Sophie novellája

Régi szép emlékek

Hallgatom a szél suhogását, amint végig jár a hegyek közt. Az emlékek oly hirtelen térnek vissza. Tekintetem immár a tóra vándorol, ahol valaha horgásztam. A szüleim azt mondták az öregemberre, aki megtanított a halászni, hogy kattant vénember. Pedig ez nem igaz. Ő mutatott rá az élet igazi értelmére, és ezért mindig is hálás leszek neki. Becsukom a szemem, és egy pillanatra ismét magam előtt látom őt, ahogy a szitárját pengeti és közben elmondja a halfogás rejtélyét. Úgy döntök, hogy elmegyek erről a helyről, de a lábam a földbe gyökerezik. Képtelen vagyok így elmenni, nem tehetem meg. Odalépek a part széléhez, majd belevettem magam a habokba, és a halászházhoz úszok. Ismerős illat fogad, ez olyasvalami amire örökre emlékezni fogok. Körbenézek, de csak egy háló van a fal oldalához támasztva. Rég nem járt itt senki,- ezen meg sem lepődők- hiszen csak ő járt ki ide naponta. Amikor elmentem egy dolgot kért: mondjam el milyen a nagyvilág, hogy milyen az életem és hogy néha látogassam meg. Én mégsem tettem meg soha, úgy szégyellem. Pedig olyan volt nekem, mint a nagyapám, és most hogy elment elveszettnek érzem magam. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, de miért ilyen hirtelen? Ilyen váratlanul? Beszélnem kellett volna vele, mielőtt még túl késő.

Fulladozni kezdek, nem bírok tovább itt lenni. A köveken keresztül kisétálok a partra. Visszanézek házra ami tanúja volt, az öregember minden egyes percének. Majd elsétálok és magam mögött hagyom az emlékéket, és a gondolatot hogy ő nincs többé.

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Rövid. Túl rövid, így nem igazán illik a novella műfajába. Sajna nem érzem át az emlék értékét. Szép, de nem elég, hogy megragadjon. Mintha csupán kivágtál volna egy darabot egy történetből. A fogalmazás viszont igényes, kár hogy ennyit kaptunk csupán belőle.

Szatti: Kedves Sophie! Tetszett az ötlet, amit megragadtál, de eléggé félkésznek éreztem a dolgot. Belekezdtél valamibe, elindult egy történet, de nem volt sem cselekménye, sem lezárása és tanulsága sem. Mindez, mintha inkább egy bevezető lett volna és nem a kész írás. Kicsit hoppon maradtam. Az alapötlet tetszett volna, de nem tudtam meg semmit sem az említett szereplőkről és nem került sor történésre sem. Érdemes lenne ezen a jövőben még dolgoznod, hogy teljes és értékelhető novella lehessen!

Victoria: Röviden, mert sokat nem lehet hozzáfűzni: kurta volt és nem túl érdekfeszítő. Sajnos ez nem jött át.

Amnestia Simon novellája

Memorial hall

- Ugyan már Taty, ez még neked is nagy falat. Nézz csak körül…- tárja szét a karját a nyomatékosítás kedvéért. De ő nem tudja, nem érzi, látja, amit én. -… már rég elfelejtette mindenki ezt a helyet. A madár se jár erre. – de én nem, én nem felejtettem el, vagy legalább is szeretném, ha így lenne.

Oké, tényleg eléggé lepusztult, ronda és kísérteties is, de van benne valami. Valami, ami furcsán ismerőssé teszi és ez, mint a mágnes úgy vonz magához. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni. Talán, a helyhez kapcsolódó egykor megélt emlékek, amikről Phen mit sem tudhat, ahogy már én sem.

- Akarom ezt a helyet Phen. – mondom neki, miközben elsétálok mellette. A cipőm hangosan kopog, vízhangozva a teremben. Hallom, ahogy mormog a bajsza alatt valamit, de nem törődőm vele. Évekig kerestem ezt a házat, nem fogom most itt a célban feladni, amikor így az ölembe hullik. Tatiana White soha nem adja fel! 

Évekig erről álmodtam, de akkor, teljesen máshogy nézett ki, nem volt ennyire, romos. Az ablakok a helyükön voltak, a padlót valamilyen metlaki fedte és a falak, szinte ragyogtak. Megrázom a fejem. Túl sokat agyalok. Ez is egy megbízás, bár kicsivel talán több, érzelmi kötődéseim vannak ehhez a helyhez. Visszasétálok Phen mellé, aki időközben végre lehiggadt és elmélyülten nézi a már kezdetleges vázlataimat. Még nem tudom, mit kezdjek ezzel a hellyel. Újat akarok, ragyogást, csillogást. Érzelmet akarok vinni bele, hogy amikor valaki ide belép, a szája is tátva maradjon.

- Sok munka lesz. Emberek, anyagok, és az engedély, kétségtelen, azzal lesz a legtöbb baj. – szólal meg, mikor mellé érek, de nem néz fel, továbbra is a papírokra mered. Az én Phen-em, legyek akármilyen szeszélyes is, ő mindig tudja, hogy tegyen a kedvemre. Ismét szétnézek a terembe, majd nagyot sóhajtok. Valóban sok munkám lesz ezzel a kócerájjal. – Miért csinálod, Taty? Sosem láttalak még ilyennek. Rengeteg megbízásunk volt már, de ez, valamiért többet jelent annál. Mit rejtegetsz kislány? – hát igen, mindig tudja, mit nem kéne mondania. És mindig, igaza is van.

- Ne foglalkozz ezzel. – legyintek. - Te csak intézz el mindent. Már a héten neki akarok állni. - Nem válaszol, csak komoran bólint, biztos megbántottam, azzal hogy nem beszélek, hogy titkolózok. Nincs hozzá szokva. Évek óta együtt dolgozunk, különleges kapcsolatunk van, megbízunk egymásban, én mégsem árulom el neki. Azt hiszem, én is megsértődtem volna.  - A plafont így akarom hagyni, csak némi restaurációt igényel. De mindenképpen maradjon ilyen, ne változtassatok rajta. – folytatom, mintha nem vettem volna észre, az előbbit. Több mint egy órán keresztül beszélünk, helyesebben beszélek, ő meg csak bólogat. Felvette a szerepét, amit minden munka előtt viselt. Gépiesen írta, a lehetetlenebbnél lehetetlenebb ötleteim, gondolataim. Mire végzünk, már a nap is lenyugvóban van. Szinte látom magam előtt az álmom. Tudom, hogy csodálatos lesz, így lesz, felélesztem ezt a helyet.

Nem tudok aludni, folyton az épületen jár az eszem. Már egészen régóta álmodok róla. A mama mindig azt mondta, múló szeszély, vagy hogy már akkor tudtam, mit akarok csinálni. Épületeket újjá varázsolni, szebbé, otthonosabbá tenni. Építészet, ez a nekem való munka.

