Oldalak

2016. január 23., szombat

Művészetek hete



"Igazán varázslatos alkotás, mintha egy mesebeli erdőben lennénk! A színek vidámak és élettel teliek, a háttérben kibontakozó ösvény izgalmas hatást kölcsönöz. Ugyan a téma elég elcsépelt, de a képnek nagyon kellemes atmoszférája van, ezért kerülhetett a dobogó második fokára.Szintén volt egy pici problémám, a téma sablonosságán túl (amit a fotós legyőzött a hangulati értékkel), szemet szúrt, hogy a középen álló fa alja lemaradt, ami engem egy kicsit feszélyez, mert nem teljes így a fotó.
Mindezeket leszámítva gyönyörű munka, magam is irigylem!" /Szoni/

Szuper verseny volt! Köszönöm szépen :)

2016. január 7., csütörtök

Bejegyzések A.A. naplójából - 50




– Jártál Zennél? – Ezzel kétségtelenül lelohasztom a lelkesedését. Az ölében ülök, de leveszi rólam a kezét. Kínos szituáció.
Felállok, és az ablakhoz megyek. Az udvar üres, szombaton a legtöbben a városban vannak.
– Voltál nála vagy sem? – fordulok Noah-hoz, miután percekig nem válaszol.
– Voltam.
– És? Beszéltél neki rólunk?
„Rólunk”. A szó önkéntelenül csusszant ki a számon, de nem érzem helytelennek.
– Persze.
– És? – Felidegesít, hogy mindent szót úgy kell kicibálni belőle. A legrosszabbra számítok; Zen teljesen kikészült. Összevesztek miattam. Zen gyűlöli Noah-t. Zen gyűlöl engem.
– Nem lepődött meg.
Egy pillanatig fel sem fogom, mit mond. Nem lepődött meg. Zen számított erre. Zent egyáltalán nem érdekli. Noah olvas a gondolataimban.
– Attól még nem örült, Csínó. Ne gyárts elméleteket! Csupán elfogadta.
– Elég könnyen ment neki – vonok vállat, mintha kicsit sem érdekelne, holott belül nagyon bánt a dolog.
– Őszintén, Csínó, nem is ismertétek egymást.
– Talán – suttogom, miközben erősen koncentrálok, hogy visszatartsam a könnyeimet. Talán nem úgy ismerkedtünk meg, mint manapság a fiatalok. Talán nem tárgyaltuk ki a fél életünket, nem cseréltünk telefonszámot, és soha nem is randiztunk. Viszont volt valami közös. Mélyen, bennünk, volt valami, ami összekapcsolt minket.
– Megértem, hogy rajongtál érte – jön Noah hangja közvetlenül mögülem.
– Nem rajongtam – fordulok felé. Túl közel van. Nem bírom nem észrevenni, mennyire elképesztő a kisugárzása. Nem csoda, hogy Zen emléke egyből elhalványul, amint Noah a közelembe kerül. – Csak úgy éreztem, ő megért.
Ha meg is bántódott ezen Noah, nem mutatja. Halványan elmosolyodik, majd még közelebb lép.
– Talán én nem vagdosom magam, és nem bujkálok szekrényekben, de attól még én is itt nőttem fel. Tudom, milyen érzés számkivetettnek érezni magad. Nézz rám, Audrey! – nyúl az állam alá. – Talán nem vagyok olyan érzékeny, mint Zen, de itt vagyok neked. Bármit elmondhatsz.
Ilyen szövegre egyáltalán nem számítottam Noah-tól. Nem is csoda, hogy kicsordul egy könnycsepp. Meg akarom csókolni! Nem beszélni akarok róla! Hanem elfelejteni! Megragadom fehér ingjét, ami alól mindenhonnan kikandikálnak a tetoválásai. Mint egy élő festmény.
– Nem fázol? – kérdezem. – Január van, te meg egy szál ingben.
– Most, hogy így mondod – húz magához vigyorogva.
Sokkal jobb. A régi Noah visszatért.