Bejegyzések A.A. naplójából - 49

16:24

Igaz, ki is? Képtelen vagyok kiverni a fejemből a tegnap éjjelt, na meg a kitárgyalását Teával.

Egyedül ülök a szobában, Teának kimenője van.

Egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak a megkönnyebbülés váltotta ki belőlem azt, ami történt.

A fiókomban megtalálom Noah levelét, amit még hetekkel ezelőtt írt. Sosem beszéltük meg, mit is akart azon az estén.

A negyedik emeleti erkély jut eszembe, ahol elolvastam aznap a levelet, ami mindig is vigasztalt lepusztult külsejével. Régen nem jártam ott. Talán mert nincs szükségem mostanában vigaszra. Hiába nincs Zen, hiába vagyok egy érzelmi romhalmaz, már más nyújt felejtést.

Halk kopogás töri meg a csendet.

– Gyere be! – szólok ki, anélkül, hogy megkérdezném, ki az.

Noah-t még sosem láttam ilyen vidámnak ezelőtt. Vigyorog, mint egy kisiskolás, aki épp valami csínyt követett el. Gyorsan mozog, bezárja maga mögött az ajtót.

– Szabályellenes itt lenned – utalok a nyilvánvalóra.

– Ugyan már! Kit érdekelnek a szabályok – legyint, miközben körülnéz. - Kedves szoba. Legalábbis a szobatársad része. A tiéd elég lehangoló.

– Kösz – forgatom a szemem.

– Én tudom, hogy dobhatnánk fel – ér fülig a szája.

Azok az apró ráncok a szeme sarkában, mikor mosolyog. A tetoválásai a nyakán, amiken állandóan végigsimít. A fekete haja, ami egyszerre rendetlen és tökéletes. A borostája. A füstszínű szeme. Ó, egek! Megőrülök.

– Megígértem Teának, hogy távol maradok tőled. – Az egyetlen még használható érvem.

– Te kértél, hogy legyek a pasid – ráncolja a homlokát.

– Ez azért túlzás.

Leül mellém, mire a szívem a torkomba ugrik.

– Nem túlzás. Már késő visszakozni, édesem.

– Tudom – fogom a fejem. – Nem is hiszem, hogy tudnék.

– Ez a beszéd – ragadja meg a karom, és az ölébe ránt. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 48

– Hogy mi? – szökik a magasba Tea vékony szemöldöke. Még sohasem tűnt fel mennyire világos színű. Ahogy a haja is, meg a bőre. Mintha a tökéletes ellentétemmel éltem volna együtt.

– Na jó, talán én csókoltam meg őt.

Eltátja a száját. Majd lassan mosolyra húzódik a grimasz, végül nevetésben tör ki.

– Ha látnád magad! Mintha a halálos ítéletet várnád tőlem.

– Valahogy úgy.

– Hány napja is ismeritek egymást? – enyhül meg Tea hangja. Évek óta most érzem először úgy, hogy nem akarok elmenekülni a kérdései elől.

– Úgy két hete.

– És két hete még Zenért voltál oda.

– Ez így elég szörnyen hangzik – temetem az arcom a tenyerembe.

– Láttam már rosszabbat is. De higgy nekem, mikor azt mondom, én csak neked akarok jót. Szóval, hogy csókol? – támasztja az állát a kezére vigyorogva.

– Nem most mondtad, hogy maradjak távol tőle?

– Ó, ezen már úgysem változtathatok. Plusz Noah dögös, akármilyen piti kis bűnöző. Még senkitől se hallottam, hogy csókol. Azt gondoltam, valami titoktartási szerződést irat alá azokkal a libákkal.

Csajos duma. Most komolyan? Audrey Anderson arról beszél, hogy milyen volt csókolózni egy sráccal? Elképzelhetetlen lett volna egy hónapja.

– Ő olyan… vad.

– Váó, ez aztán részletes beszámoló volt – csapja össze a kezét Tea. – És tényleg te csókoltad meg? Ezt el sem tudom képzelni.

– Megkönnyebbültem, hogy nem kell a suliban töltenem az éjszakát.

– Ezért? Ugyan ki veszi ezt be? 

Ősz

Bejegyzések A.A. naplójából - 47

Január 23. Szombat

Gyomorgörccsel ébredek, de most nem a megmagyarázhatatlan betegségem a kiváltó ok. Inkább az emlék, amit ébredésem első pillanatában egy álomnak vélek. Aztán rájövök. Megtörtént minden egyes mozzanat.

Mégis hogy? Hogy engedhettem?

– Hol jártál tegnap éjjel? – kérdezi Tea a szoba másik végéből.

– Bent ragadtam a suliban.

Nem úgy néz ki, mint aki meglepődött.

– Hogy jutottál ki?

– Noah segített.

– Sejtettem. Tegnap itt járt, és téged keresett. Jóban vagytok?

– Fogjuk rá – vonok vállat, miközben újult erővel nyilall hasamba a fájdalom.

– Megváltoztál.

– És ez jó vagy rossz? – kérdezem.

– Az jó, hogy végre megnyílsz az embereknek. Már barátaid is vannak.

– De?

– De Noah nem egy jó barát-alapanyag.

– Mióta is lakunk egy szobában?

– Négy éve.

– Soha nem érdekelt, kivel barátkozom.

– Mert nem barátkoztál senkivel – emeli fel a hangját Tea. – Akárhogy is próbálkoztam, te kizártál a világodból. Szerinted én élveztem? Egy szellemmel éltem. Most, hogy végre észreveszed magad körül az embereket, felajánlkozol egy olyan embernek, aki csak összetöri a szívedet.

Miért aggódik értem mindenki? – ismétlődik a kérdés a fejemben újra meg újra. Soha nem tettem senkiért semmit. Igaza van Teának. Egy szellem vagyok. Egy szellem, akit mindenki meg akar menteni.

– Miért? – csúszik ki a számon.

Ez megakasztja Teát.

– Mit miért?

– Miért törődsz velem?

Egy darabig csak néz, mintha nem értené a kérdést.

– Akármilyen hihetetlen, nincs különösebb oka. Fontos vagy nekem, még ha nem is ismerlek igazán.

– Hogy lehet ez? – Majdnem kicsordul a szememből egy könnycsepp, de még idejében megfékezem.

– Nem tudom – sóhajt. – De így van. Az évek alatt hozzám nőtt a mélabús képed, meg a fura cuccaid – int a falra ragasztott betűk felé.

Hiába ilyen egyszerű a magyarázat, bennem érzések milliói kavarognak. Nem tudok sokat Teáról, most mégis olyan érzésem van, mintha a nővérem oktatott volna ki. És valamilyen nyakatekert úton-módon tetszik az érzés.

– Távol maradok tőle.

– Mi? – Hirtelen nem talál vissza az eredeti szálhoz.

– Megpróbálom elkerülni Noah-t. Habár most még nehezebb lesz…

– Miért? – kérdezi Tea gyanakodva.

– Tegnap megcsókolt. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 46

23:33

Újra meg újra lebukik a fejem a mellkasomra, aztán felriadok. Holnap reggel biztos jön valami karbantartó, vagy kertész, akinek jelezhetek. Csak ezt az éjszakát kell kibírnom.

Normális esetben már rég kimászhattam volna egy ablakon, de a körülbelül kétszáz éves keretek miatt az összes szorult. Esélyem se volt annyira kitárni legalább egyet, hogy kiférjek.

Soha többé nem bújok abba a rohadt szekrénybe! Legalábbis péntekenként.

Mikor legközelebb felébredek, még mindig sötét van. A zaj, ami felébresztett, leginkább lépésekre hasonlít. A szívem olyan ütemben kezd verni, hogy szinte fáj. Összehúzom magam az ajtó melletti sarokban, és remélem, elég sötét van ahhoz, hogy ne vegyenek észre. Ki a fene járhat még itt ilyenkor? Rögtön gyanúm támad.

A lépések hangosodnak, majd megállnak a folyosó elején. Hatalmas alak. Ijesztő. Megtalált.

– Végre – susogom lehunyva a szemem egy pillanatra.

– Csínó? Itt vagy? Mi a fenéért bujkálsz? Szerinted nincs jobb dolgom, mint utánad koslatni éjnek évadján? Hogy lehet, hogy nincs egy rohadt mobilod?

Szinte meg sem hallom a sértegetését. Feltápászkodom, aztán felé indulok. Határozottan. Meghozva a döntésem.

Lehúzom magamhoz, mire azonnal befogja. A bőre hideg az esti levegőtől, a lehelete viszont perzsel. Az ajkai puhák, dohány ízű a csókja. Olyan erősen tapadok hozzá, hogy mikor ki akar egyenesedni, engem kénytelen felkapni a derekára. A lábaim köré kulcsolódnak, és egy pillanatra sem engedem el. Annyira veszélyes. Annyira őrült és annyira szenvedélyes, hogy szinte felrobbanok a hirtelen rám törő vágytól.

– Fenébe! – suttogja, mikor végre engedem levegőhöz jutni. – Ha tudom, hogy csak ennyi kell, már rég bezártalak volna ide.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – pihegek a nyakának szorítva az arcom.

– Más ötletem nem volt. Mindenhol kerestelek. Már azt hittem, te is elszöktél.

A Zenre való utalás megtöri a hangulatot. Amint földet érek, fel alá kezdek mászkálni. Mi a fenét művelek?

– Hogy jutottál be?

– Felfeszítettem a hátsó ajtót – vigyorog kissé még zavartan Noah.

– Váó! És ha nem lettem volna itt?

– Akkor kerestelek volna tovább.

A gyomrom görcsbe rándul. Atyaég, milyen jóképű.

– Cigit? – veszi elő a hátsó zsebéből a pakkot.

Sosem dohányoztam, de most elfogadom. Éjjel az iskola közepén, kihagyhatatlan alkalom.

A kezdeti köhécselés után már egész jól megy. Noah homlokráncolva méreget, de kétlem, hogy a dohányzási képességeim miatt.

– Fogunk róla beszélni? – Adom az értetlent. – Arról, hogy letámadtál.

– Nem támadtalak le. Csupán örültem, hogy végre kiszabadulok.

– Szóval azt mondod, hogyha a hatvan éves, perverz karbantartó jár erre, őt is megcsókolod?

– Igen – vágom rá, mire Noah felnevet.

– Olyan gyönyörű vagy – mondja, miközben magához húz. Vajmi kevés az ellenállásom.

– Én… gondolkodtam – motyogom a mellkasát bámulva. Az illatától elbódulok. A borostája a homlokomhoz ér. Fáradt szeme alatt ott van a tetoválás. – Azt hiszem…

– Mit hiszel? – érinti az ajkát a fejemhez.

– Azt, hogy talán, lehetne valami köztünk – hadarom zavaromban.

– Jaj, Csínó, már az első nap volt valami köztünk. Csak te féltél bevallani eddig. Sebaj. Türelmes pasi vagyok. Meg szexi. És persze kedves.

– Nem bízok ennyire a tetőszerkezetben, úgyhogy inkább tartsd vissza az ilyen mértékű hazugságokat.

A mosolyát a szeméből olvasom ki, ami pontosan egy vonalba került az enyémmel. Ismét eszembe jut Zen és az ő mosolygós tekintete.

– Mi lesz vele? – Mindketten tudjuk, kiről beszélek.

– Holnap meglátogatom. Szeretnél jönni?

– Nem hiszem, hogy ezek után a szeme elé tudnék kerülni.

– Megértem – bólogat. – Elmondjam neki?

– Mit mondanál? Én magam sem tudom, minek nevezzem ezt.

– Azt hiszem, az elemi vonzás elég találó kifejezés. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 45

20:12

Az iskolát pontban hétkor zárják. Erre akkor jövök rá, mikor a harmadik ajtón keresztül próbálok kijutni. Egy árva lélek sincs már itt.

Az első gondolatom a pánik, de persze nem érnék vele semmit. Aztán eszembe jut, hogy péntek van. Hétfőig valószínűleg a kutya sem jár erre. Belerúgok a nehéz főkapuba.

Aludni ágyban kell, Audrey! – gúnyolódik velem egy hang. Megérdemlem. A saját hülyeségem miatt ragadtam itt.

Leülök a földre, és a tejüvegen keresztül beszűrődő lámpa fényét figyelem. Bár itt lenne valaki. Bár ne lennék egyedül. Hányszor kívántam ennek az ellenkezőjét! Most meg… szinte rettegek a sötét, magányos folyosótól.

Vajon Noah keresett délután? Akármennyire is kínos a kapcsolatunk, most fohászkodom, hogy találjon rám. Zenre végül is nem számíthatok, itt hagyott. Nem önszántából, de elment. Talán meglátogatom majd néhányszor, talán felhívom. Még két év, mire igazán szabad lesz. Tényleg képes lennék várni?

Talán. Ha nem lenne Noah. Ha nem akarna engem. És én nem akarnám őt.

Az, hogy végre beismertem, egyszerre vált ki belőlem döbbenetet és megkönnyebbülést. Zen egy álomfiú, - leszámítva a gondjait - aki sosem lesz az enyém. Nem is érdemlem meg. Noah viszont egy veszélyes alak. Olyan, akivel el tudnám felejteni a gondjaimat, de mégse érezném magam alábbvalónak.

Utat engedek a képzeletemnek, ami már rég lélegzetvisszafojtva várta, hogy kiélvezhesse Noah emlékét. Amikor először találkoztunk, rémisztő volt. Alig vártam, hogy eltűnhessek a kórházból aznap. Aztán Zen jóváhagyásával elvitt Scarletthez. Őrült túra volt, de azóta megértettem, mit jelentett. Akkor voltam először felszabadult a közelében.

Persze mindig voltak árulkodó jelek. A borzongás, mikor újra és újra a nevemen szólított. Aztán már becézett. Tegnap pedig egyértelműen célzott rá, mit akar.

Nem tudom, hogy csupán az egyedüllét okozza, és amint kiszabadulok, hagyom az egészet, vagy azonnal megkeresem Noah-t, és tisztázom a dolgot, de remélem, hogy az előbbi. Szeretnék újra az a nyuszi lenni, aki pár hete voltam. Talán ostobaság, de biztonságos.

Bejegyzések A. A. naplójából - 44

Január 22. Péntek

Hollyt reggel a folyosón találom, a szobánk előtt tanakodik, bekopogjon-e.

– Tegnap eltűntél – mondom neki köszönés helyett. Egészen hozzászoktam a társaságához, tegnap pedig jól jött volna, hogy elterelje a figyelmemet.

– Mennem kellett valahova.

Szokatlanul szótlan, állapítom meg.

– Rossz kedved van? – Mióta érdekel engem valakinek a jóléte?

– Nem. Egyáltalán nem – villant egy műmosolyt.

Nem erőltetem. Talán önzőség, ha már egyszer „barátok” vagyunk, de képtelen lennék az ő problémáit is a nyakamba venni. Mert ugyebár nekem olyan eget rengető gondjaim vannak. Szánalmas.

Sejtem, hogy tegnap látott minket Noah-val. Azt pedig tudom biztosra, hogy tetszik neki a fiú. Talán ezért hallgatag. De semmi kedvem nincs magyarázkodni, főleg mivel halvány fogalmam sincs, mi folyik köztünk.

–  Tehát, te és Noah… - kezdi Holly az iskolába vezető úton, de félbeszakítom egy legyintéssel.

– Nem.

– Hát ez… fura. Ő úgy tűnik, totál beléd van zúgva – mondja feltűnően bátortalanul.

– Lehetne, hogy nem beszélünk róla?

– És Zen? Megtudtál valami újat?

– A megyei javítóba került. Ezen kívül semmit – zárom rövidre.

Ezután Holly kezd bele valami órai feladat részletezésébe, de én csupán fél füllel hallom. Alig aludtam valamit az éjjel, de még most sem vagyok fáradt. Rezzenéstelenül végigülöm az órákat, válaszolok Hollynak, mikor elvárja, majd mire feleszmélek, vége a tanításnak.

A hűvös szekrény most szent menedék. Senki nem zavar meg. Sem Noah, sem Zen, sem Holly, senki. Kiürítem a fejem, elmerülök a semmiben, aztán elalszom ott, azon a zsebkendőnyi helyen. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 43

Noah döbbenten felnevet, én pedig visszatérek végre a Földre.

– Sejthettem volna.

Nem így terveztem. Ha nincs egy villanás, ahogy Zen a padon ül, én pedig a szekrényből figyelem, valószínűleg megcsókolom a bátyját. Milyen ostoba is vagyok!

– Haragszol rám? – kérdezi Noah.

– Van értelme?

– Zen a megyei javítóba került.

– Ezt miért volt olyan nehéz elmondani?

– El akartam. De egész nap kerültél.

– Annyira nem bántad, gondolom.

– Jogos – bólint.

Még mindig valami zavart köd vesz körbe, mintha az elmúlt perceket csupán álmodtam volna.

– Mi lesz vele? – Zen kétségbeesett arcának emléke még mindig nem tűnt el az elmémből.

– Ki fogja bírni. Erős srác. Plusz, te várni fogod.

Egy napja ment el, és én már a bátyjával smárolok. Majdnem smárolok. Szörnyű keserű a szájízem.

– Nem hiszem, hogy ez számít.

– Nem is hiszem, hogy békén tudnálak addig hagyni – morogja válaszként, mire ismét eláll a lélegzetem. Nem. Nem érezhetek így. Iránta nem.

– Te ezt… komolyan gondoltad?

