Bejegyzések A.A. naplójából - 58

22:32

– Nincs jogod! Nincs jogod bármit is elvárni tőlem, miután gyakorlatilag elraboltál.

– Elraboltalak? – nevet fel gúnyosan Noah. – Egy zöldséget raboltam el, nem téged.

Egy kósza pillanatra enged a szorításán, így kirántom a kezem, és pofon vágom. Az arcához kap, és hitetlenül rázza a fejét.

– Azt hiszem, kezdek beléd szeretni. – Ez az utolsó mondat, amit reakcióként vártam. Sírni kezdek, és a földre rogyok. Erős karok emelnek talpra, majd Noah a mellkasához szorít. Püfölni kezdem az öklömmel, de meg sem moccan. Addig állunk így, míg a kezem erőtlenül lehanyatlik, a könnyeim pedig elapadnak.

– Hallottad, amit mondtam? – kérdezi, miközben kisöpri a hajamat az arcomból.

– Nem mentség – suttogom, de már nem vagyok dühös. Csak kétségbeesett. – A zöldség is én vagyok. Elég gyakran.

– Nem elég gyakran – vigyorog. – És ne próbáld meg kikerülni azt, amit mondtam.

– Mit vársz, mit mondjak? Ha mostantól úgyis a te elvárásaid szerint kell élnem.

– Ne pimaszkodj, Csínó! – nevet fel Noah. – Csak most fejeztük be a veszekedést.

– Nem fejeztük be – emelem fel a mutatóujjam figyelmeztetően. – Ne hidd azt, hogy ezzel vége. Mi a fenét kezdünk most magunkkal? Hová megyünk?

– Ne aggódj, nekem van tervem.

– Ne aggódjak? És mit keres itt Holly? A szülei biztosan ki vannak akadva. És Zen? Megszökött? Valószínűleg fél Washington állam a nyomunkban van.

– Holly meglátott minket, mikor Teával betuszkoltunk az autóba. Velünk akart jönni.

– És te engedted? – lehuppanok az ágyra, de Noah-t nem engedem mellém ülni. Kénytelen a szoba másik végében álló kanapéhoz battyogni.

– Azt hiszed, volt választásom? Minden a másodperc tört része alatt történt.

– És Zen?

– Kihoztam. 

Roter Faden

Bejegyzések A.A. naplójából - 57

Január 26. Kedd

Már egy napja úton vagyunk. Azóta nem szólaltam meg, hogy egyhangúan leszavazták a tervem, miszerint azonnal visszafordulunk. Nevelőintézet, börtön és kicsapás, ezek a következmények vártak minket otthon. Otthon? Sosem kötődtem a helyhez, de ebben a nyomasztó hangulatban, egy idegen államban, összezsúfolva emberekkel, az árvaház emléke igazán vonzóvá vált.

A táj viszont gyönyörű. Az egyetlen dolog, ami visszatart a sírástól, hogy mereven bámulom a hófödte hegyeket.

A többiek beszélgetnek, Holly pletykákkal szórakoztatja őket, közben pedig kínosan ügyelnek arra, hogy ne zavarjanak az önemésztésben.

Egészen estig tart, míg Noah megelégeli a hallgatásomat. Egy útmelletti olcsó motelban veszünk ki három szobát. Az elosztásnál ragaszkodom ahhoz, hogy egyedül lehessek, Noah viszont nem akar egyedül hagyni. Talán attól tart, hogy az első magányos percemben hívom a rendőrséget. Végül kénytelen vagyok beadni a derekam, azzal a feltétellel, hogy a kanapén alszik.

– Tudod Csínó, többet vártam tőled – szólal meg, miközben átpakol a franciágyról egy takarót a fekhelyére.

Ettől a kijelentéstől azonnal felforr a vérem, de visszafogom magam. Olyan dühös vagyok, hogy össze akarok törni mindent a szobában.

– Mi a francért hitegettél, ha most nem akarsz velem lenni?

– Fogd be! – passzírozom ki a fogaim között.

– Nem fogom be. Szeretném, ha beszélnél végre. Add ki magadból! – lép az orrom elé. Nem engedi, hogy elfordítsam a fejem, vagy kikerüljem. Lefogja a kezem, és tovább provokál. – Vagy végig hazudoztál? Azt gondoltad, jó leszek pár hónapig, aztán többet sosem látsz?

– Baszd meg! – kiáltom a képébe. Ki akarom kaparni a szemét. Ebben a percben gyűlölöm. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 56

14:23

– Már csak pár hónapot kellett volna kibírnod – fordulok vissza az autó belseje felé.

– Figyelj, Csínó, nem nézhettem, ahogy az öcsémet és a barátnőmet tönkreteszik – válaszol Noah, miközben egy üveg ásványvízzel kínál.

Ez egyszerre volt figyelmes és hihetetlenül idegesítő.

