Gévai Edina novellája

A Donely eset

Egy újabb nap és egy újabb lehetőség, hogy valamit hihetetlen módon elcsesszek – gondoltam magamban és valami természetfelettien rossz érzés fúródott az oldalamba egészen a bordám alá a szívem mellé.
Hétfő volt, December 4.-ke és azon tűnődtem, miért vagyok ekkora rakás szerencsétlenség. Alig múlt el reggel nyolc és én már összetörtem egy poharat, egy tükröt, egy vázát, leestem a lépcsőről és átestem Penny-n, a kiskutyámon. Természetesen minden napom hasonló és hasonlóan kezdődik, de most valami más volt. Lehet, hogy a Hajó túra miatt vagyok ennyire ideges.
Valóban. Biztosan emiatt vert a víz már egy órája. Féltem, rettegtem és legszívesebben el se mentem volna, ha nem az apám miatt tenném. Bizony, egy „miniszteri expedícióra” megyünk. A lényege, hogy mint az USA elnöke, apám és a családja, köztük én is elmegyünk az Antarktiszra és ott mond egy beszédet és hurrá mindenki boldog...
Én kicsit sem voltam az. Na jó, talán a pingvinek kicsit lázba hoztak, de egyébként semmi kedvem nem volt hozzá, ráadásul a reggeli dolgaim miatt nem is éreztem úgy, hogy szerencsés lenne elindulni. Rossz érzés fogott el és nem akart abbamaradni.
- Melanie, fogd a kabátod és most már gyere! – mondta az anyám olyan idegesítő, vinnyogó és siettető hangon.
- Jól van már... – dünnyögtem őt és az öcsémet követve majd kiléptem a friss levegőre.
Az ajtót becsukva magam mögött tipikusan újságírók hada támadott le. Mindegyik ugyanazokat a kérdéseket tette fel és ismétlődtek újságíróról újságíróra. A TV riporterek is megjelentek, hiszen azért mégis csak szenzáció ha az elnök kiteszi a lábát az ajtón, főleg ha a családja is vele tart.
„Mit gondol erről az expedícióról? Maga hogyan vélekedik erről a beszédről? Tudja hogy az apja miről fog beszélni? Mi a célja a családi kíséretnek? Nevezhetjük ezt családi nyaralásnak? Milyen tárgyakat visz magával?”
Hangzottak a kérdések tömegei, melyek közül csak párat hallottam ki tisztán a sok üvöltözés közül. James, a biztonsági őröm, aki személyesen ügyel a biztonságomért végigkísért az ajtótól az elnöki autóig. Ilyenkor mindig olyan hülyén éreztem magam. Elnöki autó meg minden? Komoly? Van akinek még bringára se telik, de nekünk külön tervezett elnöki autónk van... Szánalmas. – Futott ilyenkor mindig át az agyamon ez a gondolat, akárcsak most.
Beültem végül az autóba, aztán beindult a motor és mi elindultunk. Az izzadtság továbbra is csorgott rólam. Feszült voltam és ideges. Apám látta rajtam, hogy a pokolba inkább lennék most, mint úton a hajó felé, de csak nézett és nem szólt semmit. Egy ideig keresztezte a tekintetünk egymásét, de aztán elfordította a fejét. Mint mindig, most se érdekelte, hogy mi a véleményem, csak legyen minél nagyobb a felhajtás.
Amikor a kikötőbe gurult be a kocsi, ott is újságírók és tévések hada fogadott minket. Lassan mentünk, míg az autó meg nem állt és a motor el nem halkult. A családom kezdett kiszállni a kocsiból, én pedig nem akartam ezt. A reggeli rossz érzés már fojtogatott, de nem tehettem semmit. Anyám visszanyúlt a kocsiba és a karomnál fogva kirántott, én pedig majdnem felnyaltam a földet, mire James elkapott és felsegített. Megigazította a ruhám és elkísért a padkáig, ahol a hajóra való lépcső kezdődött.
Félelemmel telve léptem fel az első lépcsőfokra. Valahogy mindig is utáltam a hajókat. Kicsit sem biztonságosak és ez se tűnt annak. Bár modern volt, a legénység minden parancsunkat figyelte és különösen szép neve volt a hajónak, Tenger gyöngye, de még így is viszolyogtam tőle. Az anyám ismét látta rajtam a bátortalanságot, így belém karolt és magával húzva felfelé gyorsan lépdeltünk a lépcsőfokokon. Felértünk és visszanéztem a földre. James egy láthatatlan puszit küldött nekem biztatás gyanánt, de én továbbra is rettegtem. Az a puszi, ami elsős koromban megvigasztalt egy elit iskolába való járás miatt, az most nem segített. Rajtam már csak Isten segíthetett.
Sosem voltam hívő és ezt mindenki tudja, de az elindulás perceitől kezdve valahogy megéreztem egy felsőbb hatalom és egy előre meg nem látott katasztrófa jelét. A hajó zökkenőmentesen indult útnak, én viszont még mindig vacogtam félelmemben. A szüleim nem nagyon törődtek a kétségeimmel, inkább szórakoztak.
Az idő gyorsan múlt, akár a vízfolyás. Hamar beesteledett én pedig még mindig reszkettem félelmemben. Közeledett a vacsoraidő, nekem pedig az anyám elvárása szerint „valami csinosba” kellett öltöznöm, mert végül is az óceán közepén a fókákat és halakat annyira érdekli, hogy mit veszek fel, ugye? Mégis fel kellett öltözzek.
A fekete koktélruha anyagától viszketett a bőröm egész este. A műmosolytól pedig az állkapcsom sajgott. Ahogy kint ettünk a hajó fedetlen terasz szerű részén észrevettem, hogy a eső csöpörgött és egy-egy cseppjével beleesett a pezsgőspoharamba. Tudtam, hogy nekem itt már nincs helyem, így felálltam az asztaltól, illedelmesen elköszöntem, majd bezárkóztam a hálókörletembe.
Az ajtómat nem zártam be, de senkit se akartam, hogy bejöjjön. Érdekes, hogy a ruha, ami addig zavart már nem volt olyan frusztráló. Már nem viszketett tőle a bőröm. A félelem is elmúlt, ezért odamentem a kabinom ablakához és kinéztem. A távolban sötét felhők gyülekeztek. Vihar lesz. Csúnya vihar.


