Lyliane Blake novellája

Az ellophatatlan bicikli

Az erdő csöndjét léptek zaja törte meg. Az ösvényen egy férfi sétált, közben figyelt. Élete során, immár sokadjára csodálta a természet szépségét. Az erdő beszélt hozzá, a madarak énekeltek neki, a patak fülébe súgta mélabús dallamát. Itt érezte igazán boldognak magát.

Hirtelen megállt, mélyet szippantott a reggeli hűs levegőből, majd lehunyta szemét és hallgatózott. Figyelte a körülötte lévő állatokat, növényeket, melyek számára maga az életet jelentették. Mozdulatlanul állva élvezte a Nap melegét, mely úgy cirógatta bőrét, mintha csak miatta kelt volna fel azon a reggelen.

- Papa, ott vagyunk már?  - jött a kérdés, melyet az út során már ezerszer hallott. Megfordult, és hétéves unokájára tekintett.

- Mindjárt, aranyom, mindjárt! - megsimogatta a szőke fürtöket, és kézen fogva egyetlen unokáját, tovább sétáltak.

Lehajtotta fejét, megszaporázta lépteit, gondolataiba mélyedve gyalogolt tovább, és azon töprengett, vajon elmondja-e a történetét a kislánynak. Arról, amelyről nem beszéltek senkinek sem soha. Tudták, hogy nem hinnének nekik, ezért megegyeztek, hogy soha nem mondják el. Akik akkor ott voltak, azok már két éve beléptek a mennyország kapuján. Egyedül már csak ő él közülük, és úgy érezte, most, hogy már egyedül maradt, valakinek el kell mondania.

- Mondd csak, Anna, hallottál már a tündérekről?

- Jaj, papa, azok csak a mesékben léteznek! Ezt minden gyerek tudja.

- Gondolod, kis hercegnőm?

- Nem gondolom, tudom. Apa mindig azt mondja, hogy élénk a fantáziád.

- Ó, vagy úgy. Akkor, ezek szerint nem érdekel!

- Ezt nem mondtam – kirántotta kicsi kezét a férfijéből, és előrefutva elé állt. Fejét felemelve nézett farkasszemet a nagyapjával. Tekintetében kíváncsiság ébredt, melyet már a férfi sem tudott figyelmen kívül hagyni. Magában elmosolyodott, mert tudta, az unokája nagyon is kíváncsi a történetre. Kikerülve Annát, hátán a táskát megigazítva, újra elindult. A válla felett hátranézett, hogy követi-e őt a kislány. Pár pillanat múlva már ott sétált mellette.

- Még nagyon rég, mikor annyi idős lehettem, mint te ismertem egy kisfiút. Nem voltak barátai, így mindig egyedül játszott a kertjükben. Egy szép napon, ez a legényke kiszökött az udvaruk mögött lévő erdőbe.

- Tényleg nem voltak barátai? Az rossz lehet, nekem sok van.

-  Nem, tényleg nem voltak barátai. De kérlek, ne szakíts félbe, mert elfelejtem, mit szeretnék mondani! Tudod, nem vagyok már fiatal. Hol is tartottam?

- Ott, hogy kiszökött a kisfiú az erdőbe.

- Szóval, telt- múlt az idő, és a fiúcska, egy lány segítségkérését hallotta meg. Elindult a hang irányába, és amit látott, attól mozdulni sem tudott. A döbbenettől bénulva állt, és nézte, hogy mi történik. Egy nagyon apró, sárga és zöld színű, kétszárnyú valami kiabált, akit egy macska kergetett. A cicát ismerte, a szomszéd ház lakója volt a gazdája, és sokszor átlógott hozzájuk is, de a kis szárnyas valamit még sohasem látta. Valójában azt hitte, hogy talán káprázik a szeme. Megdörgölte a szemét egyszer, kétszer, majd harmadszor is, de az apró lény még mindig ott volt. S bár nem tudta, hogy kinek vagy minek segít ezzel, de vett egy mély levegőt, és elindult, hogy elkergesse a cirmost. Mégsem hagyhatta, hogy egy bajbajutott egyedül szenvedjen, ha már tud neki segíteni az erőfölényével.

- Sicc innen! Sicc, ha mondom! – kiabált és a kezével csapkodta a levegőt. Erre a macska megijedt és elfutott. A gyerek eközben közelebb merészkedett, ahhoz a kis lényhez, aki megszólította.

- Köszönöm szépen, hogy elküldted. Nagyon hálás vagyok érte. Azt hittem mentem felfal!

- Te ki vagy? És mi?

- A nevem Eliz, és tündér vagyok. Még egyszer nagyon köszönöm, hogy segítettél! Az életemet mentetted meg. És aki egy tündérrel jót tesz, annak lehet három kívánsága. Mondd meg, mit szeretnél, és én teljesítem!

- Hát, nem is tudom, mi kéne. Hadd gondolkodjak egy picit. Megvan! Tudod, nekem nincsenek barátaim, és nagyon, de nagyon szeretném, ha lennének. Meg egy biciklit is, mert arra már rég vágyom.

- Rendben. A három közül kettő, már teljesült is! Mi a harmadik kívánságod?

- Még nem tudom, mert csak azok a dolgok, amik hiányoztak nekem.

- Akkor gyere vissza, ha már kitaláltad, én itt leszek. Most menj haza, mert már várnak rád a barátaid! – majd elmosolyodott, megröppentette szárnyait, és elrepült.

A kisfiú elindult haza, és mindvégig azon gondolkodott, hogy nem csapta-e be a tündér, és tényleg megkapja azt, amit ígért.

Ahogy sétált, már messziről látta, hogy a tornácon ott a teljesen új bicikli, amit kért. És pont úgy nézett ki, ahogy ő azt megálmodta. Kék színű, kulacstartóval felszerelt szuper bringa. Amint észrevette, rohanni kezdett, hogy közelebbről is szemügyre vegye új szerzeményét. Rögtön fel is ült rá, és kikerekezett az utcára, hogy mindenki láthassa. Pont, két ismerős fiú sétált arra. Géza, aki a velük szemben lévő házban lakott, és Feri, akit csak az iskolából ismert. Eddig soha nem bántották, de nem is álltak szóba vele. Az egyikük, kikerekedett szemmel nézte az új járgányt, míg a másik mellé lépett, és lassan körbesétálta.

- Hű, de jó cangád van! Nem adod kölcsön egy picit? Hadd próbáljam ki! – kérte Feri, az alacsonyabb, barna szemű és hajú kisfiú.

- Jó, rendben, de ne menj vele túl messzire és vigyázz rá!

- Honnan szerezted? – kérdezte Géza.

- Ma kaptam egy tündértől – ezen a válaszon a fiú jót nevetett.

- És nem félsz, hogy valakinek megtetszik, és elveszi tőled?

- Ezen még nem gondolkodtam. De még maradt egy kívánságom, lehet erre kéne fordítani.

-  Na, ne viccelődj! Tündérek nem léteznek! – erre a mondatra ért vissza Feri.

- Márpedig, így van, ahogy mondom. De, azt hiszem, ma még úgyis megyek hozzá, gyertek el velem. Délután négykor a házunk előtt találkozunk.

- Rendben, ott leszünk. De most mennünk kell, már várnak ránk a játszótéren.

A legényke boldog arccal kerekezett hazafelé, mert úgy érezte, mégis léteznek tündérek, hisz mindkét kívánsága teljesült.