– Nem úgy tűnt? Nem akarlak megrémíteni, Csínó, de hatással vagy rám. Nem is kicsit.

Nem akart megrémíteni, de sikerült. A lehetséges menekülési útvonalakat kezdem keresni.

– Tetszik a tetoválásod – bukik ki a számon, miközben nyilvánvaló szándékkal ellépek mellette.

– Csak meg akartad vizsgálni közelebbről az előbb, igaz?

Nem válaszolok, visszakocogok a kollégium épületébe. 

Csak nézz, és majd meglátod

Bejegyzések A. A. naplójából - 42

Noah haverjai előbb vesznek észre, mint ő. Elhallgatnak az arcomon tomboló érzelmek láttán. Mire az agyontetovált szemétláda megfordul, én már meg is bántam, hogy engedtem az ösztöneimnek.

– Magunkra hagynátok? – szól oda a többieknek Noah, mire azok vállat vonva elsétálnak.

Végigcsorog egy könnycsepp az arcomon.

– Hol van Zen?

Semmi jogom számon kérni. Semmi jogom sírni miatta. Semmi. Pont amennyit érek. Vagy amennyit az életem ér.

– Csínó – nyúl az arcom felé Noah. Hátrébb lépek, miközben szinte vadállatiasan felmordulok.

– Hozzám ne érj!

– Ne haragudj! Nem tudtam, hogy mondjam el. Nem akartam fájdalmat okozni.

– Fájdalmat? – ismétlem hisztérikusan. – Nem érzek fájdalmat. Nem érzek semmit! – ordítom. Elég valószínű, hogy épp, minden különösebb ok nélkül, idegösszeomlásom van.

– Nyugodj meg! – vonja fel a szemöldökét Noah, amivel épp az ellenkezőjét éri el.

Felpofozom. Olyan természetesen és bátran, hogy utólag magam sem hiszem el.

Ő villámló szemekkel néz rám. Újra az arcához nyúlok, sokkal lassabban. Letörlöm az alapozót. Ott vannak a nyilak a szeme alatt. Egy jel. Ő más világhoz tartozik. Én nem tartozom ahhoz a világhoz.

Hirtelen elkapja a kezem, és megcsókolja az ujjaimat. Annyira meglep, hogy elfelejtek tiltakozni.

– Megcsókolsz? – suttogja a tenyerembe.

Kiráz a hideg, a gerincemen forró izgalom fut át, és e két ellentétes érzés teljesen összezavar.

Ő lehajol, én pedig lábujjhegyre állok. Hatalmas kezeit a derekamra helyezi, én pedig beletúrok a hajába. Olyan édes és meleg a lehelete, hogy elbódulok.

– Gyűlöllek. 

Negyedik emelet

inkognitóban.

Figyeltem, ahogy az automatából az utolsó csepp erősen felvizezett tea is a poharamba pottyan. Mérgezett. Pár perc töprengés után otthagytam és inkább a liftek felé vettem az irányt.

Világéletemben utáltam a bezártságot. Mikor a tükrökkel felszerelt felvonóba léptem, éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem. Itt sebezhető vagyok. Ahogy tükörképem, úgy mintha a hangok is megsokszorozódtak volna a fejemben. Óvakodj, figyelj oda!

Szerettem a hangokat. Vigyáztak rám. Figyelmeztettek. Például, hogy a mögöttem álló férfi túlságosan is megbámult. Ki tudja, mire készül.

Megnyomtam a tízes számú gombot, közben reménykedtem, hogy rövid és eseménytelen lesz az út felfelé.

Nem volt szerencsém. A harmadikon egy középkorú férfi szállt be. Fehér köpenyéből leszűrve, egy orvos. Kedvesen rám mosolygott, mire agyamban azonnal megszólaltak a vészjelzők. Több lift is közlekedik, de ő épp ebbe száll? Ez nem lehet véletlen!

- Hányadik hétben van? – kérdezte a férfi.

A tekintetem nyugodt maradt, elmém viszont zsongott. Tudtam! Egyértelműen kutakodik a magánéletemben.

- Huszadik – hazudtam könnyedén. Lehet, hogy ők küldték? Azok, akik mindenáron rá akarnak beszélni valamire, amitől én irtózom.

- Gratulálok! – A férfi kiszállt a negyediken.

Ezt megúsztam, de nem lankadhat a figyelmem.

A négy mindig is egy balszerencsés szám volt az életemben. Negyedikén születtem egy romhalmaz családba. Én voltam a negyedik gyermek, egy olyan helyen, amit soha egyetlennek sem kellene megismernie. Miután kitörtem a nyomorból, négy évig éltem egy olyan férfival, akit sosem szerettem.

Mint akkor, most is minden összeesküdött ellenem. Nem elég, hogy egyedül voltam és terhes, de még legalább öten bezsúfolódtak mellém a kis fémdobozba.

Egyikük, egy alacsony nőszemély, láthatólag feldúltan verdesett karjaival, miközben hadarva szidta a kórházat.

Arrébb húzódtam, amennyire csak tudtam. Nem mintha féltettem volna a hasamban növekvő idegent, de a saját szememet annál inkább.

- Maga meg mit bámul? – förmedt rám hirtelen az ideges újonnan érkezett.

Az izzadtság átterjedt a homlokomra is. A folytonos koncentrálás a tengernyi fenyegetésre hamar kifárasztott.

Nem feleltem a nőnek, csupán a másik irányba néztem. Jobb meghúzódni. Nem voltam biztos benne, hogy a nő nem ezzel az ellenszenves viselkedéssel próbálta leplezni igazi szándékát, ami nem más, mint követni engem. El akar kapni! Visszatoloncolni a nyomornegyedbe a gyerekkel együtt. Vagy akár megölni!

Ismét megnyomtam a tízes emelet gombját. Indulj már! – fohászkodtam magamban.

A legközelebbi állomás már közel volt a célomhoz. A hetedik emelet. Újabb váltás. Újabb utasok.

