Pályázatok

little hippie linkelt nekünk néhány kihívást

Aki szeretne, részt vehet
blog-, fejléc-, design-, novellaíró- és fanfiction versenyen :)

részletek:

http://verseny-szellem.blogspot.hu/

Kikél a lélek aljából

Ágnes - A félelmetes angyal
Radnóti 100+1 album

Bejegyzések A.A. naplójából - 9

Január 3.

Egy elefánt súlyával a mellkasomon ébredek. Tudom, hogy csak izgulok. Tea - nem ez az igazi neve, bár ezen a helyen sosem tudni... Mindenki így hívja, tehát nem kötözködöm. Sosem kérdeztem meg tőle. Szóval Tea már elhagyta a szobát. Nem csoda, neki korábban kezdődnek az órái, mivel az utolsó évét töltötte az árvaházban. Az az év sokkal keményebb lesz.

Most nem ezzel foglalkozom. A falamon ocsmányságot fedezek fel. Új girbegurba betűk kerültek fel. Tea a HOPE szót rakta ki belőlük.

Remeg a kezem. Nem tudom, hogy letépni, vagy végigsimítani lenne-e nagyobb kedvem.

Eszembe jut a szekrényem. A sötétség. A szorongás.

Letépem a betűket.

10:23

Végre megérkezik az orvos. Egyik órámra sem mentem be. Félek, hogy újabb roham tör rám.

– Audrey! – lepődik meg a nő. Köpeny nélkül egészen csinos. Csak kissé unalmas. – Nem kellett volna ilyen korán jönnöd.

Tegnap reggelt mondott, akarom emlékeztetni. Vállat vonok inkább. Megvárom, míg szöszmötöl a kulcsával. Megkér, hogy fogjam a kávéját. Forró. Kedvem lenne belekortyolni, mert ma még nem ettem semmit.

Kitárul a fehér szoba ajtaja.

– Tedd csak le oda! – mutat az asztalra, és kissé ódzkodva állok a csicskásának. Tegyem el azt a mappát, legyek szíves. Húzzam el a függönyöket, kér. Ha lennék olyan kedves, egy tollat is adni…

– Van eredmény? – elégelem meg a dolgot.

Kikotor pár papírt a fiókjából, miközben szürcsöl a kávéból. Megkordul a gyomrom. Olyan éhes vagyok.

– Kénytelen vagyok megkérdezni, Audrey, használtál mostanában illegális szereket? Túlzott alkoholfogyasztás?

Megrázom a fejem. Nem vagyok teljesen őszinte, de annyit biztosan nem ittam, hogy bajt okozzak.

– Jó okom van feltételezni, hogy hazudsz.

Összevonom a szemöldököm. Megijeszt ez a nő. De keménynek mutatom magam. Megint megrázom a fejem.

– Ha igaz, amit állítasz, a baj sajnos sokkal súlyosabb is lehet.

Meghökkenek.

Kopogtatnak a fehér szoba ajtaján.

– Gondolkodj! – ajánlja az orvos, míg feláll, hogy ajtót nyisson.

Csak egy elsős, akinek fáj a feje. Hátra sem nézek. A súlyos szó jelentésén merengek.

Bejegyzések A.A. naplójából - 8

22:31

Rossz szájízzel ébredek. Nem mostam fogat a hányásom óta, jut eszembe.

Horkolás. Tehát Tea visszaért azóta. Az üzenete is eltűnt az éjjeliszekrényemről. Remélem, nem bántottam meg.

Az otthon folyosója mindig huzatos. Meg sem érzem, míg átfutok a szemben lévő fürdőszobába, amin legalább harminc lány osztozik. Kísérteties holdfény világítja meg valamennyire a mosdók sorát. Találomra megállok egynél, nem érdekel kinek a fogkeféjével, csak hadd súroljam már le ezt a rothadás szagot magamról. Köpök, majd jól kiöblítem a szám. Végre enyhül az íz.

