Bejegyzések A.A. naplójából - 20

 Miért is nem jöttem rá előbb? A szemük annyira hasonlít! Mint a szürke hajnal, ami a borús, arcpirosító, őszi napok előfutára.

Egyszerűen odafagyok a kórház várótermének járókövéhez. Újra kell gondolnom az elmúlt órák eseményeit ahhoz, hogy végre tisztán lássak.

Zen nem akart öngyilkos lenni. Kijutott, ahogy tervezte. Feltűnés nélkül. Egy kis pénzért elintézték neki a kimenőjét, a papírjait, a jegyét egy hajóra, mindent. Hogy kik, és mennyire törvényesen, az nem érdekelt. Senki nem tudott a terveiről rajtam kívül… De egyvalaki épp eléggé szemmel tartotta ahhoz, hogy összerakja a képet. Méghozzá nem más, mint a bátyja. Aki most épp ott áll a bejárattól alig öt méterre, cigarettával a kezében, egy szál pólóban vacogva. De ennek a kirakós darabnak még nem jött el az ideje.

A kijutás az állami árvaházból tehát gyerekjátéknak bizonyult, viszont egy dühös báttyal a nyakában Zennek sürgős lett a dolog. Egyik lebujból a másikba szökött, míg talált valakit, aki el tudta intézni, hogy előbb indulhasson. Egy kis ellenszolgáltatásért természetesen. Ettől a ponttól Zen magyarázata zavarossá és feltűnően hiányossá vált. Végül egy sikátorban találtak rá begyógyszerezve. A nála talált anyag miatt nem zárták ki a szándékosságot.

Én viszont kizárom, mivel ismerem. Nem túl jól, az igaz, de hiszek neki. Ha ő azt állítja, nem emlékszik semmire, én elfogadom.

De visszatérve a testvérre… Noah megszökött. Mi másért tette volna, ha nem a kisöccséért?

wolf and raven

To look into the eyes of a wolf is to discover the spirit of the wild.

Bejegyzések A. A. naplójából - 19

Talán inkább csak nála volt. A 109-es szoba elhanyagolt légterét most csak én zavarom, másnak még csak nyoma sincs. Nem csodálkoznék, ha a recepciós rosszul emlékezne, egy kicsit azonban csalódott vagyok. Végre valami kiderülne Zenről!

És ha már Zennél tartunk, ébren van. Látszólag nincs semmi baja. Elgondolkozva bambul maga elé, mikor belépek. Aztán meglát, és… semmi. A szeme meg sem rezzen, mintha nem ismerne fel. Szíven üt a gondolat, hogy talán nem emlékszik rám. Hiszen nem találkoztunk olyan sokszor, nem is beszélgettünk fontos dolgokról, az pedig nagyon is lehetséges, hogy nem tettem rá mély benyomást.

–  Szia!

–  Audrey.

Fellélegeznék, hogy tudja a nevem, ehelyett inkább csak elkeseredek azon, milyen közömbösen szólít meg.

– Hogy vagy? – kényszerítem ki a szavakat az elszorult torkomból.

– Miért vagy itt?

Csak most veszem észre, hogy a kezeit fehér bandázsok fonják körbe, amik az ágykeret oldalához vannak erősítve.

Könnyezni kezdek, de a neonfényre fogom. Nem tudom már, mire számítottam, mikor elindultam. A feleslegesség érzése most is eltelít, mint oly sokszor ezelőtt.

Miért vagyok itt?

– Nem vágtad meg magad...

Ettől az ostoba megállapítástól egy pillanatra újra előjön a régi Zen. A szemében vidámság csillan, majd újra elkomorodik.

– Ha hiszed, ha nem, nem akartam megölni magam.

Bejegyzések A.A. naplójából - 18

Január 10.

Vége az óráimnak, túl vagyok Holly két órás beszámolóján, amiből egy szóra sem emlékszem, és lassan az emberek is eltűnnek a folyosókról. Minden jóra fordul, mondom magamnak gondolatban.

Tíz napja először megyek ki a városba. Egyértelmű, hová tartok. Hideg van, de szinte meg sem érzem addig, míg meg nem próbálom mozgatni az ujjaimat; teljesen megmerevedtek.

A kórház fotocellás bejárata halk surrogással húzódik el az utamból. A recepciónál vékony, sasorrú férfi áll, túl unottan ahhoz, hogy bármilyen sürgős eseten meglepődjön.

– Gage Wymar.

– Hm? – pillant fel a számítógép képernyőjéről. Sterilszag terjeng, akárcsak a doki irodájában. Ugyanolyan torokszorító.

– Gage Wymarhoz jöttem látogatóba.

– A rokona vagy?

– A húga. – Olyan könnyen jön a hazugság, hogy az alkalmazottnak nincs kétsége.

– Ó, akkor menj csak. 109-es szoba. A bátyád is épp nála van.

Bejegyzések A.A. naplójából - 17

Öngyilkossági kísérlet.

Nem az első ezen a helyen. De az első, ami megdöbbentett.

Olyan lelkes volt, mikor a terveiről beszélt. Aztán egyszer csak úgy dönt, hogy befejezi? Na, nem mintha nem jöhetett volna számításba a vagdosás után… De nekem akkor is elállt a szavam. Szó nélkül ott is hagyom Dr. Ridert, nem teszek említést a szekrényben tett felfedezésemről. Valószínűleg amúgy is felfedezték a nyomát.

Egy zombi lélekjelenlétével találok vissza a szobámhoz. Most sajnos nem tudom elkerülni Teát.

– Mi van veled? Fehér vagy, mint a fal! Megint fáj a hasad? – rohan le, ahogy belépek.

– Semmi bajom – suttogom, miközben az ágyamra huppanok. A tekintetem a semmibe mered, képtelen vagyok koncentrálni. Az agyamban az utóbbi napok eseményei bukkannak fel véletlenszerűen.

– Ismered Noah-t? – akasztom meg Tea aggódó szövegét a kérdéssel.

– A fura, gót srácot? Nem, de mindenki róla beszél mostanában. Ő volt az, aki megszökött. Nemrég hozták vissza.

Váó! Na, ezt eddig nem tudtam.

– Mi a fenét akarhat tőlem?

– Akar tőled valamit? – Tea reakciója nem hasonlít Hollyéra. Ő most is csak aggódott. – Nem akarok hazudni neked Audrey, de a srác állítólag a javítóból került ide három éve. Azóta is csak feltételesen van szabadon. Akikkel lóg… mind bűnözők. Tudom, fura ezt tőlem hallani, de mégis. Vigyázz vele!

Több volt, mint fura. Teán kívül nem nagyon ismerek másokat. Nem is akartam soha. Őt többször elkapták drogbirtoklásért és lopásért. És ha ő azt mondja, vigyázzak valakivel? Azt az embert sosem akarom viszont látni!

De hát nem akarás kérdése, szokták mondani.