megoldható. Marguerite elhitette vele, hogy mindent megkaphat. A megbecsülést és a szerelmet is, egyszerre.
– Min gondolkozol? – zökkentette ki a töprengésből Célia.
Liam mosolyogva fordult a húga felé. A lány kikerekedett az utóbbi hetekben, a gondos ápolásnak köszönhetően. Csak úgy sugárzott a boldogságtól és az egészségtől. Liam pedig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az utóbbi, az előbbinek köszönhető. Célia mindig is törékeny nő volt, és ő soha nem látta még ilyen erősnek, és kicsattanónak, mint most.
– Csak nem a sógornőm ragadta meg a figyelmedet? – kérdezte mosolyogva váratlanul.
Liam első reakciója az volt, hogy letagadja az érzéseit. De azután meggondolta magát. Rájött, hogy a legszebb, legtisztább szerelmet érezi a lány iránt. Ezt világgá kellett kiáltania, nem eltitkolnia.
– De igen – felelte végül, és legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem feszélyezte Célia öröme. – Azt hiszem, beleszerettem.
– Azt hiszed?
Liam elhúzta a száját.
– Tudom.
– És mégis, hogyan? Mióta? Beszélj már, az ég szerelmére! Miért kell minden egyes szót erővel kihúzni belőled?
Liam a húga mosolygó szemébe nézett, és rá is átragadt Célia féktelen jókedve. Soha nem látta még egyhuzamban ennyit mosolyogni a testvérét, mielőtt Henry Monroe felesége nem lett.
– Most úgy érzem, mindig is szerettem – vallotta be végül, mire egyszerű bólintás volt a válasz, mintha ez csak neki lett volna újdonság.
– És most, hogyan tovább?
– Természetesen megkérem a kezét.
A lány boldog sikkantással ugrott a fivére nyakába.
– Tudtam, tudtam, tudtam – ismételgette kacagva.
– Mégis mit? – kérdezte nevetve a férfi.
– Azt, hogy egyszer ez bekövetkezik. Már régen, egészen fiatal korunkban is olyan jól megértettétek egymást. Én biztos voltam benne, hogy egyszer valamikor ez több lesz szimpla megértésnél.
– Ugyan, honnan tudtad volna, mikor én is csak most jöttem rá? – ráncolta a homlokát Liam. – Ne beszélj butaságokat!
– Látja azt az ember – mosolygott elnézően Célia. – Pláne, ha maga is szerelmes.
Liam hitetlenkedve hümmögött, de válaszolni már nem volt alkalma. Kivágódott a bejárati ajtó, és Olívia zokogva bukdácsolt be rajta.
– Farkasok – kiáltotta rémülten. – Megtámadták Marguerite-et.
Liam először azt hitte, nem jól hall. Volt már rá példa ugyan, hogy különösen kegyetlen hidegben a vadállatok lakott helyek közelébe merészkedtek, de soha nem fordult még elő támadás, a házhoz ilyen közel. De ekkor tudatosult benne, hogy egy ideje már nem hallotta a lányok hangját. Kimerészkedtek az udvarból.
A rémület villámsebesen árasztotta el minden porcikáját, a tenni akarást hozva magával. A következő pillanatban már talpon volt, vastag kabátja után tapogatózott a széken.
– Szólj a bátyáidnak! – vetette oda az utasítást a holtra vált Olíviának.
A választ meg sem várva kifelé indult. Még hallotta, ahogy a lány ismét zokogni kezd.
– Csak Robertát akarta visszahozni. Túl messzire ment. Ő csak neki akart segíteni.
– Hívd a fivéreidet! – kiáltott vissza még egyszer, és csak reménykedni tudott benne, hogy Olívia végre hallgat rá, és hogy Céliának nem árt meg az ijedtség.
A magas hóban alig tudott menni. Az udvarban még jó volt, ott már letaposták, de amint kívül került a kapun, már nehezebben boldogult.
Mély nyomok jelezték, merre indult Roberta, majd Marguerite a nyomában. Buta kislány – dohogott magában.
A kétségbeesés megkétszerezte az erejét, és bár úgy érezte, a húsába vájó hideg, és az erőfeszítés okozta gyors kimerülés megakadályozzák, hogy időben elérje Marguerite-et, csak ment tovább, zihálva, ember feletti akarattal.
Vér és vonszolás nyomai a hóban. Úgy érezte, menten rosszul lesz. A rémület azonban még gyorsabb tempóra sarkallta. Hangokat hallott. Zokogást, kiáltásokat. Majd hamarosan meglátta a két lányt.
Roberta a földön ült, fájdalmasan szorongatta a lábát. Ezért nem tudtak hát elmenekülni. Kificamodhatott a bokája. Közvetlenül előtte Marguerite állt, egy jókora husánggal a kezében. Nem messze három farkas, vicsorogva fordult feléjük. Lábuknál egy hízott juh.
Istenem add, hogy ennek a vére legyen, amit a hóban láttam – fohászkodott magában, és óvatosan indult a lányok felé, a kabátját szorosan a karjára tekerve, hogy védekezni tudjon, ha kell. A szemét egy pillanatra sem vette le Marguerite-ről. A lány annyira kicsi, annyira
törékeny volt a farkasok előtt. És mégis bátran odaállt közéjük, és a húga közé egy szál husánggal. Jobban szerette őt, mint addig valaha.
Melléjük ért, és anélkül, hogy egyetlen másodpercre is szem elől tévesztette volna a prédájukat védelmező farkasokat, kivette a vonakodó lány kezéből a husángot.
– Ezt most adja szépen ide, és segítsen felállni Robertának! Ne féljen, nem lesz semmi baj.