A tükörből egy elkínzott arc bámul vissza rám, a haja csimbókokban lóg. Forgatom rá a szemem. Visszateszem a fogkefét a helyére, gondolatban megköszönöm, és remélem nem hagytam rajta hozzám vezető nyomokat.

A zuhanyzók látványa szomorú. Összegyűjtött, letört csempék a koszos peremen. Rozsdás csövek, málló plafon. Langyos víz folyik, akármerre tekerem a csapokat. Megfelel. A hajamra locsolom, bár sampon nincs nálam. Közben az jut eszembe, milyen jó lenne sírni. Nem úgy, mint délután, mikor a fájdalom követelőzött, hanem megkönnyebbülten. Nem megy. Lemosom magamról az orvosi rendelő szagát, az ágyam kellemes orgonaillatát. A padlóra dobott ruhakupacra bámulok, miközben különböző betegségek neve ötlik fel bennem.

Mikor újra a szobám ajtaja előtt állok, megállok egy pillanatra, hogy hallgassam a csendet. Különös. Oldalra pillantok, és majdnem felsikoltok. Egy ember körvonalait világítja meg a hold a folyosó végi ablaknál. Ijesztő. Nem szól, és én sem érzek késztetést az ismerkedésre. Zakatoló szívvel csapom magamra a szobaajtót. Nekitámaszkodom, könyörögöm magamban egy kulcsért.

Percekig tart, mire a szívem visszatér a megszokott ritmusához. Ekkor merül fel bennem először a lehetőség. Lehet, hogy hamarosan meghalok.

Bejegyzések A. A. naplójából - 7

17:45

Órák óta egyhelyben ülök egy fehér asztalon, ami átlátszó fóliával van letakarva. Fehér falak. Fehér tálak. Fehér emberek. Furcsán sötétnek érzem magam ilyen környezetben. Sötét haj, sötét szemek, kreol bőr. Nem kérdeztem a szüleim után, mégis az orromra kötötték: anyád afrikai volt. Apádról senki sem hallott.

Nem érdekel. A legutolsó dolog, ami miatt most aggódom, mégis a gondolataim közé fészkelik magukat a régen elhangzott szavak.

– Nem érdekel – suttogom a steril levegőbe türelmetlenül.

Dr. Rider lép be a rendelőbe. Rám mosolyog, felvillannak a ráncok a szeme körül.

– Tudja, mi a bajom? – kérdezem. Amikor lekísértek, még zavart voltam, mikor megtudtam, hogy vért hánytam, halálra rémültem, de most már unom a dolgot.

– Holnapra tudni fogom.

– Akkor mehetek? – csúszom le az asztalról.

– Reggel várlak – szól utánam a nő. Bólintok, bár nem látja, mert háttal ül az íróasztalánál. Hangtalanul távozom.

Fáradt sajgás nyilall a lábamba, de ezt meg sem érzem a korábbiak után. Levegőre van szükségem. Elfutok az öltözők előtt. Nem bírnám elviselni most a sötét szekrényt. Talán többé nincs is rá szükségem, reménykedem. Az eszembe sem jut, hogy Zen ott lehet. Az udvar üres, szinte mindenki a városban van ilyenkor. Én az orvosi rendelőben töltöttem a mai kimenőmet, tűk és spatulák társaságában.

A szobám szintén üres. A szobatársam is élvezi a szabadságot. Talán vissza sem jön éjfélig. Az ágya fölé üres tekintetű modelleket ragasztott, akik szüntelenül figyelnek. Mindig is idegesítettek.

Az éjjeliszekrényemen egy üzenet vár:

„Hogy érzed magad?”

Lehunyt szemmel elhasalok a kemény ágyon. Az én falamon csak néhány betű lifeg értelmetlen sorrendben. Egy görbe P, egy újságból kivágott csíkos O. A többit nem látom innen, bár kétlem, hogy megváltoztak, mióta reggel elhagytam a szobát. Bedugom a kezemet a hideg párna alá, és valami keménybe ütköznek az ujjaim. Zen kése. Egy pillanatra felderülök, de aztán emlékeztetem magam: lehet másik kése is.

