Bejegyzések A.A. naplójából - 36

Január 20.

Vissza az elejére. A szekrény most még a szokásosnál is szűkebb és sötétebb, mégsem nyugtat meg. Sokkal inkább idegesít. Valahányszor arra gondolok, milyen szánalmas látvány lehetek, eszembe jut Zen és Noah, és elromlik a kedvem. Végül feladom, hogy ezen az úton adjam ki magamból az utóbbi napok keserűségét.

Holly siet felém a folyosón. Napok óta nem láttam.

– Mi újság? – fordulok felé a magam zavaros módján.

– Hogy mi? – fortyan fel mérgesen. – Elkaptam valamit, és most alaposan le vagyok maradva. Holnap pedig matek témazárót írunk, amit senki sem említett. – Próbálom nem magamra venni a vádló hangnemet. Sosem ígértem, hogy jó barát leszek. – Egyébként meg nem szóltál, hogy valami bajod van.

– Azt hittem, a múltkori után, ez egyértelmű.

– Jó, persze, de azután totál nem látszott rajtad, hogy beteg vagy. Tudják már, mi bajod?

Megrázom a fejem. A gombóc a torkomban egyre növekszik. Szerencsére becsöngetnek, így Holly nem kérdezősködik tovább. Mindketten bemegyünk a terembe, ahol Zen a padom mellett álldogál. A szívem kihagy egy ütemet. Mindenki kettőnket bámulja.

– Köszönöm – bukik ki belőlem, amint mellé érek.

– Micsodát?

– Hogy nem hagytál egyedül, mikor szükségem volt valakire.

– Te is ott voltál, mikor szükségem volt rá.

– Rám vártál?

– Mégis kire másra? – vigyorog rám. – Csak meg akartam kérdezni, hogy érzed magad ma reggel.

– Jobban, mint két nappal ezelőtt.

– Délután várlak a mólón.

Nem felelek. Nem tudom, képes vagyok-e ennyi érzést egyszerre elviselni. Van itt félelem, bánat, rajongás, öröm, fájdalom, megbánás, hiány és még rengeteg minden, ami a felszínre akar törni.

– Rendben? – Zen megfogja a kezem, mire minden egy fokkal leegyszerűsödik.

– Rendben. 

Bejegyzések A.A. naplójából - 35

17:00

Az ágyamban ébredek. Nem emlékszem az utóbbi órákra, de halványan dereng egy kellemes illat. Az első, ami feltűnik, hogy elmúltak a fájdalmaim, immáron csupán kábult köd borítja a világot. Mintha újra Scarlett lakásán lennék. Kivéve, hogy most egyedül vagyok.

Percekig tart, míg megtalálom az egyensúlyom az ágyból kikelve. A karomon belilult tűnyomokat vélek felfedezni. Az injekció megmagyarázná a bódulatot. Valamilyen nyugtató, vagy fájdalomcsillapító viccelődik az agyammal.

Alakokat látok elsuhanni a falon. Követem őket a szememmel, de aztán elfelejtem, hogy egyáltalán léteznek, és az óra gyönyörű ketyegése tereli magára a figyelmem. Sosem hallottam még ilyennek.

Egy szú kaparászása vet véget a tökéletes harmóniának. Bosszankodva méregetem a fapolcot. A francba, hogy mindig van valami, ami bezavar!

Halk ajtónyitódás, Zen lopakodik be. Egy pillanatra értetlenül bámulja az ágyat, aztán észrevesz a szoba másik sarkában. Kedvesen elmosolyodik. A szívem megtelik melegséggel.

– Kedves vagy. – Alig fogom fel, mennyire ostobán is hangzik ez. Később valószínűleg a falba verem majd a fejem emiatt, de most teljesen természetesnek tűnik, hogy közlöm a nyilvánvalót. – Te nem vagy álmos? Mert én kivagyok – vihogok fel, majd a számra tapasztom a kezem zavaromban.

– Feküdj le nyugodtan! – vezet az ágyhoz Zen elnéző mosollyal az arcán.

– Nem hiszem, hogy el tudok aludni. Az a rohadt szú nincs tekintettel rám!

Zen felnevet, majd lassan lefektet. A szú már rég elhallgatott, de az én fejemben még ott mocorog.

– Ne menj el! – ragadom meg a fiú karját, mikor indulni készül. – A fenébe is, ne hagyj egyedül!

– Mondták már neked, hogy sokkal csúnyábban beszélsz, mikor be vagy gyógyszerezve?

– Még nem fordult elő – horkantok fel. Alig bírom visszafogni a hahotámat. Zen nem is próbálkozik. Úgy nevet, ahogy még sosem láttam. Tele vidámsággal, életkedvvel. Elbűvöl vele.

– Megcsókolnál? – Elnémul. Nagy szemeket mereszt rám.

– Audrey, nem vagy magadnál!

– Szóval nem tartasz vonzónak? Rendben… Megértem.

– Fogd be! – szakít félbe. Felforr a vérem a tekintetétől. Összébb húzom magam a hirtelen a testemen végighullámzó energialöketektől. – Meg foglak csókolni, de addig nem, míg nem vagy ura önmagadnak.  

A fejem a párnára hanyatlik, arcomat elégedett mosoly önti el.

– Ígéred?

– Esküszöm.