Eljött a délután, és a megbeszélt időben, mind a három gyerek ott volt a találkozó helyen. Együtt indultak el, és nemsokára megérkeztek oda, ahol délelőtt a kisrác találkozott a tündérrel. Amikor odaértek, elkezdték szólongatni, de egy ideig senki nem válaszolt. Már épp azon voltak, hogy hazamennek, mikor egy suhanó hangot hallottak a fejük mellett, és az előttük lévő falevélre tekintve, meglátták a tündért. A két barát, Géza és Feri, tátott szájjal figyelték az új jövevényt. Ahogy délelőtt a fiúcskának, úgy nekik is leesett az álluk a csodálkozástól.

- Szia! Na, kitaláltad már, hogy mi legyen az utolsó kívánságod? – tért a lényegre Eliz.

- Azt hiszem, igen. Mivel félek, hogy valakinek megtetszik, amit tőled kaptam, ezért azt szeretném, ha senki se tudná ellopni. Azt kérem, hogy legyen ez egy ellophatatlan bicikli!

- Rendben. Legyen, ahogy kívánod. Már teljesült is. Fordulj meg, és nézz a hátad mögött lévő fára!

A legényke és két új barátja odapillantott, és nem hittek a szemüknek. Az ő szuper biciklije, középen a fa törzséből állt ki. Egyik oldalon a bringa kormánya és első kereke, míg a másikon az ülés és a hátsó kerék. Jó darabig csak álltak és nézték. Mire visszafordultak, ahol nemrég még a tündér ült, már hűlt helyét találták. Attól a naptól kezdve ők hárman elválaszthatatlanok lettek. A legjobb barátok.

A csapáson sétáló férfi az előtte elterülő tájra tekintett, mintha keresne valamit. Először azt hitte eltévedt, mert nem találta azt, amiért jöttek. Amikor megtalálta, megállt. 

- Na, kicsi hercegnőm, azt hiszem meg is érkeztünk.

- Tényleg, már ott vagyunk? És mégis hol? Nincs itt semmi!

-  Nézz oda – mutatott a férfi egy fára.

A kislány odatekintett, majd hirtelen mozdulatlan lett. Pár perc elteltével arcát nagyon lassan oldalra fordította, és tágra nyílt szemmel ránézett a nagypapájára.

- Papa, te, Géza és Feri bácsi...

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Lyliane! Először is örülök, hogy nem riadtál vissza a feladattól, nem épp egy könnyű képet kaptál. Nagyon szépen megoldottad a feladatot, varázslatos fordulatokkal. Kreatív mű. Gratulálok!

Szatti: Nagyon tetszett a történeted. A sorokat végig megtöltötték az emlékek, a szeretet, volt egy kellemes, és természetes hangulata, amely tovább emelte az olvasás élményét. Szépen illeszkedett a történeted a kép hangulatához is, s mindehhez remekül társítottad a tartalmat, a történet cselekményét! Minden érthető, világos volt és következetes! Gratulálok neked, remek novella! :)

Victoria: Nagyon ötletesen kapcsoltad a képhez a történetet. Különösen tetszett ahogy leírtad az erdő és a nagyapa kapcsolatát.

Elisabeth Molnár novellája

A nagy terv

Írta: Elisabeth Molnár

2014. szeptember 21.

Elraboltak. Komolyan. Úgy, mint a filmeken. Bár nem volt olyan jó zenei aláfestés, meg nem is nagy, hullaszállító kocsival álltak meg mellettem, de mégis olyan volt. Megragadtak hátulról, befogták a számát, zsákot húztak a fejemre és beraktak egy autóba. Nem tudom, hogy milyen színű volt, mert nem láttam kívülről. De a belseje füst szagot árasztott, meg piát is, és még valamit, de azt nem tudtam azonosítani. Talán jobb is.

Nem utaztunk sokat. Kanyargós volt a földes úton, amin haladtunk. Döcögött alattam a jármű, de nem mertem szólni, hogy a csípőm fájdalmasan ütődik az ajtónak minden egyes döccenéssel. Féltem, hogy mit tesznek velem, ha panaszkodom. Amúgy is féltem. Nem kellett, hogy még nyafogós gyereknek is nézzenek.

Körülbelül fél óra alatt elértük a célt. Nyílt az ajtó, megfogták a karomat, kiszedtek a kocsiból. Apró kavicsokon sétáltunk. Próbáltam megszámolni, hány pár láb sétál velem együtt, de nem sikerült. Pár perc után nyikorogva nyílt ki egy ajtó. Dohos, penészes, meleg levegő csapta meg az arcomat. Csavarta az orrom a szag. Tüsszentenem kellett.

- Jobbulást!

- Köszönöm - balra kaptam a fejem, a hang irányába. Eközben meglöktek hátulról, és a jobb karomat tartó férfi rámorrant a jobbulást kívánóra.

- Hallgass, Jason!

- Legalább bennem maradt egy kis illem! Kösz, hogy elárultad a nevem! - válaszolta sértődötten Jason. - Seggfej! - Morogta az orra alatt. Én is csak azért hallottam, mert közel állt hozzám. Balra kanyarodott az utunk, és azt hiszem a két férfi közé keveredtem.

- Mit mondtál, izomagy? Ismételd meg!

- Azt mondtam, hogy...

- Én viszont azt mondom, hogy ezt most azonnal fejezzétek be! Nem a lány előtt kéne egymás torkának esni! Ráértek később is elrendezni. Vigyük a Főnök elé mielőbb. Már rohadtul éhes vagyok.

Ezután csend lett. Mély csend. Próbáltam számolni a kanyarokat, meg a lépcsőket, de szerintem már az elején elrontottam. Folyton-folyvást elsuhant az elmém valahova máshová. Leginkább otthon, hogy mi lehet anyával, aggódik-e már, hogy már egy ideje sem vagyok otthon. Bár azt sem tudtam, hogy mennyi az az egy ideje. Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok itt. Azt viszont igen, hogyha suli után egyből haza megyek, nem pedig megnézni egy barátnőmmel az új kollekciót a kedvenc ruhaüzletünkben, akkor ez most nem történik meg velem. Vagy legalábbis nem velem. Akkorra már régen otthon lehettem volna nézni a sorozatomat, vagy éppen a lecke fölött görnyedhetnék. De nem... Pedig ennél a bizonytalanságnál még az is jobb lenne. Ez van.

Ahogy haladtunk lefele, egyre hidegebb lett a levegő. Fáztam. Egy vékony dzseki volt csak rajtam. Kint koranyár volt. Igaz, Kanadában meg az is hideg, de egy vékony dzsekivel meg elviselhető. Olvastam már olyat, hogy csak azokból a tényezőkből, hogy milyen a padló, milyen a levegő hőmérséklete, meg szagokból meg lehet mondani, hogy hol tartózkodik az illető..... HAZUGSÁG!! Csupa nagybetűvel. Elég jól ismertem Kanadát, de ha itt helyben fegyvert szorítanának a fejemhez, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy hol vagyok pontosan. Komolyan. Annyi biztos, hogy egy folyó, vagy valamilyen víz mellett vagyunk, de hogy ennél pontosabban hol, azt nem tudom.

Pár perccel később - mikor már úgy voltam vele, hogy ha még mennem kell pár lépést, összecsuklom - megálltunk. Megint nyílt egy ajtó, és egy jóval melegebb szobába kerültünk. Hallottam, hogy jobbra, a hátsó sarokban egy kandallóban vagy kályhában ég a tűz. Éreztem, hogy a már bent lévők dohányoznak. Megálltunk és levették a fejemről a zsákot. Azonnal az arcom elé kaptam a kezem, mert bántotta a fény szemem. Csettintett valaki, mire ijedten kinéztem az ujjaim közül. Lejjebb tekerték a világítást. A kandallóval és cigarettával kapcsolatban igazam volt. Ezen felül még egy nagytermetű kutya is feküdt a velem szemben lévő asztal alatt. Mögötte egy őszes hajú, középkorú férfi ült, aki felettébb hasonlított az apámra. Tátva maradt a szám. Szó szerint. Ő lassan elmosolyodott és végignézett rajtam.

- Nem esett rajta egy karcolás sem, ugye? - összevont szemöldökkel nézett a fogva tartóimra. A jobbomon lévő megköszörülte a torkát.

- Én nem….

- Lekevert neki egy pofont, mikor a kocsiba raktuk - szólalt meg Jason. Nahát, ennyire nincs jóban a tesójával?! Mert csak azok lehetnek.

Ó, igen. Ezt a részt kihagytam. Addig jutottam, hogy beraktak egy kocsiba. Ugyebár, mint minden rendes neveltetést kapott lány, így én is megpróbáltam védekezni. Rúgtam, haraptam, karmoltam. Nos, sikerült, az idősebbiket - alapos szemrevételezés után rájöttem, hogy Jason a fiatalabb – megharapnom elég csúnyán. Egy kis vér is folyt. Ekkor kaptam azt a bizonyos pofont. Ha megmondták volna, hogy hova visznek, vagy mit akarnak velem tenni, akkor nem harapok.

Az apám felpattant a székről, és szikrákat szóró szemmel meredt a férfira. És itt szóltam közbe:

- Ha tudtam volna, hogy te vagy e dolog mögött. Nem tudtál volna felhívni, vagy dobni egy smst, hogy beszélni akarok veled? - emelkedett a hangom a mondandóm végére. De még nem végeztem. – És miért kellett eljátszani a halálod? Vagy az most mi volt, kinek szólt? Miért csináltad? - Közelebb is léptem hozzá minden egyes mondat után. A kutya felállt, és halkan morogni kezdett. Ez azért megállásra késztetett. Mereven néztem apám szemébe.

- Mindent el fogok magyarázni neked, szívem. De most szerintem pihenj egy kicsit, rendben? David megmutatja a szobádat. - A jobbomon lévő férfi - David - ismét megfogta a karomat, s kivezetett a szobából. Szóhoz sem jutottam. De most nem fogon hagyni, hogy válaszok nélkül hagyjon az öreg. Megkapom azokat a válaszokat!

Kaptam egy szendvicset, egy pohár narancslevet - mást nem iszom meg - egy puhának nem mondható ágyat, majd David sarkon fordult és elment. Órákkal később jött csak vissza az öccse. Azt mondta, hogy apám beszélni akar velem. Már éreztem a fáradságot, kimerített a nap. Nem szólt semmit sem útközben. Már nagyon fáztam. Összefontam a karomat a mellkasom előtt. Rám nézett, de nem szólt semmit. Végignéztem a falakon. Kopottak voltak, penészesek és beázottak. Néhány helyiség előtt elhaladva, régi gépeket, eszközöket láttam. Törtem a fejem, hogy vajon mire használhatták őket. Emlékszem rá, hogy az egyik történelemkönyvemben voltak ilyen gépeket ábrázoló fotók. Nem tudtam felidézni pontosan, hogy mi volt alájuk írva magyarázatnak. Mintha olyasmi lett volna, hogy molnárok alkalmazták őket. A molnárok malmokban dolgoztak. Akkor ez egy régi malom lesz.

Időközben odaértünk apám irodájához. Jason kopogott, majd egy halk „Szabad!” után maga elé engedett. Összemosolyogtunk, majd becsukta az ajtót mögöttem. Helyet foglaltam az apám asztala előtti székben, és várakozóan néztem rá.

- Nos, élek.

- Igen, azt látom – vetettem oda neki. Komolyan, képes így kezelni ezt a helyzetet? – Miért tetted ezt?

- Jó okom volt rá.

- Igen? És mi? Megszabadulni tőlünk? Nem lett volna egyszerűbb, ha elválsz anyától, és kész?

- Ez nem ilyen egyszerű, szívem.

- Ne hívj így! Elvesztetted rá a jogot, mikor meghaltál. Az igazat akarom hallani, ne kertelj!

- Rendben – felsóhajtott, leült a székére, majd felém fordult. – Tudomásomra jutottak olyan információk, melyek szerint anyád sikkaszt a cégnél. Nem, nem vádaskodom. Folytattam egy kis nyomozást, és valóban igazak a hírek. Egy svájci számlára utalta a pénzt. Először még azt hittem, hogy nekünk, a családja miatt csinálja, de aztán utánajártam, és kiderült, hogy egy ismeretlen férfi nevén van a számla.

- Anya megcsalt téged? – leesett az állam.

- Ezt egy ideje sejtettem, de… ööö… ebben nem egyedül ő a hibás – a vége motyogásba fulladt.

Sajnálatára meghallottam. Felpattantam a székről, és körözni kezdtem körülötte.

- Remek! Szóval megcsaltátok egymást! És ezért kellett engem elrabolnod és eljátszanod a halálod?!

- Nem. Az…. Másképp nem tudnám megcsinálni a tervem. Szükségem van rád hozzá, és kellett, hogy meghaljak mások előtt. Így fel tudom használni a kapcsolataimat, hogy kinyomozzak mindent, amit utána anyád ellen használhatok. Eddig rejtegette a dolgait, de miután én már nem vagyok a képben, a felszínen is folytatni fogja azt, amit eddig csinált. Átadtam neki a cég vezetését, és látod – tárta szét a karjait – így hálálta meg. Elnézőbb lennék irányába, ha miattad csinálta volna, de hogy egy másik férfi miatt… - megrázta a fejét, én meg visszaültem a helyemre.

- Akkor is elég nagy bűn, amit művelt. Nem lett volna egyszerűbb, ha egyszerűen üzensz, hogy élsz és látni akarsz?

Elnevette magát.

- De igen. De tudod, hogy nem szeretem az egyszerű dolgokat.

- Tudom, ebben rád hasonlítok – én is mosolyogtam. Ekkor kopogtak az ajtón, majd Jason lépett be egy tálca sütivel és teával. Letette az asztalra, majd egy szó nélkül távozott, de előtte még a szemembe nézett és halványan elmosolyodott. Lehet, hogy annyira nem is lesz rossz az ittlétem?

- Szóval, miben kellek?

- Veled fogom zsarolni anyádat.

- Nem érek én neki annyit.

- Ez nem igaz. Téged szeret. Éppen ezért fontos is vagy neki. Nem mondta még, hogy mik a tervei veled? Hogy kezdj el dolgozni a szünidőben nála? – bólintottam, jelezve, hogy említette már az ilyen jellegű terveit. – Szóval, ezzel az a célja, hogy bevonjon a cég életébe, és szépen lassan átadja neked, ő meg lelépjen a bakjával. Pontosabban ez volt a közös célunk. A végét leszámítva persze – elvett egy pohár teát, és nagyot kortyolt belőle. Időt adott, hogy feldolgozzam a szavait. Nehezen ment.

- Pénzt fogsz kérni értem? – emeltem fel a szemöldökömet.

- Hm. Ez sem rossz ötlet. Kérhetünk egy kis pénzt, persze. Főleg, hogy megkapta az életbiztosításom összegét. De a legfőbb cél az lesz, hogy megtörjük. Egy pár hétig itt leszel, majd hazamehetsz. Természetesen úgy, ahogy jöttél is. Folytatod a beépülést a céghez, közben pedig engem informálsz majd.

- Szóval téglát csinálsz belőlem? – ördögi vigyor jelent meg az arcomon.

- Így is mondhatod.

- Rendben, de van egy feltételem! – biccentett. – Ne verjetek össze!

- Nem fogunk – elmosolyodott. – Kapsz sminkkészletet, és megcsinálod majd magadnak a látszatot.

- Rendben. Tegyük tönkre anyát!

Később, visszatérve a szobámba írtam egy listát, hogy mikre lenne szükségem. Egy órával később jött vissza Jason a kért cuccokkal. Letettem a kezemben lévő könyvet magam mellé.

Apám célja nem tetszik. Mindig is tudtam, hogy anyám nem egy szent, de…. hogy sikkasszon és szeretője is legyen párhuzamosan. Azt mondják nem is olyan rossz dolog, mikor valamiről nem tudunk. Ezt is megcáfolom. Nagyon rossz, hogy ebből az egész dologból nem tudtam semmit sem.

Végignéztem Jason-ön. Mosolygott, és leült az ágyam szélére. Arrébb csúsztam, hogy legyen elég helye.

Lehet, hogy nem is fogok unatkozni.

Tudom, hogy annyira nem is lesz rossz az ittlétem.

2029. december 15.

Tizenöt év telt el azóta, hogy az apám elraboltatott.

Akkor azt mesélte, hogy anyám pénzt lop a családi cégtől egy idegen férfi és saját maga számára. Kitervelte, hogy épüljek be a céghez, tudjak meg információkat, és adjam át neki, hogy kisemmizhesse anyát bosszúból. Akkor még segíteni akartam neki… Segítettem is.

Több hónapot töltöttem a rejtekhelyén. Egy elhagyatott malomépületben  egy nagy vízesés mellett.

Mikor hozzákezdett a terv végrehajtásához, minden úgy ment, ahogy akarta.

Munkába álltam a cégnél, Jasonnak is segítettem itt elhelyezkedni, hogy legyen még valaki, aki tud a tervről, és akivel össze tudok még dolgozni. Minden úgy történt, ahogy az apám akarta.

Egy alkalommal viszont meghallottam egy beszélgetést. Apám telefonált valakivel. Pontosan már nem emlékszem, hogy mit mondott, de a lényeg megmaradt: rólam volt szó. Hogy eddig jól halad a terv, a cégnél vagyok, szállítom az információkat, adatokat, és nem is sejtek semmit sem.

Ekkor kezdtem magánakcióba. Nagy segítségemre volt ekkor is Jason.

Minden héten, pénteken mentem apámhoz, elmondani, amit megtudtam azon a héten. De a hallgatózásom után, egy-egy találka kimaradt. Fel sem tűnt neki.

Bepoloskáztam az irodáját, így hallhattam a beszélgetéseit. És bár nem is tudott róla, de nagyon sokat segített nekem.

Az egyik születésnapomon jött el a végső igazság pillanata. Anyám magához hívott az irodájába, leültetett, és minden aznapra betervezett megbeszélését lemondta.

Megijedtem, mert ilyet eddig nem csinált, akármilyen fontos eseményt is kellett miatta elhalasztania. Mindig azt mondta, hogy ezek a beszélgetések hoznak pénzt a házhoz. Ilyenkor összeszorított szájjal, bólogattam mellé.

Több perc is eltelt, mire meg tudott szólalni:

- Khm… Szerintem most már elég idős vagy ahhoz, hogy egy fontos dologról beszéljek veled – felállt, hátrakulcsolta a kezeit és járkálni kezdett a hatalmas üvegfal előtt, ami az íróasztala mögött helyezkedett el. – Valószínű azt fogod mondani, hogy már korábban is megtehettem volna, de nem volt eddig elég erőm hozzá… Meg… Apád halála is… Nem akartalak ilyennel még jobban felkavarni – ennél a pontnál kezdtem el gyanakodni, hogy van talán még valami, amiről ismételten nem tudok. Összevontam a szemöldökömet. Megállt az asztala előtt, rátenyerelt a sima felületre, és mélyen a szemembe nézett. – Az apád él.

Majdnem kiszaladt a számon, hogy tudom, el is raboltatott, és a te pénzeddel kerültem ki, de volt egy sejtésem, hogy nem Rá gondol. Így tettettem az ostobát.

- Miről beszélsz?

- Az apád él – elfordult és kinézett az ablakon. – Valójában nem ő az igazi apád, akit eddig úgy ismertél. A vérszerinti itt él Kanadában.

- Tessék? – a hír odaszegezett a székhez. Semmit sem értettem most már.

- John előtt volt egy barátom. Akkor már nem voltunk együtt, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok veled – felém fordult, de nem jött közelebb. Szinte tátott szájjal, kimeredt szemekkel hallgattam végig. – Apád tudott róla, ezért is házasodtunk össze olyan gyorsan. Édesapád nem tudott rólad, nem is akartam, hogy megtudja, hogy terhes lettem veled. De aztán, mint minden titok, ez is kiderült. Követelte, hogy hadd lásson téged. Én meg akartam engedni később már, de John nem. Addigra már megbántam, hogy nem engedtem a közeledbe – halványan elmosolyodott. – John fenyegetőzni kezdett, hogy elperli tőlem a felügyeleted feletti jogot, azon az alapon, hogy szeretőt tartok, ha engedem az édesapádnak, hogy a közeledbe menjen. Én pedig engedtem neki. Folyamatosan ezzel zsarolt. Az apád havonta küldött pénzt a számlánkra, viszont arról tudomást szerzett John is, így kénytelen voltam egy másik országban számlát nyitni. Svájc tűnt a legalkalmasabb helynek erre a célra. Persze valamilyen úton-módon erről is tudomást szerzett és akkor már azzal jött, hogy sikkasztok is a cégtől a szeretőmnek. A számla a te neveden van, és amint nagykorú leszel, hozzáférhetsz. Ma jött el ez a nap. Johnnal együtt szerettük volna átadni… De ő már sajnos nem lehet velünk – a végét halkan tette hozzá, mintha nem is akarta volna, hogy meghalljam. – A nagykorúságodhoz kötöttem a cég vezetésének az átvételét is. Ami azt jelenti, hogy holnaptól fogva Te vagy az igazgatója.

Még mindig leesett állal figyeltem anyámat. Kutatni kezdett a fiókjában, majd elém tolt egy köteg papírt. A svájci számlakivonat, illetve a céggel kötött szerződések is benne voltak.

Semmi mást nem mondtam neki, mint, hogy időre van szükségem, majd kirohantam az irodájából, kezemben a papírokkal és megkerestem Jasont. A könnyeim folytak az arcomon, mire ráakadtam a fénymásoló szobában. Azonnal a karjaiba omlottam.

Két nap kellett ahhoz, hogy feldolgozzam az anyámtól hallottakat. Teljesen az ellentéte volt annak, amit apám- … Johntól hallottam. Találkoztam az igazi apámmal is, és elhatároztam, hogy ezentúl alaposan utánajárok a dolgoknak, mielőtt fejetlenül elkezdek valakiben bízni.