Felpattanok, és tollat keresek.

„Szarul” – firkantom a papír fecni aljára.

Bejegyzések A. A. naplójából - 6

2011. január 2.

Émelyegve indulok ma az egyik szürke épületből a másikba. Fogalmam sincs, mi bajom lehet. Tegnap este még vidáman bújtam ágyba. Már amennyire ez lehetséges ilyen körülmények között.

Próbálom elhitetni a gyomrommal, hogy téved, nincs oka háborogni, de nem hallgat rám. Javában benne vagyunk az angol történelemben, mikor felállok, és kirohanok az osztályból. A folyosó végtelennek tűnik. A kopott, fekete-fehér kockák sebesen cserélgetik helyüket, elszökve a lábam alól. Fájdalmasan koppan a térdem a kövön. Négykézláb öklendezek. A tanárom utánam küldi az egyik lányt, aki ott toporog előttem, de nem hív segítséget. Rátört a hisztéria. Őt jobban sajnálom, mint magamat, pedig a hátam feszül, úgy érzem, kettétörik a gerincem.

Végre határozott lépések közelítenek gyomornedveim felé. Erős kéz fonódik a hasamra, majd a vécéig vonszol. A megmentőm visszaküldi a síró lányt az osztályba, bár ezt csak akkor fogom fel, mikor a történelem tanárom hangját meghallom.

– Audrey! – szólongat, de nekem összefolyik a szemem előtt a vécékagyló. Csak remélem, hogy nem hányom le magam. – Mit érzel? – Ő is látja, hogy ez nem szimpla hányinger. A kezem és a lábam furán remeg.

– Fáj… - próbálkozom, de nem tudnám megmondani, hol fáj. Fáj egyáltalán? Összegörnyedve a falnak támaszkodom. A fejemet a térdemre ejtem, a szám széléről valami a nadrágom szövetébe ivódik.

– Uram! – hallok egy harmadik hangot. Félig felemelem a pillámat; a tanárom a vécébe bámul, majd elrohan. Zen áll mögötte. Aggódva méreget. Mosolyogni akarok, de helyette görcsösen megrándul a testem, és sírni kezdek.

Bejegyzések A.A. naplójából - 5

2011. január 1.

13:01

Érzelmek és észérvek feszülnek egymásnak. A szekrényben lelek nyugalomra. Ujjaimmal a betűket keresem.

Már épp elindulok kifelé, amikor belép.

Látom rajta, hogy ma jó kedve van. Nem szívesen ül le a padra. Előhúzza a kést, de csak forgatja a kezében.

Kinyitom a szekrényajtót.

Rám néz. Meg sem lepődik.

– Ma ne csináld – mondom ostobán hintázva a sarkamon.

Nem szól, csak bólint. Lerakja a kést maga mellé. Percekig bámulom, míg el nem mosolyodik, ezzel zavarba hozva.

– Miért voltál a szekrényben? – kérdezi végül.

– Miért vagdosod magad?

– Fogós kérdések – nevet fel. – Mennem kell. Még találkozunk.

Becsukja maga mögött az ajtót. A kést ott felejtette. Elrejtem a pulcsim zsebében. Ha rajtam múlik, nem kapja vissza.

Bejegyzések A. A. naplójából - 4

December 31. 23:55

Dohányszagot érzek.

– Mit keresel itt?

Megrémülök. A mólóról lelógó lábamat a levegőbe lendítem.

– Kérdeztem valamit.

Hátranézve őt pillantom meg. Ösztönösen a karjára siklik a tekintetem. Hosszú ujjút visel.

– Talán tilos itt lenni?

Jelentőségteljesen a „BELÉPNI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES!”- tábla felé pillant.

– Gyakran járok ide – vonok vállat.

