Beata novellája

Ezen az éjjelen sem jött álom a szememre. 

A padló kemény és hideg volt, teljesen átfagytam a leheletvékony lepedő alatt. Hátamat a falnak támasztottam, majd ránéztem a kistestvéremre, ahogy dideregve alszik. Még jobban betakargattam és egy puszit nyomtam a homlokára. Flora éppen betöltötte az ötödik életévét, ám ő sem volt biztonságban. Vadásztak ránk. El kellett menekülnünk, jelenleg ez az elhagyatott gyár volt az otthonunk. Sokak szerint felér egy csodával, hogy egyáltalán még éltünk, én azonban csak tehernek éreztem a képességünket. A családunkban mindenkinek van valamilyen különleges ereje. Elementálok voltunk. Nagyon ritkán történt meg az, hogy egy famílián belül minden tag értett valamihez a négy erővel kapcsolatban, másoknál valamelyik gyermek átlagos embernek született, bármiféle erő nélkül. A helyükben hálát mondanék minden nap az Égnek, hogy nem ilyen életet kell élniük. Nem járhattam igazi iskolába, a szüleim tanítottak meg mindenre, arra is, hogyan irányítsam az erőmet. Néha beszélgettem velem egykorúakkal, ha tehettem, de nem volt tanácsos túlságosan kötődni másokhoz, hiszen minden évben tovább kellett állnunk egy városból a másikba. Annyira szerettem volna barátokat szerezni, de úgy sem lett volna értelme megpróbálni. Nem akadhattak a nyomunkra, de volt úgy, hogy nem időben menekültünk el, és a Védők megtámadtak minket. Régebben más hasonló családokkal együtt bujkáltunk, ám az évek során egy-egy ilyen harcolásban rendszerint mindig meghalt valaki. Még apa mesélte régen, hogy a születésem előtt békében élhettek az elementálok egy közösségként, ám sokszor majdnem lebuktak, ezért megalakult a Védelem, melynek tagjai, a Védők tartották szemmel a családokat, nehogy lelepleződjünk. Ám sokan túl szigorúnak vélték a szabályaikat, ezért lázadni kezdtek. A fiatal, éretlen tinédzserek sokszor áthágták a dolgokat, titokban viccelték az embereket, ám egy alkalommal túl messzire mentek, és véletlenül ártatlan emberek haltak meg, mert nem tudták kellően féken tartani az erejüket. A Védők dühösek voltak, az után a baleset után a fiatal elementálok, köztük az én családom is, elhagyták a közösséget, majd megkezdődtek a folyamatos csatározások a két oldal között.  Fél évvel ezelőtt az édesapám veszítette életét, miközben minket védelmezett. Elszorult a torkom, a hiánya szinte már elviselhetetlen volt. Ha apa széles mosolyára, életteli nevetésére gondoltam, mindig el kezdett fojtogatni a sírás. Anya utána teljesen összetört lelkileg, magába fordult. Azóta csak árnyéka volt önmagának, amiért nem is hibáztathattam. A sötétségen keresztül kifürkésztem anyát is az egyik sarokban, sikerült elaludnia. Utána a gyár falait figyeltem, ahogy a festék már teljesen lepattogzott róla, fénykorában biztos sokan dolgoztak itt, mára azonban csak egy üres épületmaradvány volt, melyet előbb-utóbb felemészt a rozsda. A térdemre hajtottam a fejemet, majd megadtam magam a könnyek tengerének. Bármit megtettem volna annak érdekében, hogy a családom újra boldog és teljes legyen. Nem akartam, hogy a húgomnak is olyan nehéz legyen, mint nekem volt. Neki a játszótéren kellene játszania a pajtásaival, nem egy ijesztő, sötét gyárban aludnia. Anyára is hatalmas teher hárult, hiszen két gyereket fel kellett valahogyan nevelnie egyedül. Nagyon kevés pénzünk volt, csak alkalmi munkákat tudtunk vállalni. Apa halála óta még inkább spórolnunk kellett minden filléren. Örültünk, ha minden nap tudtunk ebédelni valamit. Teljesen el voltam merülve a gondolataimban, amikor hirtelen hallottam, ahogy a külső ajtót valaki berúgta. Szörnyű előérzetem támadt, éber lettem. Kétség kívül lépéseket hallottam. Gyorsan felkaptam a földről Florát, majd anyához siettem. Rázogattam a vállát, mire kinyitotta a szemét. 
- Mi az, Gabrielle?
- Ők azok! Itt vannak, ránk találtak. El kell tűnnünk innen! – Pislogott párat, majd leesett neki mondataim értelme. Felpattant a földről, és a hátsó ajtó felé kezdett taszigálni. Lehajolt a táskájáért, a kezembe nyomta. Szemeiben aggodalom tükröződött.
- Fuss olyan gyorsan, ahogy csak tudsz. Az erdőn át hamar elveszítik a nyomotokat, én feltartom őket. Ebben a táskában benne van minden pénzünk, iratunk, amire szükségetek lehet. Gabrielle, már majdnem felnőttél, tudom, hogy képes leszel helytállni, van egy térkép is, amin be van jelölve, hol lehettek biztonságban. Még sokan menekülnek rajtunk kívül, csatlakozzatok a többi elementálhoz, ők segítenek majd – hadarta el anya, ideges pillantásokat lövellve a terem másik végén lévő ajtó felé. A föld el kezdett remegni, az ablakok üvege betört. A sírás fojtogatott.
- Nem hagylak itt. Együtt majd legyőzzük őket… - Ám a Védők elérték a mi szintünket, még utoljára magához szorított minket egy pillanatra, majd egy erős széllökést megidézve az erdő felé sodort minket. Becsapta a hátsó kijáratot, én meg dermedve álltam a hidegben. Hajnalodott, vissza szerettem volna szaladni, de lepillantottam Flora vékony testére, még mindig édesdeden aludt. Gondoskodnom kellett a húgom biztonságáról. Már csak én segíthetek neki. Ahogy csak a lábam bírta, futásnak eredtem. Én még nem bírtam volna kiállni egy Védő ereje ellen. Tudtam, hogy már sosem látom viszont anyát, ő is feláldozta magát értünk, mint apa. A látásom elhomályosult, de nem állhattam meg. Csak Florára koncentráltam. Némán megfogadtam, hogy mindent meg fogok tenni a húgomért, és azért, hogy másoknak ne kelljen ilyen életet élniük. Meg kellett teremtenem a békét a két oldal között, ez így nem mehet tovább. Már elegen haltak meg a csatározás miatt. Csak a családom tudta, hogy én egy lélek- elementál vagyok, mind a négy elemhez értek valamennyire, de sokkal lassabban tudom elsajátítani őket. Elhatároztam, hogy véget vetek ennek a háborúnak bármilyen áron. Most először gondoltam úgy, hogy talán változhatnak a dolgok, a remény mégsem halt meg teljesen. Bár nehéz út lesz megteremteni az egyensúlyt, de mégsem lehetetlen. 