Mindenfelé hangok. Amolyan kórházi kütyük hangja és betegek, nővérek beszélgetései. „Kérek minden nővért, akinek nincs dolga hogy siessen gyorsan a sürgősségire.” Szólt valami hangosbemondó. Hol vagyok és miért? Fordult meg a fejemben, mire kinyitottam a szemem.
Egy kórházban voltam. Üres fehér falú kórterem egyetlen ágyán én feküdtem. Felültem. A TV-ben valami nagy rendezvény ment. A szemem még nem fókuszált túl jól a szoba másik felén lévő tévére, de kis idő után kitisztult a kép és megláttam a feliratot: Elnökválasztás.
Minden összeomlott bennem és levegőért kapkodtam. Valószínűleg pánikrohamom volt, de akkor csak a fájdalomra tudtam koncentrálni és arra, hogy mi történt. Hirtelen eszembe jutott minden, ami a hajón történt.
Amikor megláttam a viharfelhőket közeledni a víz is vadabb lett, mint bármelyik szilaj ló. Ide-oda lökdöste a hajót a víz tetején, mi pedig a hajón belül estünk és keltünk. Az ágyamig gurultam és ott bevágtam a fejem. Amikor odakaptam egy kis vért láttam a tenyeremen. Csúnya puklim lesz, gondoltam magamban.
A félelem újra úrrá lett rajtam, de ekkor már tudtam, nincs menekvés. Az ágyamtól a szekrényig dobott a hajó, mire valaki dörömbölt az ajtómon.
- Melanie! Nyisd ki! Jason vagyok!
Felkeltem és kicsit szédelegve, tántorogva odabotladoztam az ajtóhoz. Kinyitottam, mire az öcsém rám zuhant a hajó újabb lökésétől. A szemei könnyesek voltak. Nem tudtam miért, de hamar berúgtam az ajtót.
- Mi az öcsi? Félsz egy kis vihartól? – vettem viccesre figurát.
- Melanie! Pakolj össze! Gyorsan!Apa!
- Mi van vele? – kérdeztem már kicsit aggódva.
- Apa belezuhant a vízbe! – sírta meglepően lányos hangon.
- Úr Isten. – hangzottak a szavaim, mire teljesen lesokkolódtam.
- Melanie?! Te vérzel?
- Semmiség, keressük meg anyát, ez biztosan csak egy rossz álom!
Jason és én kimentünk a kabinból és felmentünk a teraszra. Ott egy szörnyű látvány fogadott minket. Vér mindenütt. És anyám. A vihar olyan erős volt, hogy megindította az asztalt a teraszon és az leszakította a korlátot. Anyám pedig beledőlt és ott állt holtan, vérbe fagyva a hajó korlátjával a gyomrába fúródva. Jason nem bírt odanézni következőre meg még el is hányta magát.
- Szedd össze magad öcsi! Ezt nekünk túl kell élnünk!
- Rendben! – sírt tovább.
A hajó tovább vergődött a vízen, amíg egy hatalmas koccanás nem volt. Kihajoltam a korláton és láttam, ahogy egy Jégcsúcsnak csapódott a hajó. A legénység valószínűleg már mentőcsónakban távozott. Csak mi voltunk a hajón. Rettegtünk. Féltünk.
A hajó újra lökődött, de már nehézkesebben. Elkezdett süllyedni és tudtuk, hogy nincs túl sok lehetőségünk. Jason megnézte a horpadást a hajó oldalán, mire az lökött egyet újra és ő átrepült a korláton. Elkaptam a kezét, de az esőtől és a sok víztől csúszott a kezem. Szépen lassan csúszott ki a kezemből. Könnyes szemeivel rám nézett és azt mondta „Ne engedj el!”. Nem is akartam, de a kezem túl vizes volt. A szemébe néztem és megígértem, hogy nem fogom, de az újabb lökés miatt kicsúszott a kezemből és belezuhant a vízbe. Többé nem láttam őt a felszínen.
A többi eseményre nem emlékszem túl jól. Próbáltam keresni egy mentőcsónakot, de sehol se találtam. A kapitány kabinjában volt egy, amit eszeveszettül kezdtem felfújni. A hajó csak süllyedt és süllyedt. Versenyt futottam az idővel, mire a hajó újabb lökésénél bevágtam újra a fejem. Ekkor minden elsötétült.
A következő emlék az, ahogy a kórházban vagyok. Felkelek és látom a Televízióban, ahogy a halott apám helyére valaki újat választanak. Meghalt egyáltalán? És Jason? Minden olyan zavaros volt. Kapkodtam tovább a levegőt, mire sírógörcsben kitörtem a szobából és egy injekciós tűvel nekirontottam egy nővérnek.
- Hol az apám?
- Miss Donely kisasszony, kérem nyugodjon le! Higgadtan meg tudjuk ezt beszélni!
- HOL VAN A CSALÁDOM? – kiabáltam torkom szakadtából.
- Miss Donely kisasszony, kérem tegye azt le és megbeszélünk mindent. – ismételte az idegesítően kedves hangján.
Ekkor valaki megragadott és erősen megszorította a kezem. Elengedtem a tűt és a földre rogytam. Újra megszólaltam, de ekkor már sírva és konkrétan rákérdeztem a dologra.
- A családom? Meghaltak, igaz? – pityeregtem.
- Nem tudjuk Donely kisasszony. A mentőosztagok eddig csak önt találták meg, senki mást.

Valami belém szúródott. Újabb homály és feketeség.
A következő hely, ahol felkeltem már más volt. Szürke falak. Egy ágy, egy asztal és egy pici ablak, amin rács volt. Erős vas ajtó és én nem tudtam hogy most hol a fenébe lehetek. A következő pillanatban az ajtó hangos nyekergéssel kinyílt.
- Miss Donely kisasszony, kérem jöjjön velem. – mondta egy idegesítő hang.
Amikor kiléptem az ajtón úgy éreztem egy zárdában vagyok, vagy valami hasonlóban. Nem tévedtem túl sokat. A magas és idegesítő hangú fickó egy irodához vezetett, ahol egy igazgató szerű fogadott. Leültettek és nekem ezt tűrnöm kellett.
- Melanie, remélem tegezhetem. Örülök, hogy magához tért. Tudja hogy ki vagyok?
- Nem. Hol a családom? Túlélték a hajótörést? Hol vannak? Ez egy álom, ugye? – kérdezősködtem idegesen és frusztráltan.
- Melanie, tudnia kell, hogy a családja nem élte túl a hajótörést. Az expedíciót pár napja lefújták. Holtestet se találtak. Őszinte részvétem.
- Hogy lehetséges ez? A mai tudománnyal miért nem találták meg az elnököt? – törtem ki hisztisen, mire ő csak hallgatott.
- A nevem Joe Hampton. Én vagyok ennek az intézménynek a vezetője – kezdte a szöveget, ami kicsit sem érdekelt.
- Hívj fel a házunkat! Otthon van Greeta a nevelőnőm és James a biztonsági őröm. Az ő szájukból akarom hallani, hogy a szüleim meghaltak.
- Melanie, ez nem lenne túl jó ötlet, mivel a kórházban is megtették ugyanezt, mire ön dühöngeni kezdett.
- Micsoda? – kaptam fel a fejem és az addigi sírás abba maradt.
- Melanie, maga ugyanezt kérte a kórházban is, majd ott Greeta és James elmondták magának, hogy a családtagjai nem élték túl a katasztrófát, mire ön kiborult. Üvöltött és egy nővér kezét megvágta egy orvosi szikével, majd fenyegetőzött, hogy megöli magát. Ezért van itt.
- Ez egy elmegyógyintézet? – kérdeztem rá konkrétan a dologra. Minden amit mondott felvillantak a fejemben. Tudtam, hogy ezek megtörténtek, de nem akartam elhinni.
- Igen. Illetve ide inkább a lelkileg illetve mentálisan labilis embereket szokták hozni, ahol hosszú gyógyulási folyamat vár majd önre.
- El akarok menni. – mondtam céltudatosan és felkeltem a székből, mire a magas ember utamat állta
- Melanie, nem mehet el, csak ha meggyógyult.
- Miből?
- A mostani állapotából.
- Őrült vagyok?
- Nevezze ahogy gondolja, de itt kell maradnia. Itt minden segítséget meg fog kapni ahhoz, hogy meggyógyuljon.
A beszélgetés után visszavezettek a szobámba és ott fetrengtem az ágyon egész este. Nem tudtam aludni. Mindig az az este jutott az eszembe. Láttam a szemem előtt anyám vérbe fagyott testét és azt, ahogy kicsúszik a kezemből az alig 8 éves öcsém. Az utolsó szavak, az utolsó érintések, az utolsó pillanatok és a sötétség.
Minden estém, amit itt töltöttem ebben a porfészekben szörnyen telt. Sírva keltem fel álmomból és mindig ugyanazt álmodtam, a baleset napját. Újra és újra és újra. A reggelek és a napok szokásosan magányosan teltek. Mivel itt rajtam kívül csak bolondok voltak így nem volt túl sok társaságom.
A gondozómtól kaptam egy naplót. Benne egy kép is volt az elsüllyedt hajóról. A képen látszik a neve: Tenger gyöngye. Ebbe kezdtem el írni minden gondom s bajom. Lapjait könnyeim áztatták és a tinta gyakran elfojt rajta. Utáltam itt lenni és úgy éreztem kezdek megőrülni.
Minden egyes napom rosszabb volt a másiknál. A fájdalom belülről szétmarcangolt és már nem bírtam tovább. Lépnem kellett. Vagy el kell tűnnöm, vagy meg kell halnom. Az eltűnés lehetetlen. Minden folyosón kamera, és mindig áll egy őrszem a folyosó végén. Nem maradt más választásom, mint a halál.
Megírtam egy búcsúlevelet. Egy búcsúlevelet, amiben mindent leírtam és beletettem a naplómba. Ez a búcsúlevelem. Bárki olvassa az már tudja, hogy halott vagyok és hogy soha se fogok visszatérni. A halálomat elterveztem előre. Az ágyon lévő rongyos plédet összegöngyöltem és felkötöttem a lámpára. Egy székre fogok állni, a nyakamra fogom kötni ezt. A lábam alól kilökve a széket nem fogok levegőért kapkodni. Elég volt a küzdelemből, nekem is meg kellett volna halnom, amikor a szüleim és az öcsém meghalt. Ennek vége.

Melanie

Egy könnycsepp hullott Melanie búcsúlevelére. Ann, a lány gondozója elsírta magát a levelet olvasva. Tudta, hogy problémái vannak, de remélte, hogy a napló majd segít neki minden fájdalmát kiírnia magából. Ez nem jött össze.
Mielőtt nyomot hagyna gyorsan letörölte a vízcseppet és összehajtotta a friss levelet. Betette a naplóba és elkezdte forgatni. A bőrkötéses könyvecske pont olyan volt, mint amilyennek Melanie leírta. Meggyötört piszkos lapok könnyekkel áztatva. A szétfolyt tinta miatt néhol olvashatatlan írásokkal tele.
Ann tovább nézegette a naplót. A megőrülési folyamatok már az íráson is látszódtak. Melanie gyönyörű betűiből szörnyek lettek. Egyre több volt a fogalmazásában a kihagyás, a tudatvesztések miatt lerajzolt képek és firkák. Nem csoda, hogy a lány inkább végzett magával.
Visszaemlékezve amikor belépett a lány szobájába nem akarta elhinni mit tett. Valóban felkötötte magát úgy, ahogy leírta és látszott a lógó testen, hogy semmi küzdeni akarás nem volt benne. Várta a halált és a halál is vágyott rá.
Ann becsukta a naplót és visszatette a fényképet is bele. A fényképen a hajó szerepelt, amin Melanie és a családja utaztak. A jégbe volt fagyva valahol az expedíció közelében. Majdnem a célba értek, mire elsüllyedt a hajó. Azóta ez már a múlt emléke. Két év telt el a baleset óta és a hajóval már ki tudja mi lehet. Melanie, az egyetlen túlélő a lelkével nem bírt tovább küzdeni. Ő nem a jeges vízzuhatagba halt bele, hanem szerettei elvesztésébe.
A könyvecskét beletette egy dobozba, amit gondosan lezárt. Valami celluxszal tekerte körbe, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe. Amikor végzett fogta és felcímkézte.


„Név: Melanie Donely
Halál ideje: 2016. December 21. 15:00 és 17:00 között
Itt élt: 2015. Január 30-2016. December 21.
Gondozója: Ann Carter”

A dobozt végül fogta és egy polc tetejére tette. A polc hatalmas volt. Több száz ilyen dobozzal volt tele. A szoba amiben meg volt szintén hatalmas volt, ami pedig több száz ilyen polccal volt tele. Kicsit ijesztő, hogy ennyi ember végzett magával ebben az intézetben. Talán átok, talán megváltás, ezt már csak a holtak tudják.
Ann felkapta az asztalon lévő kulcsát és kifelé sietett. Megtett vagy 100 métert, mire az ajtóhoz ért. Utoljára visszatekintett a helységbe majd leoltotta a lámpát. Ezek az emberek, akiknek a doboza ide került mind feledésbe merültek az idő múlásával.

Az ajtó bezárult. A kulcs elfordult. Ann nagyot sóhajtott, majd elindult az intézet pincéjéből felfelé a lépcsőn. Soha többé senki se fogja megtudni mit élt át és mit érzett Melanie. Soha.

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Edina! Egyértelműen egy kivételes történetet írtál. Tetszett, de elég sok dologba belekötöttem gondolatban, miközben olvastam. Például, hogy pont a legijesztőbb helyzetben, főszereplőnk meglepően higgadt, még viccelődik is az öccsével. Vagy, hogy a legénység csak úgy lelépett, otthagyva az elnök gyerekeit.
Akadtak érdekes megfogalmazások.
Az ötlet viszont nagyon jó volt, talán egy jobban átgondolt irományban szerencsésebb lenne.
Gratulálok!


Szatti: Érdekes és egyedi volt a történeted! Tetszett az ötlet, amit megragadtál és az elképzelés, ahogyan nem várt cselekménnyel és fordulatokkal töltötted meg a sorokat. Jól érzékeltetted a főszereplőd érzéseit, gondolatait, könnyű volt azonosulnom vele. Tetszett a felépítettsége a történetnek, az alaposságod. Érződött, hogy mindent beleadtál a sztoriba, ami csak telt tőled. Összességében tetszett, de az elejéhez képest, a végét kicsit gyorsnak éreztem történésben. Hirtelen felgyorsultak az események és egyik pillanatról a másikra történtek a dolgok. Lehet, érdemes lett volna még egy fél oldalt rászánni és néhány töltelékmondattal lazítani a tartalmon, de így sem volt rossz. Amire még fontos lenne figyelned, az a helyesírás. Akár önmagadnak írsz, akár egy pályázatra - és jelenleg ez utóbbin van most a hangsúly - fontos az igényesség és hogy visszaolvasd magad! Gratulálok a munkádhoz!


Victoria: Figyelemmel követtem végig Melanie tragédiáját. Akadtak filmbeli jelenetekre hajazó jelenetek (pl. Az Anya vagy a testvér halála) amik annyira nem tetszettek. De összességében könnyűvé tetted számomra a beleélést.

Lucy novellája

Ahol a víz az úr

- Tessék, ez a pedig tied - nyújtom az előttem álló öt-hat éves forma kislánynak a minap érkezett segélycsomag utolsó játékát, egy plüss medvét. A gyermek eleinte bizalmatlanul pillant rám, majd tekintete a játékra szegeződik. Barna íriszeiben vágyakozást vélek felfedezni, de nem mozdulok, nem teszek semmit. Az eddig itt töltött három hónapom alatt rájöttem már arra, hogy nem szabad ráerőszakolnunk az emberekre a segítségünket, nekik kell eldönteniük, hogy szükségük van-e rá, vagy sem. A lány végül egy kissé félénk mozdulattal a kezemben lévő tárgyért nyúl, amit egy kedves mosoly kíséretében a kezébe is adok.

- Arigatou - suttogja vékony kis gyermekhangján, majd már szedi is a lábait, hogy megmutassa az ajtóban álló édesanyjának, mit is kapott.

- Azt mondta, hogy…

- Tudom, mit mondott - szakítom félbe az asztalnál ülő Miyazawa Hikari-t, aki már az első itt töltött órámban rám akaszkodott, és azóta le sem száll rólam, csak ha eljön az este, és haza kell mennie. - Az elmúlt három hétben ennyit még nekem is sikerült megtanulnom.

