Balogh P. Hédi írása

Mielőtt elolvasod a novellát, ismerd meg jobban íróját! 

Kamaszkoromban akkori kedvenc szerzőm (Vavyan Fable) egyik idézete volt az írói ars poeticám. „Leveszlek a lábadról, ha kell, hát csontfűrésszel.”
Azóta kicsit óvatosabban bánok az olvasókkal, hiszen oly törékenyek. „Megolvasztom a jeget a szíveden, mert szeretek úszni.”
2010 januárjában kezdtem neki az írásnak egy újévi fogadalom teljesítése kapcsán. Ekkor született meg első kisregényem, a Napló light, ami egy humoros ifjúsági naplóregény. Nem akartam szokványosat írni, talán sikerült. Az első kötet hamarosan magánkiadásként, limitált példányszámban megjelenik.
Azóta írogatok. Nem fanatikusan, csak ha éppen szembejön egy téma, karakter, határidő, akkor klaviatúrát ragadok. Amit suttog a szél című blogomra néhanapján felteszem ezen ihletett (és gyermekmentes) pillanataim eredményét.
Egyelőre keresem az utam. Annyi bizonyos, hogy a humorral kéz a kézben. A többit meg majd meglátjuk, ha megmutatja magát.

Hédi képe:

Ahogy ő látta:

Balogh P. Hédi

Megmártózni szemed tükrében

Egyetlenem!

Az idő, mióta elmentél, olyan mint a szétfőtt rágógumi. Nyúlik, málik, megdermed és szétporlad a kezeim között.  A napok üresen konganak nélküled. Csak hánykolódom az élet tengerén, mint egy magára hagyott hajó. Egy szúrágta, időmarcangolta vitorlás távoli, veszélyes vizeken.

Mindig azt mondtad, hogy elrohanok a dolgok mellett. Most úgy érzem, a dolgok rohannak el mellettem, és én –  csigalassúságommal – képtelen vagyok őket utolérni. Gyerekként könnyedén belevetettem magam az életbe. Mindent magam mögött hagytam, a múltat, a kötelékeket. Bohóságomban sok mindent elkövettem, amire nem vagyok büszke, de ezek nélkül nem lettem volna önmagam. Mindezek ellenére elnyertem a kezed, és ez a kincs a legértékesebb életem során felhalmozott vagyontárgyaim közt.

Nem vagyok szomorú. Csak hatalmas űrt érzek a lelkemben. Nincs már senki, aki esténként rám szólna, ha elfelejtek enni adni a macskának. Reggelente hiába állok a tükör előtt a nyakkendőm csomóját igazgatva, nincs, ki elém furakodna, hogy helyére tegye. Senki nem bontogatja ki a zokni-galacsinjaimat mosás előtt, és a páratlan zoknik száma egyre csak nő. Hiányzik a visszafojtott szitkozódás a WC-ből, amikor nem hajtom le az ülőkét, és nem találkozom szemrehányó pillantásokkal, ha mosatlan edény marad a konyhapulton.

Mégis, leginkább az fáj, hogy amikor hazajövök, nem szuszog senki a házban. Most nevetve mondanád, hogy ott a macska, de tudod, hogy nem őrá gondoltam.

A házból lassan kikopik az illatod. Néha kénytelen vagyok pár cseppet szétfújni a parfümödből, hogy tovább érezhesselek. Arcod már megfakult az emlékeimben, hiába erőlködöm összeszorított fogakkal, szidom magam, acsarkodom, már nem tudom felidézni. A fényképalbum széle lassan elfeslik, a parfüm elfogy, és én úgy utánad mennék már.

Elvesztettem valamit, ami nagyon fontos volt. Bármilyen sűrű szennyes lé árasztott is el nap mint nap, elég volt rád néznem és megmártóznom szemed tükrében. Te adtad a megtisztulást.

Megtanítottál, hogy lássam a szépet: a göndörödő szőrű báránykákat az égen, eső után a falevelek közt csillogó pókháló-gyöngysorokat, a néha felbukkanó mosolyt a komor hivatalnokok arcán, kegyes szavakat és ízes gondolatokat. Eszembe jutsz, ha szép színű levelet sodor elém a szél, vagy látok egy apró csigát, aki méltóságteljesen cipeli egész életét. Olyankor úgy érzem, ott vagy velem. Valóban ott vagy. Te vagy az éjt ékesítő csillagok ragyogása, a cirógató, fűszálakkal játszó szellő, a viharfelhő mögül kikacsintó napsugár. A szívemben hordozlak.

Várom már a halált, hogy utánad mehessek. Sosem hittem, hogy megtehetem. Nem voltam hívő. Mentegetőzhetnék, hogy amikor én gyerek voltam, akkor ez nem volt szokás, nem neveltek az istenfélésre, de nem teszem. Túl sokszor szembesültem a hiányával ahhoz, hogy higgyek a létezésében. A halálod azonban megváltoztatott bennem valamit. Remélek. Istenremélő lettem.

Az élet sűrű áradata húzza lépteimet, az eső keményen koppan a hátamon. Az emléked mégis óv, ernyőt borít fölém. Remélem, hogy ott leszel majd a túloldalon, és találkozunk!

Nem várom az örök életet, csak tudjam, hogy ott vagy. Több nem is kell. Elég lesz puhán összesimulni, és sosem válni el.

G.

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Hédi!

Gyönyörűen megfogalmazott levél. Az ember csak remélheti, hogy egyszer talál valakit, aki ennyire hiányolja majd. Nagyon szép lett.

A képedről már az elején megvolt a saját kis történetem, ami kicsit sem hasonlított a tiédre. Azt hiszem, nem is ezen volt a hangsúly. Viszont, ahogy olvastam, egyre jobban el tudtam fogadni a te verziódat, s végül meg is szerettem.

Gratulálok!

Anett:

Csodálatosat írtál, mintha csak egy levél lenne az egész, amit már sosem adhat fel a beszélő a szerelmének. A gyász három lépését írtad bele a történetbe, a hiányt, a köszönetmondást és a továbblépés fájdalmát. Szépen kifejtetted az örök, halálon túli ragaszkodást ahhoz, akit szeretünk ezzel a parfümös-albumos hasonlattal. Aztán összefoglaltad mindazt, amit a lány jelentett a fiúnak életében, ezáltal hálát mondva mindenért, amit együtt megértek, majd végül megjelenik az elfogadás és a továbblépés reménye is. A beszélő már nem gyászol, hanem elfogadja, hogy elvesztette a szerelmét, és hogy egészen a halála napjáig szeretni fogja, de addig még ki kell bírnia az életet. Az egyetlen apróság, ami zavaró volt, hogy a novellának nem nagyon volt köze a képhez és a címhez sem igazán, de ettől függetlenül a tökéletesre írtad meg.


Helena Silence:

Nem akarok csúnyát írni, de k.... jó lett. Már az első hasonlat a szétfőtt rágógumival abszolút megfogott! És utána csak még jobb dolgok következnek! Gyönyörű leírások, annál is szebb metaforák, kedves emlékek kiválóan megragadva. Kedvenc részem: "Te vagy az éjt ékesítő csillagok ragyogása, a cirógató, fűszálakkal játszó szellő, a viharfelhő mögül kikacsintó napsugár. A szívemben hordozlak."

Emlékezetes, könyvbe illő szerelmes levél! Szomorú, hogy egy ilyen kaliberű író, mint te, magánkiadásra szorul. Én a novellád alapján simán kiadnám ingyen is a könyvedet! Sőt, még én fizetnék! Írj minél többet, és zaklasd a kiadókat is, mert ilyen rövid idő alatt ilyen szintet elérni kevés embernek sikerül!

Szatti:

Próbáltam nem elfogult lenni és kritikus szemmel olvasni Hédi sorait, mert őt nagyon is jól ismerem:) 

Sokat beszélgetünk és emiatt talán másképp látom az írását, de próbáltam elvonatkoztatni a barátságunktól és tényleg, írói szemmel követni a leírt mondatait.

Véleményem: az első mondatod kicsit meghökkentett, ahogyan a történetben lévő időt, jelenlegi helyzetet egy szétfőtt rágógumihoz hasonlítottad. Meghökkentett... de igazi Hédis volt és nem hazudtoltad meg önmagad. Frappánsan indítottál és ebből az egyetlen mondatból indítottad el, lavinaszerűen az egész gondolatmenetet, amely engem, személy szerint mélyen megérintett. Gyönyörűek voltak a soraid, az érzéseid, amelyet a szereplőjébe plántáltál, élvezet volt olvasni, és legfőképp, ami nálam nagyon sokat számít, hogy bele tudtam magam élni a szereplő helyébe. Együtt tudtam vele érezni, mintha én éreztem volna mindazt, amit ő. Nagyot alkottál!