2011. január 2.
Émelyegve indulok ma az egyik szürke épületből a
másikba. Fogalmam sincs, mi bajom lehet. Tegnap este még vidáman bújtam ágyba.
Már amennyire ez lehetséges ilyen körülmények között.
Próbálom elhitetni a gyomrommal, hogy téved, nincs
oka háborogni, de nem hallgat rám. Javában benne vagyunk az angol
történelemben, mikor felállok, és kirohanok az osztályból. A folyosó
végtelennek tűnik. A kopott, fekete-fehér kockák sebesen cserélgetik helyüket,
elszökve a lábam alól. Fájdalmasan koppan a térdem a kövön. Négykézláb
öklendezek. A tanárom utánam küldi az egyik lányt, aki ott toporog előttem, de
nem hív segítséget. Rátört a hisztéria. Őt jobban sajnálom, mint magamat, pedig
a hátam feszül, úgy érzem, kettétörik a gerincem.
Végre határozott lépések közelítenek gyomornedveim
felé. Erős kéz fonódik a hasamra, majd a vécéig vonszol. A megmentőm
visszaküldi a síró lányt az osztályba, bár ezt csak akkor fogom fel, mikor a
történelem tanárom hangját meghallom.
– Audrey! – szólongat, de nekem összefolyik a
szemem előtt a vécékagyló. Csak remélem, hogy nem hányom le magam. – Mit érzel?
– Ő is látja, hogy ez nem szimpla hányinger. A kezem és a lábam furán remeg.
– Fáj… - próbálkozom, de nem tudnám megmondani, hol
fáj. Fáj egyáltalán? Összegörnyedve a falnak támaszkodom. A fejemet a térdemre
ejtem, a szám széléről valami a nadrágom szövetébe ivódik.
– Uram! – hallok egy harmadik hangot. Félig
felemelem a pillámat; a tanárom a vécébe bámul, majd elrohan. Zen áll mögötte.
Aggódva méreget. Mosolyogni akarok, de helyette görcsösen megrándul a testem,
és sírni kezdek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése