12:34
Dr. Rider elküldött egy órával
később. Megkukultam. Májsorvadásról, rákról papolt. Tudom, hogy csak rám akar
ijeszteni, de arra nem számítottam, hogy ez sikerül is neki.
Az udvaron ülök, eszemben
sincs visszamenni az otthon közvetlen szomszédságába épült iskolába, miután az
öltözőket zárva találom.
Ez a hely a második
legnyugodtabb a szekrényem után. Legalábbis tanítási időben. Hideg van, rajtam
meg csak rövid ujjú. Eltereli a gondolataimat. Körbenézek az udvaron. Szürke,
szögletes, rideg és régi. Az embernek önkéntelenül is azok a túlzó, regényes
leírások jutnak eszébe az árvaházakról. Talán nem is annyira túlzóak. Bár
nincsenek nádpálcával fenyítő nevelők, büntetőszobák, vannak kellemetlen
lakótársak, verekedések, önsanyargatás. Itt mindenki azt érzi, nem kell
senkinek. Mert ez az igazság.
Huszonegy éves korunkig ez egy
börtön. Aztán a legtöbben egy lebujban végzik. A szerencsésebbek egy belvárosi
gyorsétteremben.
És ez a különösen rémisztő
ebben a helyben. Itt nem áldozik senki. Egyszerűen nem léteznek álmok.
Belerúgok egy kavicsba, ami
csikorogva ellenkezik. Erre hasonlít a mi életünk is. Hiába rugdosnak el minket
a célig, mi már döntöttünk. Nem élünk az élet lehetőségével. Mert úgy hisszük,
nem létezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése