Csendkúra - érvelő esszé

 

A tökéletes csend csak ritkán bukkan fel világunkban. Amit nap, mint nap megtapasztalunk, felfedezünk két hang közt, az csupán töredéke a csendnek. Gyönyörködünk benne, megnyugszunk tőle, segítségét kérjük bánatunkban, örülünk, hogy létezik, esetleg félünk tőle, a baj előjeleként fogjuk fel. De eközben sejtjük, hogy a tökéletes csendet csupán halálunk után érthetjük meg és érhetjük el.

Az értelmező kéziszótárt fellapozva a következő meghatározásokra bukkanhatunk: „1. Hang nélküli állapot, amikor az adott helyen nem lehet hangot érzékelni; semmiféle hang nem hallatszik.” Ez az a csend, ami a legritkábban fordul elő, ekkor környezetünkkel együtt lelkünk is elcsendesül. Megfoghatatlan, szinte Isten közeli jelentése van. Ezért tűnik fel oly gyakran a haláltól való félelem megtestesítőjeként, vagy éppen a túlvilági lét gyönyörűségét ábrázolni kívánó képekben.   

„2. Zajtalan állapot. Zajt megelőző vagy követő viszonylag nesztelen állapot.” Ez a meghatározás már ismerősebb mindenki számára. Ez bukkan fel beszélgetéseinkben, a zenében, életünk során a leggyakrabban. Sokszor jelentéktelen, csupán két hangot összekötő semmiség, aminek létét észre sem vesszük. Pedig a csend szükségszerű, az egyik leghasznosabb teremtmény, a nyugalom földje, gondolatok atyja, istenek csatornája, és alkotók ihlettára.

Már az ókorban felismerték hatalmát, legtöbbször szertartások, temetések kelléke volt. Az egyiptomi halotti mágia csúcspontja gyakran a teljes némaság elérése volt, ezt ugyanis a beteljesülés pillanatának tartották, amikor az elhunyt új, földöntúli életét megkezdhette.

A nomád indiaiak a halált a gonosz győzelmének tartották, ezért a holttesteket a „Csend tornyába” vitték, ahol az megtisztult, s így nem szennyezte többé a szent földet.

A Bibliában is többször találkozunk a csenddel. Olvashatunk isteni csendről, az ezzel körülvett titkokról, mint amilyen a teremtés is, „amelyre az örök idők során hallgatás borult” (Róm 16, 25).

 „Ideje van a hallgatásnak és ideje van a szólásnak.” (Préd 3,7) A Prédikátor így fogalmaz az „okos csendjéről”, ami a mai ember életéből lassan kikopik, helyét átveszi az üres, végtelen szócséplés, a gépek zümmögése, dübörgése.

A csend halála azonban nem új keletű probléma. Az Olaszországban alapított kamalduli rend szerzetesei 1009 óta némasági fogadalomba vonulnak az egyre hangosabb világ elől, megszakítva kapcsolatukat a külvilággal, valamiféle tökély elérésének érdekében. A remeték így próbálnak közelebb kerülni Istenhez. Évente két napon engedélyezett számukra a beszéd. Ezek egyikén így magyarázták fogadalmukat: „Utat engedünk Istennek, hogy megszólalhasson bennünk.” „Csendesülj el az Úrban és várd őt.” (Zsolt 37, 7)

Áprily Lajos hasonló céllal könyörög Kérés az öregséghez című versében: „Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, / taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.” A költő a halálra készíti fel magát, hogy mikor a „folyó torkolatához” ér, tisztán, „készen” léphessen „a túlsó partra”. Ehhez a „zuhatag-szájú emberek” kizárását és „gyökeres szavakat” kér.

Pilinszky János 1965-ben több tartalmas csendet is említ Rejtezkedő Isten című cikkében. „Rejtezkedő Isten? Igaz, a csend mögött közöny is lakhat, üresség is lapulhat. De az ostya csöndjét megelőzte a kereszt csendje, s az ostya csöndjében azóta Isten keresztje áll.” Az ostya csöndje, maga Isten jelenléte, maga a szeretet, míg a kereszt csöndje Krisztus, a hit, és ezek nem léteznek egymás nélkül, egymást táplálják.

Máskor így szól Pilinszky az isteni csendről: "Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt - csúszott ki számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél hitelesebben válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében - isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok, a csírázás, a születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi." (Új Ember, 1977. április 24.)

Márai Sándor a következőre hívja fel a figyelmünket 1943-ban kiadott Füves könyvében: „Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes.”

A halál és Isten csendje tulajdonképpen ugyanaz, csupán az emberben kiváltott reakció változik. Ady Endre például fél attól, hogy a „jó Csönd-herceg eltiporja”, ha abbahagyja a fütyörészést. Látomás-versében sejtelmes folyamatosságba burkolja a csendben rejlő halált, ami egész életén végigkíséri, ugyanúgy és mégis ellentétesen, ahogy Weöres Sándor nevezi „gömbölyűnek” a hallgatást Négy korál című költeményében. Ezzel ő tökéletesen szabályosnak, soha meg nem szűnőnek és oltalmazónak mutatja a csendet, ami „segítőn átölel”. „Ne is hiányold a beszédet”, szólít fel a költő.

Zelk Zoltán pedig így ír egy haikujában a halál közelségéről: „Már hallgat a szív. Fölhangosodnak Isten léptei.”

Weöres Sándor többször ír az „emberi”, töredékes csendről, ami nem ér fel az eddig felsorolt égig nyúló jelképekkel, ám mindennapi életünk része. Létezik magányos, szeretetteljes, meghitt, döbbent és rettegő, vihar előtti és vihar utáni.

Csend című versében a világűr némaságáról ír, ami betölt mindent, de már elhasznált, hisz „rozsdája a lárma”. Az emberiség feltalálta a gépeket, élete felgyorsult, míg mára odáig jutott, hogy a legtöbbeknek nincs ideje hallgatni a csendet.

„A nagy világ jótétedet / Nem tudja s útál tégedet.” – írta Csokonai, mikor versben könyörgött a „magánossághoz”, - ami magában hordozza a csendességet -, hogy látogassa meg, hisz ez enyhített szerelmi bánatán: „Végetlen álmaidba elfelejtem / Világi szenvedésemet”, és ez „teszi naggyá a bőlcseket”. Nem utolsó sorban pedig a költő elmélyülhet gondolataiban, alkothat: „Tebenned úgy csap a poéta széjjel, / Mint a sebes villám setétes éjjel; / Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat.” A csendben végtelen lehetőségek rejlenek.

 „Körülöttem akkora a csend, hogy szinte hallom / ablakon koppani a holdsugarat.” Lucian Blaga, román költő így kezdi Csend című művét. Éjjel, amikor az emberek világa lelassít, lehetőségünk van hallgatózni. Az effajta csendben szólal meg a bensőnk, gondolataink, melyeket a rohanó nappal idején félresöprünk. „Mellkasomban / egy idegen hang született, / és valami vágyról énekelt, / mely nem enyém.”

Van üres, értelmetlen némaság is, melyet nem irányít semmi, nincs célja, unott és szürke. Tolsztoj így fogalmazza meg: „Mögöttünk örök csend, előttünk is örök csend, és létünk rövid idejét úgy kell leélnünk, hogy a futó pillanat boldogságával töltsük be a csend egész megmérhetetlen ürességét.” Vagyis az üres perceket ki kell töltenünk valamivel, de ne zajjal tegyük, hanem olyasmivel, ami lelkünket gyarapítja!

Kortárs irodalmunkban már ritkábban találkozhatunk eme megfoghatatlan dolog magyarázatával. Bereményi Géza Csönded vagyok című verse viszont utat találhat minden korosztályhoz. A Cseh Tamás által is megzenésített versben a csöndet a költő megszemélyesíti, mely nem áradozik, nem vigasztal, csupán mindig kéznél van, jövőbe mutat, és az égig emelkedik. „E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. / Ha rám így kedved van maradhatok, / ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, / se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.”

És hogy mit is hozott Weöres Sándornak a csend, amiről a Hódolat a tűztengernek című írásában olvashatunk? Miután a „vásár zajában” nem találta meg a boldogságot, a csend „mindig visszahúzta”. Ebben talált rá a lelki békéjére, a teljességre.

Álljunk meg hát egy pillanatra, és ha a tökéletesség elérése, a teljes való kizárása túl nagy falat is számunkra, próbáljuk megtalálni a csendet, a harmóniát önmagunkban! Nem kell hozzá olyan csendkúra, melyet manapság már pénzért is lehet kapni. A zsibongás lehalkítására van szükség, a lélek nyugalmára, a természetre, mielőtt még megfeledkezünk róla és beleolvadunk egy olyan világba, ahol imáinkra gépek felelnek.

XIX. Országos József Attila Mese-, Vers- és Novellaíró Pályázat, Weöres Sándor tiszteletére meghirdetett kategória - Különdíj