A teljesség felé II.

Idézetek Weöres Sándor A teljesség felé c. művéből
 
A visszautasító érzelmekről (részlet)
 
"Ne gyűlölj, ne irtózz, ne undorodj. Ha valamit iránt ellenszenvet érzel, ez egyrészt megértőképességed csonkaságának jele, másrészt annak, hogy ellenszenved tárgya valamilyen formában benned is jelen van."

Haláltánc (részlet)

 

"Ismerd fel, hogy a fülemüle jól énekel, a kutya jól ugat, a bárány jól eszi a füvet, az ember a bárányt és a fű az emberhullát: minden a helyén van, minden tökéletesen táncolja a maga táncát és kiválóság nincsen. Az összhang teljes és megzavarhatatlan. 

...

Aki összhangot kíván, boldog."

Pehely, mely ólomnak látszik (részlet)

"Ha nem félsz a betegségtől, nyomortól, öregségtől, haláltól, semmiféle csapástól: részedre az öregség egyre biztosabb kiteljesülés lesz, a szegénység tehertelen szabadság, bármilyen nyomorékság gyarapodás, a halált pedig még halálod előtt megismered."

A tudomány és művészet pártfogója (részlet)

"És ha a tudomány és művészet eltűnik az emberi sorsból: nem az ő pusztulása ez, hanem a fogyatékos megnyilvánulásoké, s e megnyilvánulások gazdájáé, az emberé."

Az érzelgésről (részlet)

"Mikor a szeretet válogatni kezd: már nem szeretet többé, hanem sóvárgásnak és undornak kettőssége."

Kérés
 

""Add vissza mértékét az embernek." Vedd imádba."

A visszautasító érzelmekről (részlet) 

"Akárminek csak az állapota lehet rossz, de nem az alaptermészete."

Fekete trilógia, III. (részlet)

"Korunk találmánya a kötelező lelkesedés, a hatóságilag intézményesített forradalom és az elnyomók lázadása az elnyomottak ellen."

A kulcs kettőt fordul a zárban
 
"Bontsd szét személyedet és beléd tódul a világ.
Bontsd szét a személyeddé vált világot és beléd tódul a teljesség."

A rossz létjoga

"Mindenki pokollal táplálkozik, még akkor is, ha menny felé
növekszik."

Vetkőzés (részlet)

"Képességeid a paripák, melyek a végső házig visznek; de a házba csak úgy tudsz belépni, ha a fogatod kívülmarad. Minden képességnek
mérete van; s a végső kapun csak az fér be, ami mérhetetlen: a lélek
maga."

Hullámok és tenger

"A hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést,
és nem az, aki látja a tengert."

Csonka és egész (részlet)

"A mozgó tárgy sérthető, a mozgás sérthetetlen; az élet dolgai
sérthetők, az élet sérthetetlen."

 

Fehér trilógia, II.

"A változó kínja a változatlan belégzése. A változó öröme a
változatlan kilégzése."

A gondolatok visszája és színe (részlet)

"Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit
gondoltál, megteremtetted."

A teljesség felé

Weöres Sándor idézetek A teljesség felé c. művéből

Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Természetes igények

A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket
szinte ketrecbe kényszerítik.
A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-
él, vagy maga és mások rovására, rejtek-utakon él.
Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy
korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot
és életet akar.

Útravaló

Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz
azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a
sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük
nincsen, hanem hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van
olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni
bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.

Tündérek, manók

Az állat-, növény-, ásvány-fajok angyalai és ördögei: a tündérek,
manók. Nem lények; nem az időben, hanem a változatlanban vannak.
Figyelj meg egy fölrebbenő verébcsoportot: ami a szárny-
zizzenésükben nem a természeti hang, de valami édes együgyüség: ez a
verébcsapat tündére. Vagy figyelj meg egy diófát: ha tépázod,
kelletlenül és viszolyogva adja gyümölcsét; s ha szeliden,
tisztelettel közeledsz hozzá, szívesen adakozni kezd és megpillantod a
lefosztottnak látszó alsó ágakon a leg-elérhetőbb és addig észre nem
vett diókat: ez a diófa tündére.

Tíz erkély

A teljes lét: élet-nélküli.
A teljes öröklét: idő-nélküli.
A teljes működés: változás-nélküli.
A teljes hatalom: erő-nélküli.
A teljes tudás: adat-nélküli.
A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli.
A teljes szeretet: érzés-nélküli.
A teljes jóság: irány-nélküli.
A teljes boldogság: öröm-nélküli.
A teljes zengés: hang-nélküli.

Mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik...

Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé.

Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel c. novella

A regény

Ködös reggelre ébredtem. A fehér lepel sejtelmesen bevonta a környéket, eltakarva annak kopottságát. Belélegeztem a friss levegőt, majd kikecmeregtem éjszakai szállásomból, egy elhagyatott istállóból. A koszos falak egész éjjel történeteket meséltek eltitkolt szerelmekről, dühös gazdákról, kétségbeesett állatokról. Egy tragikus tűzeset mindent felemésztett, ami egykor a hatalmas Flower-birtok része volt, kivéve ezt az épületet. Mára már új villát emeltek, de az szépsége ellenére sem tükrözte azt a tiszta eleganciát, amit a Flower-kúria egykor.

Ujjaimmal megfésültem hajamat, kisimítottam a ruhámat, majd magamhoz szorítva apró batyum, körülnéztem, merre is indulhatnék. Egyértelmű, hogy szülőotthonomba már nem mehettem. Kivívtam apám, anyám, de még imádott húgom gyűlöletét is. Így hát az egyetlen hely, amire még gondolni mertem, az épp ott volt, ahol álltam. A férjem birtoka. Erre viszont csak nehezen tudtam rávenni magam. Hisz éppen előle menekültem haza!

Percekkel később mégis az ajtó előtt találtam magam, a szörnyű, gyomorszorító aggodalommal küzdve, hogy hogyan fogadnak majd. Nem tudtam, mit várok. Izgatott voltam, de eközben félelem is ott reszketett a mellkasom mélyén. Aztán meg hirtelen dühös lettem. A gyávaságom miatt romlott el minden! Én, az engedelmes lány, nem békél meg egy megrendezett házassággal? Miféle viselkedés ez? – sipítozná anyám újra meg újra, ha végighallgatnám.

Már épp kopogásra emeltem a kezem, mikor az ajtó feltárult, és elakadt a lélegzetem. Megköszörültem a torkom, kerestem a szavakat, de a nyúzott arc türelmetlensége nem hagyott gondolkodni. A férfi maga volt a megtestesült veszély. Ajkát szorosan összeszorította, a sebhely felette teljesen elfehéredett. Éles vonásai csupán a virrasztástól tűntek lágyabbnak. Éjfekete szemében a már  megszokott keménység ült, rövid haja pedig még soha nem látott módon, rendezetlenül göndörödött szerteszét.

- Most könnyedén hagyhatnám, hogy megfagyj idekint.

Megremegtem, de nem tudtam eldönteni, hogy a szavai, vagy az időjárás-e az oka.

- Hol jártál? – Ezt megkérdezni nagyobb erőfeszítéssel járt láthatólag, mint a halállal való fenyegetés.

- Otthon. – Egyáltalán nem lepődött meg a válaszon.

- Akkor most mit keresel itt?

- Kidobtak – dacosan beszéltem, pedig tisztában voltam vele, hogy ezzel csak rontok a helyzeten.

- Ó! – felnevetett, mire az arca teljesen megváltozott. Egy olyan férfivé vált, akit szívesen megismertem volna. Ha lett volna lehetőségem rá. – Hát nem tudtad, hogy ők adtak el nekem?

A tenyerem keményen csattant az arcán. Nem tudtam eldönteni, melyikünk lepődött meg jobban. A férfi szeme szikrákat szórt, annak ellenére is, hogy ajkán mosoly ült.

- Szóval, vigyázzak a nyelvemre. Rendben. Mondd el nekem, édes kis Diana, miért is kéne visszafogadnom?

Ez volt életem legostobább ötlete. Visszakönyörögni magam a rabságomba! Mi ütött belém?

Hátat fordítottam, és döngő léptekkel hagytam volna ott ezt az önelégült fajankót, ha az nem rohan utánam mezítláb, kigombolt ingben. Elkapta a kezem, és maga felé fordított.

- És most hová mész? Egy másik férfihez?

Megint meg akartam ütni, de most számított rá, elkapta a lendülő kezem. Megfosztva mindennemű kapálózás lehetőségétől, egyedül a szemem maradt fegyveremként. Farkasszemet néztünk, szinte hallani véltem a tekintetünkben izzó indulatok hevét.

- Fenébe veled, asszony! – morogta alig hallhatóan a férfi, majd kihasználva erőfölényét, megpróbált magával vonszolni.