Érezte, hogy Marguerite hisz az ígéretének, és őszintén remélte, hogy sikerül is azt betartania. Muszáj lesz. Másképp el sem tudta képzelni a befejezést.
A farkasok vicsorogva nézték, mint segíti talpra Marguerite jajgató testvérét, majd mind kezdenek távolodni tőlük, és a zsákmányuktól. Inkább azzal foglalkoztak hát most, hogy az emberek nem háborgatták tovább őket.
Futva érkezett Henry és James, kissé lemaradva tőlük az apjuk loholt fújtatva. Az idős embernek kicsordult a könny a szeméből, mikor mindkét lányát épségben találta.
– Szegény birka, bizony megmentette az én kisasszonykáim életét – morogta hálásan. – Ennél szebb halált el sem tudok képzelni.
James felkapta Robertát, mint egy tollpihét. Úgy indult vele vissza a ház felé. Henry a rogyadozó lábú Marguerite-et támogatta.
Liam képtelen volt bemenni a házba a többiekkel. Még mindig tombolt benne a rémület. A lehetőség, hogy a lánynak baja eshetett volna, olyan erősen mellbe vágta, hogy nem tudott egykönnyen megnyugodni. Kint maradt hát. Mélyen beszívta a jeges levegőt.
Ha nincs az a birka, a farkasok a lányokat vonszolják el. Ha nem ér oda időben, még így is megtámadták volna őket. Ha Olívia nem fut segítségért, Marguerite képes lett volna egyedül szembe szállni velük.
Csupa ha. Rémületes lehetőségek. Belegondolni is szörnyű volt.
– Nem jön be? – szólalt meg a háta mögött Marguerite.
Úgy pördült felé, mint ha darázs csípte volna meg. Észre sem vette, hogy a lány ismét kijött.
– De igen. Mindjárt – nyögte ki végül.
– Köszönöm, hogy megmentett – mosolyodott el halványan a lány. – Életem végéig hálás leszek önnek nem csak a saját életem miatt, de húgomért is.
Liam erre nem tudott mit felelni.
– Bizonyára nehéz lehetett odaállni a vicsorgó fenevadak elé – folytatta, miután nem kapott választ.
– Ezt önnek is tudnia kell – bökte ki a férfi ingerülten. Még mindig nem tudott napirendre térni a fölött, hogy Marguerite egy szál husánggal akart harcolni a farkasok ellen. – Meséljen kisasszony! Milyen érzés volt?
Dühe láttán a lánynak elkerekedett a szeme.
– Most haragszik rám?
– Igen – jött a gyors, kíméletlen válasz.
– És miért? – döntötte félre meglepetten a fejét.
– Mert veszélyeztette a saját életét.
– Mégis mit tehettem volna?
– Segítségért futhatott volna, mint a húga.
– Nem hagyhattam magára Robertát.
– Persze, hogy nem – adta be a derekát a férfi és megint hátat fordított neki.
Tudta ő, hogy Marguerite-nek nem volt más választása. Maradnia kellett. Bátor tettével minden bizonnyal megmentette a testvére életét. De ettől még nem volt kevésbé rémült a tudattól, hogy közben egy hajszálon múlt az övé.
– Mi a baj? – érezte meg leheletfinom érintését a karján, mire megmerevedett a válla.
Marguerite figyelte, mint húzódik el tőle a férfi, de nem tágított. Követte a mozdulatát, és továbbra is közvetlenül mögötte állt. Csak a keze hanyatlott le.
Érezte Liam vívódását. Látta, hogy az utóbbi hetek alatt a férfi gyökeresen megváltozott. Vagy inkább úgy helyes, hogy visszaváltozott azzá az emberré, akit ő megismert. Egyre inkább kételkedett abban, hogy valaha volt-e egyáltalán másmilyen, vagy mélyen, legbelül mindig is olyan maradt, mint az előtt volt, hogy a családja egyetlen férfi leszármazottjaként, a kötelesség és a húga iránti felelősség szinte elviselhetetlen terhet rakott a vállára. Megtapasztalta, mekkora nyomást jelent számára az öröksége. Az elvárások és a felelősség, e mellett mégis milyen végtelenül jó szívű és nemes jellemű ember maradt.
Figyelte végtelen rajongását, féltését a testvére iránt, és megértette, miért mondta azt, hogy csak a lehető legjobbat akarja neki. Nem az elérhető legjobbat, hanem az abszolút, egyetlen tökéletes társat. Liam a szeme előtt enyhült meg Henry irányába. Mindössze arra volt szüksége, hogy a bátyja és Célia szerelmét a saját szemével lássa. Ő pedig még azt hitte, soha nem fogadja el ezt a házasságot.
Nem akarta, hogy ismét bánkódjon. Azt akarta, hogy a ráncok végre kisimuljanak a homlokán, és végleg eltűnjenek a szája két sarkából. Arra vágyott, hogy mosolyogni lássa. Hogy köddé váljon a szigorúság, és a felelősség keserűsége a vonásairól.
– Mondja el! – kérte, követelte. Meglepődött, mikor Liam hirtelen felé fordult. Zöld szeme izzott.
– Mérhetetlen rettegést érzek, amiért kis híján örökre elveszítettem – kezdtek ömleni belőle a szavak. – Kétségbe ejt a lehetőség, hogy akár baja is eshetett volna, és ettől még inkább úgy érzem, nem várhatok tovább. Szeretnék egész hátralévő életemben vigyázni önre. Magam mellett tudni, és maga mellett lenni. Ha megengedi.
– De én… – dadogta a lány, mert teljesen meglepték a férfi szavai.
– Feleségül jön hozzám? – kérdezte szóhoz sem hagyva jutni, és két meleg kezébe fogta Marguerite vékony, hideg ujjait. Lélegzetvisszafojtva várta azt az egyetlen szót. A választ, ami eldönti mindkettőjük sorsát.
– Igen.