Furcsa érzések keringenek bennem. Az órára pillantok, hajnali fél kettő. Gondolatban gratulálok magamnak, amiért nem tudok aludni és megint koffein zombit fogok, csinálok magamból. Semmi esélyt nem látok arra, hogy visszaaludjak. Felkelek, és a laptopom elé telepszem. Szőke hajam, enyhe hullámokban omlik a vállamra. Felkapcsolom az asztalon elhelyezett lámpát és a sötét képernyőre meredek. Zöld szemeim alatt karikák húzódnak, jó sok sminkre lesz szükségem, hogy eltüntessem őket. Életet lehelek a laptopomba, ami már igen csak a végét járja, de hát, ha nem akaródzik újat venni? Működik, az a lényeg. Igen fura hangokat adva végre betöltődik a háttérkép, rajta a fájlok. Anyukám és én vagyunk a képen, még évekkel ezelőtt, Párizsban. Hihetetlen volt, emlékszem, úgy kellett anyut felimádkozni az Eiffel toronyra. Ez az emlék megmosolyogtat. Ismét az órára pillantok. New York-ban már reggel van, ha akarnám, felhívatnám, hallhatnám a hangját. De nem teszem. Hagyom, had dolgozzon. Megnyitok egy fájlt és a tegnap készült képek jelennek meg előttem. Végig pörgetem őket. Szomorúság fog el. Olyan gyönyörű lehetett régen, most pedig szomorú, kietlen, magányos, már amennyire egy épület lehet magányos. De ha ezeket nem nézem, igen erőteljes az egész. Hogyan felejtették így el ezt a helyet? Meggondolom magam, még is telefonálok, de nem a mamát hívom. Három csörgés után veszik fel, nem kell, meglepődöm, hogy nem az ő hangját hallom.

- Igen, tessék, White iroda! – hallom meg az asszisztens hangját.

- Szerbusz, Heidi, Tatiana vagyok. Apa? – mondom unottan, monoton hangon. Semmi bajom Heidi-vel, sőt kifejezetten kedvelem, de azt is kedvelném, ha olykor apa is felvenné a telefont, és ezeken nem kellene folyton átesni. Heidi-nek és nekem is kellemetlen. A főnök lányával beszélni, nem valami izgis.

- Oh, szia! Persze, már kapcsolom is. – egy gombnyomás, apró sípolás és már át is kapcsolt. Gyors volt, semmi megbeszélés, tárgyalás, halaszthatatlan dolog. Továbbra is a képeket nézek, az ismerős érzés nem akar tova tűnni.

- Szia kicsim! – szólal meg. Talán még sem kellett volna, felhívom, de ki máshoz forduljon az ember lánya, ha nem a saját apjához? – Mi a hézag Tündérke? – dobja be a régi szövegét. Próbál lazának mutatkozni, nem üzletiesnek, tárgyilagosnak, mint amilyen egész nap.

- Szia Papa! Új megbízás, csak a szokásos. – felelem. Nem tudom, hogyan is kezdjek bele. – Átküldök pár képet jó? Vetnél rájuk pár pillantást? – vágok bele. Nem is tudom, mit várok igazából. Talán válaszokat, de szívem mélyén tudom, hogy nem kapom meg.

- Persze kicsim, küld őket. – feleli. Nem túl lelkes, de nem utasít vissza, ami több mint a semmi. Kiválasztom a legjobb perspektívában készült képeket és csatolom őket, majd egy kattintás és el is küldöm. Halk pittyenés a vonal végén és tudom, megérkeztek a képek. Idegesnek, izgatottnak vagy valami ilyesmit kellene éreznem, de semmi.

- Nem ismerős a hely? – kérdezem.

- Nem. Még sosem láttam. Miért kérdezed?- lebiggyesztem az ajkam. Tudtam, hogy nem fog tudni segíteni, még is csalódottnak érzem magam. Nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel, tudom, hogy jártam már ott. És nem csak álmomban. – Kicsim? – apu hangja zökkent ki az elmém világából.

- Nem fontos apu! Vagy is, tudod, úgy érzem, jártam már ott, vagy nem is tudom. Olyan zavaros. – hadoválok itt össze vissza. Én magam sem értem, nem hogy ő. Teljes kudarc.

- Tatine, kicsim! Lehet, jártál ott. Elvégre, azaz egy év, még mindig nincs meg. Csúnya baleset volt. Ki tudja, talán tényleg jártál ott, évekkel ezelőtt, csak nem emlékszel rá. Majd eszedbe fog jutni, idővel. – mondja apu. Bölcs, mint mindig, de ez engem valahogy nem nyugtat meg. Emlékezni akarok!  - Most viszont mennem kell. Legyél jó és vigyázz magadra! – mormolok valami választ, majd a vonal bontódik. Megint az órára pillantok. Háromnegyed három. Legalább az idő telik. Berakok valami megnyugtató zenét, és összekötöm a hifivel. Az egész szobát betölti a dallam. Szinte látom magam előtt az épületet, ahogy egy gyönyörű nagy csillár lóg le a plafonról. A falakon gyönyörű tapéta, az összetört ablakokat, rózsaablakok váltják fel, a terem pedig tele van emberekkel. Báli ruha, olyan régies, terebélyes. Lövésem sincs melyik kort, idézhették meg. Hangerőt adok a zenére, és hálát adok az égnek, amiért saját lakásom van. Egyszerű berendezésű, de annál nagyszerűbb. Úgy döntök, letusolok, jó forró vízzel. A zene dallamát még a tus alól is hallom. Most épp nem egy klasszikus megy, hanem egy régi kedvencem. Jason Derulo – Marry me. Mosolyognom kell rajta. Majd vált a zene, és Jason erőteljes hangja helyett, Debussy - Clair de lune lágy dallamai áradnak szét. Ismét feldereng a kép. Magamat látom. Gyönyörű kék ruhában, a hajam, hosszabb a mostaninál, egészen a hátam közepéig ér. Mintha tényleg átéltem volna. Lehunyom a szemem, szédülök. Kiszállok a tus alól és felöltözöm. Lila egybe ruhát veszek, a hajamat megszárítom de szabadon, kiengedve hagyom. Gyors sminkelés, legfőképpen a karikák eltűntetését kísérlem meg, persze sikertelenül.

Ma már harmadjára nézek az órára. Legalább egy óráig áztattam magam, csoda, hogy nem lettem aszalt szilva. Majdnem négy óra. Lefűzök egy adag kávét, öntök a bögrémbe, a maradékot a nevemmel ellátott termoszomba teszem. Olyan valóságos volt, amit láttam. Úgy döntök, hamarabb megyek ki. Belebújok egy kényelmes lábbelibe, felkapom a táskám, a laptopot is elteszem. Lekapcsolok mindent, bezárom az ajtót. Pillanatokkal később már úton is vagyok. Alig egy óra alatt kiérek. Leparkolok, majd szemügyre veszem az épületet. Egészen biztos vagyok benne, hogy már jártam itt azelőtt. A levegő kicsit hűvös, de nem vészesen. A nap felkelőben van, hamarosan észveszejtő meleg lesz, mindent ellepnek majd a munkások. A táskámból előhalászom az épület kulcsát. Igazán adhatnék neki valami nevet, folyton épületnek vagy helynek hívom, ez olyan személytelen. Majd gondolkozom rajta, könyvelem el. Ahogy odaérek az ajtóhoz, látom, hogy résnyire nyitva van. Határozottan emlékszem, hogy bezártam tegnap, amikor Phen-nel elmentünk. A masszív faajtó hangos nyikorgással enged a nyomásnak. Egyből megcsap az áporodott levegő szaga. Újra felteszem magamnak a kérdést, hogy felejthették el ezt a helyet? És hogyan hanyagolhatták el ennyire? Hiszen, olyan gyönyörű lenne, csak egy kis törődésre van szüksége.

Belépek az épületbe. Minden csendes. Lehet, tényleg úgy felejtettem tegnap, de ez annyira nem vall rám. Beljebb megyek. Nem látok semmi változást, talán csak egy koldus húzta meg magát itt éjszakára. Majd szólnom kell Phen-nek, cseréljék, ki a zárakat vagy tegyen lakatot rá.

Ismét végig járom a termet, kezeimet végig húzom a falon. Piszkos lesz, de nem törődöm vele. Borzongás fut végig a hátamon. Egy pillanatra árnyék takarja el az arcom, én pedig az ablakhoz kapom a fejem. Egy alak áll ott. Megtorpanok. Futnom kellene, el innen, kocsiba szállni és a rendőrségig meg sem állni, de a lábam, mintha földbe gyökerezett volna, egyszerűen nem mozdul. Kinyitja az így is elég viseletes ajtót és belép. Tetőtől – talpig végig mér. Van valami ismerős abban, ahogy ezt teszi. Elindul felém, és a lábam, mintha hirtelen magára találna. Hátra lépek egyet.

- Tánya? – szólal meg. Hangja erős, kicsit talán érdes. Magas, majd két méter, közepes testalkatú. Pár méter választ el minket egymástól, de még innen is látom, az égéző kék szemeit. De mind ez nem rémít meg, az viszont annál inkább, hogy tudja a nevem. Sőt, egyenesen becéz. Senki sem szólít Tánya-nak.

- Ismerjük egymást? – kérdezem. Hangom erőtlen, erőtlenebb, mint szerettem volna. Látom az arcán a meglepettséget, ebből azt vonom le, hogy ismernem kéne. Talán a baleset évében ismertem meg, találgatok.

- Ami az illeti igen, ismerjük egymást. A nevem Tucker. – nyújt kezet, én pedig félszegen, de elfogadom. Hirtelen elektromosság csap belém, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezt nem először tapasztalom. Ránézek az arcára. Ő is érezte. Pupillái kitágultak és döbbenten néz engem. Megköszörüli a torkát. – Tucker Milan. – mondja a teljes nevét, de még mindig sötét, ki is ez a férfi.

- Tatiana White. – felelem, de tudom, hogy ezt már tudja. Sokáig fogja a kezem. Van valami megmagyarázhatatlan ebbe a kézfogásba. – Az előbb Tánya-nak szólított, miért? – eresztem el a kezét. Összeszűkült szemekkel néz rám, mintha nem hinné el, mit is kérdezek tőle. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy meglepődött, hogy itt lát, vagy hogy egyáltalán lát engem.

- Eléggé lepusztult nem? – tér ki a válaszadás alól. Elfordul tőlem, és a mennyezettet kezdi pásztázni.  Kezd kísérteties lenni ez az egész. Ez a hely, ez a férfi. Ökölbe szorul a kezem. – Pár éve, volt egy tűz…

- Mi? De hisz sehol sem látni tűzre utaló jeleket! – nézek körbe, de egészen biztos vagyok benne, hogy semmi ilyen nyom nincs. Ráncolt szemöldökkel nézek rá.

- Persze hogy nem. Megpróbálták felújítani, de végül mindenki feladta. Eddig jutottak, mint látod. – mutat körbe. Annyira hihetetlennek tűnik ez az egész. – Furcsa, hogy van, aki még próbálkozik. – néz ismét rám. Játszik velem, ez most már biztos. De nem megyek bele. Határozottan az a gyanúm, hogy ismer engem, már találkoztam vele. Talán többször is. Elegem van! Tudni akarom mi történt 3 éve!

- Oké, elég legyen! Mióta ismerjük egymást? – sétálok elé. Még csak az álláig sem érek. Felnézek rá, ő pedig le rám. Szinte elveszek a szemei kékében. Különös csillogást látok bennük, érzéki csillogást.

- 3 éve találkoztunk először. – kezdi. Barna haja a szemébe lóg, eltakarva gyönyörű szemeit, de ez látszólag nem igazán zavarja. – Itt, ebben a teremben. Utána rendszeresen, majd, mint a kámfor, eltűntél. – simít végig az arcomon. Ellököm a kezét, de nem zavartatja magát. Mélyen a szemembe néz. Érzem, ahogy pír önti el az arcom, és nem tetszik, hogy zavarba jövök tőle. - Memorial hall. – szólal meg ismét. Először nem értem mit mond, majd felfogom. A teremről beszél. Ez a neve, „Memorial hall”. – Tánya?

- Nem emlékszem arra az évre. – mondom és ellépek mellőle. – Sokat álmodtam róla az évek során, de nem emlékszem rá. Csak azt tudom, hogy valamiért fontos nekem. – hunyom le a szemem. Émelygek. Kezd minden elhomályosulni körülöttem. A férfi ismét a nevemet mondja, de nem tudok felelni. Kicsúszik a lábam alól a föld. Várom a becsapódást, de az csak nem jön. S mielőtt körül ölelne a sötétség, még hallok egy hangot, egy ismerős hangot. Hozzám beszél.

- Fel kell ébredned Tánya! Gyere vissza hozzám!

Biip, biip, biip. Próbálom kizárni a hangokat, de csak nem sikerül, azok komiszan befurakodnak, és nem hagynak aludni. Fáradt vagyok. Olyan nehéznek érzem magam. Bipp, biip, biip. Valaki kapcsolja le, könyörgöm. De csak nem akar elhallgatni. Megpróbálom kinyitni a szemem, de mintha ólomból lenne. Többszöri kísérlet után sikerül csak. Fehér, minden fehér. Melegséget érzek a kezemen. Amennyire tudom, oda fordítom a fejem. Barna haj, közepes test. Tucker. De, mit keres itt? Csak holnap kellene, találkozunk. Megmozdítom a kezem, mire ő összerezzen és felébred. Rám néz, majd a tekintetünk találkozik.

- Tánya… - mint valami ima, úgy ejti ki a nevem. – Visszajöttél hozzám… - olyan különös a hangja. És egyáltalán nem értem miről is beszél.

- Tuck, de hisz el se mentem. – találok a hangomra és szinte azonnal össze is, rezzenek. Mintha nem is a saját hangom lett volna, hanem valaki másé, egy idegené. Furcsán néz rám. A furcsábbnál is furcsábban.

- Tánya, nem emlékszel semmire? – hangja fojtott. Lázasan kutaszok az agyamban, de… Istenem!

- Memorial hall… - mondom. A tűz, az emberek, a bál. – Mi történt?

- 3 évig voltál kómában Tatine. Három kínkeserves évig. – nem, az lehetetlen, de az agyam még is hihetőnek titulája.

- Memoria hall? – ismétlem a nevet. Nem lehet, hogy az egészet csak álmodtam. De még is. Azaz épület, annyira romos volt, és ott volt Tucker, és ugyan ezt mondta. Tűz.

- Kiégett. A feledésbe merült. Mindenki elfelejtette… - de ez így nem volt igaz. Az álmaimban, az emlékeimben ugyan úgy tündökölt, ragyogott, mint egykoron. Én nem felejtettem el, a szívemben őrzöm.

Ma és mindörökké.        

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Amnestia! Összességében egy nagyon jó novellát írtál, érdekes fordulattal a végén. Van érzéked az íráshoz. Vannak részek viszont, amiket én feleslegesnek érzek, nem adnak értéket a novellához, csupán időhúzás. Ezeket kivéve, a lényegesebb foltokra koncentrálva tökéletes lett volna. A képet jól leírtad, örülök, hogy kitértél a terem részleteire. Gratulálok!

Szatti: Először is, nagyon tetszett a kép és izgatottan vártam, mit hozol ki belőle! A kezdő sorok már sejtették, hogy jártas vagy az írásban, akár több ideje műveled, tehát a tapasztalat érződött a szavaidon. A megfogalmazáson, a stíluson, az ábrázolásmódon. A történet pedig lebilincselő volt és a legjobb érzés a volt számomra, hogy nem sejtettem, mi lesz a vége. Ha akarva gondolkodom a dolgon lehet, magam is rájövök, de inkább hagyatkoztam a leírtakra és hagytam, hogy előrébb és előrébb vigyen a történet! Nagyon szimpatikus volt a szereplőd. Tetszettek a gondolatai, az emlékei, ahogyan nem túlrészletezve, de kellően ismerteted a részleteket, továbbá szépen érzékeltetted a látottakat. Könnyű volt elképzelnem az adott helyszíneket. A lezárás pedig meglepő volt és izgalmas! 

 
Amit mellékesen megjegyeznék, apró hibaként, az az időtévesztés. Gyakran előfordult, hogy az egyik mondatot jelen időben írod, a másikat múltban és ez néha zavaróvá tette a dolgokat, de ezt leszámítva remek munkát végeztél! Erre csak érdemes odafigyelni és többször is átolvasni, hogy csak egy időt használj... bár a történet egészét nézve, leginkább a jelent alkalmaztad, így a kilógó mondatokat csak át kell fogalmazni ennek megfelelően! :) Gratulálok neked! Élmény volt olvasni a soraidat!

Victoria: Az eleje nehézkesen indult, a vége meg kicsit kesze-kusza lett, de amúgy a történet magával ragadott. Voltak elírások benne, de voltak jó kifejezések is. A koffein-zombi megmosolyogtatott.

Szófia novellája

Az átjáró

„Azt mondják, testünk minden atomja valaha egy csillag része volt, talán ezért jöttem el... hogy

hazaérjek. „

Gattaca c. film

A legtöbb amit tehettem, az a beleegyezés volt. Nem tudtam azt mondani, hogy menni akarok. Mert

sosem gondoltam rá milyen lesz. Egyik év jött a másik után, napok, hetek teltek el úgy, hogy szinte

eléjük rohantam. Nem kértem az életemet, csupán kaptam. Ajándékként. Én pedig igyekeztem

megbecsülni azt.

Hiába tátongott előttem a hatalmas üresség, és terült el előttem a homok az apró szobákba zárva,

nem tudtam elengedni magam, de legfőképp azokat akik ide kötöttek. Félve néztem vissza az egyre

homályosabb otthonomra. Most minden annyira más volt. Hideg és idegen.

Pedig emlékszem még.

Emlékszem milyen volt átemelni a feleségemet a küszöbön, ahogy édes szavakat suttogtunk

egymásnak, miközben egy új életet terveztünk hatalmas boldogsággal a szívünkben. A hamis, mára

erősen korosodó házőrzőnkre aki viharban velünk együtt kucorgott a kandalló melege előtt. Ártatlan

tekintetű de annál csíntalanabb mosolyú gyermekeimre ahogy bevallják újabb és újabb falrajzukat.

Annyi emlék kötött ide. A színek, illatok, mindent a két kezünkkel építettünk. Gondosan

választottuk ki a számunkra legjobban tetsző berendezési tárgyakat.

Most pedig...

Mintha meg sem történt volna.

A tölgyfa lépcső felé emeltem tekintetemet, maradnom kellene, nem lehet mennem. Annyi feladat

vár még rám holnap.

El kell vinnem a kölyköket az iskolába, három megbeszélés és egy nagy családi vacsora a szüleim

ötvenedik házassági évfordulója alkalmából. Ahol végre láthatom az öcsém kisfiát, a családunk

legfiatalabb tagját.

A ház körüli teendők, az állatorvos és egy randit is ígértem a számomra legfontosabb nőnek a

világon szombat estére. Izgulnom kellene emiatt. Aggódnom, ki fogja lenyírni a füvet, és

megtanítani a lányomat úszni.

Pedig még lett volna mondanivalóm. Akartam beszélni, kérni, létezni.

De nem ment.

Megszűnt a kötődés, az a nagy erő, ami itt tartott. Nem lebegtem, még mindig egésznek és

önmagamnak éreztem magam. Egyszerűen csak így kevésbé fájt.

Sőt.

Előrébb léptem pár lépést, egyre közeledve az ismeretlen, mégis annyira csábító ajtó felé, falai akár

a kék égbolt, rajta ezernyi csillag, a fénysugár ami rejtett réseken szökött be aranyló színpadot

varázsolt a levegőben táncoló porszemeknek. Keresve sem tudtam volna ennél hívogatóbb, szebb

képet elképzelni.

Ujjaim mégis az ütött – kopott ajtókeretbe markoltak amikor ismerős lábak dobogtak le a lépcsőn,

újból hátrafordulva vettem csak észre, mennyit változtunk az évek alatt.

Az egyik kényelmetlen kanapénkon hevertem, még mindig a kezemben volt a távirányító, hajam

több helyen őszült már.

Megöregedtem.

Figyeltem ahogy törékeny feleségem kétségbeesetten hajol hozzám, vékony ujjai ingemet

markolják és szép ajkai az én nevemet kiáltják.

Fel akartam itatni a könnyeit. Megvigasztalni.

Elmondani neki, hogy valójában milyen jól érzem magam, és hogy nem megyek messzire.

Mert itt ez az ajtó, tele reménnyel és fénnyel, végeláthatatlan, homokos termekkel. Magával a

varázslattal.

De csak itt álltam előtte ismét fiatalon, és egészségesen.

Némán.

Ismét előre néztem, lehunytam szemem ahogy elbúcsúztam. Az első lépés volt a legnehezebb, de

puha, légies felületre érkeztem. Ismerős idegenként tettem egyik lábam a másik után, és ahogy

egyre beljebb haladtam, még könnyebb lett.

Már nem számított mi volt tegnap, vagy azelőtt vagy, hogy tudom: maradnom kellett volna.

Mert megszűntem létezni.

Porszem lettem, a hatalmas sivatagban.

Egy táncoló aranyszem, a véget nem érő termekben, egy emlék az emberi szívekben, és újjászületett egy másik életben.

A zsűri véleménye

Isabella Reed:

Nem mondom, hogy egy lehengerlő témát ragadtál meg, de amit kifejtettél, azt nagyon jól tetted. Jó írás, szinte hibátlan. Tetszett, hogy egy elvont szintre emelted a képet, teljesen el tudom képzelni úgy, mint egy élet-halál közti átjárót. Szuper ötlet. Gratulálok!

Szatti:

Bámulatosan szép gondolatokat és érzelmeket közöltél! Csupán három oldal volt a terjedelmet tekintve, de sokkal nagyobbnak és szerteágazóbbnak éreztem, amelyet talán tovább lehetett volna még boncolgatni és részletezni, csak is pozitívan gondolva a dologra. Bár párbeszéd nem volt a történetben, a gondolatok és érzelmek összessége elvitte a hátán a történetet és nagyszerű volt elmélyülni a soraidban. Mindezt az élményt pedig, szépen illusztrálta a kép! Gratulálok a munkádhoz és köszönöm az élményt!

Victoria:

Az idézet az elején pluszpont, tetszett. A részletesség miatt könnyen bele tudtam képzelni magam, ami fontos egy történetnél. A szóhasználatod remek, a fantáziád 5-ből 5. A kép passzol a novellához, jól megoldottad.

Bella Stewart novellája

Elfeledve

A mai nap teljesen jól indult. Crystal azt mondta, hogy jó buli lesz ez a kis kirándulás, és, hogy mellesleg senki sem lesz ott rajtunk kívül. Egyből bele is mentem ebbe a kihagyhatatlan ajánlatba, mondván, hétvégén úgy sincs semmi dolgom, és a haverokkal való kiruccanás jó mókának ígérkezik. 

Simon elkérte a családi autójukat, hogy azzal menjünk a helyszínre, amely nem más volt, mint Peter családjának régi és elhagyatott háza. Ráférne egy kis festés is szerintem, úgyhogy én viszek a ház átalakítására dolgokat, Crystal feladata a kaja, pia, Peter a műszaki cuccokat hozza, hogyha esetleg valami nem működik, Simon feladata pedig a… hát a kocsi. 

Reggel nyolc órakor már a kis kocsiban ültünk, és vártuk, hogy leteljen az az egy óra, és odaérjünk. Az út alatt Simon kétszer (!!!) bealudt, ezen pedig én és Crystal csak jókat nevettünk. Vagyis igazából azon nevettünk, hogy mindez csak az első félórában történt meg vele. 

Ahogy néztük az ablakon a melletünk elsuhanó fákat, egyre sötétebb, és hűvösebb lett, holott még csak reggel fél kilenc volt. Peter szerint az éghajlatváltozás az oka, de bármi is volt az, akkor is eléggé ijesztőnek ígérkezett. 

A volán mögött ülő srác nem sokat beszélt nekünk erről a házról. Állítólag még a nagyszülőké volt, és mitután ők meghaltak (ami kb. már vagy 5-6 éve) a ház ott maradt gondozatlanul, ápolatlanul. Havonta egy régis ismerősük lenyírja a füvet, és nagyjából kiportalanít, hogy ne lepjék el a házat patkányok, és rágcsálók. Az épületet már azóta próbálták eladni, de senki nem veszi meg, annak ellenére, hogy az ára eléggé kedvező, és ha valaki csak egy kevés idejét a felújítására szánná, már úgy nézne is, mint új korában. 

Crystal már járt ott. Én és Simon még nem. Barátnőm bevallása szerint, akkor, amikor ő volt ott, nem nézett ki még olyan rosszul, de Peter mutatott azóta neki újabb képeket a házról, és most már egyáltalán nincs olyan jó állapotban, mint volt. Meglazultak a gerendák, a cserép is bebarnult, néhány helyen beázott a ház, az egyik ablak ki van törve, és áporatlan a bűz. A fű teljesen benőtte, szinte megközelíthetetlen. Talán már befészkelték magukat a mosómedvék. 

Ezért volt Peter-nek az az elhatározása, hogy majd mi kipofozzuk kicsit hétvégén a házat. Lenyírjuk a füvet, kicsit kifestjük, kitakarítunk, és akkor talán nagyonn híre lesz a kis viskónak;talán még meg is veszik! Ha pedig nem jön össze, az sem baj, mert akkor legalább mi el tudunk ide jönni néha hétvégénként, meg a nyáron. 

Gondolatmenetemből az ébresztett fel, hogy a kocsi megállt, és Peter nagyokat káromkodik. Még Simon is felébredt. Crystal csak kihajolt az ablakon és megnézte, mi akadályozza utunkat. 

Nagy nehezen kinyitottam a kocsi ajtaját, és kiszálltam. Egy fenyőfa dőlt ki az autó előtt, és képtelenség áthajtani rajta. 

Lenéztem a lábamra, mert szúró érzést tapasztaltam. A növények… a növények maguktól kezdtek mozogni a földön, és lassan a bokám köré tekeredtek. 

- Peter! – hallottam Crystal kiáltását, aki addigra már kiszállt a kocsiból. – Peter! 

Crystal sem tudott mozogni. Ugyanabba a csapdába esett, mint mi. A lány azonnal felsikoltott, mikor a néhány méterre tőle lévő fenyőfa is kidőlt, és nagy robajjal földet ért. 

Simon feje elzöldült. A zsebében ezdett matatni a telefon után. 

- Felhívom a tűzoltókat – mondta, de már késő volt. Az egyik növény szára a keze köré kulcsolódott, a másik pedig kiverte a kezéből a telefont. – Úristen, Liv! – nézett rám rémülten. – Mi folyik itt? 

Nem feleltem. Túlságosan lekötött a pánik, hogy mi fog történni. Peter a kocsihoz szaladt… volna. De az egyik fa ága megmozdult, felkapta a kocsit, és elhajította tőlünk. Most már felsikoltottam. 

Peter derekát elkapta az egyik inda, és köré csavarodott. Hiába volt a srác jó kondiban, az edzést nem a növények elleni harcra találták ki. És, ha most bárkinek elmesélhetném, mi történik, egy életre elmegyogyóba zárnának engem. Mert ez tényleg őrültség. De halálosan és rémisztően igaz! 

A növény elrántott, és én hasra estem a földön. Felsikoltottam, és a poros, mohás földbe vájtam a körmeimet. A növény nem eresztett, bárhogy kapálóztam. Inkább húzni kezdett felfelé. 

Crystal sikított, Peter csak próbálta elkapni a kezemet, de minél közelebb került hozzám, az inda annál jobban húzta felfelé őt is. 

És akkor már nem bírtam tovább. A növény egy hatalmas mozdulattal felrántott a semmibe. A végtelen sötétségbe, egy elragadott dimenzióba, egy sátáni helyre. 

Nem láttam többé a családomat. Nem láttam többé napsütést. Nem láttam többé fényt. Egy örökkéfalóságig ott maradtam az őrületbe kergető árnyak, és a démoni pokol keverékének összességében. 

Egyes egyedül. Elfeledve.

Vége

A zsűri véleménye

Isabella Reed:

Az első szó, ami eszembe jut, elolvasva a novelládat, az a meglepő. Nem kapunk semmi háttérsztorit, jellemrajzot. Kicsit elkapkodottnak érzem. Feltűnően sok az elírásod, érdemes többször átnézni egy művet, vagy csupán bekapcsolva tartani a helyesírás-ellenőrzőt. Valamilyen szinten viszont találónak éreztem a novelládat, mert ha ránézek a képre, teljesen el tudom képzelni, amit te leírtál. Kevesebb szereplővel, kicsit több előkészítéssel talán jobban jártál volna. Gratulálok!

Szatti:

Magát a képet nézve, már önmagában sejthető volt, hogy meg lehet ragadni egy misztikusabb vonalat és örömmel tapasztaltam, hogy erre a jelenségre te is felfigyeltél, továbbá meg is valósítottad az ötletet. Nem tudom, hogy ha ezt a történetet kompletten regénynek dolgoznád ki, mennyiben változna a cselekmény, annak részletessége és felépítése - hiszen ott bőven lenne hely mindennek a kifejtésére -, de tekintve ezt a jelenlegi három oldalt, kicsit félkésznek éreztem a dolgot. Ha szerkezetileg nézem, két részre lehet bontani a történetet: amíg oda érnek és amikor oda értek. A történet feléig, amíg megérkeznek, végig azt érzékelteted, milyen a ház, mit érdemes újítani, javítani, stb... ennyire részletesen felesleges érzékeltetni, hacsak nem regényről beszélünk. Egy novella esetében viszont, ez nagyon elveszi a helyet, a cselekmény fordulatosságának lehetőségét. Az elején végig azt éreztem, hogy "mikor indult már el a történet... mikor történik már valami?" Majd történik is, de nagyon röviden és végiggondolatlanul. Jó volt az alapötlet, amit megragadtál és egy izgalmas, fordulatos, titokzatos, ijesztő és feszültséggel teli cselekményt lehetett volna kihozni belőle, de nagyon hamar lezártad a sorokat. Igazából nem tudtunk meg semmit. Elindult a történet és véget is ért. Az elején, amikor a házról mesélsz és a róla tudható dolgokról, érdemesebb lett volna párbeszédet írni a szereplők közé, hogy jobban megismerhessük őket, a továbbiakban pedig, ha jobban koncentráltál volna a hosszabb és érzékletesebb felvezetésre, kellően előkészítetted volna a tragikus lezárást. Ebben a formában viszont, ez nem volt élvezhető, félelem szempontjából!

Bízom benne, hogy a véleményem alapján átlátod kicsit a dolgokat, és a későbbiekben át tudod alakítani! Mint mondtam: alapötletnek mindez kiváló! Csupán csiszolni és finomítani kell még rajta, hogy tökéletes legyen! :)

Victoria:

Tetszett, hogy a novellád címe megegyezik a pályázatéval, illett hozzá. A zavaró tényezők a nyelvtanban és a szóhasználatban bukkantak fel. Mintha valami hiányzott volna az egészből. A fantáziafaktort is csupán közepesnek éreztem.

Elisabeth Silvan novellája

Mentatea

  Szemeim könnyekkel telnek meg. Egész testem lüktet. Igyekezem nem gondolkodni, teljesen kiüríteni az elmém. Mégis valahonnan időről időre előjön Ő. Magam előtt látom, ahogy véráztatta ruhájával a műtőasztalon várja az orvos ítéletét. Talán a vállát találták el? Esetleg a szívét? Meg tudják még menteni az életét?

  Hans sosem panaszkodott. Akárhányszor beteg volt, csak némi időt kért tőlem, egy-két napot. „Bocsáss meg” – folyton meleg, érdes keze az enyémet szorította, keserűen mosolygott, utálta, ha gyengének látom.  Teát főzetett velem, ugyanazt a mentateát, amit az édesanyja itatott vele gyerekkorában, ha beteg volt.  Végül tényleg jobban lett. „Látod, mondtam, hogy holnapra már el is múlik…”

  Apám úgy rendelkezett, hogy hozzá kell mennem. Éretlen voltam még, amikor oltárhoz vezetetett. Egyikünk sem ismerte igazán a másikat. Emlékszem, ahogy igent mondtam arra gondoltam, valaki, akinek ilyen gyönyörű szemei vannak, nem lehet gonosz ember. Lehetetlen, és kész.

 - Kisasszony, megérkeztünk.

  Bólintok, csak úgy megszokásból, majd leugrok a teherautóról.

 - Köszönöm! – kiáltom, majd a kórház felé veszem az irányt.

  Minden összemosódott, a világ katonai egyenruhák, elszánt női arcok, bíborfoltos orvosi köpenyek párás tükörképe. Annyit tudok csak, hogy a legfelső emeleten lesz.

 - Nem esik majd bajom – már tisztán hallom a hangját, mintha a valahonnan a tömegből szólna hozzám ismét.

  Ez a négy szó volt, amit utoljára mondott nekem. A haza szólította Őt, Ő pedig sosem futamodott volna meg. Nem értettem miért háborúznak, ahogy azt sem, miért velünk történik, csak azt tudtam, el kell búcsúznom a férjemtől. Nem sírt, nem láttam lelkesedést az arcán a csata iránt. Egyszerűen kijelentette, nem lesz baja, annyira hitt benne, hogy nem volt más választásom, mint nekem is hinni.

  Egy pillanatra megszédülök, a lépcső korlátjába kapaszkodom. A fordulóban vagyok, ennyit sikerül kivennem. Körülöttem mindenki siet, meglöknek, valaki az oldalamba könyököl. Aztán meghallom az üvöltést. Tudom, kihez tartozik, noha még soha nem hallottam hasonló hangot sem azelőtt tőle.

  Hirtelen minden kiélesedik, látom a mozaikköveket, a ragyogó kéket és a vele kontrasztban álló sárgát, a mennyezetbe kapaszkodó oszlopokat, azoknak szépen kidolgozott, díszes végeit, a falból kiemelkedő arcokat, nekik ragyogó a mosolyuk. Annak a helynek a képe mélyen belém ég, az agyam hátsó részébe kerül, oda, ahol a legrosszabb emlékeket tartom, ahol a szégyen és a félelem kesernyés íze bújik meg.  Összekeveredik velük, a legrosszabbkor bukkan majd elő, azokon az estéken, amikor semmilyen takaró sem segíthet a csontjaimba hatoló hidege ellen. 

 - Meg fog halni – hangtalan szavak hagyják el ajkaim, ahogy tudatosul bennem a valóság.

  Egy pillanatig elfelejtem, hol vagyok, kit keresek, csak Hans örökösen meleg szívének közelségére vágyom.

  Meglöknek, én pedig magamhoz térek. Felmegyek a lépcsőn, de a káoszban nem igazodom el. Olyan sok a sebesült, hogy néhányukat a padlóra tudták csak tenni, egy vékony lepedőn fekszenek. Újabb ordítást hallok, de ezúttal nem engedem meg magamnak a gyengeséget. Hanshoz kell mennem.

  A hang irányába fordítom fejem, látásom ismét kiélesedik. Meglátom őt az egyik ágyon, felsőteste meztelen, egy nővér éppen elmegy mellőle. Hasán a kötés máris kissé átázott, verejtékben úszik, a plafont nézi, de tekintete üres. Amilyen gyorsan csak tudok, ott termek mellette. Megfogom a kezét, ő pedig megszorítja az enyémet. 

 - Holnapra majd elmúlik – mosolyog, de ez a mosoly nem csak keserű, meggyötört, törött.

 - Tudom – mosolygok én is.

 - Csináljak mentateát? – ajkaimmal éppen csak megérintem kézfejét.

 - Most nem. Csak maradj itt velem, míg meggyógyulok.

 - Soha nem hagynálak magadra. 

A zsűri véleménye

Isabella Reed:

Kedves Elisabeth!