– Láttam – támaszkodik meg az egyik oszlopon. Ujját a monogramomra helyezi. „A.A.” A csálé betűk vészesen dőlnek a víz felé.

– Mindjárt éjfél – mondja, miközben leül mellém, és tekintetét a kormos horizontra függeszti. A városból ideszűrődik az ünneplés zaja. – Szilveszter van. Nem volt jobb dolgod, mint idejönni?

A kérdés élét elnyomja a felhangzó szapora durrogás.

– Boldog új évet! Kívánj valamit!

– Bár egyedül lehetnék!

– Elmondtad – nevetek fel.

– És? – Nyilvánvalóan nem értette, mi olyan vicces abban, hogy próbál sértegetni.

– Ha elmondod, nem válik valóra…

– Ki van ott? – Egy rendőr áll a parton. Szerencsére elég messze ahhoz, hogy legyen időnk meglógni. Zen felnevet. Mindketten más irányba futunk. Futás közben elmormolom az én kívánságomat. Aztán belátom, hogy az igazi vágyam már valóra vált. 

Zen még nem szökött el.

Bejegyzések A. A. naplójából - 3

2010. december 29. 

Ma nem a szekrényben bujkálok. A padon ülök.

Mikor kinyitva az ajtót meglát, zavartan meghátrál, aztán mégis belép. Úgy tesz, mintha keresne valamit. Nem is köszön.

– Nem láttál egy karkötőt? – Biztos vagyok benne, hogy még ő sem látta soha.

Megrázom a fejem.

– Kösz – vakkant, miközben jól megnéz. Hirtelen hátat fordít. 

Kifújom a levegőt. 

Meg sem rezdültem, míg nézett. 

15:42

Velem szemben ül. Érzem a tekintetét magamon. Nem mondhatnám, hogy rossz érzés, de zavarba hoz.

Nem fogom sokáig bírni, tudom. Túl kicsinek érzem az épület parkját. De nincs kimenőm.

Egyszer csak lehuppan mellém.

– Tudom, hogy láttál. 

Nem tagadom.

– Nem mondhatod el a dirinek.

– Nem akartam – felelem halkan.

– Holnapután úgyis lelépek innen. Csak addig bírd ki – folytatja, mintha meg sem hallana.

– Hová mész?

– Semmi közöd hozzá – mordul rám.

Lehajtom a fejem, nem akarok beszélni többet.

– Nem tudom még. A kikötőből sokfelé indulnak hajók. Talán fellógok az egyikre.

Bólintok.

– Ne haragudj rám, Audrey.

– Tudod a nevem? – kapom fel a fejem.

– Te nem tudod az enyémet?

– Zen. Mindenki így nevez.

Kezet nyújt, én meg elfogadom. Fura érzés, de megmosolyogtat. Most már ismerjük egymást.

Nem is hagy magamra estig. Elmeséli a terveit: hogy Amerikába utazik és gazdag lesz. Gyermeteg elképzelések, de szeretem hallgatni a hangját.

Másnap nem látom.

Bejegyzések A. A. naplójából - 2

 2010. december 28. 

Másnap bűntudattal ébredek. Nem azért, mert tegnap ellógtam a drámaórát.  

Meg kellett volna akadályoznom, ami történt. Zajt csapnom. Késő, ostorozom magam.

Egész nap velem maradnak a vádló gondolatok, és mire észbe kapok, megint a szekrényben állok. Szánalmas, de bejön.

Ismét itt van. Nem veszi észre, hogy nincs egyedül.

Leül a padra. Zaklatottabbnak tűnik. Máris nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Van hozzá jogom? Mindenki azt felelné erre, hogy van.

Előkerül a zsebkés.

Itt az idő. Indulás!

Nem mozdul a lábam. A torkomon nem jön ki hang. Ahhoz azonban épp elég nagy zajt csapok a szerencsétlenkedésemmel, hogy észrevegye, valami nincs rendben. Elmenekül. Gondolom pletykás rágcsálókra gyanakszik.  Vagyis inkább remélem…