- Jó, rendben, de mint tolmácsod, kötelességemnek éreztem elmondani - nevet fel őszinte, gyermeki hangján, miközben kisöpri az arcából hosszú, fekete tincseit. Ahogy így végignézek a japán lányon, egy kis boldogság tölt el, mivel örülök, hogy itt van mellettem. Annak ellenére, hogy pont fele annyi idős, mint én, nem tudom, hogy mihez kezdenék nélküle és a derűlátása nélkül. Azt hiszem, hogy belerokkannék az önkéntességbe, és abba a sok szörnyűségbe, ami nap, nap után a szem elé tárul.

- A tolmácsom? - vonom fel kissé tréfálkozva a szemöldökömet. - Nem emlékszem a pillanatra, mikor felfogadtalak.

- Magamat vettem fel. És valljuk be, szükséged volt rá, ugyanis az itteniek nagy része nem tud angolul, te meg nem beszélsz japánul - feleli. - Egyébként ma meddig dolgozol? Van valami, amit egy ideje meg szeretnék neked mutatni.

- Szerintem most ráérek, Mike és Nasty azt mondták, hogy osszam ki a játékokat. További instrukciókat nem kaptam - tűnődöm el.

- Rendben, akkor menjünk - pattan fel.

- Állj, állj, kicsi lány, azért ennyire nem eszik forrón a kását. Előbb azért meg kell őket kérdeznem, hogy tényleg nincs-e mára más feladatom, valamint le is kell adnom a papírokat - ütögetem meg a lapokat, melyek egészen idáig a barna faasztalon pihentek.

Azt hiszem, hogy a mai Hikari szerencsenapja, ugyanis a vezetőim tényleg nem szántak a számomra más feladatot, csak a játékok kiosztást, így szabad vagyok. Most, ahogy kis barátnőmet követve az utcán - vagy legalábbis valamin, ami régen az lehetett - kerülgetem a leomlott házak törmelékeit, pár pillanatra elgondolkozom azon, hogy miért is jöttem én ide. Persze, a válasz olyan egyszerű, amilyen naiv: segíteni akartam. Még most is előttem lebeg a pillanat, ahogy besétálok a Vöröskereszt milánói kirendeltségének ajtaján, és közlöm az ott lévő emberekkel, hogy el szeretnék menni Japánba, a cunami sújtotta területre, mint segítő. Persze, a világ jóval bonyolultabb annál, mint hogy ez ilyen egyszerűen sikerüljön. Végül kaptam egy felvilágosítást, különféle jelentkezési lapokat, és egy angol nyelvű weblapot, ahol részletesebben olvashattam mindenről. Érdekes, hogy csak pár hónappal voltam fiatalabb, mint most, mégis úgy érzem, hogy éveket öregedtem azóta. Mikor a minket szállító terepjáró befutott arra a helyre, ahol régen Komura városa állt, ledöbbentem. Az a látvány, ami a szemem elé tárult, egyszerre tűnt álomnak és valóságnak. Egy hidegzuhannyal ért fel, ahogy az autó ablakából láttam az embereket, amint koszosan, szakadt ruháikban, néhányan még sérülten is csinálják azt, amit akkor is csinálnának, ha nem történt volna semmi. A nők a gyerekekkel foglalkoztak, a férfiak egymással beszélgettek, az öregek pedig a sátrak előtt ültek. Nem voltak ugyanolyanok, ám mindenkiben volt valami közös: a bánat és reménytelenség, amivel a világra és társaikra néztek, és néznek is a mai napig.

- Hová megyünk? - kiáltom a lány után, aki már jóval előrébb jár. Komolyan, úgy mászik át az előttünk lévő romokon, mint aki már ezer, megy egyszer megtette ezt az utat. A mozdulataiban semmi félelem nincs. Piros szandálos lábával határozottan lép át egyik romról a másikra, nem törődve azzal, hogy reggel még drapp ruhája innen inkább szürkének látszik. Ellenben az enyémekkel. Minden egyes új romdarabnál félek, hogy valami szörnyűség történik velem. - Anyukád tudja egyáltalán, hogy itt vagyunk? Mit gondolna erről? - próbálkozok megint, úgy tűnik sikeresen, mert Hikari megáll az egyik leomlott ház tetején.

- Mindjárt ott vagyunk - feleli egy gyermek pajkosságával, majd már indulna is előre, ám mégis megtorpan, majd visszafordul. - Amit anya nem tud, az nem fáj - vonja meg a vállát, mintha jelentéktelen dologról lenne szó.

Reiko, Hikari édesanyja viszonylag szerencsés nőnek mondhatja magát, ugyanis a háromból egy gyermekét sem érte komolyabb sérülés. A család egyedüli vesztesége a nagyapa volt, akinek furcsamód a halála nem viselte meg annyira a családot, mint ahogy azt az ember várná. Megmondom őszintén, rá akartam kérdezni a dologra, de nem tettem, nem éreztem úgy, hogy nekem közöm lenne hozzá.

- Itt is volnánk - hallom meg a lány hangját.

Ahogy leugrom az utolsó romdarabról, sípoló hang tölti be a halotti csendet, mely körülvesz minket. Mikor lepillantok, a fekete bakancsom alatt egy koszos plüssnyulat veszek észre, mely akkora, mint a tenyerem. Pár pillanatig tanácstalanul nézem, majd lehajolok, és felveszem. Őszintén, nem tudom, hogy mit akarok kezdeni vele, de a körülményekhez képest jó állapotban van, csak a jobb szeme és a bal füle hiányzik. Talán még lehet kezdeni vele valamit.

Amint felemelkedem, alaposabban is szemügyre veszem a helyet, ahová a lány hozott, de nem értem, mit akarhat itt. Előttem nincs más, csak pár roncs autó, meg egy hatalmas, körülbelül négyemeletes épület. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy egykoron egy bevásárlóközpont lehetett, mely naponta emberek százait fogadta magába. Van valami vészjósló ebben az épületben, valami olyan, amit nem tudok megfogalmazni, legalábbis eleinte. Aztán ahogy a lány elindul, én pedig követem, rájövök, hogy mi zavar: az üresség, ami az épület mögött van. A végtelen kékség. A tenger, ami nem húzódott vissza rendesen, hanem úgy döntött, marad, és magának követel egy kis részt a szárazföldből. Ahogy belépünk az egyik falon tátongó lyukon, hirtelen ugrom hátra, mikor a jéghideg víz elkezdi nyaldosni a bokámat. Számíthattam volna rá, sőt, egy bizonyos fokig számítottam is, de mégis. Mikor a víz hozzám ért, megijedtem. Azonban úgy fest, ezzel egyedül én vagyok így, ugyanis a kis vezetőm, aki mindössze tizenegy éves, és akinek biztosan nem kéne itt lennie, rendíthetetlenül megy előre a legközelebbi lépcsőig, mely fénykorában mozgólépcsőként üzemelhetett.

Nevezhet mindenki gyávának, de én, ha tehetném, akkor visszamennék a táborba, ahol most a túlélőkkel együtt lakunk, azonban nem teszem, inkább veszek egy mély levegőt, és a kislány után szaladok. Egy alig tizenegy éves kislány nem fog egy lepusztult bevásárlóközpontban egyedül rohangálni, amíg én itt vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, nem sokat érek, mint fegyelmi erő, elvégre hagytam, hogy elvezessen idáig. Ha lett volna egy minimális sütnivalóm, akkor már az elején megállítom.

- Na, végre! Örülök, hogy ideértél, márt azt hittem, itt hagytál - csapja össze a kezeit boldogan, mikor felérek a mozdulatlanul álló mozgólépcső legtetejére. Nem reagálom le a mondatát, csak megrázom a fejem, mire megfogja a kezemet, és elkezd maga után húzni. Ruhákon, próbababákon, törött üvegen, és ezernyi más dolgon gyalogolunk keresztül, miközben azt nézem, hogy mekkora pusztítást végzett a víz. Az egykor minden bizonnyal bepucolt és tökéletesen vakolt falaknak már csak a beton és vas alapjai látszanak ki, melyek a sötétbarna és a fekete különböző árnyalataiban pompáznak, mint egy koporsó. A földszinten a legrosszabb a helyzet, ahol még most is víz nyaldossa a falakat, mivel mindenhonnan minden lejött, ott olyan csupaszon áll a talapzat, mintha frissen kezdték volna el csinálni. Ha a teteje nem hiányozna az épületnek, akkor minden bizonnyal olyan sötét lenne, hogy az orrunkig se látnánk.