Egy nap, megjelent a rendőrség, anyám és én John búvóhelyénél. Végigjárták az egész malomépületet. Szó szerint minden négyzetcentimétert átkutattak. Csakhogy nem találták ott őt. Minden kis nyomot eltüntetett, ami a bűnösségére utalna. Egyszerűen eltűnt. Mintha elnyelte volna a föld. De most tényleg.

Ezzel az eggyel az a baj… hogy még most is látom az ablakomon kinézve, ahogy az utca túloldalán áll, esőben is, és a házunkat figyeli. Nem csinál semmit, nem mozdul meg, nem int, nem szól semmit…

…Csak áll ott egyszerűen és néz.

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Elisabeth! Szuper történetet írtál, fordulatos, izgalmas. Néhány érzelem nekem hiányzott belőle, de talán mert bele kellett férnie egy novellába, holott ez egy egész regény is lehetne. Például, mikor kiderül, hogy a halott „apa”, nem is halott, nagyobb megdöbbenést vártam volna, esetleg örömöt, ha szerette. Aztán elég könnyen belement abba, hogy tönkretegye az anyját, habár előtte nem írtál róla, hogy gyűlöli, vagy bármi. Tehát előbb is el kezdhetett volna nyomozni az után, hogy az apja, aki nem mellesleg már egyszer hazudott, nem hazudik-e újra. Vagy, hogy az anyja miért sajnálja John halálát, ha egyszer egész életében zsarolta. Ezen kívül volt egy-két tévesztésed, de azok szinte el is kerülik az ember figyelmét a történet húzóereje közben.
Gratulálok!

Szatti: Nagyon tetszett a történeted. Az ötlet, amire a kép inspirált, a fogalmazásmód is és ahogyan ismertetted a cselekményt. Fordulatos volt, izgalmas és lebilincselő. Érződött, hogy végig odafigyeltél a történetedre és hogy komolyan vetted a feladatot! Ami néha zavaró volt, azok a szóismétlések, vagy néhol az elírás, de ez inkább csak odafigyelés kérdése és nem nyelvtani hiba. Gratulálok a történetedhez! :)

Victoria: Maga a történet érdekes és fordulatos volt. Pár elírás volt benne. Ami hiányzott nekem, az a főszereplő részletesebb bemutatása. Nem tudtuk meg hogy néz ki, milyen külső-belső tulajdonságai vannak. Azt sem értettem, hogy miért akart ennyire segíteni anyja tönkretételében...

Lena A.D novellája

Világítótorony 

Apró, utolsó koppanás – letették a kalapácsot, beverték az utolsó szöget, igaz, a félig nedves vakolat szaga még belepte bensőmet. Megszülettem.

Nem tudtam, mi vagyok, ki vagyok, és miért. Csak néztem a tájat, ami számomra rendeltetett, hogy lássam örökké. Szép volt és új. Lábamnál éreztem az erős tengerparti füvek érintését, a szelet, ahogy körbefog, és átcsap a fejem felett. Előttem elterült a végtelennek tűnő óceán, egybeolvadt az ég kékjével. Figyeltem a változásait, minden apró hullámot, tajtékot. Tetszett sokszínűsége, és nem értettem, hogy nekem mért kell szilárdan, merev változatlansággal állnom, mintha élettelen volnék. Pedig éltem.
Nem tudom meddig bámultam a vizet anélkül, hogy ráuntam volna. Aztán, amikor a felhők gyűlni kezdtek, furcsa izgatottság járt át. Vártam valamire, bár magam sem tudtam, hogy mire. A fellegek azonban elvonultak, és nem maradt más, csak én, a tenger és a sziklák, amik megtörték a hullámokat. A furcsa előérzet azonban nem szűnt meg, egyre csak nőtt az idő múlásával.
Egyszer pár suhanc haladt el a felém futó ösvényen.
- Teljesen elvesztette a varázsát ez a partszakasz, amiért ideépítették ezt az otromba tákolmányt. Persze, tudom a hajók… De legalább ne lenne ilyen szögletes, ennyire természetellenes! – mondta az egyik.
Ez fájt. Eddig sosem figyeltem az emberekre. Kicsinyesnek, gyengének tartottam őket. Azt hitték, ők építettek, őket szolgálom, és ők irányítanak, holott a lelkem nem kőből épült. Hányan tudnának ellenállni akár csak egyetlen nagyobb hullámnak? Tudnának-e egy-helyben állni, mozdulatlanul egész életükön át? Jogosan várhatnám el, hogy tiszteljenek. Mégis, miért mennek el mellettem így? Természetellenes lennék? Nem ez a világ szült, mint őket?
Ha legalább elmondhattam volna annak a fiúnak, hogy mit érzek, ha megmutathattam volna, hogy milyen az óceán valójában, hogyan lélegzik, mozog és ringat… De még ezt sem tehettem, mert egy helyben kellett állnom, szótlanul, ridegen, mint aki nem hall, lát és érez semmit sem.
Miért nem lehetek én is ember? Beszélni, sétálni, megnézni, hogy mi van a hátam mögött… Nevetségesen kicsiny kívánságok tömege élt bennem, aprók egy ember számára, nekem azonban lehetetlenek. Gyűltek a felhők felettem. Éreztem, hogy végre már eljön, most el kell kezdődnie annak, amire várok, annak, amiért lettem… Hirtelen villanó fény borította be a láthatárt, és felüvöltött fájdalmában az ég, majd könnyezni kezdett. A világ elsötétült, az eddig békés víz pedig háborogni kezdett. A szelíd hullámok méteressé növekedtek, vadul nekirontottak a szikláknak. Azt hittem elfúj, lerombol a szél. Láttam, ahogy az emberek elfutnak a partról, az apró állatok is elbújtak. Én is el akartam menekülni. De hogyan? Hisz nincs lábam! Hogy futnék? És ugyan, hová? Hol bújhatna meg egy ekkora teremtmény? Talán mégis természetellenes vagyok… Nem fogad be a világ. Hogy éljem túl? A szél egyre erősebb, dühöng a természet. Nem tehetek semmit sem.
Nem tudtam gondolkodni. Végső, kétségbeesett próbálkozásból szembefordultam a tomboló óceánnal. Lehet, hogy sikerül távol tartanom. Sikerülnie kell, vagy meghalok. Abban a pillanatban valami rejtélyes erő futott végig a testemen, és ragyogni kezdtem. Ragyogni! Fényesebb voltam, mint a csillagok. Minden érzésemet, a haragot, a félelmet beleadtam a fénybe. Ugyanakkor vigyáztam, hogy ne merítsem ki magam túlságosan, mert biztos voltam benn, hogy az a fény az életem, és ha mindet kiengedem, nekem már nem marad cseppnyi sem. Körbevezettem a fénysugaramat a partvidéken, megmutattam a természetnek, hogy ki vagyok. Alig pár perc múlva pár hajó tűnt fel a láthatáron. Megvilágítottam nekik a vizet: hadd lássák ők is, milyen hatalmas vagyok, milyen erős!
Kis idő múlva ismét kisütött a nap, a vihar továbbállt. A hajók megmenekültek, de ez engem cseppet sem érdekelt. Számomra egyetlen dolog volt lényeges: én túléltem, és ha jön egy másik hasonló, már tudom, mit kell tennem, hogy ismét átvészeljem. Az évek során valóban jöttek újabb és újabb viharok, és én mindig bevilágítottam a partot. Azonban kivétel nélkül, mindegyikben rettegtem.
A suhanc fiú, aki lekicsinyelte erőmet, sokszor járt a parton. Általában inkább csak egyedül. Leült egy kőre és nézte a kék vizet, ahogyan én is. Sokszor volt magányos, éreztem a lelkén a szomorúságot. Furcsa, talán amiért nem tudtam beszélni, egyre inkább kezdtem figyelni a lelkek beszédére, ami bárhonnan ugyanolyan jól hallatszik a világban. Sokszor sajnáltam, meg szerettem volna vigasztalni. Próbáltam kapcsolatba lépni vele. Évek múlva, már homályos sejtéseket tudtam is közvetíteni neki. Sokszor volt, hogy hívtam, és ő eljött a partra, idegesen és kétségekkel, hisz nem tudta, hogy a hívás, amit érez, kitől származik. Újra feléledt bennem a vágy, hogy minden erőmet egyetlen emberként eltöltött napra cseréljem – vele. De ez még inkább lehetetlennek hangzott, mint első, suta álmaim a beszédről és sétálásról.
Azonban egy nap nem egyedül jött el hozzám, vele volt egy lány is. Nem értettem. Nem akartam érteni. Úgy éreztem a világ ismét kivetett magából. Talán nem vagyok más csak egy halom egymásra rakott kő. Anyag, nem lélek, mozdulatlan, élettelen… Már nem is figyeltem többé a partra. Csak a vizet néztem, éveken keresztül. Nem akartam tudomást venni semmiről, amit irigyelhetek.
Végül egy nap, az egyik hajón ismét megpillantottam őt. Kétségbeestem. Ijedten próbáltam közvetíteni neki mindazt a balsejtelmet, amit én éreztem, mindhiába. Nem akartam, hogy vízre szálljon. Gyűltek a felhők, egyre gyűltek… Ő nem látta, egy ember sem látta, csak én érezhettem. Ráadásul pár óra múlva már sűrű köd lepte be a vizet. Nem tudnak visszahajózni. Sosem fognak hazaérkezni. Elkezdődött a vihar is. Ismerős volt, kegyetlen és csodálatos. Csak most vettem észre, milyen szép, hisz már nem féltem. A világ kivetett magából és megölte azt, aki érthetetlen módon fontos volt nekem. Már nem akartam harcolni. Néztem a vizet, de nem ragyogtam. Valahonnan, távolról, kiáltásokat hozott a szél. „Minden vagyonom! A hajóm! A fiam! A férjem!” Nem érdekelt egyik sem.
- Miért nem világítasz?! Ő kint van, és te nem világítasz! Nem világítasz! Meghibásodtál! Most! Miért?!
Az a lány volt. Egészen a lábamnál állt, nedves haját csapkodta a szél. Elesett, majd ismét felállt. Magánkívül volt, őrjöngött. Úgy beszélt hozzám, mintha ember lennék. Mintha tudná, hogy élek. Kérlelt engem. Engem kérlelt, engem!
Hiszen ő kint van a vízen. De még nem halott, még megmenthetem! Csak fény kell. A fényem kell neki. Megkértek rá… Szeretném… Féltem őt, holott ő azt sem tudja, hogy élek.
Szembefordultam a viharral és ragyogtam. Neki ragyogtam, a fiúnak, aki természetellenesnek és csúfnak nevezett, neki, akit annyiszor irigyeltem és annyira szerettem, ahogyan ember talán sosem lesz képes szeretni, hiszen az ember kaphat és így el is vár, míg én nem várok semmit, hisz nem is kaphatok. Minden erőmet, minden szeretetemet beleöntöttem a fénybe, átvilágítottam az éjen és a ködön. Már nem féltem, hogy elfogy, és nekem nem marad semmi sem. Nem akartam megtartani az erőből, ha épp csak annyi van, hogy kimentsem azt az egy hajót, hát meghalok értük. Mégis, egyre hatalmasabbnak éreztem magam. Minél tovább ragyogtam, annál erősebb lett a fényem. Egészen a partig kísértem a hajót. Megmentettem őt és elvesztettem magamat. Amikor elcsitult az ég, utoljára még magamhoz hívtam. Végignéztem, ahogyan a lánnyal egymásba borulnak, és hazatámolyognak nehéz, boldogságtól részeg léptekkel. Azóta nem vagyok más, csak egymásra rakott kődarabok. Segítek a hajóknak a viharban, és nézem az óceánt, de nem álmodom többé. Mára már halott vagyok, merev, szögletes, természetellenes és boldog, mert ők boldogok.

