Bejegyzések A.A. naplójából - 49

16:24

Igaz, ki is? Képtelen vagyok kiverni a fejemből a tegnap éjjelt, na meg a kitárgyalását Teával.

Egyedül ülök a szobában, Teának kimenője van.

Egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak a megkönnyebbülés váltotta ki belőlem azt, ami történt.

A fiókomban megtalálom Noah levelét, amit még hetekkel ezelőtt írt. Sosem beszéltük meg, mit is akart azon az estén.

A negyedik emeleti erkély jut eszembe, ahol elolvastam aznap a levelet, ami mindig is vigasztalt lepusztult külsejével. Régen nem jártam ott. Talán mert nincs szükségem mostanában vigaszra. Hiába nincs Zen, hiába vagyok egy érzelmi romhalmaz, már más nyújt felejtést.

Halk kopogás töri meg a csendet.

– Gyere be! – szólok ki, anélkül, hogy megkérdezném, ki az.

Noah-t még sosem láttam ilyen vidámnak ezelőtt. Vigyorog, mint egy kisiskolás, aki épp valami csínyt követett el. Gyorsan mozog, bezárja maga mögött az ajtót.

– Szabályellenes itt lenned – utalok a nyilvánvalóra.

– Ugyan már! Kit érdekelnek a szabályok – legyint, miközben körülnéz. - Kedves szoba. Legalábbis a szobatársad része. A tiéd elég lehangoló.

– Kösz – forgatom a szemem.

– Én tudom, hogy dobhatnánk fel – ér fülig a szája.

Azok az apró ráncok a szeme sarkában, mikor mosolyog. A tetoválásai a nyakán, amiken állandóan végigsimít. A fekete haja, ami egyszerre rendetlen és tökéletes. A borostája. A füstszínű szeme. Ó, egek! Megőrülök.

– Megígértem Teának, hogy távol maradok tőled. – Az egyetlen még használható érvem.

– Te kértél, hogy legyek a pasid – ráncolja a homlokát.

– Ez azért túlzás.

Leül mellém, mire a szívem a torkomba ugrik.

– Nem túlzás. Már késő visszakozni, édesem.

– Tudom – fogom a fejem. – Nem is hiszem, hogy tudnék.

– Ez a beszéd – ragadja meg a karom, és az ölébe ránt. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 48

– Hogy mi? – szökik a magasba Tea vékony szemöldöke. Még sohasem tűnt fel mennyire világos színű. Ahogy a haja is, meg a bőre. Mintha a tökéletes ellentétemmel éltem volna együtt.

– Na jó, talán én csókoltam meg őt.

Eltátja a száját. Majd lassan mosolyra húzódik a grimasz, végül nevetésben tör ki.

– Ha látnád magad! Mintha a halálos ítéletet várnád tőlem.

– Valahogy úgy.

– Hány napja is ismeritek egymást? – enyhül meg Tea hangja. Évek óta most érzem először úgy, hogy nem akarok elmenekülni a kérdései elől.

– Úgy két hete.

– És két hete még Zenért voltál oda.

– Ez így elég szörnyen hangzik – temetem az arcom a tenyerembe.

– Láttam már rosszabbat is. De higgy nekem, mikor azt mondom, én csak neked akarok jót. Szóval, hogy csókol? – támasztja az állát a kezére vigyorogva.

– Nem most mondtad, hogy maradjak távol tőle?

– Ó, ezen már úgysem változtathatok. Plusz Noah dögös, akármilyen piti kis bűnöző. Még senkitől se hallottam, hogy csókol. Azt gondoltam, valami titoktartási szerződést irat alá azokkal a libákkal.

Csajos duma. Most komolyan? Audrey Anderson arról beszél, hogy milyen volt csókolózni egy sráccal? Elképzelhetetlen lett volna egy hónapja.

– Ő olyan… vad.

– Váó, ez aztán részletes beszámoló volt – csapja össze a kezét Tea. – És tényleg te csókoltad meg? Ezt el sem tudom képzelni.

– Megkönnyebbültem, hogy nem kell a suliban töltenem az éjszakát.

– Ezért? Ugyan ki veszi ezt be?