- Miért hoztál ide? - találom meg végre a megfelelő szavakat, miközben érzem, hogy a hideg ráz ki ettől a helytől.

- Nézd - mutat le, mire odafordítom a tekintetem, de nem látok mást, csak a tenger vízét, és a rajta táncoló fényt.

- Én nem lát…

- Nézd meg jobban - szakít félbe, mire kissé szkeptikusan ugyan, de jobban koncentrálok a vízre.

Először nem történik semmi, aztán hirtelen megmozdul a víz felszíne, majd megint, és megint. Ahogy kicsit összeszorítom a szemem, meglátom azt, amit a lány akar nekem mutatni. Ugyanis az, amit én az előbb a fények mozgásának véltem, valójában ezernyi rózsaszín hal tánca.

- Tudod, mindennap eljövök ide, és elgondolkozom - kezdi furcsa, már-már távoli hangon mesélni. - Nagyapa az ősi japán vallást követte, hitt abban, hogy mindennek külön istene van, a napnak, a földnek, a levegőnek és a víznek. Furcsa mód mindig azt hajtogatta, hogy a mi világunkban a víz az úr, és egyszer eljön azért, amit elvettünk tőle, de azért vissza is adja. Élettel fizet az életért - kúszik egy apró mosoly az ajkaira, miközben továbbra is a földszinten úszkáló halakat tanulmányozza, majd váratlanul ismét felém fordul. – Érdekes, sokan bolondnak tartották, volt, aki még gúnyolta is, de őt ez sosem rettentette el. Mindig csak hajtogatta a maga igazát. Aztán egyik éjszaka megtörtént ez a szörnyűség. Még most is élénken él bennem a pillanat, mikor négyen menekülésre bíztattuk, de ő csak megrázta a fejét, leült a foteljébe és ennyit mondott - fúrja barna íriszeit az enyémekbe, mire kiráz a hideg, ugyanis a pillantásának bölcsessége inkább hasonlít egy öregemberére, mint egy tizenegy éves kislányéra. - „Végre eljött, itt van. Megszületik az a világ, ahol a víz az úr.”

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Lucy! Először is, összességében nagyon tetszett a novellád. Kreatív, illik a képhez, belevitted az információt, amit adtam, és még jól is írtad meg. A japán bölcsesség kicsit tényleg bizarr volt egy tizenegy éves kislánytól, viszont ez a legkevesebb.

Gratulálok!

Szatti: Nagyon tetszett a történeted! A tartalma, a mondanivalója, ahogyan odafigyeltél a választékos megfogalmazásra és nagyon tetszett a karaktered gondolkodása, ahogyan általa hozzánk, olvasókhoz szóltál. Elgondolkodtató üzenetet hordoznak a soraid és nagyon tetszett, amit ötletként megragadtál a kép által. Gratulálok neked! Szép munka!

Victoria: Végre nem egy halálos szerelemről szóló novella. Tetszett, hogy az egészet valami különleges hangulat járta át. Az is jó volt, hogy japán szót, szokásokat csempésztél bele. Egy elírás volt csak, különben tetszett.

Wiky novellája

Elfeledett hotelszoba

Ha elveszítesz valakit az örökre sebet hagy a lelkeden. Teljesen megváltoztat a fájdalom és az egész életedet végig kíséri. Megtanulsz élni vele, de mindig ott lesz mélyen benned és bármikor elhatalmasodhat rajtad az a szívet tépő fájdalom, amit az elvesztése miatt érzel. Sose fogod igazán elfogadni, hogy nincs többé, de ha boldog akarsz lenni, akkor bele kell törődnöd. Nem élhetsz a múlt fogságában, mert akkor a jövőd mit sem fog érni. Emlékszem, hogy fiatal koromban soha nem hittem volna, hogy valaha érzek, majd ekkora fájdalmat, hogy ilyen megtörténhet majd velem. 

Világ életemben a nagy szerelem után vágyakoztam, majd egyszer csak beköszöntött az életembe David személyében. Mondhatni szerelem volt első látásra. Egy kávézóban dolgoztam, ahová betévedt a barátaival. Egy óránál tovább nem voltak bent, majd mikor indultak el odajött hozzám és kijelentette, hogy tetszem neki és szeretné elkérni a számomat. Elég lényegre törő volt, de abban az időszakomban imponált ez a dolog. Gondolkodás nélkül megadtam a számomat és megígérte, hogy pár napon belül meg fog keresni. Úgy is lett. Azóta pedig négy éven át alkottunk egy párt. Ő volt és mindig is Ő lesz életem első és utolsó nagy szerelme. Rengeteg mindent éltünk át együtt jó és rossz dolgokat is egyaránt, de soha nem kételkedtünk az egymás iránt érzett szerelmünkben. Megváltoztatta az életem már csupán azzal, hogy részese volt annak. A negyedik évfordulónkon állított be azzal a hírrel a munkahelyemre, hogy csomagoljak, mert este indulunk Írországba. Nagyon régóta álmodoztam az ország festői tájairól, szerettem volna oda eljutni és megvalósította ezt az álmomat. A hotel ahol megszálltunk egy elfeledett, réges-régi faluban, Ardmore-ban volt, ahova manapság már nem nagyon járnak turisták. Nagyon barátságosak voltak az emberek és a környezet, a táj valami varázslatos volt. Az alatt az egy hét alatt rengeteget kirándultunk, felfedeztünk Írország eme eldugott kis zugát. Kristály tisztán emlékszem még arra az estére, ami örökre megváltoztatta az életem. Az utolsó esténket töltöttük ott. Kisétáltunk egy sziklaszirtre és onnan csodáltuk a tengervízén visszatükröződő naplementét. Gyönyörű látványt nyújtott rózsaszínes, narancssárgás színeivel. Annyira belemerültem a kilátásba, hogy már csak azt vettem észre, hogy David fél térdre ereszkedett és egy gyönyörű gyűrűt vett elő.
- Hozzám jössz? – tette fel a világ talán egyik legegyszerűbb kérdését. Nem teketóriázott, nem áradozott, nem kezdett bele egy monológba arról, hogy mennyire szeret csak szimplán megkért. Ezt szerettem benne a legjobban. Az egyszerűségét, nem bonyolított túl semmit, azonnal a lényegre tért. Én pedig nem is várakoztattam tovább.

- Igen! Hozzád megyek! – majd ezzel a lendülettel a nyakába ugrottam mire szorosan megölelt.

- Szeretlek! – suttogta, majd választ sem várva megcsókolt.

Aznap este szinte szárnyaltam a boldogságtól. Sose hittem volna, hogy valaha is lesz részem ilyen örömben. Az utolsó esténket a szobánkban töltöttük egymást kényeztetve és a jövőt tervezgetve. Nem is sejtettem, hogy hosszú ideig nem lesz részem ekkora örömben. Valamikor az éjszaka közepén nyomott el minket az álom, de nem sokkal később már szörnyű lármára riadtunk. David kirohant a szobából, de azzal egyidejűleg hatalmas nagy füstfelhő áramlott be a szobába. Visszarohant hozzám, majd egy törülközőt nyomott a kezembe.