– És nem gondoltad, hogy erről engem is meg kellene kérdezned? Hogy akarom-e?

– Nem voltál olyan állapotban. Gyorsan kellett cselekednünk, vagy oda a lehetőség – mondja tőle szokatlan bizonytalansággal. – El akartál jönni onnan, nem igaz?

– Persze, hogy el! Miután leérettségiztem. – Ezzel meglepem. Sosem beszéltünk a tanulásról, a terveinkről. Nem lettem volna osztályelső, tény, de akartam egy esélyt. Amitől most kérdés nélkül megfosztott pár kalandvágyó, andrenalinfüggő őrült.

– Ez az egész az én hibám! – szól közbe Zen. Csak most fogom fel igazán, hogy ő is az autóban ül. Megváltozott. Most nem lengi körbe az a megnyugtató aura, ami annyira vonzott. Már nem hasonlít hozzám. Pedig csak napok teltek el, mióta átkerült a nevelőintézetbe.

– Zen, ez nem igaz! – inti le Noah, mielőtt jobban kifejtené a dolgot. – Én hoztam el őt.

Noah arca arról árulkodik, hogy már meg is bánta ezt a döntését. A szemöldökét dühösen összehúzza, és a kormányra mered.

– Hol vagyunk? – nézek ki az ablakon. Nem jártam sok helyen életemben, de tudom, hogy hegyek nincsenek az árvaház közelében. És legalább tíz órája úton kell lennünk ahhoz, hogy az ilyen kaliberű táj közelébe érjünk. 

– Valahol Montanában. 

Wien - Séta

Bejegyzések A.A. naplójából - 55

14:12

Mikor legközelebb kinyitom a szemem, egy autóban ülök. Legalább fél percig eszembe sem jut a tűz. Megnyugtató illat vesz körül, egy szívtipró ül mellettem, mögöttem Tea és Holly és még valaki, akit először fel sem ismerek. Zen. Ez meg hogy lehet?

Ismeretlen környéken utazunk. Hova utazunk? Mi ez? Egy furcsa álom?

– Noah? – találom meg a hangom. A szólított azonnal a combomra teszi a kezét, hogy megnyugtasson.

– Jó, hogy újra köztünk vagy, Csínó! – mosolyog az útra meredve.

– Mi a fene folyik itt? – nézek hátra a többiekre, majd újra Noah-ra.

– Ki fog akadni! Tudtam, hogy ez lesz! Forduljunk vissza, srácok! – csipog Holly sápadtan.

– Hová megyünk? – kérdezem, miközben próbálom összeszedni a gondolataimat. A tűz. Azután minden homályos. – Mi történt az iskolában?

– Nyugodj meg, Audrey! Leléptünk.

Hányinger tör rám. Leléptünk? Honnan? Miért? Porig égett az árvaház?

– Állj meg! – sikoltom, s már nyitnám is az ajtót. Noah akkorát fékez, hogy mindenki felsikolt. A hóba hányok. A fejem lüktet. Körülöttem pánik tör ki.

– Kuss legyen! – ordít Noah.

Én csak az összemocskolt fehér szőnyegre meredek, míg a többiek elnémulnak, és várnak. Várnak, hogy mondjak valamit.

Lassan összeáll a kép a fejemben. Kihasználták a káoszt, és elszöktek. Engem pedig magukkal hoztak. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 54

05:09

Hogy terjedhetett el ilyen gyorsan? Hogyhogy nem szólalt meg előbb a csengő? Mi a fene okozta? Hol van Noah?

Messziről a városból érkező tűzoltók szirénái hallatszanak, de én még mindig nem mozdulok. A fiúk lakrésze közelebb esik a tűzhöz. Onnan is kiözönlött a tömeg, de Noah-t nem látom.

Az agyam egy pépes massza, amit kavargatok, kavargatok őrülten, de nem áll össze. Minden egyes kirobbanó ablaküveg porrá zúzza az elhatározásaim. Aztán ott vannak a sikolyok. Valaki határozottan ég odabent. A fülem szinte vérzik a hangoktól.

– Audrey! Mi a fenét művelsz? Gyere már! – ordít velem Tea, miközben elrángat a tűz közeléből. Berángat az ijedt birkacsoport közepébe, akik sírnak, kiabálnak, remegnek. Egy tűzoltó még messzebb terel bennünket, miközben a többi hatalmas vízsugarakat indít csatába.

– Nem mehetünk be, amíg vissza nem szorítottuk kissé – felel valaki egy kérdésre.

Próbálom kizárni az embereket. Nem akarok hallani semmit. Nem akarok látni semmit. Össze akarok gömbölyödni. Ott a tömeg közepén. Lefeküdni a hóba. Elmerülni benne.