Egy kislány is az ajtó előtt toporgott, kezét egy nővér szorongatta. Sápadt arcán még látszottak a kórházban töltött napok megpróbáltatásai. A bámulós férfi mögülem hangosan üdvözölte őt, majd véletlenül súrolva a vállam, kilépett hozzá.

- Tartanák egy kicsit, kérem? – szólt hátra mindenkihez a liftben.

A pulzusszámom az egekbe szökött. Hozzám ért! Ha nem indulunk el egy percen belül, a lépcsőt választom. Az talán nem ilyen zsúfolt.

 Figyeltem, ahogy a férfi a folyosón babusgatja a lányt, aki megenyhülve hajlandóvá vált beszállni. Eközben nem tudtam másra gondolni, csak hogy ez is egy ármányos trükk a meglágyításom érdekében.

Végre ismét felfelé suhantunk, mikor valami hideget éreztem az ujjaimon. Lenézve először dühös lettem, aztán egyszerre megértettem.

Ezzel még senki nem próbálkozott. Ügyes húzás. Hatni akarnak az érzelmeimre, és így csapdába csalni.

- Ismerjük egymást? – kérdeztem hidegen, kissé megrázva a kezem, hátha a kislány veszi az adást. – Elengednéd?

- Sajnálom – szólt közbe azonnal az apa. – Engedd el a hölgy kezét, kicsim.

Szerencsére a lány engedelmeskedett.

- Elnézést, – folytatta a férfi – csak túl könnyen barátkozik, mióta nincs velünk az anyja.

Miért beszél még mindig hozzám? És pont arról, hogy a kislánya pótanyának nézett!  Nem dőlök be. Annál több eszem van.

A férfi egészen jóképű, ám számomra ez csupán objektív tény volt. Sosem tudtam volna újra megbízni egy férfiben.

- Hogy hívnak? – próbálkozott újra a kislány vékony hangon, miközben kezet nyújtott, akárcsak egy felnőtt.

 A körmeim a tenyerembe vájtak. Nagy nehezen rávettem magam, hogy megfogjam a nyálas kacsót.

- Kira.

Megőrültem? Kiadtam a saját nevem. Ez túl veszélyes egy olyan embernek, mint én. Aki állandó üldöztetésben él.

- Én Naomi vagyok.

 Csak egy gyerek, de ki bizonyítja, hogy olyan ártatlan is, mint amilyennek kinéz? Manapság már bárkit rá tudtak venni bármire. Talán csak egy színész.

- Te miért vagy itt? – kíváncsiskodott tovább, mire segélykérőn az apjára pillantottam. Ő csupán vállat vont.

Nem színész. Időről időre még előfordult, hogy régi, óvatlan és ostoba énem átvette az uralmat. Ez történt most is.

Ugyanolyan ártatlan gyermek, mint akit a szívem alatt hordok. Aki ellen épp elkövetni készülök valamit, amit ha egyszer még észhez térek, sosem bocsátok meg magamnak.

Nem én akarom így, hanem egy felsőbb erő, estem egyik végletből a másikba. És én bízok ebben a mindennapjaimat irányító erőben. Ő még sosem okozott csalódást, ellentétben velük, akik megnyomorították a fiatalkoromat: a remény és a jóhiszeműség.

Tízedik! Végre! A hangok örvendeztek.

- Aláírok pár papírt – feleltem gyorsan, aztán kilépni készültem.

Egy kis papírmunka, pár hónap, és megszabadulok ettől az örökös az érzéstől. Amíg ez a lény a hasamban van, mindig figyelnek, mindenhova követnek, sőt, talán még a gondolataimban is olvasnak!

A kislány a kezem után kapott.

- Gyere velünk – vinnyogott.

A riadalom megtorpanásra kényszerített. Előre pillantottam, a recepciósra, aki már ismerősként biccentett, és meglengette az előkészített örökbeadási papírokat, majd vissza az idegen kislányra, aki könyörgőn nézett rám. Mint aki tudja!

- Sajnálom – vigyorgott az apja. – Nem érnek rá azok a papírok? Csupán a földszintig kéne kísérnie minket. Nem akarom, hogy jelenetet rendezzen, majd a fél délutánt a vigasztalásával tölteni – biccentett a gyermek felé. – Nagyon akaratos tud lenni.

Vártam a megfelelő választ, de az nem érkezett a szokott helyről.

Teljes némaság. Döbbenten sodródtam az árral. Mi mást tehettem volna? Csaltak, amikor egy kislány állítottak az ellenem vonuló rosszakarók élére.

Rendben, ma ti nyertetek, üzentem gondolatban azoknak, akik kitervelték ellenem ezt az egészet, majd visszaléptem a liftbe.

Miután bezárult az ajtó, a tükörbe nézve egy pillanatra csodálatosnak láttam magam, s minden gyanakvó kommentár nélkül simítottam végig domborodó hasamon. Még egy mosolyra is tellett a kezemet szorongató kislány számára.

A hangok csupán a negyedik emelet környékén szólaltak meg újra.

Bejegyzések A.A. naplójából - 41.

12:32

Az órák vége számomra általában a bujkálás kezdetét jelenti. Ám ma több okból sem tudok eltűnni szem elől. Először is, Noah egész nap a nyakamban lohol. Nem tudok napirendre térni az aggódása felett. Zent bezzeg nem látom sehol.

Másodszorra pedig Holly. Barátokká váltunk, legalábbis szerinte. Nekem ez túlzásnak tűnik, de nem szólalok meg, mikor a kapcsolatunkat firtatja. Ehelyett hagyom, hogy elkísérjen ebédelni, majd az udvarra, majd a kollégiumba. Még mindig jobb, mint Noah-val beszélgetni.

– Egyébként sajnálom a fiúdat.

Erre a mondatra felkapom a fejem.

– Kit?

Holly felvonja a szemöldökét.

– Zent.

– Mi van vele?

