Január 20.
Vissza az elejére. A szekrény
most még a szokásosnál is szűkebb és sötétebb, mégsem nyugtat meg. Sokkal
inkább idegesít. Valahányszor arra gondolok, milyen szánalmas látvány lehetek,
eszembe jut Zen és Noah, és elromlik a kedvem. Végül feladom, hogy ezen az úton
adjam ki magamból az utóbbi napok keserűségét.
Holly siet felém a folyosón.
Napok óta nem láttam.
– Mi újság? – fordulok felé a magam zavaros módján.
– Hogy mi? – fortyan fel mérgesen. – Elkaptam valamit,
és most alaposan le vagyok maradva. Holnap pedig matek témazárót írunk, amit
senki sem említett. – Próbálom nem magamra venni a vádló hangnemet. Sosem
ígértem, hogy jó barát leszek. – Egyébként meg nem szóltál, hogy valami bajod
van.
– Azt hittem, a múltkori után, ez egyértelmű.
– Jó, persze, de azután totál nem látszott rajtad,
hogy beteg vagy. Tudják már, mi bajod?
Megrázom a fejem. A gombóc a torkomban egyre
növekszik. Szerencsére becsöngetnek, így Holly nem kérdezősködik tovább.
Mindketten bemegyünk a terembe, ahol Zen a padom mellett álldogál. A szívem
kihagy egy ütemet. Mindenki kettőnket bámulja.
– Köszönöm – bukik ki belőlem, amint mellé érek.
– Micsodát?
– Hogy nem hagytál egyedül, mikor szükségem volt
valakire.
– Te is ott voltál, mikor szükségem volt rá.
– Rám vártál?
– Mégis kire másra? – vigyorog rám. – Csak meg akartam
kérdezni, hogy érzed magad ma reggel.
– Jobban, mint két nappal ezelőtt.
– Délután várlak a mólón.
Nem felelek. Nem tudom, képes vagyok-e ennyi érzést
egyszerre elviselni. Van itt félelem, bánat, rajongás, öröm, fájdalom,
megbánás, hiány és még rengeteg minden, ami a felszínre akar törni.
– Rendben? – Zen megfogja a kezem, mire minden egy
fokkal leegyszerűsödik.
– Rendben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése