Deszy elbeszélése

„- Nem hiszed, hogy az élet több?

- Mint mi?

- Mint a kötelesség és a halál. Miért vannak érzéseink, ha nem érezhetünk? Miért vannak vágyaink, ha nem érhetjük el őket?”

- Trisztán és Izolda c. film

Végzetes csók

Sokan sokféleképpen képzeltek már el. De mindenkit el kell keserítenem. Először is nem vagyok angyal. Aki szerint fekete szárnyaimat kitárva repülök az áldozatom felé, az téved. Csontváz alakban sem ijesztgetem a kiválasztottakat, és sosem hordok földig érő, csuklyás köpenyt. Nincs fekete lovam, aminek a hátán sebesen bevágtatok a kiválasztott ajtaján, hogy erőszakkal a sötétbe taszítsam a lelkét. A közhiedelemmel ellentétben lépteim nyomán nem hal meg minden élő - sem ember, sem állat, sem növény -, és koponyák sem gurulnak szanaszét arra, ahol épp járok. Nem hordok magamnál kaszát, és ami azt illeti, más fegyvert sem.

Nevemet mindenki féli, anélkül, hogy sejtenék, mennyire hasonlítok hozzájuk. Nekem is vannak érzéseim, vannak vágyaim, és én is ugyanúgy félek, mint mindenki más.

Csak egy dolog van, ami megkülönböztet az átlagemberektől: az ő félelmük az én vágyam.

***

Hosszú létem során már nem is számoltam, hány küldetésen voltam túl. Csak megéreztem, ha valahol feladatom volt, amit így vagy úgy teljesítenem kellett. És olyankor jószerivel elindultam, és tettem a dolgom. Nem kérdeztem, nem kétkedtem, nem gondolkoztam, csak csináltam, amit muszáj volt.

Végigsétáltam az úton. Minden lépésem egy másodperc. Egy másodperc, ami valakinek az utolsókat jelenti. Az egész létem ebből állt. Utolsó másodpercek hosszú sora. Szinte éreztem, ahogy az áldozataim életének homokóráiban lecsurog az a néhány utolsó homokszem, és utána vége.

Ez volt az én életem. Nekem nincs saját homokórám, amiben a homokszemek jelzik a vég közeledtét, hiszen én magam vagyok a vég. Ha mégis lenne, akkor abban a homok fordítva folyna. Nem fogyna, hanem feltöltődne az általam elvett életek utolsó másodperceinek szemcséivel. Szinte láttam magam előtt az óriási időmérőt, mert ahogy azt minden pillanatban éreztem, az én létem végtelen. És ha ez lehetséges, egyre hosszabbra nyúlik, mert az utolsó másodpercek szemcséi könyörtelenül folynak le, és kerülnek át az én homokdűném nagyobbítva.

A képzeletbeli homokórámban minden szemcse perzselt. Égette minden porcikám, és akkor éreztem azt a fájdalmat, amit nekem, érzéketlen lénynek nem szabadott volna éreznem. A homokszemek izzása volt az én személyes kínzóm. Nem használt kínpadot, kalodát vagy más eszközt, csak érezhetővé tette számomra azt a fájdalmat, amit én okoztam mindenkinek. Az áldozatoknak és a szeretteiknek, és a fájdalmat, amit nekem kellett elszenvednem minden alkalommal, amikor azt tettem, amit kellett.

Az a küldetés azonban mégis valahogy más volt. Már a kezdeteknél tudtam. A csontjaimban, a zsigereimben éreztem, hogy valami olyan vár rám, ami soha azelőtt. De ezúttal sem hezitáltam, mert tudtam, hogy nem térhetek ki a sorsom elől. Ha valamit elrendeltek, az úgy van, és akárhogy próbálkozom, nem tehetek ellene semmit.

Végül a sétámnak vége szakadt, mert elértem a megadott célt. A ház, ami előttem állt, kifejezetten otthonosnak tűnt. Nem volt nagy, de körüllengte a szeretet érzése, és tudtam, hogy ez mindennél többet jelent. Szinte láttam magam előtt, hogy ahol ennyi szeretet van, mekkora fájdalommal fogja eltölteni a ház lakóit, amikor elviszem azt, akiért jöttem.

Néhány percig még álldogáltam, és próbáltam meggyőzni magam, hogy amit tenni fogok, helyes. Hiszen ha nem jönne el a vég, az életet sem élveznék annyira. Mindent megédesít az érzés, hogy egyszer vége lesz. Célt ad az életnek. Hányszor hallottam már, ahogy az emberek ezt maguk is kimondták, anélkül, hogy érezték volna szavaik súlyát: Egyszer még eljutok oda… Még ezt és ezt meg kell tennem… Minden mondat végén kimondatlan maradt egy félmondat: Mielőtt meghalok.

Én voltam rá a legjobb példa, hogy a végtelen lét mennyire elvesz minden boldogságot. Nem az a fontos, hogy sokáig éljen valaki, hanem az, hogy éljen. Hogy kihasználja azt az időt, ami adatott neki, bármennyi is az. Lehet húsz év, vagy kilencven, az élet értékét nem a mennyiség, hanem a minőség határozza meg. És bár tisztában voltam ezzel, mégis nehéz szívvel álltam a ház előtt.

De aztán hirtelen ott termett Ő. Az egyik földszinti ablakban pillantottam meg. Olyan volt a sötét éjszakában, mint valami angyal, aki mindent beragyog, és elűzi a rosszat. Ledermedtem, és nem tudtam másfelé nézni. Hosszú barna haja körülölelte bájos arcát, és még ilyen távolságból is láttam, milyen selymes az a csokoládé zuhatag. Ott álltam hosszú perceken, lehet, hogy órákon át, de nem tudtam nem nézni őt. Láttam, hogy leheveredik az ágyára, egy könyvet olvasva. Olvasás közben többször nevetett, néhányszor elpirult, sőt egyszer még sírt is. Majd letette a könyvet, egy ideig maga elé meredt, elmerült a gondolataiban, aztán leoltotta a lámpáját, és lassan elaludt.

Én pedig csak álltam, és néztem, hogyan alszik. Az idő mintha megállt volna. Nem tudtam elszakadni tőle, csak bámultam. Az agyamból minden más elszállt, csak Ő maradt, minden gondolatomat ő töltötte ki. Még a feladatom is elfelejtettem. Közben lassan világosodni kezdett, aztán olyan hirtelen lett hajnal, hogy észre sem vettem. Nem érdekelt a napfelkelte, pedig máskor mindig megcsodáltam, mint valami újnak a kezdetét. Már nem a hajnalhasadás jelentette a reményt, hanem Ő.

Végignéztem azt is, ahogy reggel elkészül, és amikor az iskolába indult, követtem. Mit érdekelt engem, hogy valakinek már a túlvilágon kéne lennie, amikor ott volt Ő? Tudtam, hogy nem helyes, de meg kellett ismernem. Végül a buszon érkezett el a várva várt pillanat, amikor szerencsére üres maradt a mellette levő ülés. Én pedig kapva kaptam az alkalmon, és lehuppantam mellé.

Talán azt az apróságot még nem említettem, hogy mindenki olyannak lát, amilyennek én akarom. Mindig olyan külsőt kell felvennem, ami bizalmat kelt az áldozatban, mert nem szabad félniük. Ez a munkám velejárója, de most először úgy éreztem, hogy valami jó is van abban, hogy ezt csinálom. Mellette most egy korabeli, tizenhét-tizennyolc éves fiú ült, rövid fekete hajú, zöld szemű. Csak remélni tudtam, hogy tetszeni fog neki, amit lát.

- Szia! Ne haragudj, hogy megkérdezem, de te melyik suliba jársz? – próbáltam udvarias lenni, és nem túl tolakodónak tűnni. Láttam, hogy meglepődött, és néhány másodpercig fontolgatta, hogy válaszoljon-e. Végigmért átható pillantásával, én pedig úgy éreztem, a vesémbe lát. Végül elpirult, és szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- A Brown gimibe – válaszolta egyszerűen.

- Jaj, de jó! Akkor lesz egy ismerős arc! – kiáltottam fel megkönnyebbülten. – Tudod, új vagyok a városban, és oda fogok járni. Ez az első napom.

Jó színész voltam, már évezredek óta tévesztek meg másokat. Nem válaszolt semmit, de újra rám emelte pillantását, és mélyen a szemembe nézett. Ha ember vagyok, most elpirultam volna.

- Egyébként Than vagyok. Téged hogy hívnak?

- Emily. A nevem Emily.

Annyira illett hozzá ez a név, hogy el sem hittem, hogy nem találtam ki. Annyi emberrel találkoztam már, és sokszor már egyetlen pillantás után kész jellemrajzot állítottam fel róluk. Emilyben sem volt nehéz olvasnom. Ártatlan volt, szégyenlős, nehezen nyílt meg másoknak, mégis… Mégis körüllengte egyfajta természetes báj, és tudtam, hogy nem csak gyönyörű, hanem intelligens is.

Az egész utat végigbeszélgettük. Nagyrészt én voltam a kezdeményező fél. Faggattam mindenféléről, mert mindent tudni akartam róla: a hobbijairól, a kedvenc könyvéről, a legszomorúbb pillanatairól és a legboldogabbakról, és úgy általában mindenről, ami az életét jelentette. És ahogy közeledett az iskola épülete, úgy nyílt meg előttem egyre jobban, egyre többet elárulva magáról.

Egész nap őt kísérgettem mindenhova, mintha tényleg új diák lennék. Senkinek nem tűnt fel a jelenlétem, mert én így akartam. Csak Ő láthatott. Ő maga is meglepődött, hogy milyen sokat elárult magáról. Azt mondta, úgy érzi, megnyitottam rajta egy csapot, amit nem tud elzárni. Egy csapot, amin keresztül csak úgy ömlenek a szavai, és nem tudja visszafogni az áramlatot. Őszintén elárult magáról mindent, amit tudni akartam. Mégis, minél többet tudtam róla, a tudáséhségem egyre nőtt. Át akartam élni mindent, amit Ő átélt. Ismerni akartam mindent, amit szeretett. Amikor végül befejeződtek az órái, hazakísértem. Éjjel pedig csak álltam az ablaka előtt, és néztem, ahogy alszik.

Aztán másnap is, és harmadnap is. Így telt el egy teljes hét. Az agyam hátsó részébe száműztem a feladatomat, próbáltam tudomást sem venni róla. Ez persze nehéz volt, mert minél tovább húztam a dolgot, annál jobban elő akart törni onnan. A nyolcadik napon azonban minden megváltozott.

Épp a szokásos napzáró tevékenységet űztem, azaz hazakísértem. Az úton andalogtunk mi ketten, mint mindig, mert Emily félt a kutyáktól, akik a járdán nagyobb veszélyt jelentettek. Hirtelen egy autó bukkant fel a semmiből. Persze éreztem, hogy ott van, de nem érdekelt. Csak Vele foglalkoztam. Nagy hiba volt. Bár egy kocsi sem árthatott nekem, Emily pedig az út szélén sétált, erre külön figyeltem, arról megfeledkeztem, hogy Ő nem tudja, ki is vagyok valójában. Erre csak akkor jöttem rá, amikor megláttam döbbent tekintetét, miután az autó probléma nélkül áthajtott rajtam.

Percekig csak állt, és hitetlenül bámult kidülledő szemekkel. Én pedig alig tudtam elhinni, hogy még így is ilyen gyönyörű. Hagytam, hogy feldolgozza kicsit az eseményeket, és csak aztán kezdtem el neki magyarázkodni.

- Hoppá, lebuktam – próbáltam viccelődni, de nem igazán hatott, ezért folytattam. – Gondolom, magadtól is rájöttél, hogy nem vagyok ember.

Néhány másodperces csönd után szólalt csak meg.

- Akkor mi vagy? – kérdezte remegő hangon.

- Ez most elég durva lesz, úgyhogy jobb lenne, ha leülnél.

- Nem akarok leülni! Tudni akarom, hogy ki vagy te! – követelte a választ.

- Nos… Igazából sok nevem van. A legtöbben Kaszásnak hívnak, de azt nem igazán szeretem. Mint láthatod nincs kaszám, hiába a sok legenda – nevettem a saját személyes poénomon, de amikor nem reagált, gondoltam, kell egy kis kiegészítés. – Szólíts csak Halálnak! Vagy maradhatunk a Thannél is. Nem hazudtam, tényleg így hívnak. Thanatosz.

Újabb döbbent csend. Azt hittem el fog ájulni, de erősebb volt, mint gondoltam. Szemébe rémület költözött, vett egy mély levegőt, és futni kezdett. Előlem menekült. Nem hibáztattam, ezért nem is mentem utána. Kellett neki egy kis idő. Aznap éjjel nem aludt. Egész éjszaka csak forgolódott.

Másnap a buszon vártam. Amikor meglátott elgondolkozott, hogy mellém üljön-e, de végül úgy döntött, nem kockáztat. A busz hátsó részébe ment, a lehető legmesszebb tőlem. Egész nap ez ment.

De nem adtam fel, kész voltam rá, hogy hazakísérjem. És így is tettem. Ő pedig legnagyobb meglepetésemre hagyta. Nem szólt egy szót sem az úton, de amikor elértük a házukat, a fejével intett, hogy kövessem. A szobájába vezetett, gondosan becsukta az ajtót maga mögött, és kitört belőle a kérdés:

- Értem jöttél, igaz? – kérdezte meglepően nyugodt hangon. – Hát, itt vagyok. Mehetünk.

- Tessék? – Csak ennyi telt tőlem, annyira meglepett, amit mondott.

- Gondolom, amúgy sem kerülhetném el. Egész nap ezen gondolkoztam. Szeretlek, bármilyen idiótán hangzik is. – Ennél a résznél hisztérikusan felnevetett, ami nem volt jellemző rá. – Nem fogok ellenkezni, ha veled kell mennem. Mit kell tenned velem?

- Csak egy csók – feleltem gondolkozás nélkül a sokk miatt. Elém lépett, és már készült megcsókolni.

- Nem érted jöttem – mondtam gyorsan. Csodálkozva nézett rám.

- De hát akkor…?

Átöleltem, és nem tiltakozott. Halkan a fülébe súgtam.

- Az apád…

Kirántotta magát az ölelésemből, kétkedve hátralépett. Nagyon feldúlt volt. Nem csodálkoztam.

- Őt nem viheted el! – kiáltott felém, és láttam, ahogy szemében felcsillan a remény. – Menj tovább, és vigyél el valaki mást!

Számítottam rá, hogy eljutunk idáig. Mindennél jobban szerettem, és hiába a rövid idő, mindenkinél jobban ismertem. Tudtam, hogy megpróbál valami kibúvót keresni az apja számára. Ez így volt természetes. De pont azért, mert ennyire ismertem, azt is tudtam, hogy mennyire szenved a szavai miatt, és mekkora bűntudat gyötri. Hiszen gyakorlatilag most kívánta egy ártatlan ember halálát.

- Ez nem ilyen egyszerű – feleltem kétségbeesett hangon, mert valóban az voltam. – Azt hiszed, hogy én nem próbáltam? Hogy nem próbáltam meg ellenállni, és nem teljesíteni a kötelességem? Azóta létezem, mióta maga az élet. Azt hiszed, ennyi idő alatt még nem fordult meg a fejemben, hogy másként éljek? – Most már nem kétségbeesett volt a hangom, hanem dühös. Nem rá haragudtam, hanem a Sorsra, Istenre vagy nem is tudom kire, hiszen én magam sem tudtam pontosan, hogy kinek köszönhettem az átkom. De most akaratlanul minden mérgem egyszerre bukott ki belőlem, és őrá zúdítottam.

- Tudod, hányszor próbáltam nem megtenni az elkerülhetetlent? Amikor először megtörtént, azt hittem, minden rendben lesz. Az emberek éltek tovább, én pedig néztem, milyen boldogok. Kezdetben azok is voltak, de aztán minden elromlott. Az öregek betegek maradtak, de nem vitte el őket a halál. A kínjaik egyre csak nőttek, sőt, sokszor megfertőztek más embereket is. De a halál nem kopogtatott az ajtajukon, hogy nyugalmat hozzon számukra. És ez még csak a legkisebb probléma volt. Az emberek nem haltak meg, de a születéseket nem fogta vissza senki. Egyre több ember lett, egyre több éhes száj… Éhínségek, háborúk… El sem tudod képzelni, milyen szörnyű volt. Muszáj volt folytatnom, tovább ölnöm. – Mikor ezt mondtam, kínomban már a hajamat téptem. Hallottam a nyögéseket, a csatazajt, amiket én okoztam. Az, hogy nem végeztem el a munkám, csak még több szenvedést és halált szült.

- De még ezután is hittem, hogy van remény. Ha akkor még nem is volt megfelelő az idő a végtelen életre, talán majd egyszer… Így tovább tettem a dolgom, és vártam. Vártam a jelet, ami megmutatja, hogy megérett a világ. És azt hittem, megkaptam. Az emberiség kultúrája és a technika fejlődött. Már rengeteg betegségre volt gyógyír, és azt hittem, a gondolkodásmód is lehetővé teszi, hogy az emberek békében éljenek egymás mellett. Újra fellázadtam. Tudnom kellett volna, hogy nem szabad. Hogy amit teszek, az nem természetes, de nem… - Láttam rajta, hogy már kezdi érteni, mire gondoltam. A szemei könnybe lábadtak, de annyira figyelt a történetemre, hogy moccanni sem mert, hogy letörölje őket. Hát megtettem helyette én. A kézfejemmel lágyan végigsimítottam az arcán, és közben felitattam szenvedésének apró patakját. – A következmények borzalmasabbak voltak, mint azt valaha képzeltem. Százszor, ezerszer rosszabb volt, mint az első alkalommal. A technika fejlődése nem csak a békés együttélést szolgálhatta, mint ahogy én gondoltam. Puskák, bombák, vegyi fegyverek… És akkor már hiába folytattam tovább a feladatom azonnal, és gyilkoltam újra, a dolgokat nem fordíthattam vissza. Az emberiség saját magát irtotta, és akkora volt az öldöklés, mint soha azelőtt.

Szavaim még sokáig lebegtek a levegőben, talán ezért is ültünk percekig némán. Tudtam, hogy valóban megértette. Halkan sírdogált mellettem, nem tudtam eldönteni, hogy az apja miatt, vagy az előbb mesélt borzalmak okozta sokk az oka. Talán mindkettő.

De meglepett. Egyszer csak a karjaimba vetette magát, és melegen átölelt.

- Mennyi szenvedést kellett átélned! – pityeregte, nem is sejtve, hogy ezzel az egyetlen tettével eltörölt minden fájdalmat, amit valaha éreztem. Csak Ő volt nekem. A lány a karjaimban, aki mindennél fontosabb a Halálnak…

Megértette az érveimet, ebben biztos voltam. De érteni és elfogadni két teljesen különböző dolog. És bár tudtam, hogy mekkora fájdalmat okozok neki ezzel, még mélyebbre szúrtam a tőrt a szívében.

- Ha ellenállnék… Ha ellenállnék, annak egyéb következményei is lehetnének – vetettem be az utolsó, és számomra legerősebb érvet. Mit érdekelt engem az emberiség sorsa, ameddig itt volt velem, ameddig őt boldoggá tehettem? – Valakinek mennie kell, és nem én döntök róla, hogy kinek. Tegyük fel, hogy apád megússza, és nekem valaki mást kell vinnem helyette. – A remény újra megjelent az arcán, de ahogy folytattam, olyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan jött. – Mondjuk az anyádat, vagy az öcsédet. Vagy ne adja ég, téged. Erre nem gondoltál? El tudnád viselni, hogy ha közvetetten is, de te okoztad valaki halálát?

Lehajtotta a fejét, mert erre már nem tudott mit mondani. Ő volt a legártatlanabb lény ezen a világon, és a válasz határozott nem lett volna. Beleőrülne a tudatba. Ezt mindketten tudtuk.