- Tessék, ezt tartsd az arcodhoz. Tűz ütött ki és hatalmas nagy füst van odakint. Ki kell innen jutnunk. – vázolta fel a helyzetet mire ijedten néztem rá. Ő is fogott az arcához egy ruhadarabot és elindultunk kifelé a szobából. Iszonyatos nagy káosz volt odakint. Nem voltak sokan a hotelba, de így is nagy volt a zűrzavar. Fejvesztve rohangált mindenki, de a füst miatt alig lehetetett látni így senki sem a kijárat felé vette az irányt. – Tartsd ezt az arcodon és indulj el kifelé. Van egy öreg néni a szomszéd szobában. Segítenem kell neki. – mondta majd elkezdett taszigálni a kijárat felé.

- Nem hagylak itt! – mondtam neki könnybe lábadt szemekkel. Rossz előérzetem támadt.

- Muszáj lesz édesem. Vigyázz magadra. Sietek hozzád! – majd forró csókot lehelt ajkaimra. – Bármi is történik tudd, hogy mindennél jobban szeretlek. – suttogta.

- Én is szeretlek! – mondtam neki szinte zokogva, majd teljesítettem a kérését és elindultam kifelé. Kint már ott voltak a tűzoltók és megkezdték a segítségnyújtást. Ahogy kiléptem az ajtón azonnal odafutott hozzám egy ápoló. Csak távolról érzékeltem, hogy az állapotom felől érdeklődik, de nem tudtam rá figyelni. Remegve álltam ott és bámultam a kijáratot, hogy David, mikor jelenik már meg. Sorra jöttek ki az emberek, de még mindig nem volt sehol. Kezdtem kétségbeesni főleg akkor mikor a szomszédban lévő idős hölgy is kijutott.

- David!! – sikítottam fel, mikor egy kisebb robbanás rázta meg a területet. Rohantam volna oda, de az ápoló lefogott. Szemeimből ömlöttek a könnyek, a szívemet borzasztóan nagy fájdalom szorította össze. Az idős hölgy lépett oda hozzám.

- Te vagy Zoé? – kérdezte. Csak egy bólintásra futotta tőlem. – Nagyon sajnálom. Azt mondta, hogy mondjam meg neked, nagyon sajnálja, hogy magadra hagy, de örökké szeretni fog és fentről vigyáz majd rád. – suttogta könnyes szemekkel.

- Nem… ez nem lehet… nem hagyhat itt. – kiabáltam, de nem engedtek el. Rúgtam, ütöttem, zokogtam és kiabáltam. Nem akartam elfogadni, hogy ő már nincs többé. Lerogytam a földre és szabadjára engedtem a fájdalmam. Az öreg néni leguggolt mellém és átkarolt. Majd bele haltam a fájdalomba. Együtt sirattuk Davidet, ő a megmentőjét én pedig a vőlegényemet, életem szerelmét.

Így történt az, hogy elveszítettem a számomra legfontosabb személyt az életemből. Tíz év telt el, azóta de nem múlt el a fájdalom csupán enyhült. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy visszatérjek oda ahol minden véget ért. A tűzeset óta sem építették újra hotelt, hanem emléktáblát állítottak az elhunytaknak. Sokszor vissza akartam jönni, de nem éreztem még elég erősnek magam ehhez. Minden évben a halálának évfordulóján küldtem ide egy csokor virágot és egy képet, az idős hölggyel, Lizával, aki a történtek ellenére itt maradt. Vele tartottam a kapcsolatot és segített elviselni nekem azt a borzasztó nagy veszteséget, ami ért. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy újra visszatérjek ide. És most itt állok újra a régi, megrongálódott szobánkban. Végig simítok az ágyon és megannyi emlék rohamoz meg. Milyen boldogok voltunk itt azalatt, az egy hét alatt. Letettem az ágyra a virágot egy fényképpel együtt. Megérintettem a nyakamban lévő gyűrűt, amit egy láncon őrizve tartottam magamnál tíz éven keresztül. Levettem a nyakamból és letettem az ágyra. Ez volt a második legfontosabb ajándékom tőle, amit féltve őriztem. Az első legfontosabb dolog azonban bőven elég ahhoz, hogy örökre emlékezzek rá és soha ne feledjem el azt, ami kettőnk között volt. A mindent elsöprő igaz szerelmet.

- Mami, mehetünk? – kérdezte a kislányom Léna. Ránéztem és könnybe lábadt a szemem. Tiszta apja. Belenézek a szemeibe és mintha David tekintene rám. Ő az egyetlen, ami miatt túléltem az elmúlt éveket és aki erőt adott nekem. Az én kicsi angyalkám.

- Persze, indulhatunk. – mondtam mosolyogva. Mielőtt még kiléptünk volna onnan, hátra fordultam és újra felidéztem szerelmem arcát. 

- Soha nem feledünk el. Szeretlek. - suttogtam még egyszer utoljára az elfeledett szobának..

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Wiky! Nagyon megható történetet írtál, igazán szép, csak kár, hogy mindezt egy novellában próbáltad átadni, így nem volt elég, hogy igazán beleéljem magam. Tetszett az, ahogy belevitted a hotelszobát, az elpusztulását, valamint a kislány is remek meglepetés a végén.

Formailag voltak problémák a vesszőkkel, valamint az igekötős igékkel, amik rontották az összképet. Rengeteg helyen olvashatsz ezzel kapcsolatban, ezzel javíthatsz az írásaidon, és fejlődhetsz. Érdemes, hogy később jobban át tud adni az olvasóknak az ötleteidet. Gratulálok!

Szatti: Tetszett a történeted indítása, ahogy a sorok belekezdtek a mesélésbe. Az első bekezdés mindig a legfontosabb. Ha ott meg tudod ragadni az olvasót, akkor a folytatásra is szívesen marad :) Összességében, tetszett a történeted, de kicsit sablonnak éreztem a dolgot, tucatszor olvasott sztorinak, és nem igazán szolgált számomra meglepetéssel. Értettem, hogy több időt is egybe szeretnél kötni, és nagyobb részleteiben átlátni a történetet, de így nagyon üresek voltak a szereplők, az érzéseik egyáltalán nem jöttek át számomra, és bármennyire éreztem, hová is tart a cselekmény, nem igazán volt átérezhető. Minden jól volt felépítve... a kezdet, a visszaemlékezések, azoknak időbeli haladása, ahogyan megérkezünk a fordulathoz és a lezárás is a helyén volt. Viszont, bármennyire megfelel a szerkezeti felépítettségnek, mégsem éreztem a tartalmat, a mélységet, a lelkét a novellának. Talán érdemes lenne még csiszolni a megfogalmazáson, a közvetlenségen és az őszinteségen, hogy minél jobban átérezhető legyen a történet minden pillanata a karaktered részéről.

Victoria: A történetet, mint nagy szerelem, majd a katasztrófa, itt-ott untam kicsit, lehetett volna színesebb de a végén tetszett hogy David a kislányában tovább él. Valami közös lehet bennünk a nevünkön kívül mert én is imádom a Zoé nevet és a lányom Lénának fogom hívni. Az elejéről hiányzott nekem a főszereplő részletesebb bemutatása.

Audriana Moore novellája

Ó kedvesem

Kicsiny lelkem suttogását hallottad. Szívem dobbanását érezted a kezeid alatt. Arcom melegét csókoltad, de megannyi elfelejtett pillanat után is ugyan ott voltál. A színpad közepén. Mosolyogtál, éltél, ahogy az egész épület mozgott. Együtt dobbantál a levegővel, együtt csillogtál a fényekkel.

„Csak ön után szép hölgy” „Csak a szívünk után kicsinyem” – csak mentem. Mentem utánad, a rozoga padlón át, fel a magasba. Mert te az égig repítettél.

Kopott falak.

Kopott falak alkotta világban éltünk. Míg én Júlia voltam, te voltál Rómeó.