– Kirúgták. Nem hallottad? Azt hittem, ezért mászkálsz inkább a cuki bátyjával.

A döbbenet megbénít. Nem is tudok válaszolni Hollynak. Felállok, és az ablakhoz vonszolom magam. Noah az udvaron van pár haverjával, nevetve mesél valamit. Eszembe jut, milyen nyúzott volt ma reggel.

– Ez mikor derült ki? – krákogom.

– Tegnap. Este át is költöztették egy nevelőintézetbe. Tonnányi pletyka terjeng róla az egész suliban, és te nem hallottál még róla?

– Nevelőintézet? – Egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanok a sötétségbe.

– Igen… basszus, Audrey, totál sápadt vagy. Ülj le! Semmit nem tudtál róla?

– Tegnap találkoznunk kellett volna, de nem jött.

– Hát most már tudod, miért nem.

Az agyam képtelen felfogni az előbb elhangzottakat. Előbb ijedt, majd dühös leszek. Noah. Az a szemét! Még hogy Zen órán van! Kiviharzok a szobából.

Jane Doe - Fa, Hamu és Madár

[Az író blogja]

   Élt egyszer egy lány, aki madárrá változott. Nem volt családja. Gyászolta a világot. Gyászolta az életet. De leginkább saját magát. Kecses ringású járásakor hosszú, szaténköpenye omlott a földre, s húzta maga után a magány porát. Ez a lány éjjelente virágokat csókolt, és a Hold fényét itta. Mindenki arról álmodott, hogy olyan lehessen, mint ő. Virágokat csókolni éjjelente? Holdfényt inni? Micsoda édes nedű vagy nektár lehet az! Mindenki arra vágyott, hogy holdfényt ihasson. De a lány ezt is csak gyászolni tudta. S még inkább gyászolta azokat, akik erre a tiltott dologra vágytak.

   Ó, az emberek olyan ostobák. Itt állok én, hitetlenül, a szenvedés küszöbén, és csak arra tudok gondolni, hogy senki nem ért meg. Bár madár lehetnék! A madár apró, és gyengéd, törékeny élőlény. Romantikus szemmel bejárhatja a világot, és pásztálhatja a millió eget. A madarak éreznek. Egyetlen szárnycsapás alatt szeretni tudnak, s csók helyett gyengéd dallamot csivitelnek fülükbe apró tollaik alatt. Csakis madár lehet a szerelem. Ártatlan és kedves.

   Ezt gondolta a lány a holdfény alatt. Az ég csillagtalan volt, csak a tömör és dús fényű test derengett az égbolton. Körülötte hámló sötétség. A holdfény csak úgy zuhant a lány kérges tenyerére, és apró homokszemekké morzsolta, ami sötét porként hullott alá a nedves avarba. Lelke sötét volt, és használt, akár a hamu. Ki tudna szeretni valakit, akinek a lelke leginkább a hamura hasonlít? Fekete haja a szélben szállongott, arca pedig hófehéren merengett. Egyetlen élőlény volt jelen a maga világában, mégpedig egy haldokló, lombtalan fa, akit csak elborult, fátyolos lelke táplált. A fa szuvas volt, a kérge szürke, s napról napra egyre több elszáradt levél hullott a földre. A lány ezt is sötét homokporrá morzsolta. Az egyetlen, akiben még éppen élet volt, és megértette őt, az a fa volt.

   Egy holdfényes éjszaka Hamu újból kiült a siralmas fa tövébe, aki körbefonta őt ágas-bogas kitüremkedő gyökereivel. Vastag és kegyetlen kérges tapintásával ölelte magához a lányt, és Hamu úgy csókolgatta a fa gyökereit, mintha csak egyetlen áldott szerelme kézfeje lenne az. Hamu hallotta, ahogy a fa utolsó levelei elhalóan a fülébe suttognak, és figyelmeztetik a lányt, hogy Fa hamarosan meg fog halni. Hamu nem akarta, hogy Fa meghaljon. Egy apró könnycseppet morzsolt el szempilláiba burkolózva, és a könnycsepp fekete, sistergő parázsként hullott Fa gyökerére. A könnyparázs apró lyukat égetett gyökereibe, és ahogy Hamu könnyei egyre jobban patakzottak, Fa úgy bontakozott ki a lány kétségbeesett öleléséből.

- Így nem lehetek a tiéd, ha folyton könnyeiddel égetsz – suttogta egy levél.

- Így nem lehetek a tiéd, ha sosem lesz módunk akár egyetlenegy csókra. Miért ilyen igazságtalan az élet? Itt vonaglok, leszegett állal, kortyolom a Hold fényét, de addig mégsem lehetek boldog, míg igazán nem érezlek téged.

- Attól tartok Hamu, soha nem is fogsz tudni érezni engem – Fa egy újabb elszáradt levelet hullajtott el, ami Hamu szürke szaténköpenyére esett. Hamu megcsókolta a levelet, s ez olyan érzés volt, mintha egy pillanatra valóban érezte volna haldokló szerelmét. Örökké bánta, hogy beleszeretett egy haldokló fába. Örökké bánta, hogy valaha elgondolta ezeket az érzéseket. Nem bánhatta meg. Hisz míg szeretik egymást, s míg együtt vannak, kitartanak.