Felsikoltottam, mire azonnal megtorpant, tekintete kérdőn rám meredt, én pedig kihasználva ezt és meglazult szorítását, rohanni kezdtem. A harmattól nedves udvar ijesztően nagynak tűnt, de amúgy sem volt esélyem elhagyni, mert a talaj hirtelen eltűnt a lábam alól. Összeszorított szemmel vártam a fájdalmat, de az elmaradt, a föld helyett, egy kemény mellkasba ütköztem. Próbáltam felállni, de a lábaim összegabalyodtak az alsószoknyák rengetegében, minden próbálkozásom csúfos visszahanyatlást eredményezett, míg a férfi meg nem unta ezt, és maga alá nem kényszerített, lefogva minden végtagom.

- Nyughass! – Arcát az enyémhez szorította, lehelete a nyakamat csiklandozta. Elfordítottam a fejem, de így csak azt értem el, hogy szája végigsimított a bőrömön.

Nem érzek semmit egy vadállat iránt! – győzködtem magam, de a szívem remegése elárult.

- Hol aludtál az éjjel? – kérdezte a férfi, mire félszegen rápillantottam. Meglepődtem, mennyire kimerültnek tűnt ebben a pillanatban.

- Itt.

- Ne hazudj! – csattant fel mérgesen. Ujjai az államra szorultak, hogy maga felé fordítsa az arcom.

- Az istállóban.

Látta rajtam, hogy nem hazudok, ezért felnevetett.

- Makacs nő vagy te, ha inkább aludtál egy istállóban, mint a házban, a külön hálószobádban. – A gúny lepergett rólam.

- Makacs vagyok, mert nem hagyom, hogy mások mondják meg, kihez menjek feleségül?

- Már feleségül jöttél hozzám – emlékeztetett.

- Mert egy báb voltam! – Olyan erővel ütöttem kiszabadult kezemmel a mellkasára, hogy meglepetésében arrébb gördült. Felültem, de nem voltam képes ismét elmenekülni. Ott ültem a már jog szerint saját birtokom közepén, a vizes, fagyott földön, velem szemben a férjem, akit egy héttel ezelőtt még csak látásból sem ismertem, és ekkor legördült egy könnycsepp az arcomon. – A szüleim fenyegetései a zárdáról megtették a hatásukat. Meg aztán körülöttem mindenki azt hajtogatta, hogy ennek így kell történnie, ez csak így történhet, én meg elhittem. 

- És mi a fenétől változott meg a véleményed?

Hirtelen olyan ostobaságnak tűnt az egész, hogy nem válaszoltam.  

- Mi az? Megnémultál? – térdelt elém. Gyengéden emelte fel az állam, kíváncsiságot olvastam le arcáról.

- Egy regény… - mondtam halkan. Túl halkan ahhoz, hogy hallja. Közelebb hajolt, orra majdnem az enyémhez ért.

- Mondd még egyszer.  

- Egy regény.

Megdöbbent.

- Egy regény?

- Az.

- Mi van a regénnyel?

- Elolvastam.

Ujjait a hajába mélyesztette, emlékeztetve, mennyire piszkosul szerettem volna én is ezt tenni néha.

- És ezért elmenekültél?

- A Biblián kívül sosem olvashattam mást.

- Felégetem a könyvtárat.

- Ne! – sikkantottam fel, aztán észrevettem, hogy csak viccel.

- Mégis milyen könyv az, amelyikben arra buzdítják a feleségem, hogy elhagyjon?

- Én… - zavarba jöttem, el akartam felejteni az egészet. De már késő volt. – Csak olyan, ami ráébresztett, hogy nem kell azt tennem, amit mások mondanak. Hogy lehet életem egyedülálló nőként is. Felébresztett!

- Emlékeztetnélek ismét: nem vagy egyedülálló!

- Nem kell emlékeztetned. – Egyszerre emelkedtünk fel a fűről. Úgy álltunk egymással szemben, mint két vadállat, akik a zsákmányért készülnek összecsapni.

- Ha most itt hagysz, esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem fogsz boldogulni, gondoskodom róla. A szüleidhez meg már amúgy sem mehetsz.

- Majd alszom istállókban!

 - Ostoba!

Eltört a mécses. Nem bírtam tovább erős maradni. Hát bűn az, hogy öntudatra ébredtem?