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Lena! Neked már az elején szeretnék gratulálni! Gyönyörű novella. Hatalmas felüdülés, egyéni. Fenomenális ötlet a szemszögválasztás. Egy árnyalatnyit éreztem túl drámainak a végét, de szépen fogalmaztál, tökéletes a képhez.

Szatti: Igazán magával ragadó volt a történeted! Tetszett a szemszögválasztás, remek ötlet volt a megválasztása. Szépen közölted a gondolatokat és az érzéseket, választékos volt és ízléses, továbbá a tartalom is különleges volt és egyedi. Amire érdemes figyelni, azok a mondatkezdések. Kicsit sok volt a "de" használata... ezeket érdemes kiváltani más kifejezésekkel, néhány viszont vagy ellenben alkalmazásával! Gratulálok a történetedhez és köszönöm az élményt! :)

Victoria: Nagyon tetszett, ahogy a világítótornyot emberi tulajdonságokkal ruháztad fel. A táj részletes leírása is jó volt. Tanulságos történet, egy másodpercig se untam, végig lekötötte a figyelmem.

Diara verse

Feledés 

Egy kis ház,

melyet benőtt a gaz;

egy tisztás,

mely tán sosem volt igaz.

Befedte az erdő homálya,

nem maradt senki,

ki még odatalálna.

Egy arc,

melybe az idő belemart;

egy mondat,

amit hevesen elhadart.

egy pillanat,

mit a szív nem feledne,

de gátat szab neki az elme.

Egy mosoly,

mi mosolyt fakasztott;

egy kérdés,

ami tán elhangzott.

Emlék mindez,

vagy csupán álom,

s én az ébredést várom?

Egy gondolat,

csak egy foszlány;

egy könnycsepp,

egy száraz orcán.

Még hogy az idő orvos!

Nem...

sokkal inkább emlékgyilkos.

Egy érzés,

ami sebként lüktet;

egy halk sóhaj,

mi bensőmben reszket.

Ennél több kell,

mert a feledés fáj;

emlékezni kell, emlékezni muszáj.

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Diara! Nagyon szép verset írtál, köszönöm, hogy olvashattam. Volt hangulata, passzolt a képhez is. Formailag is rendben van. Lendületes, nincsenek kirívó sorok. Gratulálok!

Szatti: Szépen fűzted össze a rímeket és szép volt a tartalom is. Tetszett a hangulat, amit megteremtettél és az érzések is, amelyeket megragadtál. Gratulálok a munkádhoz! :)

Victoria: Maga a vers tetszett, és az, ahogy a képhez kapcsolódott, de tartalomban és hosszban kicsit többet is elviseltem volna.

Beküldési határidő vége

Kedves Írók!

A mai napon végleg lejárt a beküldési határidő. Örülök, hogy ennyien jelentkeztetek, és sokatok el is készült a művel.
Összesen 40-en jelentkező volt, ebből 22-en küldték be. Ez mindig így van, a kezdeti lelkesedés után hamar elszállhat az ihlet. Nem bánkódunk rajta, majd legközelebb. ;)
Az értékelés folyamatos, kérlek, legyetek türelemmel!
Addig is ajánlom társaitok műveit, és ezt a gyönyörű verses-dalt, ami egy elhagyatott hely megszemélyesítése.
A szöveget mellékelem, hogy teljes legyen az élmény.
Szép hetet!