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Beata! Amolyan se eleje, se vége történetet írtál. Ez egy jó ötlet, de novellába túl sok. Annyi információt zúdítasz ránk két oldalban, ami általában máskor egy regényben szerepel. Így nem élhetem bele magam, nincs rá időm.
Ezt figyelmen kívül hagyva, formailag szép, jól fogalmazol.
Gratulálok!

Szatti: Ami elsőként eszembe jutott, már a novellád elején, hogy kiváló alapanyag lenne egy komplett történethez a cselekmény. Szépen, érthetően és kellően részletesen érzékeltetted az előzményeket, hogy megérthessük a jelen eseményeit, bár ezt kicsit rövidnek éreztem. Ugye a novella központi részét leginkább a cselekménynek kell kitöltenie, nálad viszont sokkal dominánsabb volt a felvezetés, a miértek és a hogyanok megmagyarázása, ami teljesen ésszerű volt, de így kevésbé használtad ki a lehetőséget a folytatás részletesebb kidolgozására. Kicsit befejezetlennek éreztem, de az élmény így is remek volt. Szépen fogalmaztál, választékosan és igényesen, tetszettek a főszereplőd gondolatai és ahogyan felépítetted a tartalmat. Érdemes lenne akár történetté formálnod és nem csak novellaként meghagynod! :)

Victoria: Alapvetően tetszett a történet. A végén volt furcsa, hogy a kislány nem ébredt fel ekkora zajra se. Pár elírást találtam de ezt leszámítva, rendben volt.