- Ne sírj! – morogta a férfi, de nem lépett közelebb. Még mindig megfeszülve vizslatott, mintha arra várna, hogy elfussak.

- Ne kényszeríts!

- Mire?

- Hogy azt tegyem, amit mondasz.

- Sosem kényszerítettelek semmire!

- Feleségül vettél!

- Igent mondtál!

- Mert kést szorítottak a nyakamhoz! 

- A zárda nem kés. Nem haltál volna bele! Onnan is elszökhettél volna.

Megzavart azzal, hogy igaza volt.

- Valld be, hogyha nem olvasod azt az ostoba könyvet, még mindig a kötelességtudó feleséget játszanád.

- De olvastam.

- Amit nekem köszönhetsz.

Előre szegtem az állam, és kinyújtottam a nyelvem. Ez a gyerekes mozdulat mindkettőnkben elvágta a dühöt. Együtt horkantunk fel a helyzet komikumán.

Mire észbe kaptam, a férfi már közvetlenül előttem állt, keze végigsimított az arcomon.

- Nem szökhetsz el, akárhányszor csak elolvasol egy könyvet egy kalandornőről.

- De olyan… szabad érzés volt.

- Istállóban aludni?

- Azt tenni, amihez kedvem van. Megmondani a szüleimnek, hogy nem értek velük egyet mindenben. Megmutatni neked, hogy nem azt kaptad, amire számítottál.

- Mire számítottam? – húzta össze a szemeit bosszúsan. Eddig tartott az előbbi jókedv. Megint vitatkoztunk.

- Egy bábra, aki majd takarít, főz, gyereket nevel.

- Miből gondolod ezt?

- Hát nem egyértelmű? – temettem az arcom a tenyerembe. – Aki úgy vesz feleséget, hogy még egyszer sem látta azt, biztosan nem szerelemről álmodozik…

- Nem is sejtettem, hogy egy álcázott kis fúriát veszek el!

- Talán jobb lesz, ha meg is szabadulsz tőlem!

- Csönd legyen! – suttogta vészjóslón, majd arcomat érdes kezei közé vette. – Igazad van, nem álmodoztam a szerelemről. Csönd! – tette nagyujját a számra, mielőtt közbeszólhattam volna. – Most én beszélek! Egy hete elkerülsz, pedig én szívesen megismertelek volna.

- Azt házasság előtt szokás.

- Még egy szó, és kénytelen leszek megcsókolni, hogy befogd.

A gerincemen végigfutó bizsergés túl intenzív volt ahhoz, hogy ellenkezzek. Bár valami a tudatalattimban, ezután az ajánlat után, mindennél jobban szeretett volna megszólalni.

- Sajnálom, ha úgy érezted, kényszerítettelek. Én egyszerűen, a szokások szerint, megkértem a kezed a szüleidtől. Fogalmam sem volt, hogy számodra ez ennyire visszataszító lesz – ekkor elengedte az arcom, nekem pedig rögtön hiányérzetem támadt. – Ha tudom, békén hagylak.

- És elveszel mást…

Nem tudtam befejezni, mert egy mérges száj szorult az enyémre. Nem simult hozzám, nem fogta az arcom, csupán az ajkát nyomta az enyémhez egy pillanatra.

Elérte a célját: a döbbenettől, és a hevesen verdeső pillangóktól a gyomromban, meg sem bírtam szólalni.

- Nem vettem volna el senki mást. Lehet, hogy te észre sem vettél, de én már hónapok óta figyeltelek. Olyan voltál, akár egy kalitkába zárt madár. Nem! – Olvasott a szememben. – Nem sajnáltalak. Vágytam arra, hogy kiszabadíthassalak! Hogy lássalak kiteljesedni. Bár nem pont így képzeltem el.

Nehéz volt elhinnem a szavait. Annyira hidegen viselkedett mostanáig. Mintha nem vágyna másra, csak hogy láthatatlanná váljak.

- Miért jöttél vissza?

- Tessék? – kaptam fel a fejem.

- Miért jöttél vissza? Az rendben van, hogy otthonról kidobtak, de visszatérni, ahonnan elszöktél? Ésszerű ez? Írtak ilyet a könyvedben?

- Én… csak felkeltem, és tudtam, hogy nincs más választásom. Nem igazán tudom, mit vártam. Talán, hogy megértesz.

A veszedelmes külseje ellenére, az, ahogy fölém tornyosult izmos testével, a biztonság érzését nyújtotta. Erre vágytam egy átvacogott éjszaka után. A melegségére, ami minden érintésekor égette a bőröm.