Hello

I watch you come and go
I know you can hear my voice
Don't walk away
Come daydream with me
In closed loops and future-proof cardboard to caviar.
Let’s show them how good we are.
If you look after me, I’ll look after you.

Sonar, night vision or desperate lovers
Seeking privacy for their forbidden…
I am their defenseless host.
Through my open wounds they let themselves in.
Sheltered (sheltered), they mock me (they mock me).

If you stand up for me, I’ll stand up for you.

I’m weather-beaten in a losing battle punctured by nature, becoming organic
The air in here ages me, ungracefully!
But if you take care of me, I’ll take care of you.

Oh, my crumbling heart!
If you’ll be good to me,
I’ll be good to you.

I’m amidst:
I could be the best decision you ever made, a beacon, your peaceful corner.
Find me, cherish me, take me on or pull me down. You choose.
Wait!

Oh, safe in the ache of soul-decay!
Cause I will remember you - will you remember me?

Bespoke to broken, this interwoven tapestry of tragedy,
Crooked frames and cracked glazing
Slithers of wistful window gazes glint in borrowed light.

Where doorways with no door stage a ballet of leaves,
Who pirouette in the footsteps of once glorious days...

By peeling paint, I’m a sunken ceiling,
I’m cracking up, and can seem threatening.

I’m falling apart.

I’m scary at night.
Take dark, forbidden: keep out, keep out! No, no, no go forth.

A has-been, a once was, the leftovers, an eyesore, bleeding, oxidising,
A few remaining, unloved, emotionally damaged, a waste of space,
A nuisance, I haven’t had time to become, unwanted!
What’s gone? I’m losing it
This is not what I stand for
This is not what I stand for
This is not what I stand for

It was a perfectly good grand piano.

Stop in the name of love! I’ve got just what you’re looking for!
I’ve got tree-lined interiors, where we can dine with the biosphere.

If you’ll take care of me, I’ll take care of you.
If you be good to me, then I’ll be good to you.

Oh… I’m a story in mourning, and you’re the author
So pour out your masterpiece.

Entropy increasing, how long before I’m dust?

Mariann novellája

A malom szelleme

Gyermekként az egyik szomszéd öreg nénitől hallotta a mesét, hogy Olaszország egyes részein úgy tartják, mindenki mellett áll egy őrangyal, vigyázza lépteit, vezérli tetteit. Attól függően, hogy kinek mekkora szerencséje van, kaphat rutinos, tapasztalt égi vezetőt, de gyakorló angyaltanoncot is; míg pár arra kárhoztatott ember, sötétből feltörő démonban, vagy elkorcsosuló félben lévő, beteg őrszemben részesül, kik nem óvnak meg a kísértéstől, csak elősegítik azt. De vigyázni kell egy gyermeknek jártában keltében is, mert bárhol belébújhat egy  pokolbéli lény, kísértő szellem, aki csak testre vár, amit szabadon megszállhat, irányíthat. Igyekezett éjjel-nappal jó kisfiú lenni, az ismerős öregasszony sose tudta meg, hogy mekkora súlyt rakott lelkére, milyen neurotikussá vált gyermekkora, majd kamaszévei, még a tragédia előtt is. Aztán nővére halála, majd családjuk szétesése évekre determinálta Eric sorsát, a szakadék széléről szeretett bele Evába.

Szerelme egyenletesen lélegzett, fejét félig a párnába fúrta, míg Eric a teliholdat bámulta, és a közeljövőn töprengett. Mi lesz, ha Vera ötlete nem válik be? Vajon igaza van Evának, aki azt mondogatja a legjobb barátjára, hogy súlyosan depressziós, sosem heverte ki mindkettőjük családját érintő balesetet? Olyan régen történt, a malmot már benőtte a repkény, a múlt ködébe veszett az a végzetes délután. Csak ritkán engedte meg magának, hogy emlékeiben felbukkanjon az átjáró, a lezúduló vízesés képe, a felnőttek óvatoskodó megjegyzései, gyerekkacagás, aztán a metsző sikoly hangja. A telihold bevilágította a hálószobáját, körülölelte Eva karcsú alakját, az ápolónői egyenruha vakítóan fehérlett a szoba sarkában, de Eric csak lelki szemeivel látott, belső fülével hallott. Az emlékek megrohanták, a felnőttek kapkodó kiabálása, a víz fodrozásának dübörgő hangja, Vera kiabálása, ahogy bátyját szólítja. Aztán a csend, mielőtt a két anya szívbemarkolóan felsír, és ki-ki világgá kiáltja saját gyermeke nevét. Két kamaszét, akik állítólag nem ismerték egymást, de együtt haltak meg. Baleset volt, öngyilkosság? Vagy amit Vera mondott az első perctől fogva, gyilkosság?

*~*~*

Ma lesz a napja. Az italok, ételek előkészítve várnak a vendégekre, tizenöt év után először összegyűlik mindenki, aki ott volt a malomnál. Vera évekig kutatott az akkori emberek után, hónapokig tartott ennek az estének a megszervezése. Még egyszer felpillant a kandalló felé, ahol letakarva áll a malom kinagyított képe. Nem túl eredeti az ötlete, egy Agatha Christie regényből vette, Eric ezért is nevette ki, mikor legelőször megemlítette neki az elképzelését. A megbeszélés szerint, ő lehúzza a leplet, míg a férfi az arcokat figyeli. Ha Verának és Agatha Christie-nek igaza van, akkor a gyilkos leleplezi önmagát, nem fog tudni uralkodni az arcvonásain. Vajon milyen lehet egy gyilkos arca, Vera ezerszer eltöprengett a tükör előtt. De biztosra akar menni, ezért Eric nem tud a két apró kameráról, ami az egybegyűlteket fogja felvenni. Még egy pillantást vett a fogadó helyiségre, - rendben minden, - és felmegy a hálószobájába, leellenőrizni a technikai felszerelést. A kamera már működik, a számítógép több felbontásban mutatja a felvett anyagot; Vera visszanézi önmagát, ahogy körbejárta a nappalit.

A mobilja csak rezeg, magában fohászkodva bányássza elő zsebéből, remélhetőleg senki nem mondja le az utolsó pillanatban a meghívást. De csak Eva a hívó fél, Eric ápolónője, jegyese, aki miatt a férfi az elmúlt fél évben eltávolodott tőle. Vera szívből gyűlöli Evát, de persze állandóan megjátssza magát Eric előtt, mert a férfi az egyetlen barátja a világon, és nem hajlandó róla lemondani egy hülye picsa kedvéért.

-          Igen? Szia, Eva!

-          Szia! Minden rendben, kell segítség az estély előkészítéséhez?

-          Kicsit későn kérdezed, nem gondolod? Egyébként nem kell, már mindent elrendeztem.

-          És még mindig biztos vagy abban, hogy ez jó ötlet?

-          Figyu, én nem tudom, hogy Eric mit mondott neked… - kezdi Vera.

-          Az egészet – vág szavába Eva. – Hogy úgy gondolod, valaki megölte a testvéreiteket, és le fogod őt leplezni, azzal, hogy megmutatott annak a régi vízimalomnak a képét. Egyáltalán, miért pont oda mentettek kirándulni?