Lázas vagyok. Lüktet a horizont. Csupa vörös gondolat. Kiragadnak a tömegből. Ráznak. A sikolyok. A szag. Égett hús.

– Audrey!

– Sokkot kapott – hallom távolról. Ki lehet az? Anyu? Nem. Sosem hallottam anyám hangját. Ez nem ő. A fehér lány. Az, aki évek óta mellettem alszik. De hogy hívják? Olyan nehéz emlékezni bármire is.

Pofon csattan. Vörös álmok. Fájdalom. Még egy pofon.

Mintha víz alól robbannék a felszínre.

Felsikoltok, mikor ismét egy kéz csattan az arcomon.

– Audrey, térj észhez!

– Mindennek ára van – motyogom.

– Fenébe, fenébe, a kurva életbe! Nem kéne kórházba vinni?

– Dehogy. Mindjárt jobban lesz, csak húzzunk innen! 

Raven edition - fotók tőlem-rólam

Gondolom, feltűnt már, hogyha épp nem írok, akkor szívesen fotózom. Ha más éppen nincs, akkor magamat. Na, nem selfikre gondolok, nem igazán... A korlátozott lehetőségeknek megfelelően próbálom kreatívan visszaadni a fejemben burjánzó gondolatokat. :) Itt van néhány az évek alatt készült kép, amiket néha egyedül, néha a nővérem segítségével hoztam össze.

A legújabb dolog, éppen tegnapi, a Spring fairy fotók:

A következő sorozat ősszel készült, de az alapötlet ugyanez volt. Kicsit bevontam az írást is :) 

Autumn fairy:

Aztán jöhet a téli verzió. A következő képek már 6 évesek. A nővérem készítette a fotókat. 

Little Red Riding Hood: 

Aztán ezután talán a legelső ilyen projektünket szeretném megmutatni. 

Nymph:

Végül pedig még pár kép... szintén évekkel ezelőttről. Azt hiszem, igazi hajszíntörténelem. :)

Modern Princess:

 És a hippi:

Hozzátenném még így a végére, hogy a régi képek mind az ezeréves nokia telefonommal készültek. Hihetetlen mi mindenre képes volt az a telefon :()

ennyi.

Bejegyzések A.A. naplójából - 53

04:56

A tűzjelző hangja pengeként hasítja át a némaságot. Először fel sem fogom, hogy mennyire helyes volt a megérzésem.

Tea kipattan az ágyból, félálomban, kócos hajjal, és pár másodpercig szobormereven áll, hogy agya utolérje a testét.

Eközben a folyosón elindul a káosz.

– Audrey – kiabálja Tea feleslegesen. – Ébredj!

Felülök lassan, mint akit nem érdekel bent ég-e ebben a mocskos intézetben, vagy sem.

– Remélem ez nem csak egy kibaszott próba! – motyogja a szobatársam, miközben közelebb lép hozzám. – Gyere, menjünk!

Bár az agyam valamiért ellenkezik, engedelmesen felállok, és kikémlelek a folyosóra. Nem látok nevelőket, csak össze-vissza rohangáló embereket, akik próbálják menteni, ami menthető. Tea tol kifelé, és ahogy visszanézek, nem is tudom, szeretnék-e valamit kimenteni én is. Nem. Nem hiszem.

Hamar kiderül, hogy nem gyakorlat van. A nyugati szárny, a nevelők és tanárok lakrésze lángokban áll.

– Mi a fene? – les ki az ablakon Tea is. – Induljunk!

Kiérünk az udvarra. A tűzoltók még nem értek ide. Üvegcsörömpölés, pattogó fa, forróság. A diákáramlat, Teával a gyomrában, a legtávolabbi pont felé igyekszik, de én lecövekelek az ajtó mellett. Alig húsz méter választ el a sikolyoktól. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 52

Január 24. Vasárnap

Nem találkoztunk egész nap. Próbálok másra gondolni, de nem megy.

Január 25. Hétfő

Zennel álmodom az éjjel. Ott ül az öltözőben, késsel a kezében, miközben rám mered. Tudja, hogy ott vagyok a szekrényben. Tudja, hogy közbeléphetnék, mégsem teszek semmit. Meg sem mukkanok. Aztán körülnézek, és észreveszem, hogy nincs körülöttem sötétség. Nincs fémburok, ami eltakarna. Lát engem. Látja, ki vagyok. És nem haragszik. Csak bámul és megért.

Mikor hajnalban felriadok, Tea hortyogása tölti be a szobát. Kint még sötét van, az ablakon keresztül csak a koszos udvari lámpák fénye szivárog be. Némán. Kísérteties. Érzem a zsigereimben, hogy valami történni fog. Valaminek történnie kell. 

Velence és Burano

Volt szerencsém az idei farsangot Olaszországban ünnepelni. 

Több fotót a deviantart-on találtok: http://isabellareed.deviantart.com/