Az esküvőre már a nyáron sor került. Liam egyértelműen kijelentette, hogy nem akar sokáig vágyakozni szíve hölgyére. Épp elég ideig tartott, mire rájött, mekkora baklövést követ el, ha nem vall színt. És Marguerite sem ragaszkodott a hosszú jegyességhez. Épp, hogy csak azt várták meg, hogy megszülessen Célia és Henry gyermeke.
Célia nehezen viselte a terhessége utolsó hónapjait, de a bátyja esküvőjén már minden rendben volt. Arca csak úgy ragyogott, ahogy a férjébe karolva a templomban ült, és lépten, nyomon elérzékenyült, de meghatottságát mindenki annak számlájára írta, hogy csak nem rég adott életet a kisfiuknak. És amúgy is. Egy esküvőn az asszonynép folyton pityereg.
Viszont fülig szaladt a szája, és kisírt szeme csak úgy ragyogott, mikor meghallotta, ahogy Stevenson ezredes minden lében kanál felesége jól hallhatóan odasúgta az urának:
– Ennél megfelelőbb arát még én sem tudtam volna keríteni neki. Gyönyörű pár. Nem gondolja ezredes?
Célia életében először egyetértett a tiszteletreméltó matrónával.
Marguerite és Liam gyönyörű szép párt alkottak.

VÉGE

2011. április 10., vasárnap

Jane Austen nyomában II.

Sziasztok!

A mai nappal elvileg vége lenne a pályázatnak, ám mivel többen ígértétek és csak egyetlen darab mű érkezett, azt mondom, kiterjesztem a dolgot, határozatlan időre.
Tehát küldjétek, ha elkészült, s mindenki névre szóló emléklapot fog kapni, valamint felkerül az oldalra, a véleményemmel együtt.

Köszönettel:

b.

2011. április 2., szombat

Észak és dél

Sziasztok!

Nincs túl sok változás, azon kívül, hogy ismét befejeztem egy történetet, s most a következő javított fejezeteit olvashatjátok itt.

Ezen kívül még 8 napig várom a műveiteket a Jane Austen pályázatra! ;)

Végül pedig egy videó, amit a napokban látott, újdonsült kedvenc ihletett.


És még egy videóval egészíteném ki, szintén egy igen érdekes filmről. ;)