Újra utat engedett a könnyeinek, és olyan kétségbeesetten zokogott, ahogy még senkit nem láttam. Percek teltek el így, aztán a percek órákká váltak, de ő még mindig sírt. Végül a könnyáradat lassan csillapodni kezdett, és azt hittem, ezután minden rendben lesz. Már amennyire rendben lehet ilyen esetben. De mint kiderült, semmi sem úgy történt, mint amire számítottam.

Egyszer csak újra átölelt, apró csókot hintett a nyakamra, majd mélyen a szemembe nézett:

- Szeretlek, és mindig is szeretni foglak! Örökké…– súgta lágyan, gyengéden végigsimított az arcomon, és közben egy újabb könnycsepp jelent meg a szemében. Ő is tudta, hogy a mi szerelmünk reménytelen. Mégis végtelen… Már épp válaszolni akartam, hogy elmondjam, ő jelenti nekem a létem értelmét, és hogy rá vártam ezen a hosszú időn keresztül, de nem hagyta.

Lágy ajkait váratlanul a számra nyomta, és a létező leggyengédebb csókkal ajándékozott meg. Életem legszebb másodpercei voltak, amíg rá nem jöttem, hogy ez mit is jelent. Ha engem valaki megcsókol, ha én valakit megcsókolok, az meghal. Ekkor megéreztem, hogy a könnycseppek lassú patakokként indulnak el az arcán, miközben csókol. Feláldozta magát! Saját életét adta az apjáéért cserébe. Karjait lassan a nyakam köré fűzte, és próbálta minél hosszabbra nyújtani a csókot, és ezzel még néhány másodpercet nyerni az életének.

Nem fordíthattam vissza a történteket. Nem volt visszaút. Nem a csók hossza határozta meg a véget, hanem maga a tény, hogy megcsókolt. Hiába engedtem volna most el, ugyanaz várt volna rá, mintha nem tartom addig a karjaimban, ameddig csak tudom. Az egyetlen, amit tehettem, hogy próbáltam az utolsó pillanatait édesebbé tenni. Azt a néhány másodpercet, ami még nekünk adatott, ki kellett használnom. Ebbe a csókba öntöttem minden szerelmemet. A mi első és egyetlen csókunkba. Olyan lágyan, mégis egyúttal olyan szenvedéllyel csókoltam, amennyire csak tudtam. A búcsúnk… Ez volt életem legszebb és legszomorúbb pillanata. Végre őt csókoltam, az egyetlent, akit szerettem. De ezzel elvettem hátralévő éveit. A lehetőséget, hogy hosszú és boldog élete legyen. Már éreztem is, hogy száll el belőle az élet. Egyre gyengébb lett, aztán egyszer csak vége volt.

És én nem követhettem, mert ahol ő volt, oda én soha nem juthatok el. Öröklétre kárhoztattam és magányra. Még láttam magam előtt, ahogy a képzeletbeli homokórámban leperegnek az apró gyémánt szemcsék, a legcsodásabb lény utolsó másodperceinek zálogaként. Lassan a földre rogytam, és keserves kiáltás szakadt fel a torkomból. Torkomat a sírás érzése marta, de könnyeim nem voltak. Könnyek nélkül zokogtam hát, mert mindent elvesztettem.

Igen. Mindennek vége volt…

***

Sokan sokféleképpen képzeltek már el. De mindenkinek csalódást kell okoznom. Nem vagyok angyal, nem repülök kitárt fekete szárnyakkal az áldozataim felé. Sosem jelentem meg sehol csontvázként, és nincsen földig érő, csuklyás köpenyem sem. Nincs fekete ménem, aminek a hátán sebesen bevágtatok a kiválasztott ajtaján, hogy erőszakkal a sötétbe taszítsam a lelkét. A közhiedelemmel ellentétben lépteim nyomán nem hal szörnyet minden élő - sem növény, sem állat, sem ember -, és koponyák sem gurulnak szanaszét arra, ahol épp járok. Nem hordok magamnál kaszát, és más fegyvert sem.

Nevemet mindenki féli, anélkül, hogy sejtenék, mennyire hasonlítok hozzájuk. Nekem is vannak érzéseim, vannak vágyaim, és én is ugyanúgy félek, mint mindenki más.

Csak egy dolog van, ami megkülönböztet az átlagemberektől: az én vágyam az ő félelmük. Mit számít, hogy sosem öregszem, vagy hogy nem árthat nekem egy lélek sem, ha csak azt az egy dolgot nem kaphatom meg, amire igazán vágynék? A halált…

Akkor jöjjenek azok a bizonyos, rettegett vélemények.

Isabella Reed:

A legbuzgóbb Deszy! :D

A műved eleje nagyon nagy reményt adott. Jó kezdés. Rejtélyes, figyelemfelkeltő. Ahogy a vége is lehengerlően jól lett megírva. Csak a kettő közti résznél voltak kétségeim. Azt hiszem fel kellett volna használnod még azt a 3 oldalt, ami belefért volna. Az ismerkedést jobban ki kellett volna fejteni, hisz a végén már örök szerelemről beszélünk, s mi mégis idegennek éreztük a szereplőket.

Gratulálok hozzá! ;)

Kriszti:

Az alapgondolat sok eddig olvasott műén túltesz! Nagyon jó elgondolás, azonban a kivitelezés nem sikerült valami jól. A mű eleje elgondolkodtató, csodás szófordulatok vannak benne. Azonban egy éles váltás figyelhető meg a halál és lány megismerkedésekor. Ezek után csak néha néha ismertem fel azt a szikrát amelyre a mű elején felfigyeltem:( A befejezés remek de ez a mű sokkal többet érdemel mint 9 oldal. Ha könyv készülne belőle, amelyben lenne ideje az írónak az ismerkedésre, a szerelem kibontakoztatására, biztosan nagy siker lenne! Köszönöm.

Indyra Myles:

A halált már számosan és számos feldolgozásban bemutatták, de ez a novella gördülékeny, könnyed, olvasható, szerethető. Magával von a Halál világába. Az első perctől tudjuk, ki a főszereplő, de ez nem is baj, más csavart várunk a történetben. Ez azonban sajnos nem jön el. A novella jó fogalmazása és gördülékenysége (a párbeszédek kicsit göcögnek) ellenére egy hatalmas logikai bakitól csuklik össze: a Halál pontosan tudja, hogy a csókja halálos, és ezt már a novella elején is tudja, sőt, akár még azt is gondolhatja az olvasó, hogy többezer év alatt már tapasztalt „szerelmet” nő iránt, és szenvedett attól, hogy nem csókolhatja meg. Ennek ellenére egy buta Halállal szembesülünk, aki mindezt elfelejti egy XXI. szd-i fruska miatt, és csak akkor jut eszébe, mikor megtörtént a baj. Sajnos ez elég hiteltelen. Talán ha a történet Egyiptomban, a suméroknál vagy valami korai államban játszódna, még megvennénk, így viszont az olvasó csak ingatja a fejét.

Balázs:

Ami tetszett:

A bevezető rész nagyon tetszett, mert lejött belőle, hogy nem egy tipikus szerelmes vagy egy tipikus gyilkólászós történet lesz. Szokatlan megközelítés, hogy a (nevezzük halálnak) halálnak is vannak érzései, de ez az ötlet is jó, lehet vele mit kezdeni. A homokórás rész nagyon szépen van megfogalmazva. Találó gondolat, hogy az élet vég nélkül értelmetlen. Amikor a halál elmagyarázza, hogy mit mért nem tehet, kifejezetten jól van felépítve

Ami nem tetszett:

Logikai hiba szerintem, hogy a halál több 100000 éve csinálja a dolgát, ismeri az emberiség minden apró kis praktikáját, látott már mindent, amit csak eltudunk képzelni, mégis, ha szerelemről van szó, tanácstalan mint egy tini.

Amikor megáll a ház előtt és problémázik rajt, hogy mekkora fájdalmat fog okozni, az kicsit olyan, mintha sajnálnám az ebédet, miközben épp elfogyasztom...

A jó alapötlet ellenére, nagyon érezni az Alkonyat hatását: mindenható férfi, aki más szabályok szerint él, és az oltalomra szomjas lány... nézi ahogy alszik stb... kicsit elcsépeltek ezek már, és aki ilyen újszerű bevezetést tud írni, annak van fantáziája.... viszont azt - az írás alkalmával - mindig használni kéne.

A megszólítás és a párbeszéd rész elég furcsa, életképtelen, ha az ember zavarban van, sem beszél így, nem mellesleg, szerintem Te sem mondod el minden kis titkodat egy olyannak, akit pár órája ismersz.

Szinte semmi folyamata sincs a szerelembe esésnek. A szerelmes rész előtt mintha kimaradt volna egy csomó minden... pl ahogy a lány vívódik, tehát ami kiváltotta a szerelemet. Nem tiszta, hogy mért kell az apának meghalni, és az sem, hogy saját halálával mért váltotta, meg az apja életét. Kicsit olyan, mintha a szerelem nem lenne tiszta, mintha az apja életéért prostituálódott volna. Összességében általában igényes a stílus, a kifejezésmód, vannak remek gondolatmenetek, de kicsit összeszedetlennek érzem.

Anett:

Tetszett. A leíró részek nem voltak unalmasak, és a végén a csók tényleg elég váratlan fordulat. Az is tetszett benne, hogy nem tipikus happy end a vége, hanem az élet igazi oldalát mutatja.

Remélem csak segítettünk és semelyikünk sem bántott meg. Szeretnénk elérni, hogy fejlődj. Gratulálok még egyszer! ;)

A többiek véleményét is szeretettel várjuk kommentben! ;)

Pályázati művek

Kedves pályázók! :D

Ma késő délutántól naponta egy mű felkerül az oldalra, kritikákkal együtt. Megpróbálunk haladni, csak nem akarok határidőt szabni és nem mindig ér rá mindenki, így lehet, hogy lesznek egy-két napos csúszások. Ezekért előre is elnézést kérek! :)
A kritikákkal kapcsolatban annyit mondanék, hogy remélem ti is tudjátok: nem megsértődni kell, hanem elfogadni, megfogadni és javítani. :)

A másik dolog... igen, van olyan is. Szóval elindítottam facebookon egy ilyen "pályázati-körlevél" dolgot, amire összejöttünk néhányan. Ha ti is tudni akartok a legújabb pályázatokról, irodalom vagy akár fotózás témában, írjatok egy mailt a lollus4@freemail.hu-ra és utána megkapjátok a levelet. :)

Legyetek jók, nemsokára jön az első mű!


Ohjaj igen, és azt még megemlíteném, hogy első helyezett lettem holtversenyben Ajnával Püspöki Dorka Magasugrás pályázatán. Köszönöm neki és akik véleményezték az írást.;) A művet elolvashatjátok: http://lovecanyon-palyazat.blogspot.com/

b.

"Senki nem éri el a célját, ha csukva van a szeme."

Sziasztok!

Most nem csak a pályázattal kapcsolatban szeretnék írni, hanem egy kicsit visszatérnék a saját munkáimra. Nemrég az irodalomtanárom ajánlott egy pályázatot, amit az Alföld Művészeti, Kulturális és Sport Egyesület hirdetett meg. Végül is két novellával neveztem a versenyre és két nappal ezelőtt kaptam egy levelet. Ha ráklikkeltek el tudjátok olvasni. A lényeg, hogy bejutottam a döntőbe, így az én műveim is helyet kapnak a 2011-es Szárnypróbálgatók antológiában. :) Nagyon boldog vagyok miatta! :)


A pályázattal kapcsolatban annyit, hogy a beküldött művek legtöbbje már a zsűrinél van. Várom a további munkákat, küldjétek! ;) lollus4@yahoo.com

Legyetek jók és alkossatok! ;)

Lejárt a jelentkezési határidő

Kedves erre járók!

A mai napon lejárt a jelentkezési határidő, mostantól csak a műveket várom.
Örülök, hogy ennyien összegyűltünk! ;)

b.

Pályázóknak

Kedves pályázók!

Amint tudjátok, hamarosan lejár a jelentkezési határidő, már csak három nap. Aki gondolkozik rajta, annak üzenném, hogy ideje eldönteni. :)
Közben már érkeztek művek, amiket el is juttattam a zsűri többi tagjához. Október 20-tól, amint egy műhöz megkapom a kritikákat, az felkerül a blogra, hogy ti is véleményezhessétek.
Szeretnék megkérni mindenkit, hogy tisztelje meg azzal a versenytársát, hogy elolvassa a művet és leírja a véleményét. Segítsünk egymásnak! :)

Köszönöm a sok jelentkezőnek, nagyon örülök neki, hogy ilyen szép számmal részt vesztek a versenyben! :) Már 37-en vagyunk. ;)

A díjaknál említettem egy esetleges megjelenést is.. ;) Dolgozom rajta! :D

Puszillak benneteket és várom a műveket!
b.

Kérések és további adatok pályázóknak!

Tudom, hogy a kiírásban nem szerepelt, de valaki, ha jól sejtem már kérdezte, mindenesetre a félreértések elkerülése érdekében ide is leírom: mivel ilyen sokan összegyűltünk, egy ember csak egy művel pályázhat. Tehát választanotok kell, hogy novella vagy elbeszélés, nem lehet egyszerre a kettőt. Sajnálom, hogy eddig nem mondtam, remélem senkinek nem okoz gondot!

És akkor a kérés! Néhányan említettétek, hogy már megírtátok a novellát/elbeszélést. Kérlek benneteket, hogy, ha úgy érzitek készen vagytok, küldjétek el. Nem szeretném, ha az lenne, hogy mindenki egyszerre, két nappal a határidő előtt küldi be. Minél előbb elkülditek, annál kevesebbet kell majd várni az eredményhirdetésre. Természetesen ezzel nem sürgetek senkit, még bőven ráértek. :) Aki azonban elkészült: lollus4@yahoo.com vagy vadtyuk@freemail.hu
Ha megkapom a művet, mindenképp visszajelzek. Ha esetleg nem így tennék (5 nap után sem), jelezzétek itt vagy próbáljátok a másik e-mail címet!

Huszadikáig még mindig lehet jelentkezni!
Köszönöm az eddigi jelentkezőknek! ;)

Indira Myles - Zsűritag

Kedves pályázók és erre tévelygők!

Ideje, hogy jobban megismerjétek bírálóitokat.
Amint láttátok, lassan gyűlünk, a zsűri már teljes létszámban felsorakozott oldalt.
Egyiküket, Indyt néhányan talán már ismeritek. Ha nem, hát most lehetőséget nyújtunk arra, hogy többet megtudjatok róla.
Írt nektek egy rövid bemutatkozást, de ha valakinek még kérdése lenne, arra is szívesen válaszol.

A nevem Kolozsvári Zsófia, kb. tizenkét éves korom óta írogatok. A középiskolában indult be igazán a kezem, ott rengeteg - egyébként olvashatatlan - novellát írtam. Aztán lassan kezdtem tanulni: másoktól, írástechnikai könyvekből, fordításokból. Az ELTE magyar szakán végeztem, az első regényem éppen abban az évben jelent meg, mint amikor diplomáztam. Onnantól folyamatosan vettem részt pályázatokon (pl. 77, Erato), és jelentek meg egyéb novelláim. A megjelent műveim elég nagy hányada a M.A.G.U.S. világán játszódik, de nem az összes. Terveimben egy új regény szerepel, ezúttal saját világon, illetve szívesen nyitnék a szépirodalom felé is. A honlapom címe:

http://indiramyles.hu

Pályakezdők figyelem

Pályázó kedvű fiatalok és idősebbek!

Két új pályázatot is ajánlanék figyelmetekbe, pontosabban azoknak, akiknek komoly szándékai vannak az írással kapcsolatban.

Az egyik a Nyitott Szemmel magazin által meghirdetett Öt perc emberség című prózaíró verseny, melynek fődíja 30.000 Ft, valamint egy reprezentatív kötetben való megjelenés.
Bővebben itt olvashattok a pályázatról: http://www.nyitottszemmel.hu/ot-perc-emberseg

A másik pedig az Underground kiadó által meghirdetett novellapályázat. Középiskolásoknak és egyetemistáknak úgyszintén. Az első három helyezett akár könyveit is kiadhatja.
Bővebben erről itt olvashattok: http://www.undergroundkiado.hu/novella.htm


A saját pályázatomra pedig még lehet jelentkezni! És természetesen lehet küldeni a műveket is!
Legyetek jók!
b.

Pályázati felhívás

Hát, ezzel most csatlakozom a lelkes pályázatkiírókhoz.

A pályázattal szeretném, ha végre megmutathatnánk mindenkinek, mire is képesek a bloggerek és bloggerinák.

Legfontosabb tudnivalók:

A pályázat címe: Zabolátlanul
(A műnek nem kötelező ezt a címet adni.)
A mű témája nem meghatározott, engedjétek szabadon a fantáziátokat. (Nem tilos, de nem szeretném, ha fanfictiont küldenétek.)

A pályázati kategóriák: Elsősorban novellákat várok. Elbeszéléseket is küldhettek, ezek külön lesznek értékelve és díjazva.
(Akinek kedve van, mindkét műfajban írhat.)

A mű megengedett terjedelme: Novelláknál 4 oldal
Elbeszéléseknél 12 oldal
(Az 5, vagy annál több oldalas művek automatikusan az elbeszélések kategóriába kerülnek.)

Határidők: A suli, munka miatt, tudom, sokan csak hétvégén, vagy még akkor sem értek rá, ezért tág határidőt adok.
Jelentkezési határidő: Október 20.
Beküldési határidő: November 10.
(1-2 nap késés nem számít.)


Díjak: A két kategória nyertese választható könyvjutalomban részesül.

Oklevelet mindegyik pályázó kap.

Értékelés: A zsűri tagjai még kérdésesek. Szeretném, ha szakértőket tudnék biztosítani számotokra.
A novellákat és az eredményhirdetést a http://bells-novellak.blogspot.com/ oldalon olvashatjátok.
Bár tudom néha idegesítő... lesz szavazás. Előre mondom, hogy NEM BEFOLYÁSOLJA AZ EREDMÉNYT.
Csupán a 'közönség kedvence' díj kiosztása érdekében lesz kint az oldalon.
A közönségdíjas író könyvutalványt nyer.

Jelentkezni lehet e-mailben, chatben és kommentben (bármelyik oldalamon).
A műveket a vadtyuk@freemail.hu-ra, vagy a lollus4@yahoo.com-ra várom!

A legjobb munkáknál, a zsűri akár a valamely irodalmi lapban történő megjelentetéséhez is segítséget nyújthat!

Remélem felkeltettem az érdeklődéseteket, várom a jelentkezőket! És akkor, ahogy mondani szokták: Győzzön a jobbik! ;D

Szabadesés pályázat, 2010. augusztus

Szabadesés

Az életed gyökeres fordulatot vesz majd azon a napon, mikor belevágsz. Neked csak sodródnod kell az eseményekkel. Akárcsak a sziklaugrók. Eldönthetik mekkora lendülettel, milyen szögben, s milyen magasról akarnak ugrani, de onnantól, hogy a lábuk elhagyta a talajt, az ő hatáskörük megszűnik. Rábízzák magukat a természetre.

Eldöntöttem, hogy ott és akkor azt teszem, amit akarok. Aztán rábízom magamat a világra. Lehet, hogy megbélyegeznek majd és függőnek kiáltanak ki, lehet, hogy a végén nem nyílik az ernyő és én csak zuhanok, de ha minden terv szerint halad, életem legnagyobb élménye lesz. Legalábbis mindig ezt mondják…

24 órával később
Talán az indulás előtt elfogyasztott bortól vagy a tablettától, amit kaptam, de arra ébredtem, hogy valami puhán fekszem, ami mozog, és istentelenül hányingerem van.
- Shane – suttogtam lehunyt szemmel az első nevet, ami eszembe jutott – történetesen a sármos sofőröm nevét -, mire egy kérdő hümmögés jött, nagyon közelről. – Hánynom kell – jelentettem ki.
- Fogd vissza magad, Jacqueline!
Éreztem, hogy valami végigsimít a hátamon. Várjunk csak! A meztelen hátamon.
Próbáltam összeszedni magamat, de hiába, nagyon szét voltam csúszva. A fejem lüktetett, a gyomrom pedig fel-alá liftezett. Az illatos puhaság alattam pedig csak nem hagyta abba a mocorgást. Lassan kinyitottam a szememet, pislogtam néhányat, mire kitisztult a kép.
Az első dolog, amit megállapítottam, hogy ez a valami izmos, sima és… úristen! A hirtelen mozdulattól, amivel felemelkedtem Shane mellkasáról, megszédültem és egy pillanatra minden újra elhomályosodott előttem.
- Hé, Jack, nyugi! – hallottam a mély hangot, ami egyáltalán nem volt megnyugtató.
- Mi a jó fenét keresel te az ágyamban? – pattantam fel az idegen franciaágyról, aztán ijedten jöttem rá, hogy nincs rajtam ruha, ezért magam után rántottam a takarót, s így végül sikeresen felfedtem Shane meztelenségét is. – Vagy nem az enyém, de én is benne voltam… - hadartam, elfordulva a tökéletes férfitest látványától. – Főleg ennyire… meztelenül.
- Nem mintha te túl lennél öltözve – gúnyolódott a férfi mosolyogva. – És nem látszol túl rémültnek sem.
Hallani lehetett a hangján, ha mosolyog. Annyira… szívdöglesztő. Jobb szót, keresve sem találtam volna erre a jelenségre. Alig ismerem, tapasztottam a homlokomra hűvös ujjaimat és aggódva körülnéztem. Egy otthonos lakosztályban voltunk, természetes anyagokkal és színekkel körülvéve. Harmonikus, véleményeztem magamban. Tökéletes hely a lelki felfrissüléshez.
- Csak túl rosszul vagyok a nagyobb pánikhoz. Mi történt? – tereltem vissza gondolataimat arra a nagy sötét foltra, ami a New York-i indulásunktól az ébredésem időpontjáig az emlékeim helyén terpeszkedett.
- Ezt hogy érted? – kérdezett vissza a férfi.
- Nem emlékszem semmire onnantól, hogy elindultunk – vallottam be, közben kinéztem a földig nyúló erkélyablakon és elállt a lélegzetem. – Azt a…
Káprázatos környezettel körülvéve, nem messze, többméteres, tarajos hullámok ostromolták a homokos tengerpartot.
- Ez nem New York – állapítottam meg teljesen feleslegesen.
Az őserdőszerű környezetből, mintha kivágtak volna egy darabot, hogy le lehessen látni a partig. De ezen a résen kívül mindent zöld, hatalmas levelű fák, a törzsükön felkúszó, rózsaszín liánok és itt-ott megbúvó, tarka, trópusi virágok borítottak.
- Ez gyönyörű – ámultam a sok színen és formán. – De hol vagyunk?
A fejfájásom elviselhetőre váltott, émelygésem pedig úgy tűnt, a döbbenettől szintén elfelejtett kínozni.
- Costa Ricán – lépett mellém Shane, immár egy szűk farmernadrágban, de még mindig félmeztelenül. – Dominical a hely neve.
Tátott szájjal ugrándozott a tekintetem Shane és a tenger között.
- Úgy érted… hogy az ott a Csendes-óceán?
Nem vettem tudomást Shane „elnézzük, még kislány” mosolyáról, hanem inkább kiléptem az erkélyre. Azonnal megcsapott a tenger felől fújó könnyű szellő, finom virágillattal vegyülve. A fából készült korláthoz léptem, s mélyen magamba szívtam ezt a sok szépséget.
Sosem jártam még New York-on kívül sehol. Nem volt időm rá. Meg aztán úgy gondoltam, hogy NYC elég nagy város ahhoz, hogy életem végéig találjak benne újdonságot. Most jöttem rá, mekkorát tévedtem. Mennyi mindent szalasztottam el az otthon töltött szabadnapok alatt.
Sóhajtva kényszerítettem magam, hogy visszatérjek a valóságba. Meztelen mellkasára tapasztva kezeimet visszatoltam Shane-t a szobába, de félúton elkaptam ujjaimat égetően forró bőréről.
Hihetetlen, mit művel velem ez a férfi, ráztam meg a fejem. Ismét középiskolás bakfisnak éreztem magamat, akinek elég egy mosoly, és már olvadozik is.
- Szóval… - idegesen járkálni kezdtem – hogyan kerültünk ide?
- Repülővel – felelt türelmesen Shane.
- Miért nem emlékszem én ebből semmire?
Erre kétkedőn összevonta a szemöldökét.
- Nem emlékszel semmire?
- Hát nem ezt magyarázom már fél órája?
Ó, Istenem… férfiak!
- Bevettem valami tablettát. Azt mondták szükség lehet rá az elsőnél.
- Tabletta?
- Muszáj mindent elismételned? Kezd visszatérni a fejfájásom – dörzsöltem meg a halántékom.
- Szóval egész végig be voltál állva? – vonta le a következtetést Shane.
- Eléggé valószínű.
Az idegeimre megy a nagyszerű elméleteivel, gondoltam bosszankodva, majd pillantásom a feldúlt ágyra tévedt. Újra eszembe jutott, hogy az a sima, illatos mozgó valami, Shane meztelen mellkasa volt, amin én szintén ruhátlanul feküdtem. Aztán eszembe jutott a hátsimogatása és az a meghitt aura.
- Történt valami? – kérdeztem szinte rettegve a választól.
Kénytelen voltam hozzátenni az előző képzeletbeli sóhajtásomhoz: Ó, Istenem… nők!
- Legalább jó volt? – csúszott ki a számon.
- Micsoda? – Shane követte a tekintetem. – Ó, ja, az… csodás volt! – ugratott. – Ne izgulj, nem történt semmi! Elaludtál, mielőtt rátérhettünk volna a lényegre.
- Hála az égnek! – sóhajtottam fel. – Már nem azért – visszakoztam gyorsan. – Csak alig ismerlek. De egyébként szívesen… mármint nem tudod, hol vannak a ruháim? – fordultam körbe a szobában fülig vörösödve.
- Azt hiszem, valahol a nappali környékén vesztetted el őket – felelt nevetve a férfi.
Beharaptam az ajkam, majd magam után vonszolva a takarót, a ruhadarabjaim keresésére indultam. Közben próbáltam felidézni a jóga órán tanult légzésgyakorlatot.
A melltartómat tényleg a nappaliban találtam meg, méghozzá az olvasólámpa tetején. Önkéntelenül is kibuggyant belőlem a nevetés. A többi holmim a lakosztály különböző pontjain hevert. Mikor már csak a pólóm hiányzott, visszatértem a hálószobába, ahol Shane whiskyt kortyolgatva ült az egyik karosszékben és épp az én táskámban turkált.
- Hé… - kaptam ki a kezéből a személyes holmimat.
- Hányféle relaxációs „izére” jársz? – kérdezte elfojtott mosollyal.
- Ha tudni akarod, négyféle órára járok, amik mellesleg nem izék – nyomtam meg egyesével a szavakat. - Sok a stressz a munkahelyemen – vontam vállat.
Az első meditatív jógaórámra még egy évvel ezelőtt rángatott el Megan, a legjobb barátnőm. Annyira megtetszett, hogy a tanfolyam végeztével, nem bírtam megállni, hogy ne próbáljak ki még néhányfélét.
- Aha, mert a belsőépítészeknek manapság nem nagyon megy…
- Jaj, maradj már! – vágtam hozzá az első kezem ügyébe kerülő tárgyat, így történetesen a pólómat, ami eddig az ágyon hevert. – Háh, végre megvan – tipegtem utána.
A férfinak azonban esze ágában sem volt visszaadni. Felállt a fotelból és magasra emelte a ruhadarabot.
- Add vissza! – nyújtózkodtam felfelé, de ezzel csak azt értem el, hogy Shane egy kézzel elkapta a derekam és magához szorított. – Kérem a pólómat – suttogtam, már messze nem olyan elszántan, mint ahogy indultam.
- Tessék – nyomta ugyanakkor a kezembe a pólót és száját az ajkaimra.
- Kösz – szakítottam félbe hirtelen az édes, csábító ostromot.
Elfordultam és gyorsan belebújtam a foltos felsőbe.
- Mi történt vele?
- Azt hiszem whisky – túrt a hajába Shane.
- Hogy került rá whisky? – vontam fel a szemöldököm, mire a férfi bűnbánóan elvigyorodott. – Te leitattál?
- Nem tudtam, hogy bevetettek veled valamit – tartotta fel a kezeit védekezően.
Önkéntelenül is elnevettem magam, ami ragadósnak bizonyult, mert fél perccel később már Shane is ugyanúgy hahotázott.
- Hogyan kerültünk ide?
- Repülővel, ahogy már mondtam – vont vállat Shane. – Biztosan az új terapeutád ajánlotta Costa Ricát.
- Te meg véletlenül elkísértél?
- Én inkább úgy mondanám: elrángattál magaddal.
- Te voltál a sofőröm, akinek a spirituális akármicsodára kellett volna vinnie, nem a kontinens másik felére – emlékeztettem.
- Te meg az utas, akinek csak az oda-, és visszautat kellett volna elvárnia tőlem, nem elkísértetni magát a kontinens másik felére – utánozta gúnyosan a szavaimat Shane. – De megesett rajtad a szívem és voltam olyan jó, hogy eljöttem veled. Ki tudja kivel feküdtél volna egy ágyban, ha én nem jövök…
- Képzelem mekkora teher lehetett, hogy el kellett kísérned Costa Ricára, gondolom az én pénzemből.
A férfi összehúzta a szemeit, s vészjóslóan közel lépett, de bármit is akart tenni, szerencsére a telefon csörgése megállította benne.
Két lépéssel a csilingelő készüléknél teremett és komor köszönésével valószínűleg halálra rémisztette a telefonálót. Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy elfehéredik, halkan bocsánatot kér valakitől, aztán meg nekem nyújtja a kagylót.
- Megan? – ismertem fel döbbenten a telefonáló hangját.
Ötéves korunk óta a legjobb barátnők voltunk, minden tudtunk a másikról. De erről honnan tudhatott? – töprengtem, miközben ő hálát adott az égnek, hogy élek.
- Megmondanád, mi a fenét művelsz te Costa Ricán az unokatestvéremmel, nélkülem? – kérdezte Megan. – Tudod, hogy volt az az eskünk hétéves korunkban, hogy mindent elmondunk egymásnak…
- A middel? – emeltem tekintetemet Shane-re, aki csak egy ferdére sikeredett mosollyal intett a szoba sarkában lévő minibár mellől, és eszembe jutott, hogy bármennyire is szerettem volna eddig sem éreztem idegennek. – Úgy érted, ő Shane Clarkson, gyerekkorom megrontója? – tátottam el a számat.
- Ó, te hibbant! Lefeküdtél vele és azt sem tudod kicsoda? – vihogott a barátnőm kárörvendően.
- Nem feküdtem le vele… egyébként meg nem mondta és régen nem így nézett ki – ocsúdtam fel.
Shane Clarkson, nem más, mint Megan Clarkson unokatestvére, tízéves koromtól fogva egészen a középiskoláig ki voltam téve gúnyolódásának és csípős megjegyzéseinek. Természetesen mindketten halálosan szerelmesek voltunk a másikba, de soha nem ismertük be egymásnak. Inkább acsarkodtunk, míg végül ő az ország másik felébe nem költözött. Persze nem miattam, hanem egy egyetemi ösztöndíj miatt.
- Szóval? Milyen Costa Rica? – húzott vissza a jelenbe Megan hangja.
- Ó… gyönyörű – nyögtem ki.
- És Shane tanított valami spéci spirituális trükköt? – érdeklődött tovább Megan.
- Tessék?
- Hát, amit adtam katalógust, tudod, azzal a béna sziklaugrós bevezető szöveggel… azt a kört ő vezeti. Azt hittem nem bírod majd megállni, hogy elmenj.
Most, ha lehet még jobban megdöbbentem. Még hogy sofőr…
- Le kell tennem – mondtam, majd zombi módjára leraktam, tudomást sem véve a barátnőm tiltakozó sipákolásáról.
Shane félve pillantott fel a poharából.
- Számít, hogy el akartam mondani?
- Nem igazán. De nekem rá kellett volna jönnöm – enyhültem meg pár perc múlva. – Senki más nem drogozna be, hogy aztán elraboljon, és Costa Ricára cipeljen.
- Na… a gyógyszerről tényleg nem tudtam. Azt hittem a whisky elég lesz – kacsintott rám.
Melléléptem és töltöttem magamnak is egy italt. Szükségem volt rá.
- Azt a… Shane. Szóval most agyturkász vagy? – csipkelődtem egy szuszra lehúzva az aranyló italt.
- Te meg épp rászorulsz egyre? – húzott magához ismételten.
- Nem is tudom. Legutóbb mikor beszéltünk azt mondtad, hogy… hogy is fogalmaztál? Ja, igen… Soha nem láttál ekkora csökönyös szamarat és egyébként is nagy a seggem. Azt hiszem valami ehhez hasonló mondattal búcsúztál.
- Hazudtam – vigyorodott el. – Ezt mondtam, de azt gondoltam, hogy hogyan lehet valaki ennyire okos, kitartó, nem mellesleg pedig tökéletes hátsóval rendelkező.
Elmosolyodtam hízelgésére, s kezeimet a nyaka köré fontam.
- Emlékszel én mit mondtam?
- Természetesen. „Soha nem lesz belőled agyturkász, mert te vagy a legnagyképűbb, legönzőbb ember a világon” – utánozta Shane a hangomat.
- Na, én úgy is gondoltam – vágtam rá, mire Shane nevetve egy gyöngéd csókot lehelt a számra. – De megbocsátok.
- Miért is?
- Mert te vagy számomra a tökéletes relaxációs „izé”.
Az életem gyökeres fordulatot vett azon a napon. Én csak sodródtam az eseményekkel.