   Ám az idő rohamosan telt. Fa mindig is Hamu lelkéből táplálkozott. Ám Hamu lelke már régen hanyatlásnak indult, amikor kezdte magányosnak érezni magát annak ellenére, hogy szeretett, és szeretve volt. De mi értelme szeretni és szeretve lenni, ha sohasem érezheted igazán a szerelmedet. A lány eleinte boldog volt. Mindig is egy ilyen mély érzésre vágyott. Mégis az idő múlásával kezdte hiányolni az érintéseket, a gyengéd simogatásokat, és bármennyire próbálta gondolatait holdfénnyel és mesével megtölteni, Fa érdes kérgeinek ölelése rögtön visszataszította őt a kegyetlen valóságba. S ahogyan egyre jobban érezte, hogy számukra már nincs remény, a lelke úgy sötétedett, Fa pedig pusztulásnak indult, mert nem tudott többé Hamu szerelméből táplálkozni. Tudták ők is, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor búcsúzniuk kell. S ez az idő a lehető leghamarabb el is érkezett. Hamu gyászosan hullajtotta perzselő könnyeit, maga alatt égetve a talajt. Ahelyett, hogy gyengéden pihentette volna hátát a törzsének dőlve, most szemben letérdelt Fával, és átölelte őt. Habár nem érte körbe teljesen, és néhány apró féreg is megcsípte őt, mégis azzal foglalkozott a legjobban, hogy nehogy véletlenül egy fájdalmas könnye Fára hulljon.

- Ó, úgy szeretnék madár lenni. Ha madár lennék, elég lenne nekem leveleid suttogása. Nem vágynék a csókodra, sem simogatásodra. Napközben a világot járnám, s rád gondolnék, s mikor megéhezem a hiányodban, visszaszállok hozzád, mikor a Holdat kell innom, s megvacsorázom a szerelmedből. Ó, mondd, Fa, te nem szeretnél madár lenni?

- Ha te madár lennél, elég lenne nekem akár egyetlen óra is a világban, ha tudnám, hogy boldog vagy.

- Hamu viszont akkor nem lenne boldog, ha te csak egy óráig léteznél a világban. Mit kezdene Hamu a szabad madárléttel, ha nem táplálkozhat a szeretetedből? – a lány ezeket mormolta a fa kérgeinek redői közé, s közben megsimította egy újonnan lehullott levelét.

- Hát akkor örökre Hamuval maradnék. Ha Hamu madár lenne, és minden este visszaszállna hozzám, boldogabb lennék, mintha egésznap az ágaimon ücsörögne, és csivitelne nekem. Mert estére sokkal boldogabb lenne Hamu érzekézése, hiszen csak rá várnék. De nézz ide, egyetlen madárkám. Az vagy, nem? Madárnak kell lenned. A lelked olyan tiszta, s olyan gyengéd. Tested törékeny, és hajlékony, akár a nádszál, és mikor rám borulsz, menten megijedek, nehogy összeroppantsalak durva ágaimmal. Figyelj ide, madárkám. Ez az utolsó éjszaka, amikor még velem kortyolhatod a Holdat, és csókolhatod a virágokat. A lelked többé nem képes engem táplálni. Én most, és ebben a pillanatban el fogok hunyni. Ezért csak arra tudlak kérni téged, hogy légy boldog.

   Fa nem tudott tovább beszélni, mert Hamu hangja csukladozott a sírás visszafojtásától, mégis erőt vett magán, és figyelmét egyetlen szerelmére irányította.

- Megmondom neked, hogyan legyél boldog. Látod azt a madarat az ágamon?

   És valóban. Egyetlen apró kis madár ült Fa egyik korhadó ágán, s már csak a lélek tartotta őt rajta, mielőtt lezuhanhatott volna. A kismadárnak vörös és kék, fényes tollpihéi voltak, csőre pedig szürke. Hamu szeme rögtön felcsillant.

- Az enyém?

- Nem, drágám, nem a tiéd. Hanem egymáséi. Mindig is arról álmodtál, hogy madár lehess, és hogy szerethess. Hát szeresd ezt a madarat! S te is az lehetsz.

   Néma és nehéz csönd lengte be a sötét égboltot. Viszont a Hold ma különösen fénylő volt. Hamu összeszorította ajkait, de egy hang sem bukott ki apró, rózsás ajkain.

- Te is madár lehetsz. Madár leszel, és akkor végre képes leszel olyan mélyen szeretni, ahogyan nekünk nem sikerült.

- Én nem akarok mást szeretni. Csakis téged. Hát nem megmondtam? Mit ér a madárlét, ha te nem vagy velem?

- Figyelj ide rám, drága Hamu. Habár nem leszek veled, szívedben örökre jelet fogok hagyni. A szíveden örök nehéz súly ült, mert belőled táplálkoztam. De a jövőben mindig csak azt fogod érezni, hogy az érzéseid olyan könnyűek, akár a pihe. Ha már meghalok, nem kell tovább belőled táplálkozzak. S minden pillanatban, amikor ráeszmélsz erre a légies könnyedségre, eszedbe jutok, s könnyes szemmel elmosolyodsz.

- Sosem fogok többé mosolyogni.

- …s könnyes szemmel elmosolyodsz, amikor ránézel Madárra. Fogd meg egy ágamat, s törj le belőle egy darabot. Kösd rá egy holdláncra, és viseld örökké a nyakadban. Ez lesz a te tapintható emléked.

   Hamu úgy tett, ahogy azt Fa kívánta. Gyengéden és óvatosan letört egy apró ágat, és ráfűzte egy holdláncra. Fa gyökereivel ezt a nyakába akasztotta, s tudták mindketten, hogy mindennek vége van. Hamu zokogva Fa gyökereire borult.

   A lány másnap az avarban találta magát, feje alatt elszenesedett por szolgált lepedőként. Fa elment. S a szíve görcsösen megrándult. Mégis ez a rándulás olyan légiesen könnyed volt… Hát erről az érzésről beszélt neki Fa.

   Míg remegő tenyerébe söpörte szerelmének utolsó hamvait, egy csöndet megtörő, nyugtalanító szimfónia szólalt meg a puszta tájon. Pedig a hang nem szimfónia volt, hanem egy madár csicsergése. Vörös tollának fénye megcsillant, s odaugrándozott a lányhoz. Hamu kétségbeesetten Madárra akart üvölteni, míg csak vékonyka csivitelés lengte be a kört. Hamuba beléhasított a felismerés, hogy madár lett. Nem szólt semmit. Nem tett semmit. Utoljára megcsókolta a virágokat, lehunyta a szemét, és sosem látta többé a Holdat. Sosem itta többé a holdfényt.

Bejegyzések A.A. naplójából 40.

Január 21. Csütörtök

Tea nem érti, miért nem megyek el reggel a megbeszélt időpontra a dokihoz.

– Jól vagyok.

– Ebben a percben talán igen, de ki tudja, mi lesz fél óra múlva. Meg kell vizsgálnia…

Kopogás szakítja félbe. Tea nyit ajtót, majd döbbenetében felszisszen. Már megint ő…

– Audrey-ért jöttem.

– Mit keresel itt? – pattanok fel az ágyról. Noah kócosan, fáradt szemeit forgatva von vállat.

– Annyira már ismerlek, hogy tudjam, kíséret kell a dokihoz.

Tea percek óta lefagyva bámulja a fiúnak semmiképp nem nevezhető Noah-t. Felettébb kínosan érzem magam.

– Nem kell – kapom fel a könyveimet, hogy jelezzem, az úti célom innen az osztályterem.

– Idefigyelj, Csínó, nincs könnyű reggelem, úgyhogy örülnék, ha nem kéne a vállamon cipelnem a rendelőig.

Az elszántság a tekintetében és a döbbenet Teáéban meggyőz, hogy egyszerűbb bevállalni egy esetleges rossz hírt, mint az intézet pletykaáradatát.

– Nem kellett volna csak így beállítanod – morgom, miközben átvágunk az udvaron.

– Zavarba hoztalak?

– Nem.

– De a barátnődet igen. Talán ez zavar?

– Nem.

– Zent vártad?

– Hol van?

– Órán, ahol lennie kell.

Erre nem válaszolok. Egyértelmű, hogy Noah rövid pórázon tartja az öccsét az eset óta.

A doki ajtaja nyitva, mikor megérkezünk. Halkan kopogok, mire Dr. Rider fel sem nézve a papírjaiból, int, hogy lépjek be. Sikerül Noah orra előtt becsuknom az ajtót.

– Hogy érzed magad, Audrey? – szentel végre nagyobb figyelmet a nő, mikor felülök a vizsgálóasztalra.

– Jól.

– Semmi görcs vagy hányás?

– Semmi.

Alig öt perc alatt végzünk is. Semmi észrevehető jele betegségnek.

– Biztos, hogy jól vagy? – fürkész a doki. – Noah Wymar nem az a tipikus jó barát. Ha akar tőled valamit, vagy kényszerít valamire, nyugodtan elmondhatod.

– Ő csak… nem kényszerít semmire – nyögöm ki. Mit is mondhatnék? Hogy igazából az öccsét akarja kiengesztelni azzal, hogy állandóan utánam mászkál? Már ha így van. De még én magam sem tudom igazán, mit miért tesz.

Kimegyek a szobából, Rider gyanakvása idegesítő. Noah természetesen a váróban ül. Rider megkérdezi tőle, hogy van Zen, aztán magunkra hagy.

– Mi van? Úgy nézel ki, mintha túl sok tejet öntöttek volna a kávéba.

Figyelmen kívül hagytam a bőrszínemre vonatkozó felettébb szellemes megjegyzést. A rendelő szagától mindig rám jön a rosszullét.

– Rider szerint rossz hatással vagy rám. – Majdnem ezt mondta. 

Eredményhirdetés

Kedves Pályázók!

Eljött az eredményhirdetés napja.
Előtte azonban szeretnék még néhány gondolatot megosztani veletek.
Nem csak a helyezettek értek el valamit ez alatt a két hónap alatt. Mindannyian egyedit alkottatok. Az alapötlet olyan képekből indult, amik elhagyatott helyeket ábrázoltak. A fejemben kismillió történet született azokról az eseményekről, amik alakíthatták ezeknek a helyeknek a múltját. Milyen volt, mikor virágoztak, mikor eredeti pompájukban emberek éltek, szerettek, haltak falaik közt. Sokan már elhagyatott formájukban jelenítették meg őket. Elmeséltétek a történeteiket. Újjáélesztettétek őket.
A legtöbb történet komorra sikeredett, az elhagyatottság önkéntelenül is ezt váltja ki a képzeletünkből, de sikerült itt-ott vidámságot csempészni a dologba.
Mindenkinek tudnék különdíjat adni, hisz mindenki a maga módján, de remekül írta meg a művét.
Gratulálok mindannyiótoknak!

A zsűri eltérő sorrend-kialakítása alapján pontokra váltottam az értékeléseket.
Ennek alapján az első három helyezett:

III. helyezett

Horváth Zsuzsanna - Kiharapott idők című novellájával. Hihetetlen kreativitásról és igényességről árulkodó mű. Odafigyeltél a részletezésre, mindent megmagyaráztál, ezzel elérve, hogy együtt izguljunk Fruzsinával. Gratulálok!

II. helyezett
Lucy Faiela - Ahol a víz az úr című novellájával. A szép történetvezetés, kreativitás és végkifejlet mindannyiunkat megfogott. Gratulálok!

I. helyezett
Lena A. D - Világítótorony című novellájával. A tökéletes érzelemábrázolás az, ami egyből a szívet célozza. Emellett eltörpül minden. Gratulálok!

A többiek se búsuljanak, találkozunk a legközelebbi pályázaton! ;)
E-mailben már mindenkinek elküldtem az emléklapját, remélem megkaptátok.

Köszönöm nektek az élményt, a zsűrinek pedig a segítséget!

Helyzetjelentés

Először is boldog húsvétot mindenkinek!














Tegnap felkerült az utolsó novella is, ami beérkezett az Elfeledve-pályázatra.
Megköszönöm mindenkinek, aki vette a fáradtságot, és írt, csodálatos munkák születtek.
Mindenki egyedit alkotott, váratlan ötletek születtek egy-egy kép kapcsán.
Legközelebb már az eredményhirdetéssel jelentkezem, reményeim szerint már a jövő héten.
Addig is legyetek jók!