Egy romantikus novella. Nagyon szépen végigvezetted a szálat, beleszőve a képet, a végén a bizonytalan bizonyossággal. Örülök, hogy felhasználtad az információt, miszerint egy katonai kórház épületének egy részlete látható a képen. Annak is örülök, hogy nem húztad feleslegesen a történetet. Gratulálok!

Szatti:

Nagyon tetszett a történet! A fogalmazásmód, az ábrázolás, a választékos kifejezések használata, az érzelmek és a gondolatok összessége. Ez utóbbi, szimpatikussá tette a főszereplőt, annak gondolkodását és bár maga a cselekmény, a történet nem volt hosszú, mégis át lehetett érezni a mondanivalóját, a mögötte megbújó előzményt. Szimbolikus jelentésként ölelte körbe a cím a történetet, jól keretezte a tartalmat! Amire érdemes odafigyelni, akár általánosságban, akár egy pályázat tekintetében, az a helyesírás és a szép szövegtagolás. Volt néha egy-két tévesztés és elírás! A tartalom persze a legfontosabb, de a külsőségek is sokat számítanak! :) Ellenben, ez nem vett el az olvasás élményéből! Gratulálok neked!

Victoria:

Remek címet választottál a novelládhoz. Különösen tetszett a visszatekintés. Szívesen olvastam volna még többet is.

Saver novellája

Életem az életed

A kicsinyke szoba, egyik sarkában ülve, kezem a tarkómra fonva, mormoltam, motyogtam magam elé valamit, igazán magam sem tudtam hogy mit. A szoba undorító füst és moszat szagot árasztott magából. A lábamat súrolta a mocskos esővíz, ami még tegnap esett, de nem érdekelt.

Remegett a testem a hideg levegőtől, ami az ablakon keresztül bekúszva a szürke helységbe, kegyetlenül vájt a bőröm alá. Nem jelentett neki akadályt a vékony, szakadt, kopott színű pólóm, aminek védenie kellett volna előle. Ez a világ teljesen más volt, mint amit addig megszoktam, és nem tudtam vele megbirkózni.

Több mint 100 év telt azóta, hogy legutóbbi a városba merészkedtem az emberek közé. De most, valahogy mégis megint itt voltam, valahol Párizs egyik eldugott szeg-zugában, és minden erőmmel küszködtem magammal, a fejemben suttogó hangok ellen. A rendőrség keresett, én pedig itt bujkáltam előlük, ahelyett, hogy az ösztöneimre hallgattam volna. Kiállhattam volna eléjük, és csupán pár pillanatba telt volna, hogy az összesnek az életét vegyem. Nem csak megmenekülhettem volna, ha nem akár az újjászületésemnek a szinonimáját jelenthetné, ha nem én lennék. Nem akartam meg ölni azokat az embereket, mert még tudatomnál voltam, csak hogy minél inkább közelebb jöttek, minél élesebben felém sodorta a kemény szél a szagukat, annál nehezebb volt magamnál maradnom, és nem behódolnom a vágyaimnak.

Éreztem, hogy már csak alig néhány méternyire lehetnek tőlem. Felemeltem a fejem, kezem még mindig a tarkómra fonódva reszketett. Kinéztem a tőlem kicsit jobbra lévő ablakon. Láttam a rendőrautók sziporkázó kék és piros fényeit, amik úgy égették a szemem, hogy az szinte fájt. Tudtam, hogy ha véget akarok vetni ennek az egész őrületnek - gyilkolás nélkül - annak egyetlen módja van. Egyetlen egy módja van, hogy megszabaduljak a fejemben lévő zűrzavar elől.

Hallottam, ahogy a rendőrök berontanak a kicsinyke szobába. Nem volt időm gondolkodni. Szélsebesen elillantam a lelketlen épületből, valahova máshová.

Egy fehér ajtó előtt álltam. Sápadt aranyszínű kilincsére csúsztattam hófehér, jéghideg kezeimet, majd benyitottam az ismerős szobába.

Kopott világoskék, már majdnem fehér falai arról tanúskodtak, hogy nagyobb bölcsességet hordoz magában, mint bárki más ezen a világon. Beljebb léptem egy lépést. Résnyire nyitva hagytam magam mögött az ajtót, hogy halljam, ha a rendőrök erre tartanak, de csend volt, csak a szél süvített, goromba, dacos hangon.

Száradt festék, és por szaga keveredett a levegőben, s valami édes rózsa illat, amit nem tudtam hova tenni, de ott volt. Olyan tisztán, és megfoghatatlanul, hogy kíváncsivá tett a titka. Felnéztem a plafonra, a régi csillár helyére, majd jobbra, ahol egy nagy fekete lyuk éktelenkedett a falon, ami a régi kandalló helye lehetett. Tekintetem villám gyorsan siklott végig rajta, majd csak hamar megakadt az előttem lévő, poros és kopott, mégis gyönyörű barna zongorán, ami addig teljesen elkerülte a figyelmemet. S akkor észbe kaptam...

100 év telt el azóta, mióta legutóbb itt jártam. Emlékeztem. Előttem volt a kép, ahogy a zongora előtt ülők, és egy lassú, magányos, szomorú melódiát játszok, egy szál frakkban, egy antik, aranyozott, vörös párnás széken ülve.

Aztán egy másik kép, ahogy ugyan ebben a szobába, tűznek a fények. Minden ragyog, csillog, és az egész hely olyan, mintha meseországból rángatták volna ki, miközben lassú, vidám zene szól, valahonnan a plafonból. A hatalmas csillár alatt keringőzök egy lánnyal. Hosszú, fehér rózsákkal feltűzdelt, göndör haja, gyengéden pihent a mellkasán. Hatalmas, és terebélyes, holló fekete, csillogós szoknyája, gyengéden súrolta a lábamat, amikor fordult egyet.

Egyik keze kinyújtva, az enyémbe burkolózott, míg másik a vállamon feküdt. Éreztem ahogy kellemesen bizsereg a testem az izgalomtól, attól, ahogy kezem karcsú derekát öleli. Lassan megtorpantunk. Egy hatalmas levegőt vettünk mindketten; szinte éreztem, ahogy a friss levegő elárasztja a tüdőmet. A teste közelebb került az enyémhez. Éreztem a forróságot a testében. Csak pár centire voltak az ajkaink egymástól, mégis hezitáltunk, míg végül, lágyan az ajkaira fektettem az ajkaimat, és a lassú, távolság tartó, melankolikus tánc, hirtelen könnyed, érzelmes, gyengéd csókba torkollott. Aztán hirtelen leállt a zene, a lány pedig holtan zuhant a karjaimba. A számban, s az ajkaimon éreztem, a semmi máshoz nem fokható, keserű fémes ízt; vér.

Az ajtó előtt állva is éreztem a számban. A szívem egyszerre kristályaira hullott. Emlékeztem a lány nevére. Tudtam ki az. A fejemen emlékképek hada cikázott át, de mindent felülírta a végső, gyilkos pillanat. A szememből patakozni kezdtek a könnyek. Hogy is felejthettem el?

Pillantásom, hirtelen egy kicsinyke kis ezüst markolatos kardon ragadt meg. Hirtelen kitisztult a látásom, s kezem lassan az ezüst markolatra csúszott. Az övé volt. Emlékszem, aznap éjszaka, megkellet volna ölnie. De képtelen volt megtenni, és a padlóra hajította. A saját életével fűzetett azért, mert szeretet. Pontosan tudta, mikor a padlóra hajította, mikor megcsókolt, hogy a halálával lakozik majd érte. S mégsem mondott nemet...