-          Akkoriban, a baleset előtt az volt a falu egyetlen látványossága. Tudod, kicsi olasz település, a világ vége után kettővel, és nincs mit csinálni, csak strandolni egész nap.

-          Aznap nem fürödtettek – jelentette ki Eva, mintha ott lett volna.

-          Nem, tényleg, esőre állt. Különböző szállodákban laktunk, de mindenhol ugyanazt ajánlották programnak borús idő esetén – magyarázta Vera. – Fura, hogy milyen apróságokon fordul meg az ember élete.

-          Igen, határozottan fura. – Ezt utálja Evában, hogy egyetlen mondatában annyi rejtett gyanúsítás van.

-          Remélem, nem akarod Ericet lebeszélni az estéről? – támad fel Verában a rossz előérzet.

-          Megpróbáltam, de nem sikerült – vallja be a másik nő. – Mindenesetre, rám ne számíts!

-          Ahhoz képest, hogy az előbb ajánlkoztál, ez meglepő fordulat, de valójában sejtettem, hogy mindig is az ötletem ellen voltál – mondja Vera nyíltan ellenségesen. Úgy szorítja a telefonját, hogy ujjai belefehérednek.

-          A jövő hónapban lesz az esküvőnk, nem túl jól időzítetted a nyomozósdit – válaszolja ugyanolyan hangnemben Eva.

-          Addigra rég túl leszünk mindenen – bíztatja Vera, mire Eva visszavág:

-          Az biztos, mert most először és utoljára engedtem, hogy beszólj az életünkbe, ribanc!

Vera döbbenten mered mobiljára, miután a másik nő lecsapta a telefont. Aztán elmosolyodik, majd nevetőgörcsöt kap Eva félelmeitől.

*~*~*

Nem sikerült, vagy csak túl sok volt az arc, amit egyszerre látott, túl egyformák a tekintetek, amiket azonnal elfelhőzött a bánat? Nem tudja, csak zavart érzett, mint ahogyan az első pillanat óta, mikor apja kérdőre vonta, hogy is engedhette meg Verának, hogy kiakassza a malom fényképét a falra.

-          Hát még nem volt elég a bánat? Hányszor sirassa meg anyád a nővéredet? Minek kellett ennyi év elteltével feltépni a múlt sebeit? Az egy beteg lélek, akinek ez a kép emlék!

Apja szavait mások felháborodott kommentárjai kísérték, és Eric egyedül állta a zúgolódók hadát. Nem is lepődött meg különösebben, hogy egymás után mindenki elhagyta Vera házát, és csak ő maradt hírmondónak.

-          Elmentek, mind? Akkor gyere fel!

 Vera hangja mintha a mennyekből hullott volna alá, pedig csak az emeletről szólt. Eric egy ideje, mióta kitűzték Evával az esküvőjük dátumát, már nem szívesen ment be a barátnője hálószobájába, még akkor sem, ha sosem jutott eszébe semmi szexuális vonatkozás a lány kapcsán. Lelkében, agyában egy apró hang óvatosságra intette, mintha védőangyala régtől ismerős és Eva szeretett hangján csengett volna, egyidejűleg.

-          Nem sikerült, nem láttam semmilyen reakciót – lépett be a szobába Eric.

-          Tényleg, nem mondod? – fordult felé Vera a számítógép mellől. – És mit gondolsz, miért?

-          Mégsem volt igazad, nem gyilkosság történt akkor nap – jelentette ki Eric, miközben fáradtan leroskadt a lány ágyára.

-          Tényleg? – lépett közel hozzá Vera, míg a férfiben újra megcsendült a figyelmeztető hang.

A nő apró fekete ruhát viselt, azt a bizonyos ultra szexit, ami alá nem szokott felvenni semmit, legalábbis így mesélte régebben részegen a szex kalandjait. Szó nélkül próbálta Eric ölébe fészkelni magát, karjait ráfonta, száját erőszakosan letámadta. A férfi alig tudta elhúzni a fejét, mikor Vera a fülébe súgott:

-          Én voltam. Én öltem meg őket.

-          Te megőrültél – bámult fel rá Eric. Vera eszelősen nevetett fel.

-          Dehogyis, babám. Ők örültek meg, egymásba szerettek mindenki háta mögött. Vagyis inkább azt hitték magukról, hogy szerelmesek, amikor a strandon elbújva dugtak.

-          Te láttad őket? – elképedve, félig hányingerrel küzdve tette fel a kérdést. Ő nyolc éves volt akkoriban. Éva még csak hat.

-          Igen, láttam, ahogy a bátyám kutya módra megbassza a nővéredet – felhősödött el Vera tekintete, ahogy emlékezett. – Én írtam nekik, egymás nevében levelet, hogy vegyék rá a családjukat a kirándulásra. Biztos mindketten azt hitték, a másik vágyik ilyen perverz kalandra, úgy dugni, hogy közben a családod a közelben kóborol. Tudod, milyenek a kamaszok.

Vera arcára vigyor telepedett, Eric pedig megborzongott a hideg hangjától. Mintha egy ismeretlen lény ült volna ölében, egy szánni való bűnös, elsötétedett szemekkel, fagyott szívvel.

-          Aztán amikor megjelent a nővéred, én léptem oda hozzá, és löktem rajta egyet. Egyszerű volt, csúszott a kő. A következő pillanatban egy lökést éreztem, és csak egy árnyat láttam leugorni a vízbe, a másik test után. Úgy rémlik, hogy elérték egymás kezét, együtt haltak meg.

Elhalkult a lány emlékező beszámolója, az ajtó felől egy halk hang térítette észre Ericet. Ott állt a nő, akit tényleg ismert, és az apja. Döbbenten meredtek a szobába a lényre, akit egykor Verának hívtak, akit magához húzott a pokolra a saját démona esetleg az elhagyott malom ördögi szelleme.

VÉGE

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Mariann! Az első rész igazán igényesen, érdekesen indult, bár körülbelül semmit nem értettem a dologból. Aztán az első törés a „hülye picsa” résznél volt. Onnan kezdett furává válni. Az ötlet jó, a kivitelezés kicsit durva. Persze, vannak, akiket ez nem zavar, nekem kicsit sok.
Viszont semmi okát nem láttam Vera összejövetelének, ha egyszer ő tette. És miért vallotta be a végén? Mi oka volt rá? Szóval a történet logikája nekem néhol sántított. Ezt figyelmen kívül hagyva, igazán „őrült” sztorit hoztál össze.
Gratulálok!

Szatti: Érdekes ötletet ragadtál meg a kép alapján, és elég vegyesek az érzéseim a történeteddel kapcsolatban. Jó alapötletnek gondolom, de a kivitelezés számomra nem volt megkapó vagy magával ragadó. A kezdeti felvezetés után nekem kicsit értelmetlen volt a történet cselekménye, nem éreztem a kettő közötti kapcsolatot, tovább zavartak az obszcén kifejezések, amelyek szerintem, nem illenek egy novellába sem. Alkalmazhattál volna más szinonimát ezeknek az érzékeltetésére. A kép alapján sem éreztem azt, hogy tükrözné a történeted hangulatát, nem illeszkedett a kettő. A fogalmazásmód tetszett, mert néhány elírást leszámítva választékos és élvezetes, de a történet nem fogott meg.

Victoria: Csak úgy ugrándoztál a stílusok és a gondolatok között. Nem igazán tudtam követni pedig az eleje ígéretes volt. Voltak elírások és néhány kifejezést erőltetettnek, túl szókimondónak gondolok.