16:24
Igaz, ki is? Képtelen vagyok kiverni a fejemből a
tegnap éjjelt, na meg a kitárgyalását Teával.
Egyedül ülök a szobában, Teának kimenője van.
Egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak a
megkönnyebbülés váltotta ki belőlem azt, ami történt.
A fiókomban megtalálom Noah levelét, amit még hetekkel
ezelőtt írt. Sosem beszéltük meg, mit is akart azon az estén.
A negyedik emeleti erkély jut eszembe, ahol elolvastam
aznap a levelet, ami mindig is vigasztalt lepusztult külsejével. Régen nem
jártam ott. Talán mert nincs szükségem mostanában vigaszra. Hiába nincs Zen,
hiába vagyok egy érzelmi romhalmaz, már más nyújt felejtést.
Halk kopogás töri meg a csendet.
– Gyere be! – szólok ki, anélkül, hogy megkérdezném,
ki az.
Noah-t még sosem láttam ilyen vidámnak ezelőtt.
Vigyorog, mint egy kisiskolás, aki épp valami csínyt követett el. Gyorsan
mozog, bezárja maga mögött az ajtót.
– Szabályellenes itt lenned – utalok a nyilvánvalóra.
– Ugyan már! Kit érdekelnek a szabályok – legyint,
miközben körülnéz. - Kedves szoba. Legalábbis a szobatársad része. A tiéd elég
lehangoló.
– Kösz – forgatom a szemem.
– Én tudom, hogy dobhatnánk fel – ér fülig a szája.
Azok az apró ráncok a szeme sarkában, mikor mosolyog.
A tetoválásai a nyakán, amiken állandóan végigsimít. A fekete haja, ami
egyszerre rendetlen és tökéletes. A borostája. A füstszínű szeme. Ó, egek!
Megőrülök.
– Megígértem Teának, hogy távol maradok tőled. – Az
egyetlen még használható érvem.
– Te kértél, hogy legyek a pasid – ráncolja a
homlokát.
– Ez azért túlzás.
Leül mellém, mire a szívem a torkomba ugrik.
– Nem túlzás. Már késő visszakozni, édesem.
– Tudom – fogom a fejem. – Nem is hiszem, hogy
tudnék.
– Ez a beszéd – ragadja meg a karom, és az ölébe ránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése