Negyedik emelet

inkognitóban.

Figyeltem, ahogy az automatából az utolsó csepp erősen felvizezett tea is a poharamba pottyan. Mérgezett. Pár perc töprengés után otthagytam és inkább a liftek felé vettem az irányt.

Világéletemben utáltam a bezártságot. Mikor a tükrökkel felszerelt felvonóba léptem, éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem. Itt sebezhető vagyok. Ahogy tükörképem, úgy mintha a hangok is megsokszorozódtak volna a fejemben. Óvakodj, figyelj oda!

Szerettem a hangokat. Vigyáztak rám. Figyelmeztettek. Például, hogy a mögöttem álló férfi túlságosan is megbámult. Ki tudja, mire készül.

Megnyomtam a tízes számú gombot, közben reménykedtem, hogy rövid és eseménytelen lesz az út felfelé.

Nem volt szerencsém. A harmadikon egy középkorú férfi szállt be. Fehér köpenyéből leszűrve, egy orvos. Kedvesen rám mosolygott, mire agyamban azonnal megszólaltak a vészjelzők. Több lift is közlekedik, de ő épp ebbe száll? Ez nem lehet véletlen!

- Hányadik hétben van? – kérdezte a férfi.

A tekintetem nyugodt maradt, elmém viszont zsongott. Tudtam! Egyértelműen kutakodik a magánéletemben.

- Huszadik – hazudtam könnyedén. Lehet, hogy ők küldték? Azok, akik mindenáron rá akarnak beszélni valamire, amitől én irtózom.

- Gratulálok! – A férfi kiszállt a negyediken.

Ezt megúsztam, de nem lankadhat a figyelmem.

A négy mindig is egy balszerencsés szám volt az életemben. Negyedikén születtem egy romhalmaz családba. Én voltam a negyedik gyermek, egy olyan helyen, amit soha egyetlennek sem kellene megismernie. Miután kitörtem a nyomorból, négy évig éltem egy olyan férfival, akit sosem szerettem.

Mint akkor, most is minden összeesküdött ellenem. Nem elég, hogy egyedül voltam és terhes, de még legalább öten bezsúfolódtak mellém a kis fémdobozba.

Egyikük, egy alacsony nőszemély, láthatólag feldúltan verdesett karjaival, miközben hadarva szidta a kórházat.

Arrébb húzódtam, amennyire csak tudtam. Nem mintha féltettem volna a hasamban növekvő idegent, de a saját szememet annál inkább.

- Maga meg mit bámul? – förmedt rám hirtelen az ideges újonnan érkezett.

Az izzadtság átterjedt a homlokomra is. A folytonos koncentrálás a tengernyi fenyegetésre hamar kifárasztott.

Nem feleltem a nőnek, csupán a másik irányba néztem. Jobb meghúzódni. Nem voltam biztos benne, hogy a nő nem ezzel az ellenszenves viselkedéssel próbálta leplezni igazi szándékát, ami nem más, mint követni engem. El akar kapni! Visszatoloncolni a nyomornegyedbe a gyerekkel együtt. Vagy akár megölni!

Ismét megnyomtam a tízes emelet gombját. Indulj már! – fohászkodtam magamban.

A legközelebbi állomás már közel volt a célomhoz. A hetedik emelet. Újabb váltás. Újabb utasok.

Egy kislány is az ajtó előtt toporgott, kezét egy nővér szorongatta. Sápadt arcán még látszottak a kórházban töltött napok megpróbáltatásai. A bámulós férfi mögülem hangosan üdvözölte őt, majd véletlenül súrolva a vállam, kilépett hozzá.

- Tartanák egy kicsit, kérem? – szólt hátra mindenkihez a liftben.

A pulzusszámom az egekbe szökött. Hozzám ért! Ha nem indulunk el egy percen belül, a lépcsőt választom. Az talán nem ilyen zsúfolt.

 Figyeltem, ahogy a férfi a folyosón babusgatja a lányt, aki megenyhülve hajlandóvá vált beszállni. Eközben nem tudtam másra gondolni, csak hogy ez is egy ármányos trükk a meglágyításom érdekében.