Erősen összeszorítottam párás szemeimet, majd minden gondolkodás nélkül magamba döftem a kardot. Az egyetlen fegyvert, ami végezhetett egy vámpír szívével. Mikor pedig kihúztam magamból, s elgyengült kezeimmel a padlóra ejtettem, az pedig az élettelen zongorához gurult, a lány újra éledt. Ott ült a zongoránál, ugyanabba a ruhába, mibe életét vesztette, a legszebb sirató balladát játszva rajta, amit addig ember hallani vélhetett.

A zsűri véleménye

Isabella Reed:

Kedves Saver!

Nekem a vámpír téma már lerágott csont, tehát személy szerint nem örültem, hogy ismét ezzel kellett találkoznom. Maga az ötlet viszont nem volt rossz, talán kicsit nagy egy novellához. Az elírások zavaróak, alapos átnézéssel könnyedén elkerülhetőek. A szoba szépen megjelent, a befejezés is tetszett, bár az, hogy a kard ugyanott volt száz év után is, kicsit hihetetlen. Gratulálok és további sok sikert!

Szatti: 

Két részre tudnám bontani az alkotás értékelését. Egyrészt tartalmi, másrészt minőségi oldalról megközelítve. Ha az előbbit nézem, nagyszerű az alkotás! Szép a megfogalmazás, jól van felépítve, megvan benne a kellő feszültség és misztikusság, és remek a lezárás is! A gondolatok nagyon közvetlenek és őszinték voltak mindvégig, melyek segítették a történet megértését, az átélhetőség élményét. Viszont, a pozitívumoktól eltekintve, voltak hibái is a műnek, mégpedig külsőség szempontjából! Akár önmagunknak dolgoznunk anélkül, hogy bárkinek is megmutatnánk, s akár egy nyitott pályázatról van szó, mindkét dolog esetében fontos, hogy igényesek legyünk és szánjunk néhány percet az adott részlet vagy akár az egész mű átnézésére! Értem ezt helyesírási hibákra, tévesztésekre, melyektől persze el lehet tekinteni és lehetséges csak a történetre figyelni, de ha mindez sokszorozódik és halmozódik mondatról mondatra, zavaróvá tud válni. Így minőségileg nézve, a mű hagy némi kivetnivalót maga után, amelyre érdemes lenne a későbbiekben jobban odafigyelni, de maga a történet nagyon tetszett és gratulálok neked!

Victoria:

A novellád legmegragadóbb részlete a visszatekintés a múltba és a megfelelő részletezés, viszont az értékéből sokat levonnak a nyelvtani hibák. A képet viszont szépen beleültetted, gratulálok!

A zsűri

Kedves pályázók!

A jelentkezési határidő lejárt, összesen 40-en jelentkeztetek. 

Mielőtt azonban belevágunk az eddig elküldött irományok értékelésébe és feltöltésébe, szeretném nektek bemutatni azokat, akik véleményezik a műveiteket.

Sokatoknak nem kell bemutatnom Szattit, aki a Pennát a kézbe című igazán hasznos blog szerkesztője és aki elvállalta, hogy részt vesz a zsűrizésben. Olvassátok el bemutatkozását!

"Sziasztok! Üdvözlök minden kedves Olvasót és Írót az oldalon! Isabella Reed jóvoltából ért az a megtiszteltetés, hogy zsűritagként részt vehetek a jelenlegi pályázatára beérkezett művek elbírálásában! Lehetséges, hogy többen is ismertek már, viszont mondanék néhány szót magamról bemutatkozásként! Blogkörben, Szatti néven vagyok ismert és a Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok blog szerkesztője vagyok, melynek célja a kezdő és haladó írók segítése bejegyzések, kreatív és inspiratív feladatok által! Ehhez kapcsolódhat ennek a felkérésnek a lehetősége is, mivel a Penna oldalán a gyakorlati feladatok alkalmával több írást, novellát is véleményezek, így eléggé otthonosan mozgok az értékelésben, a történetek pozitív és negatív vonásainak meglátásában. Bízom benne, hogy a pályázatra beérkező művek véleményezése segít majd minden írót, hogy csiszolhassanak az alkotásaikon, még jobbá tehessék akár az én tanácsaim, akár Isabella meglátásai által! Sok sikert és ihletet kívánok Mindenkinek! :)"

Victoria, a következő zsűritag, Könyvmolyként tengeti napjait. 

"Victoriának hívnak, nemrég töltöttem be a húszat. Mesekönyvek, később regények lapjai közt nőttem fel. A zsűrizésnél a belső sugallataimra fogok hallgatni és azt a művet fogom választani, amelyik megragadja a fantáziám és valamilyen formában kiemelkedik a többi közül."

Kriszti, a nővérem, amolyan vendégzsűri, néha szintén felbukkan majd. 

Végül magamról és a pályázat céljáról írnék néhány szót. 

Ez a harmadik pályázat, amit rendezek, s bár eléggé időigényes dolog, szeretem csinálni. Amikor én írni kezdtem, nyolc éve, minden második blogon kreatív pályázatok vártak és úgy érzem, sokat segítettek abban, hogy fejlődjek. Amit ma sok helyen tapasztalok, hogy a kiírók profikat várnak, másoknak pedig esélyük sincs arra, hogy valakitől véleményt halljanak a műveikről, ami pedig elengedhetetlen, ha valaki ezt az utat választja. Remélem, ez a pályázat egyszerre lesz kihívás és segítség számotokra! Sok sikert!

A leadási határidő: március 1. (haladék március 15-ig, ha valaki úgy érzi, arra lesz csak kész)

Szép vasárnap délutánt!

I.R.

Elfeledve - pályázat

Egy vár, egy viskó, egy ottfelejtett zongora, egy elszakadt kép vagy egy törött rózsaablak. Ha mesélni tudnának... 

Amit mások szomorú romhalmaznak látnak, a mi fantáziánknak égi manna. Amiről mások már lemondtak, azt mi most egy történetben újra életre kelthetjük. 

Tájak, városok, amik kihaltnak tűnnek, de ahogy ránézünk, a lelkünkben megrezdül valami. Egy sejtés, mennyi elfeledett emlék kószálhat a falak közt. 

Ha te, kedves író, éreztél már ilyet, ha tudod, miről beszélek, akkor itt a helyed! 

A pályázat résztvevői egy képet kapnak, amiből kiindulva egy emléket novella (kb. 3 oldal) vagy vers formájában megörökítenek. 

Amit tőled kérek:

- Név / Álnév

- Blogcím (ha van)

- E-mail cím, ahová a képet küldhetem (egyszer változtatható)

Mindezt egy komment formájában vagy egy e-mailben (vadtyuk@freemail.hu).

Amit én adok: 

- Egy kép, ami a történetedet ihleti (háttérinfóval, ami nem határozza meg a novella témáját)

- Értékelés a zsűritagoktól

- Az első 3 helyezett egy könyvlistából választhatja ki nyereménykönyvét

A jelentkezési határidő : február 20.

A novella leadási határideje: március 1. (haladék március 15-ig)

A kész műveket a vadtyuk@freemail.hu címre várom.

Jó írást!
I.R.