- Talán hiányoztál.

Azt hiszem, nem erre számított.

- Eddig még gyűlöltél.

- Nem igaz! – vágtam rá, mire a szeme villant egyet. Most én léptem közelebb. – Vártam, hogy észrevegyél. Hogy felfogd, mire vágyom. Mert az nem egy hideg, csendes ház, tartózkodó társasággal.

- Akkor mit akarsz? – Dühösen hangzott, de az arcán elveszettség tükröződött. Megérintettem a sebhelyét, mely szinte világított napsütötte bőrén. Megrándult a kezem alatt. Talán őt is különös bizsergés kínozza? A remény élesen vágott a bordáim közé.

- Lovakat.

- Lovakat?

- És kutyákat.

Erre már elmosolyodott.

- És rengeteg könyvet.

- És akkor nem szöksz el többet?

- Nem vehetsz meg újra a pénzeddel.

Komolyan bólintott, majd elvigyorodott.

- Parancsolj velem!

- Először is megismerkedünk.

- Aztán megkérlek újra.

Elmosolyodtam, ökölbe szorított kezeim végre ellazultak. Sőt, az ingére vándoroltak, a gallérjáig, hogy abba kapaszkodva lejjebb húzzam magamhoz.

- Talán, de szeretnék kérni még valamit.

Karjai körbefonódtak a derekamon, testem az övéhez szorult.

- Bármit.

- Várj, míg elmondom! – pirultam el. - Felolvasnál nekem? Kellemes hangod van. – Erre hangosan felnevetett.

A nap ezt a pillanatot választotta, hogy áttörjön a ködfátylon, és útjára indítsa a jövőnket.

- Amikor csak akarod.

Köszönöm

 

Nagyon szépen megköszönöm Honey-nak, hogy gondolt rám! 

http://honeyaprocsodai.blogspot.hu

Szabályok:
- Tedd ki a blogodra! Ha ez kész...
- Írj öt dolgot magadról! Ha ez is kész...
- Válaszolj azokra a kérdésekre, amiket feltettek neked! És ha ez is kész...
- Tegyél fel öt kérdést annak, akinek küldöd! Végül...
- Küldd tovább öt embernek.

Nem vagyok a díjak híve, de nagyon hálás vagyok, amikor gondoltok rám, azért ha megbocsátotok, elcsalnék pár pontot ;)

Honey kérdései:

- Mi késztetett először írásra? Hogyan kezdődött az írás szeretete?

 Ez mindenképp a nagymamám érdeme. Rengeteg romantikus ponyvát olvasott, amikre aztán én is rákaptam. Aztán egyszer csak elkezdtem írni egy hasonlót. Majd ahogy jöttek a komolyabb olvasmányok, jöttek a komolyabb ötletek is és egyszer csak elmerültem, már nincs visszaút. :)

- Vers, novella, regény (hosszabb történet), idézetek, esetleg egyéb... melyik műfaj áll hozzád legközelebb?

Kivétel nélkül bármit elolvasok, elég, ha az első pár sor megfog. Szeretem az olyan időgyilkoló, ezer meg ezer oldalas regényeket.

- Mit tanulsz/dolgozol?

Idegenforgalmat tanulok németül. :) 

- Van-e olyan nagy világrengető álmod, amit szívesen megosztasz velünk? :)

Világrengető szinte az összes. :) Egy szál hátizsákkal szeretném bejárni a világot, leírni mindent, megtapasztalni mindent, részt venni mindenben, aztán megosztani veletek ezt az álmot. 

- Mi a véleményed a blogomról? (Kíméletlenül jöhet bármi! ;))

Sajna, nem tudok elég gyakran benézni, de ha ott járok, leginkább a sokszínűségedet szoktam csodálni. Annyi érdekes és értékes gondolatod van!

ó-ó

Nem is tudom, hogy szerencsének vagy szerencsétlenségnek lássam.
Sírni van kedvem, de mégsem vagyok annyira szomorú.
A helyzet, hogy minden hosszabb hangvételű, szívemhez közel álló, de igazából nem sokat érő írásom eltűnt az éterben. (Kivétel az Élet helyett)
Talán ez egy felhívás volt a sorstól, hogy ideje hagynom azt, amit már úgysem tudok befejezni, és belekezdeni a megmaradt ötletekbe?
Ki tudja...
Talán itt az ideje az Ösztönöknek...

Egy izlandi pultos emlékiratai - lezárás

 - Ő így dolgozta fel. Megpróbált menekülni, de időközben mindig elfelejtette, mi elől fut. Bár én is ezt tehetném. Bár kitörölhetném az emléket, ahogy az egyetlen húgom ott áll az orvossal szemben, és megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg.

Tudja, nem csodálkozom, hogy itt kötött ki végül. Még a betegség előtt, úgy öt éve, bejárta az egész világot. Megtehette, jól keresett. Na meg persze csodálatosan írt. A könyvei hetekig vezették a sikerlistákat. Még a tizenhat éves lányomat is rávette az olvasásra, pedig elhiheti, ez nem könnyű feladat.

Amerikában majdnem egy évig kereste a helyét, majd Oroszország, Románia, Magyarország, és sorban a legkalandosabb helyek. Járt Kínában, Németországban, Olaszországban, de ezeken a helyeken nem maradt pár hétnél tovább.

Izland a gyerekkori álma volt, mégis elkerülte az útjai során. Félt, hogy csalódik majd ebben is, és akkor végképp otthon nélkül marad.

Márciusban összeesett egy felolvasóesten. Megijedtünk, de az orvosok nem találtak semmit. Szigorú pihenésre köteleztük, és egy darabig minden rendben ment. Már épp megnyugodtunk volna, mikor egy nap nem jelent meg nálunk vacsorán.

Tudom, ez a maga szemében nem jelent sokat, de csak azért, mert soha nem kóstolta a főztjét. – Daniel elakadt. Szomorúan elmosolyodott, miközben szemei hihetetlen kimerültségről árulkodtak. S végtelen fájdalomról.

Mennyire jelentéktelennek is éreztem magam abban a pillanatban. Elszorult a torkom, s ha akartam volna, se beszélhettem.  

Danielnek ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy folytatni tudja.

- Agyi fertőzés. Ne kérje, hogy a latin nevét mondjam. A lényeg, hogy az agya fokozatosan elhalt.

Az első évet hullámvölgyek övezték. Az ország, sőt a világ legjobb klinikáinak hasztalan látogatása egyre mélyebbre taszították őt a depressziójába. A második évre teljesen elhagyta magát. Bár még nem sok jele volt a betegségnek, maga a tudat életképtelenné tette.

Aztán jöttek az emlékezetkiesések. Először kisebb események, aztán már egész napok tűntek el nyomtalanul.

A feleségemmel úgy döntöttünk, magunkhoz vesszük.

Egy nap vigyorogva állított be, Fionának hívatta magát, és fogalma sem volt, mi történt vele az elmúlt két évben. Alig tudtuk magához téríteni. De hibáztunk, mikor annyiszor visszakényszerítettük szörnyű valóságba. Hisz Fionaként egészséges volt! Nem voltak fájdalmai, a teste, a nyelve engedelmeskedett, ő pedig újra tudott mosolyogni. 

Amikor felfogta, hogy két élete van, elkezdődött a menekülés. Először csak közeli városokig jutott. Aztán repülőre ült, és elvesztettük szem elől. Hónapokba telt, míg a nyomára bukkantam.

Fogalmam sincs hányszor tért magához út közben, hányszor akart visszafordulni, és hányszor veszett el. Keresztül kasul utazgatott Európában, míg végül itt kötött ki. Talán egy józan pillanatában ült repülőre, hogy tudja, a hosszú évek alatt, mindvégig itt várt-e rá az otthona. Hogy ne maradjon le az álmáról, amit ostoba módon korábban félt megvalósítani…

Talán Fiona az volt, akinek Julia megálmodta magát gyerekkorában.

Mondja, Rick, bolond vagyok, hogy sírok?

És ő… ő talán bolond volt, amiért nem nyugodott meg egészen a végéig? 

Nem felelhettem. A felgyülemlő érzések rengetegében, az egyetlen tiszta gondolatom annyi volt csupán, hogy bár láthattad volna Izlandot nyáron.

Össze sem hasonlítható egy gésa emlékirataival, mégis úgy éreztem, meg kell örökítselek. Nem elég, hogy csak a fejemben bukkansz fel folyton…

És, ahogy említettem, te lettél a végzetem. Megtanítottál a lehetőség felbecsülhetetlenségére, amit te, egy csoda folytán, még egyszer megkaptál. És végre kihasználtad...

Örökké élni fogsz. Ígérem.