Végre ismét felfelé suhantunk, mikor valami hideget éreztem az ujjaimon. Lenézve először dühös lettem, aztán egyszerre megértettem.

Ezzel még senki nem próbálkozott. Ügyes húzás. Hatni akarnak az érzelmeimre, és így csapdába csalni.

- Ismerjük egymást? – kérdeztem hidegen, kissé megrázva a kezem, hátha a kislány veszi az adást. – Elengednéd?

- Sajnálom – szólt közbe azonnal az apa. – Engedd el a hölgy kezét, kicsim.

Szerencsére a lány engedelmeskedett.

- Elnézést, – folytatta a férfi – csak túl könnyen barátkozik, mióta nincs velünk az anyja.

Miért beszél még mindig hozzám? És pont arról, hogy a kislánya pótanyának nézett!  Nem dőlök be. Annál több eszem van.

A férfi egészen jóképű, ám számomra ez csupán objektív tény volt. Sosem tudtam volna újra megbízni egy férfiben.

- Hogy hívnak? – próbálkozott újra a kislány vékony hangon, miközben kezet nyújtott, akárcsak egy felnőtt.

 A körmeim a tenyerembe vájtak. Nagy nehezen rávettem magam, hogy megfogjam a nyálas kacsót.

- Kira.

Megőrültem? Kiadtam a saját nevem. Ez túl veszélyes egy olyan embernek, mint én. Aki állandó üldöztetésben él.

- Én Naomi vagyok.

 Csak egy gyerek, de ki bizonyítja, hogy olyan ártatlan is, mint amilyennek kinéz? Manapság már bárkit rá tudtak venni bármire. Talán csak egy színész.

- Te miért vagy itt? – kíváncsiskodott tovább, mire segélykérőn az apjára pillantottam. Ő csupán vállat vont.

Nem színész. Időről időre még előfordult, hogy régi, óvatlan és ostoba énem átvette az uralmat. Ez történt most is.

Ugyanolyan ártatlan gyermek, mint akit a szívem alatt hordok. Aki ellen épp elkövetni készülök valamit, amit ha egyszer még észhez térek, sosem bocsátok meg magamnak.

Nem én akarom így, hanem egy felsőbb erő, estem egyik végletből a másikba. És én bízok ebben a mindennapjaimat irányító erőben. Ő még sosem okozott csalódást, ellentétben velük, akik megnyomorították a fiatalkoromat: a remény és a jóhiszeműség.

Tízedik! Végre! A hangok örvendeztek.

- Aláírok pár papírt – feleltem gyorsan, aztán kilépni készültem.

Egy kis papírmunka, pár hónap, és megszabadulok ettől az örökös az érzéstől. Amíg ez a lény a hasamban van, mindig figyelnek, mindenhova követnek, sőt, talán még a gondolataimban is olvasnak!

A kislány a kezem után kapott.

- Gyere velünk – vinnyogott.

A riadalom megtorpanásra kényszerített. Előre pillantottam, a recepciósra, aki már ismerősként biccentett, és meglengette az előkészített örökbeadási papírokat, majd vissza az idegen kislányra, aki könyörgőn nézett rám. Mint aki tudja!

- Sajnálom – vigyorgott az apja. – Nem érnek rá azok a papírok? Csupán a földszintig kéne kísérnie minket. Nem akarom, hogy jelenetet rendezzen, majd a fél délutánt a vigasztalásával tölteni – biccentett a gyermek felé. – Nagyon akaratos tud lenni.

Vártam a megfelelő választ, de az nem érkezett a szokott helyről.

Teljes némaság. Döbbenten sodródtam az árral. Mi mást tehettem volna? Csaltak, amikor egy kislány állítottak az ellenem vonuló rosszakarók élére.

Rendben, ma ti nyertetek, üzentem gondolatban azoknak, akik kitervelték ellenem ezt az egészet, majd visszaléptem a liftbe.

Miután bezárult az ajtó, a tükörbe nézve egy pillanatra csodálatosnak láttam magam, s minden gyanakvó kommentár nélkül simítottam végig domborodó hasamon. Még egy mosolyra is tellett a kezemet szorongató kislány számára.

A hangok csupán a negyedik emelet környékén szólaltak meg újra.