„Ó Rómeó”

„Ó Maximilian” – leheltem lágyan a fülébe. Kezem végigszántottam szálkás testén. Andalító illatát belélegezve, elrepültem a végtelenbe. „Ó, te csodás férfi” – végig csókolom az arcát. Borostája megcsiklandozza az arcomat, én pedig már szinte mámorosan nézek a gyönyörű zöld szemeibe.

A Lawndale színpada ködbe burkolózott, mikor téged kerestelek. Aztán már az ajtónál voltál. Mosolyogtál, hívogattál. Könnyek csillogtak a szememben, mert láttalak.

Csak mentem…

Mentem utánad a romokon át…

Hol vagy?

„ Hol vagyunk kedvesem?”

„ A végtelenben.”

Miért sietsz? Miért nem állsz meg? Miért nem állsz meg, hogy megcsókolj?

„Ó Maximilian”

Ó én egyetlen szerelmem. Maximilian, kérlek.

Csend van.

Már nem vagy itt.

Csak nézem az arcod, ami egy szakadt képen köszön vissza rám. Csókos ajkad összezárod. Nem mosolyogsz úgy, ahogy anno akkor rám. Nem nézel a szemembe. Nem látom azokat a csillagokat az íriszeidben.

- Hölgyem jól van? Ide nem szabad bejönni hölgyem.

Hírtelen nézek a kép alján lévő számra.

Ó Maximilian.

Itt ragadtam.

Itt ragadtam nélküled, s te pedig ott nélkülem.

Itt vagyok, de a szívem ott hagytam veled.

Veled... 1964-ben.

„ Szívem búsan dobog, míg nélküled vagyok,

a lelkem bánatosan cseng, míg nélküled élek.

Ó kedvesem, ó életem

kérlek mosolyogj, s élj a szívemben.

A színpad, mely örökre elhagyatott,

egy gyönyör, mely örökre elkárhozott.

Gyémántokkal bevont ékkő virít, a rózsa elszáradt tövén,

én pedig búsan, a szél szikla ölén.

Kopott ajtó választ el tőled,

de a szívem megnyitom előtted.

Homokból lélegzem be az öröklétet,

neked pedig átadom a megmaradt éket.

A világháború megtarthat mindent,

az ég pedig elhozhat téged.

Kedvesem csak egyet, egyetlen percet kérek,

hogy minden csillagot melléd kérjek.

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Audriana! Igazán elvont mű. Amolyan visszaemlékezés. Tetszett, bár nem egy könnyen átlátható írás. Kicsit kevés volt az igazi átéléshez, de valami már derengett belőle. Van egy bizonyos hangulata. Voltak benne tévesztések, amik feltűntek, rontva egy kicsit az összképet. Örültem viszont a versnek a végén. Gratulálok!

Szatti: Kedves Audriana! Szép gondolatokat és érzéseket fogalmaztál meg a leírt sorokban és tetszett az összegző vers is, amellyel lezártad a történeted. Amit hiányoltam, az a részletesebb és érzékletesebb tartalom. Rövid volt novellának és nem is derült ki bővebben semmi. Elejtettél néhány gondolatot és információt, de aztán megint kihúztad úgymond a lábam alól a talajt és visszazökkentem az érzelmek és gondolatok világába. Érdemes lett volna akár párbeszéddel, vagy bármilyen informatívabb leíró résszel kitöltened a sorokat és több életet lehelni a történetbe! A fogalmazásmódért viszont dicséret jár! :)


Victoria: Az eleje, ahogy indult, nagyon tetszett. Könnyen beleképzeltem magam, aztán kicsit homályos, hogy mi történik, de a vers a végén megszépítette.

Csépányi Fanni verse

Szeretők

Súlyos ajtó nyílik az éjben.

A leány kezét kétely töri,

Ki a terembe belép éppen.

A test bent, de a levegő kint.

Szikrázó szemekkel a bálozókra tekint.

Szerelme tűnt árnyéka szökken a fényben,

Ki szürke kalitkájából kiszállt.

„ Kegyetlen sors, miért kell ezt megélnem?”

Elméjében egyre ez a kérdés kiállt,

Míg kedvese egy másik csókjára várt.

Egymás karjában a bűnös galambok.

A tett biztos, csak érezni oly nehéz,

Hogy valóban léteznek e kétes alakok.

Ebbe megreped a szív és beleremeg a kéz.

Menj el innen árva leány  - ezt mondja a józan ész.

De csitt neki, s csitt a szívnek.

Ím, bizonyságot nyertek a vádló szavak.

Egy oszlop mögé bújik el a reszkető lélek,

Míg ereiben lassan tövisrózsa fakad.

„Nem kínoznak többé a suttogó lidércek.”

Rejtekéből ki-kiles, akár a gyanútlan veréb,

Ki nem sejti, hogy őt várja a vad.

Vele csillapítaná étvágyának hevét,

S a bús áldozat kidugja fejét, de el nem szalad.

Ennyi kell csak, a vérszomjas állat mohón lecsap.

Homályba borulnak az égő pillák,

És a kedves emlékeket buzgón ott keresik,

De az úton nincs más csak ezernyi szilánk,

A lázas téboly összetörte mind,

S a ködbe burkolt távolból egy fátyolkéz búcsút int.

A köd felszáll, és a kép tisztul,

Míg a tüskék a húsba mérget döfnek.

A fájdalom gyöngye mind a mélybe hull,

A tánc porába fulladnak a könnyek.

S a tompa érzékek a jelenbe szöknek.

A zene álmokba szövi a sötétség fonalát, 

Mire csillagokat vésnek az érces kacajok.

A zokogás csendje a márványba issza magát,

Hol kígyóként kúsznak a kéjes sóhajok.

S a felzendülő élet feketén ragyog.       

A rét minden színe a légben kavarog.

Az oszlop rideg fehérsége a bőrre tapad.

Az álarc alól előmásznak az indulatok.

A lány tekintete a forró testek közé szalad,

S egy sarok rejtekében újra kedvesére akad.

Lényét már más smaragd tükre óvja.

Riadtan néz szembe vele a felismerés.

Elméje tiszta sugarát a sápatag iszony eltakarja.

Hűs rezgések gyorsítják a szívverést.

Sebes dühvel a szeretőkre tör, így enyhítve a szenvedést.

Elvész a hang e váratlan tettre.

A bál izzó húrjait az indulat feszíti szét.

S a verejték sercegve hull a selyemre.

Földre rogy a lány, s vért áraszt a kés.

Haragtól dúlt szerelme lett keresztje.

A borzalom bűze pompában lebeg,

És a sejtekbe hasítja néma félelmét.

„Nézz rám te hűtlen, sirasd meg régi kedvesed.”

Szól a leány és kileheli lázas lelkét.

Nem hallja már, mit a férfi rebeg.

„Elmúlt a tavasz ölelte szerelem.

A nyári zápor lehűtötte szívünk melegét.

Számunkra e perctől csak gyászvirág terem.

Életünket az őszi szellő hordja szét.

Nincs már mi feloldja az enyészet terhét.”

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Fanni! Először is örülök, hogy verset választottál. A versírás szerintem nagyobb kihívás, főleg, hogyha egy képről, épületről kell írni. De megoldottad. Nem a terem objektív részeire koncentráltál, hanem az emlékeire. Nagyon megható téma, szépen összefűzve.
Az egyetlen dolog, amibe bele tudok kötni, az a formaiság. Az olvasási ritmust megtöri, ha ennyiszer változik a szótagszám.
Az utolsó versszak különösen szépre sikerült.
Gratulálok!