Mint a sziklaugrók. Eldönthetik mekkora lendülettel, milyen szögben, s milyen magasról akarnak ugrani, de onnantól, hogy a lábuk elhagyta a talajt, az ő hatáskörük megszűnik. Rábízzák magukat a természetre.

----------------------------------------------------------------------------------
A Szabadesés pályázat legújabb nagy büszkeségem, ugyanis első helyezést értem el. A pályázat kiírója - talán ismeritek néhányan - Püspöki Dorka, a Love Canyon könyvek szerzője. A díjam az első kötet lesz, ami a Szabadesés címet viseli:)

Dorka oldalára a képre kattintva juthattok el.


Az októberi pályázat címe: Magasugrás
További részletekért látogassatok el Dorka oldalára!

Végzetes találkozás pályázat díja Any4444-től

Köszönöm szépen! :$:)

Végzetes találkozás pályázat, 2010. július 29.

Végzetes találkozás

1844.

Július 29. Szír-sivatag, Szíria

IV. nap

Fájdalmas volt az ébredés. A szám kicserepesedett, a bőröm tüzelt, a fejem pedig lüktetett a hőségtől. A derekamba minden egyes mozdulattól éles fájdalom hasított.
Felegyenesedtem Sheba hátán és körülnéztem.
A sárga homok óceánként terült el a lábunk alatt. A láthatár forrón remegve nyúlt a végtelenségig. Esélytelen volt a kijutás.
A ló zihálása rántott vissza a valóságba.
- Sajnálom kicsim – simítottam végig a gyönyörű fríz nyakán.
Egy nagyobb sziklához irányítottam, ami elég árnyékot nyújtott mindkettőnknek. Szinte leestem a ló hátáról.
Kábán kioldoztam az oldalára erősített palackot és tartalmát a földre öntöttem, ami azonnal magába szívta, de előtte legalább Sheba ihatott belőle.
Nekem már nem maradt.
Elkúsztam a szikla tövébe, s újra elaludtam, annak ellenére, hogy tudtam, most ez a legrosszabb, amit tehetek. De már nem tudtam tisztán gondolkodni. Utolsó éber percemben még felidéztem a férfi arcát…
Vajon miért alakultak így a dolgok?
Talán a végzet. Az rendezte így őket.
Az volt a végzetem, hogy találkozom vele, aztán elveszítjük egymást…
A szomjúság az utolsó csepp erőmet is elszívta és most beköszöntött az álom, amiből nem tudtam lesz-e ébredés.
Eszméletlenül terültem el a sima felületű szikla mellett, melynek egyetlen egyenetlensége egy kalapáccsal bevésett, de mesterien kidolgozott kígyó volt…

Július 26. Ruwaq-hegység, Szíria

I. nap

- Kisasszony, kisasszony! Egy úr van itt. Önt keresi – ébredtem az éjszaka közepén a szobalányom hangjára.
Álmos szemekkel ültem fel az ágyamban. Egy úr?
- Nem a bátyám az? – kérdeztem, miközben nyújtózva felkeltem és hagytam, hogy Zoe, a szobalány segítsen felvenni egy egyszerű vajszínű ruhát.
- Nem, kisasszony. Az úr magas és sötét hajú.
Eltöprengtem hány ennek megfelelő embert ismerek. Végül arra jutottam, hogy egy ismeretlen férfi vár rám lent.
Hát csak várjon, gondoltam kárörvendve, közben szőke tincseimet próbáltam megzabolázni pár csattal.
Hiába próbáltam méltóságteljesen levonulni a lépcsőn, a kíváncsiság önkéntelenül is meggyorsította a lépteimet.
A férfi az előszobában állt, útra készen. Akaratom ellenére is megtorpantam, mikor megláttam. Kétségtelenül az egyik legvonzóbb jelenség volt, akit valaha láttam.
Sötét haja a homlokába hullott. Lágy vonásai megfeszültek, érzéki szája egy szorosan összepréselt vonallá vált. Zöld szemeiben idegesség bujkált. Mikor észrevett hosszú léptekkel azonnal előttem termett.
- Te lennél Anne? – kérdezte mellőzve minden jó modort.
- Miss Palmer – javítottam ki hidegen.
- Miss Palmer – vigyorodott el egy pillanatra gúnyosan, aztán ismét visszatért az ideges arckifejezés.
- És ön kicsoda? – hátráltam egy lépést.
- Ian Walton, a bátyád barátja.
- Tessék? Hol van Tim? – kaptam fel a fejem érdeklődve.
Tim tizennégy napja indult el Damaszkuszba üzleti ügyben. Azóta semmi hír nem érkezett felőle. Normális esetben az út maximum egy napig tart. Tehát már réges-rég vissza kellett volna érnie. Ezzel nagyon is tisztában voltam, és emiatt már napok óta rossz érzés kerülgetett.
Ahogy ránéztem az állítólagos barátra, azonnal tudtam, hogy aggodalmam nem volt alaptalan.
- Mi történt vele? – kérdeztem halkan, mintha előre sejtettem volna a választ.
- Meghalt.
Sosem volt szoros a kapcsolat köztem és a bátyám között. Sokszor veszekedtünk és rengeteg dologban eltért a véleményünk. De főleg azért voltunk szinte idegenek egymásnak, mert Tim soha nem volt itthon. Ha nem üzleti ügyben távozott valahova, akkor szórakozni járt.
- Mikor? – tettem fel a kérdést megtörve.
Mert bár nem ismertem túlságosan jól, halálhíre megrázott.
- Tegnapelőtt – felelt a férfi lehajtott fejjel.
Őt jobban megrázta a dolog, mint engem, gondoltam szégyenkezve.
- Hol van?
- Tadmurban eltemették tegnap.
- Tadmur? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. – Én úgy tudtam Damaszkuszba ment.
Ian erre már nem mondott semmit. Gondolom pontosan tudta, hogy Tim hazudott nekem az útjáról.
Elgyengült lábakkal támaszkodtam a falnak, s agyamban csak az zakatolt, vajon miért tette ezt velem Tim.
Már épp tettem volna fel a következő kérdést, mikor az ajtó kivágódott és egy magas alak bukkant fel a sötétből. Arcát fekete kendővel takarta el, így csak a szemét lehetett látni. Kezében kés villant, mire kirázott a hideg.
Azonban arra sem volt időm, hogy felsikoltsak, a férfi rátámadt Ianre.
- Fusson! Hozza a lovakat! – ordította oda a férfi, majd egy balegyenestől a padlón kötött ki.
Nem tétováztam, azonnal a hátsó kijáratnál termettem. A szoknyámat marokra fogva futottam az istállókhoz, ahol már felnyergelt lovak vártak. Szóval számított a sietős távozásra, állapítottam meg.
Megragadtam a kantárszárakat és sietős léptekkel a ház elé mentem, ahol egy gyönyörű fekete, fríz ló várakozott. Gondolom betörő gazdájára. Hallottam a dulakodás hangjait bentről, de szememet nem tudtam levenni az állatról. Kezemből önkéntelenül is kicsúszott az egyik ló gyeplője. Odaléptem a fekete paripához és szoknyáim tömegével megküzdve felültem a hátára.
Ebben a pillanatban Ian tűnt fel a hátsó udvarból és habozás nélkül felpattant a mellettem nyugtalanul mocorgó telivérre. Vágtázva dél felé vettük az irányt.


