Oldalak

2015. február 25., szerda

Szófia novellája

Az átjáró

„Azt mondják, testünk minden atomja valaha egy csillag része volt, talán ezért jöttem el... hogy
hazaérjek. „
Gattaca c. film

A legtöbb amit tehettem, az a beleegyezés volt. Nem tudtam azt mondani, hogy menni akarok. Mert
sosem gondoltam rá milyen lesz. Egyik év jött a másik után, napok, hetek teltek el úgy, hogy szinte
eléjük rohantam. Nem kértem az életemet, csupán kaptam. Ajándékként. Én pedig igyekeztem
megbecsülni azt.
Hiába tátongott előttem a hatalmas üresség, és terült el előttem a homok az apró szobákba zárva,
nem tudtam elengedni magam, de legfőképp azokat akik ide kötöttek. Félve néztem vissza az egyre
homályosabb otthonomra. Most minden annyira más volt. Hideg és idegen.
Pedig emlékszem még.
Emlékszem milyen volt átemelni a feleségemet a küszöbön, ahogy édes szavakat suttogtunk
egymásnak, miközben egy új életet terveztünk hatalmas boldogsággal a szívünkben. A hamis, mára
erősen korosodó házőrzőnkre aki viharban velünk együtt kucorgott a kandalló melege előtt. Ártatlan
tekintetű de annál csíntalanabb mosolyú gyermekeimre ahogy bevallják újabb és újabb falrajzukat.
Annyi emlék kötött ide. A színek, illatok, mindent a két kezünkkel építettünk. Gondosan
választottuk ki a számunkra legjobban tetsző berendezési tárgyakat.
Most pedig...
Mintha meg sem történt volna.
A tölgyfa lépcső felé emeltem tekintetemet, maradnom kellene, nem lehet mennem. Annyi feladat
vár még rám holnap.
El kell vinnem a kölyköket az iskolába, három megbeszélés és egy nagy családi vacsora a szüleim
ötvenedik házassági évfordulója alkalmából. Ahol végre láthatom az öcsém kisfiát, a családunk
legfiatalabb tagját.
A ház körüli teendők, az állatorvos és egy randit is ígértem a számomra legfontosabb nőnek a
világon szombat estére. Izgulnom kellene emiatt. Aggódnom, ki fogja lenyírni a füvet, és
megtanítani a lányomat úszni.
Pedig még lett volna mondanivalóm. Akartam beszélni, kérni, létezni.
De nem ment.
Megszűnt a kötődés, az a nagy erő, ami itt tartott. Nem lebegtem, még mindig egésznek és
önmagamnak éreztem magam. Egyszerűen csak így kevésbé fájt.
Sőt.
Előrébb léptem pár lépést, egyre közeledve az ismeretlen, mégis annyira csábító ajtó felé, falai akár
a kék égbolt, rajta ezernyi csillag, a fénysugár ami rejtett réseken szökött be aranyló színpadot
varázsolt a levegőben táncoló porszemeknek. Keresve sem tudtam volna ennél hívogatóbb, szebb
képet elképzelni.
Ujjaim mégis az ütött – kopott ajtókeretbe markoltak amikor ismerős lábak dobogtak le a lépcsőn,
újból hátrafordulva vettem csak észre, mennyit változtunk az évek alatt.
Az egyik kényelmetlen kanapénkon hevertem, még mindig a kezemben volt a távirányító, hajam
több helyen őszült már.
Megöregedtem.
Figyeltem ahogy törékeny feleségem kétségbeesetten hajol hozzám, vékony ujjai ingemet
markolják és szép ajkai az én nevemet kiáltják.
Fel akartam itatni a könnyeit. Megvigasztalni.
Elmondani neki, hogy valójában milyen jól érzem magam, és hogy nem megyek messzire.
Mert itt ez az ajtó, tele reménnyel és fénnyel, végeláthatatlan, homokos termekkel. Magával a
varázslattal.
De csak itt álltam előtte ismét fiatalon, és egészségesen.
Némán.
Ismét előre néztem, lehunytam szemem ahogy elbúcsúztam. Az első lépés volt a legnehezebb, de
puha, légies felületre érkeztem. Ismerős idegenként tettem egyik lábam a másik után, és ahogy
egyre beljebb haladtam, még könnyebb lett.
Már nem számított mi volt tegnap, vagy azelőtt vagy, hogy tudom: maradnom kellett volna.
Mert megszűntem létezni.
Porszem lettem, a hatalmas sivatagban.
Egy táncoló aranyszem, a véget nem érő termekben, egy emlék az emberi szívekben, és újjászületett egy másik életben.



A zsűri véleménye

Isabella Reed:
Nem mondom, hogy egy lehengerlő témát ragadtál meg, de amit kifejtettél, azt nagyon jól tetted. Jó írás, szinte hibátlan. Tetszett, hogy egy elvont szintre emelted a képet, teljesen el tudom képzelni úgy, mint egy élet-halál közti átjárót. Szuper ötlet. Gratulálok!

Szatti:
Bámulatosan szép gondolatokat és érzelmeket közöltél! Csupán három oldal volt a terjedelmet tekintve, de sokkal nagyobbnak és szerteágazóbbnak éreztem, amelyet talán tovább lehetett volna még boncolgatni és részletezni, csak is pozitívan gondolva a dologra. Bár párbeszéd nem volt a történetben, a gondolatok és érzelmek összessége elvitte a hátán a történetet és nagyszerű volt elmélyülni a soraidban. Mindezt az élményt pedig, szépen illusztrálta a kép! Gratulálok a munkádhoz és köszönöm az élményt!

Victoria:
Az idézet az elején pluszpont, tetszett. A részletesség miatt könnyen bele tudtam képzelni magam, ami fontos egy történetnél. A szóhasználatod remek, a fantáziád 5-ből 5. A kép passzol a novellához, jól megoldottad.

4 megjegyzés:

  1. Köszönöm szépen ismételten a lehetőséget, meg az időtöket amit az elvolvasásra/véleményezésre szántatok! Örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket, mert amikor először megláttam a képet majdnem lefordultam a székemről :D szóval elég nagy fejtörést okozott, de nagyon-nagyon tetszett a feladat!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor külön öröm, hogy nem megfutamodtál, hanem elfogadtad a kép kihívását. :)

      Törlés
    2. Húh! Ez egy nagyon jó írás. Teljesen magával ragadott. Gratulálok!!!

      Törlés