Szatti: Kedves Fanni! Nagyon mély és elgondolkodtató verset alkottál, melyet első olvasásra nehéz megérteni, megemészteni, átlátni és véleményt fűzni hozzá. Kétszer is elolvastam, hogy világosabbá váljanak a sorok. Nagyon szép gondolatokat és érzéseket fogalmaztál meg, tetszettek a közbeékelt idézetek, avagy gondolatfoszlányok, melyek tovább színesítették a versed. Bár én magam sem értek annyira a verseléshez és én is jobb kedvelem a szabadabb formát, amelyben nem feltétlen ragaszkodok a pontos ritmushoz és rímekhez, néha elvesztettem a ritmust az öt soros tagolásban. Akkor éreztem tisztábbnak vagy világosabbnak, amikor az idézeteket beleszőtted, viszont anélkül, én mindig a negyedik sor végén éreztem, ahogy leviszem a hangsúlyt. Hangosan is elolvastam, hogy jobban érzékelhessem ennek a hatását és valahogy, jobban esett volna, ha csupán négy sorból áll egy-egy versszak. Az ötödik néha a levegőben lógott és bármennyire illeszkedni akart az előző négyhez, csak az idézet közbeékelésénél éreztem biztosnak a helyét. Talán, ha máshogy használod a rímeket, azoknak az összecsengését... én sem tudom pontosan, és lehet, feleslegesen látom tökéletlenségnek. Viszont, ez csak egy mellékes megfigyelés és az én ízlésem. A vers amúgy remek volt és nagyon tetszett! :)

Victoria: Nagyon tetszett, úgy ahogy van. A hasonlatok, rímek és kifejezések is jók voltak. Átjött a vers hangulata.

Pályázati felhívás!

Kedves Írók!

Miközben az én pályázatomra írjátok műveiteket, vagy az értékelésre vártok, ajánlom figyelmetekbe a folytatást. Hisz a folytonos kihívás, gyakorlás és kritika által lesztek még jobbak.
A Secret Prints blogmagazin indít pályázatot, amire várják a jelentkezőket!
Ha több információt szeretnél, nézz be hozzájuk!

http://secretprints.blogspot.hu/2015/03/palyazat.html

Anne P. Simon verse

Létezett-e, vagy talán nem is volt...

Bevezetés:

Kezében volt a hatalom,

A cél pedig egy álom volt.

Nem ezt jósolták a csillagok,

Nem ezért ragyogott a Hold.

Kezében volt a hatalom,

A cél pedig egy álom volt.

Utálta a szót: gonosz,

De sajnos elnyelte a mámor.

Nem ezt jósolták a csillagok,

Nem ezért ragyogott a Hold.

Ma már otthona a Pokol,

Büszke arra, hogy démon.

Elbeszélés:

1.

A házak falain suttogás,

Nem merik mondani: Mennyország.

Félnek, félnek, hogy rájuk kiált,

Életüket elveszi egy kívánság.

A házak falain suttogás,

Nem merik mondani: Mennyország.

Mindennapjaik csupa hazugság,

Mert kezébe került a kristály.

Félnek, félnek, hogy rájuk kiált,

Életüket elveszi egy kívánság.

A faluban már nincs megbánás,

Nem létezik a szabadság.

2.

Az embereket cella várja,

Elítélte őket a Halhatatlan.

Minden perc, szó drága.

Örök börtön ez számukra.

Az embereket cella várja,

Elítélte őket a Halhatatlan.

Ő virul asszonyok imádatára,

Erő pezsdül benne férfihalálra.

Minden perc, szó drága,

Örök börtön ez számukra.

Rettegnek, mikor ránéznek az angyalra,

A gyönyörű, csillogó arcra.

3.

Csatáktól szenved gonosz lelke,

Az állandó harctól néha fáradt, gyenge.

Sokszor kimegy a tengerhez,

Friss levegőt szív a herceg.

Csatáktól szenved gonosz lelke,

Az állandó harctól néha fáradt, gyenge.

Verejtéktől gyöngyözik keze,

Ahogy a kardért nyúl, hogy felemelje.

Sokszor kimegy a tengerhez,

Friss levegőt szív a herceg.

Teste remeg, kimerült szellem,

Szeme villog, nincs benn szeretet.

4.

Gondolják, tudják, nincs szíve,

Fekete, csillogó tinta a vére.

Boldoggá teszi más gyűlölete,

Ha viszályt szíthat egy életre.

Gondolják, tudják, nincs szíve,

Fekete, csillogó tinta a vére.

Azt mondják, egyszer már újjászületett,

Meghalt, megölték, s most csak kísértet.

Boldoggá teszi más gyűlölete,

Ha viszályt szíthat egy életre.

Még a világ kezdetén bűvöletbe esett,

Megromlott, Sátánná lett.

Befejezés:

1.

Uralkodott, uralkodott,

Hatalmat kapott.

Célja, valamilyen álma volt,

De felemésztette a démon.

Uralkodott, uralkodott,

Hatalmat, tisztséget kapott.

Jó, okos fiú volt,

Szerette apját, dolgozott.

Célja, csendes álma volt,

Titok, a démon titok volt.

Kedvelték, de csak látszat volt,

A világ felé álcát mutatott.

Megjátszott, már mindent megjátszott,

Leigázta hazáját, az országot.

Kedves, segítőkész fiú volt,

Apja halálakor virágot vitt a sírhoz.

Titok, az is titok volt,

Hogy ő, egyedül ő volt a gyilkos…

2.

Létezett, vagy talán nem is volt?

Valami azonban a faluban tombolt.

Nem maradtak fenn írások,

Létezett-e, vagy kitaláció?

Uralkodó volt, zsarnok,

Belül férgek rágták, haldoklott.

Szíve nem, sosem volt,

Csecsemőként is csak vicsorgott.

Állat volt, vad dolog,

Létezett-e, vagy talán nem is volt…

Élete egy hatalmas várrom,

Összedőlt, lelke nem is volt…

3.

Csak suttogás, képzelgés volt,

Egy csendes éjjelen elkárhozott.

Ihlette:

The Red Riding Hood, The Moovie

2013. 04. 11.

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Anne! Hát ez érdekes volt. Nem mondom, hogy nem tetszett, van egy bizonyos sötét hangulata, ami magával ragadó. Számomra viszont egyáltalán nem adta vissza a képet, vagy annak hangulatát, hiába egy romos helyet látunk. A cím kissé túlbonyolított, igazából az, hogy "létezett-e" és hogy "talán nem is volt" ugyanazt fejezi ki, én pedig úgy sejtem te valamiféle ellentmondást akartál kihozni belőle. Ezeket sajnálom.
Ezen kívül viszont egyedi, talán néhol a rímeken még csiszolnék. Gratulálok! 

Szatti: Kedves Anne! Kicsit vegyesek az érzelmeim ezzel az alkotással kapcsolatban. Összességében, talán tetszett, de részeire bontva és részleteiben nézve a leírtakat, eléggé kuszának éreztem, nem volt központi gondolata számomra, és inkább szavakkal való játéknak tűnt baljós és sötét hangulatban, mintsem tartalommal rendelkező versnek, elbeszélésnek. A sorok pedig egyáltalán nem tükrözték számomra a kép mondanivalóját. Tetszett az alapötlet, ahogyan előbb is írtam, a szavakkal való játék, de a hatás mégis elmaradt. Ami nekem zavaró volt, a tördelés. Két sorokra tagoltad a szöveget, és ha több gondolatot egybe fontál volna, talán kevésbé alakult volna ennyire szaggatottra a hangvétele és a természetes ritmusa. Érdemes lenne a történetet, ami a fejedben kirajzolódott, előbb ténylegesen történetnek, novellának kidolgoznod és csak utána verssé "csonkítanod". Ezáltal, te is jobban átláthatnád a történéseket és egyszerűbb lenne a fontos dolgokat megragadni. Így, nem állt össze a kép.

Victoria: Alapvetően nem volt rossz, voltak jó rímek, szójátékok, de nem igazán tudtam koncentrálni a vers fő mondanivalójára. A képhez nem igazán illett.