Július 27. Ruwaq-hegység, Szíria

II. nap

Csak hajnal felé lassítottunk, mikor már mérföldekre kerültünk a házamtól. Ian leszállt a saját lováról, s az enyém – vagyis inkább a támadónk lova – mellé állt, hogy engem is lesegítsen.
- Mi a fene volt ez? – támadtam rá mérgesen elutasítva a segítségét.
- Csak udvarias akartam lenni – tárta szét a kezeit vigyorogva Ian.
Szemforgatva csúsztam le a nyeregből.
- Tudja, hogy nem erre gondoltam. Az a férfi ott a házban… ugye ő ölte meg Timet?
Ian erre felszisszent, de nem mondott ellent.
- Követ minket? – pillantottam hátra a poros úton.
- Valószínűleg - morgott Ian ilyen rosszkedvűen, aztán se szó, se beszéd, elvezette a lovakat az erdő felé.
Bosszankodva követtem. Annyi kérdés kavargott bennem, de úgy tűnt, a férfi nem hajlandó megválaszolni őket. Emellett pedig nem nagyon bíztam benne. Hisz semmit sem tudtam róla…
Egy kisebb tisztásra értünk ki a fák közül. Máskor talán elámultam volna a hely szépségétől, ám most sokkal fontosabb dolgok aggasztottak.
A férfinak egyszer csak döbbenetében elakadt a lélegzete.
- Mi történt? – tudakoltam ijedten.
- Te elloptad Kasim lovát? – emelte le a hímezett pokrócot a fríz lóról.
- Maga ismeri azt az alakot? – kérdeztem vissza.
- Úristen, te megőrültél – dobta le mérgesen a takarót a földre Ian, aztán csak bámult rám, mintha tényleg nem lennék épeszű.
Kis bűntudat kezdett motoszkálni bennem. De nem! – ellenkeztem. Hiszen az az alak betört a házamba… minimum annyi visszajár, hogy ellopom a lovát.
- Ennyire fontos neki ez a ló? – kérdeztem, mikor nem bírtam tovább a némaságot.
- Ez a ló… a kedvence.
- Nem tudtam – vontam vállat. – Nekem meg a bátyám volt a mindenem. Kvittek vagyunk.
Ian hitetlenkedve nézett, majd harsányan felkacagott.
- Te aztán tényleg vagy nem semmi!
- Óh, ezt csak nem a bátyámtól hallotta? – mosolyodtam el „Tim mondatát” viszonthallva.
- De. Nem is egyszer – nevetett még mindig a férfi.
- Istenem, mennyit veszekedtünk – sóhajtottam leereszkedve a fűbe.
A férfi eközben kikötötte a lovakat, majd mellém telepedett.
- Mindig rólad mesélt… Annyit, hogy már úgy érzem ezer éve ismerlek.
- Ó – csak ennyit bírtam kinyögni elszorult torokkal.
A könnyek fojtogattak. Tim a bátyám volt. Talán nem volt túl szoros kapcsolatunk, de akkor is ugyanabból a makacs vérből származtunk.
- Honnan ismerted? – tereltem el a témát, hogy megússzam sírás nélkül és egy kicsit többet derítsek ki rejtélyes kísérőmről.
- Együtt… dolgoztunk egy ügyön.
- Ó, szóval ne kérdezzek semmit – állapítottam meg komoran.
Timtől már ismertem azokat a jeleket, amik erre utaltak.
- Hová fogunk menni?
- Délre…
- A sivatagba? – tudakoltam ijedten.
- A közelébe.
Hiába vártam további magyarázatra, Ian hallgatásba burkolózott. Nekidőlt egy fának és csukott szemmel pihent.
Próbáltam követni a példáját, de túl sok gondolat kavargott a fejemben. Így hát megvártam, míg a férfi felkel, majd figyeltem, ahogy újra felnyergeli a lovakat.
- Jössz? – pillantott rám kérdőn, a kezét nyújtva.
Megfogtam, majd mintha megégetett volna, elrántottam az ujjaimat.
- Induljunk – fordult el Ian krákogva.
Visszaszálltunk a lovakra, amit a testem kellemetlen sajgással vett tudomásul.
- Nem fogom felróni később, ha normálisan ülsz arra a lóra – utalt a női nyereghez szokott tartásomra Ian.
Sóhajtva átvetettem az egyik lábamat a ló másik oldalára, s a fájdalom kissé enyhült is. Otthon csak így voltam hajlandó lovagolni és nem érdekelt, ha valaki meglátott. Akkor most mégis miért érdekel ennek a férfinak a véleménye? – kérdeztem magamtól dühösen, de választ nem kaptam rá sehonnan.
Ügetésre fogtuk a lovakat, közben Ian Kasimról, az üldözőnkről beszélt.
- Kíméletlen gyilkos… Tadmurban egy nagyobb hajó rakományára készült lecsapni az ostoba társaival. Én és Tim megakadályoztuk és lebuktattunk mindenkit. Egy ideig úgy tűnt az ügy le van zárva. Ám Kasim megszökött a börtönből és megölte Timet. Tudta, hogy valahol van egy húga, aki a vagyont örökli, így hát ideindult, hogy kiraboljon. Amint megtudtam, hogy Tim meghalt, érted jöttem és szerencsére előbb értem ide.
- Köszönöm – suttogtam könnyekkel a szememben.
Gyorsabb iramra fogtam a lovat, hogy a szél lehűtse lángoló arcomat. A mellkasomat kellemetlen érzés feszítette. Most magányosabb voltam, mint eddigi életemben bármikor. A még egyetlen megmaradt rokonom is meghalt. Nem maradt senkim.
Lopva pillantottam a mellém ügető férfira. Talán…
Verd ki a fejedből! – feddtem meg magam.
Órákon keresztül mentünk, míg végül célhoz értünk.
A hegyek már régen nem látszottak mögöttünk, és a nap is egyre nagyobb hévvel égette érzékeny bőrömet. A növényzet fogyatkozott, helyét átvette a homok. Ám mielőtt még túlságosan is belevesztünk volna a sivatag megkülönböztethetetlen dűnéibe, Ian egy oázisba vezetett.
Szemet gyönyörködtető látvány volt, ahogy a sárga homok közül, friss zöld hajtások törtek fel.
Lent pedig, a dűnék közötti kis paradicsomban sátrak álltak. Ian leugrott a lováról és befutott az egyikbe, ahonnan fél perccel később hangos kacagás szűrődött ki.
Önkéntelenül is rossz érzésem támadt. Féltékeny lennék? – kérdeztem magamtól, de nem akartam tudni a választ.
Talpra estem a frízről, és elkaptam Ian lovának gyeplőjét, mielőtt az elbarangolhatott volna. Kezeim egy kis kitüremkedést érintettek a kantárszáron. Érdeklődve megnéztem a bőrbe vésett szimbólumot. Egy kard volt, amire két kígyó tekeredett.
Nem az otthoni felszerelések közül van, ebben biztos voltam. Biztosan Iané, vontam vállat képzeletben.
Elvezettem a lovakat a sátor mellé és az erre használható oszlophoz kötöttem őket.
Pár perc múlva a férfi is visszatért, arcán elégedett mosollyal.
- Szeretnélek bemutatni valakinek – húzott el kézen fogva a lovak mellől.
A szerelmének, gondoltam bosszúsan, vagy feleségének? Nem tagadhattam, féltékeny voltam egy alig ismert férfi szerelmére.
Ő azonban a várt helyett egy idős nő elé húzott.
- Anya, ő itt Anne Palmer. Anne, ő itt az édesanyám, Letti – mondta mindentudó mosollyal válaszolva döbbent arckifejezésemre.
- Üdvözöllek nálunk, szépségem! Már régóta rágom Ian fülét, hogy találjon végre egy rendes lányt – csapta össze vidáman a tenyerét az asszony.
- Én... én is örülök – hebegtem zavartan.
Ian ezzel elégnek is ítélte az ismerkedést, és kifelé terelt.
- Miért nem vacsoráztok velem? – kérdezte rendíthetetlen jókedvvel Letti.
- Majd eszünk az én sátramban – ellenkezett Ian. – Holnap korán tovább kell indulnunk.
Ian átvezetett egy alig tíz méterrel odébb álló sátorhoz, ami jóval nagyobb volt Letti hajlékánál. A férfi megmutatta hol fogok aludni, és aztán meglehetősen komoran, minden magyarázat nélkül, magamra hagyott.
Dologtalanul rogytam a fekhelyemre, de tudtam, hogy ennyi gondolattal a fejemben most sem tudok majd aludni.
Jobb ötlet híján én is kimentem, hogy lenyergeljem az állatokat.
Sheba, az időközben elnevezett fríz nyugtalanul rázta a fejét.
- Nyugi, kislány – simogattam meg a pofája oldalát.
Leszedtem a fejéről a kantárt, mire azonnal megnyugodott. Nem akart elfutni, vagy makacskodni, annak ellenére, hogy könnyedén megtehette volna.
- Gyönyörű vagy – mosolyodtam el.
Körülnéztem hova rakhatnám a drágának tűnő lószerszámokat. Már épp leraktam volna egyszerűen a földre, mikor egy véletlen mozdulattal végigsimítottam egy ismerős domborulaton.
Hitetlenkedve emeltem közel a szememhez a kantárszárat. Lehetetlen. Odamentem a másik lóhoz és összehasonlítottam a kettőt. Ugyanaz a minta.
Egy kard két kígyóval.
Remegni kezdett a lábam. Ugyanaz a jel van Kasim és Ian lován, vágott mellbe a felismerés. Hát nem volt alaptalan a bizalmatlanságom. Egyből éreztem, hogy valamit nem mond el nekem, dohogtam hergelve magamat.
Ez még nem jelent semmit, vetettem aztán ellen. De éreztem, hogy pontosan azt jelenti, aminek hiszem.
Csúnyán becsaptak.
- Mit keresel te itt? – hallottam meg magam mögül a hangot, amire eddig kellemes borzongás, most azonban hideg libabőr futott végig a testemen.
- Csak kijöttem, hogy lenyergeljem őket – kerestem a megfelelő kifogást.
Ian közelebb lépett és a kezemben tartott kantárra nézett.
- Rájöttél – suttogta.
Tudtam! – kiáltott fel bennem valami. De engem nem tud már beetetni az ártatlan képével.
- Miért hoztál magaddal? – kérdeztem mérgesen.
Szinte remegtem a dühtől. Reménykedtem, de csalódnom kellett. Minden, amit mondott hazugság.
- Egyáltalán meghalt a bátyám?
Megrázta a fejét.
Tátva maradt a szám döbbenetemben.
- Ő az, aki elől menekülünk.
A kezem magától lendült. Hatalmas csattanással ért célba Ian arcán.
- Minek kellek én neked? – kérdeztem hisztérikusan.
- Mert… mert – most korántsem tűnt annak a magabiztos kalandornak, aki eddig volt.
- Mondd! – ordítottam rá, ahogy csak kitelt tőlem.
Ian végre rám nézett, szemeiben olyan fájdalom és megbánás ült, hogy majdnem megenyhültem iránta. Arcán még ott vöröslött az ujjaim nyoma.
- Mert szeretlek az istenért is! – mondta, aztán a vallomást egy sor szitkozódás követte.
Én csak álltam ott, a döbbenettől mozdulni sem tudtam.
- Mondj valamit, Anne! – ragadta meg a vállaimat a férfi.
Olyan kiszolgáltatottnak tűnt, hogy összefacsarodott a szívem.
- Nem is ismertél!
- Nem minden volt hazugság. Tim rengeteget mesélt rólad, bár nem épp a pozitív oldaladról. De nekem elég volt egy pillantást vetnem rád és rögtön tudtam, hogy kellesz nekem.
Megpróbáltam kiszabadulni a karjai közül, ám ő tartott, mint a satu.
- Nem hatsz meg ezzel a dumával! – fakadtam ki tőlem szokatlan módon. – Mi a fenének jöttél ide? Össze-vissza hazudoztál! Miért kéne menekülnöm a saját bátyám elől?
Ian elfordította a fejét és elengedett. Most mehettem volna, mégis csak álltam és néztem azokat a vonásokat, a zöld szemeket, amikről az utóbbi órák szabad perceiben álmodoztam.
- Ian – szólítottam meg, mire reményteli szemekkel pillantott fel rám. – Válaszolj! – kértem halkan.
- Nem hazudtam… vagyis nem mindenben. A bátyád Tim, Kasim is egyben, a tadmuri csődület feje.
Megráztam a fejem.
- Lehetetlen. Tim nem olyan.
Lehet, hogy nem ismertem, de sosem feltételeztem róla rosszat.
- Vagy igen – húzta el a száját Ian. – Megölte a legjobb barátomat.
- Miért?
- Mert börtönbe juttattuk. Engem is meg akart ölni.
- Nem gyanúsítgathatod csak így…
- Említette, hogy nem vagy az édes húga.
Elámultam. Ez a legféltettebb családi titok volt születésem óta. Hogyan fecseghette csak így ki a bátyja?
- Igaz.
- És azt, hogy te örökölted apád vagyonát.
Bólintottam. Apám egy nagybácsinak álcázva magát mindig is segített fiatalkoromban. Aztán mikor meghalt, rám hagyta tetemes vagyonát.
- Viszont, ha te meghalsz, a vagyon az egyetlen élő hozzátartozóra száll…
- Timre – fejeztem be helyette.
- Pontosan – bólintott Ian, közben pedig a másik ló kantárját is levette. – Ez a ti istállótokból való.
Nem akartam ezt hinni a testvéremről, ám a tényektől nem szabadulhattam. Tim mindig is pénzéhes volt. De megölné ezért a saját testvérét?
Igaz, nem vagyok az édes testvére, s mindig is éreztette velem, hogy fenntartásai vannak, ha rólam van szó. De ezt akkor sem gondoltam volna róla.
- Nem tenné… - tettem még egy erőtlen kísérletet a mentéséért.
Ian nem mondott semmit, csak magához húzott és megölelt.
- Ennek így kellett lennie. Velem kellett találkoznod, hogy rájöjj, a testvéred nem az, akinek hitted.
- Miért nem mondtad el mindezt már akkor, amikor először találkoztunk?
- Úgy érted, mikor két percem volt felvázolni a helyzetet?
- Vagy a tisztáson…
- Féltem, hogy nem szeretsz eléggé ahhoz, hogy higgy nekem.
- De én most sem…
Ian elmosolyodott és mielőtt még folytathattam volna egy csókkal zárta le az ajkam. Egy pillanatra, mintha valóban a mennyben lettem volna. A testem ösztönösen reagált az érintésre. Zsibongott mindenem, a fejemből kiszálltak a gondolatok. Ian olyan lágyan csókolt, mintha félne, hogy cukorból vagyok.
- Talán… - suttogtam, mikor elváltak ajkaink.
- Nekem ez elég.
S a szomorú tények ellenére, aznap este boldogan tértem nyugovóra Ian karjaiban.


Július 28. Szír-sivatag, Szíria

III. nap

- „… talán a végzet, talán az rendezte így. Útjaink találkoznak, majd elválnak, de ne félj…”
- Hagyd abba! Ez annyira… – vetettem véget bizonytalanul a hajnali felolvasásnak.
Ian mosolyogva csukta be a könyvet.
- Szerinted is?
Ismét olyan lágyan csókolt, mint tegnap a lovaknál. Most is beleremegtem.
- Ez mindig ilyen… gyönyörű érzés? – kérdeztem, mikor nagy nehezen eltoltam magamtól.
- Csak ha azzal csinálod, akit neked teremtettek – simított végig az arcomon a férfi, amibe belepirultam.
Sosem éreztem még így. Egyszerűen Ian közelsége elég volt ahhoz, hogy a fellegekben érezzem magam és elfelejtsek minden mást. Főleg, mikor rám mosolygott.
- Szeretlek – suttogta a nyakamba, mire önkéntelenül is átkaroltam meztelen vállait.
- Én is szeretlek – feleltem ezzel magamat is meglepve.
Éreztem, ahogy a férfi egy pillanatra megáll nyakam szájával való felfedezése közben, majd hátrahúzódott, de csak, hogy mélyen a szemembe tudjon nézni.
- Köszönöm.
- Micsodát? – mosolyogtam zavartan.
- Hogy szeretsz…
A szívem túlcsordult az érzelmektől, amiket jobban nem tudtam volna kifejezni, így hát számat a szájához illesztettem.
- Én is köszönöm – suttogtam.
Pár percig még csókolóztunk, aztán Ian kegyetlenül visszarántott a valóságba.
- Muszáj indulnunk. Nem akarok bajt hozni az itt élőkre.
- Hová megyünk?
A férfi közben felkelt mellőlem, s azonnal hiányzott is. Felvette az ingét és azt kezdte begombolni. Én is felkeltem - bár csak egy alsóruha volt rajtam -, majd félretoltam a kezeit és én folytattam a gombolást.
- A sivatagba. Ismerem az oázisokat, Tim viszont nem. Lehetőleg ott le tudjuk rázni.
Ahogy mindig, most is megfeszültek az izmaim a név hallatán.
- Menjünk – bólintottam, már felöltözve.
Elbúcsúztunk Lettitől, felültünk a lovakra és a homoktenger felé indultunk. Fél perc sem telt bele, mikor patadobogást hallottunk magunk mögül. Hátrapillantottam, és vagy úgy ötszáz méterrel lemaradva a testvérem szőke üstöke tűnt fel lobogva a menetszélben.
- Utolért minket – mondtam halálra váltan.
Ian féltőn pillantott rám, aztán lassítani kezdett.
- Mit csinálsz? – kérdeztem mellette maradva.
- Menj! A sivatagban rengeteg helyen van elrejtve víz, ha nem lenne elég, amit felerősítettünk – mutatott a ló oldalán himbálódzó kulacsra. – A sziklákon keress kígyómotívumokat. Azoknál víz van, csak le kell ásni hozzá. Kérlek! – sürgetett, mikor csak dermedtem vártam egy helyben.
- Utánam jössz?
- Ígérem.
- Szeretlek – mondtam, talán most utoljára.
- Menj már! – kért idegesen, majd egy szerelmes pillantást lövellve felém, akkorát csapott Sheba farára, hogy az szélsebesen vágtázni kezdett és egy jó darabig meg sem nyugodott.
Egyszer sem volt időm visszapillantani, pedig majd megszakadt a szívem, csak hogy még egyszer láthassam. Bíztam a legjobbakban, hisz megígérte, hogy utánam jön, emlékeztettem magam…
Annyira szerettem. Alig néhány óra alatt a legfontosabb helyet kapta a szívemben. Minden porcikám azt kívánta, bár visszamehetnék és segíthetnék. De tudtam, képtelen lennék Tim ellen harcolni, és nem is mennék vele sokra.

Életemben most aggódtam először valakiért annyira, hogy sírva imádkozzak. Végül több órás lovaglás után kimerülten, mély álomba zuhantam.

Csak remélhettem, hogy Ian betartja az ígéretét és, hogy távozásommal nem írtam alá mindkettőnk halálos ítéletét.



---------------------------------------------------------------------------------------
(: Egy újabb remek pályázat.
A díj egy Any által készített videó volt, amit ha feltesz YT-ra, akkor ide is felteszem...
De közben én is ihletet kaptam egy videóhoz, ezt láthatjátok fenn.

Remélem tetszett!