Csendkúra - érvelő esszé

 

A tökéletes csend csak ritkán bukkan fel világunkban. Amit nap, mint nap megtapasztalunk, felfedezünk két hang közt, az csupán töredéke a csendnek. Gyönyörködünk benne, megnyugszunk tőle, segítségét kérjük bánatunkban, örülünk, hogy létezik, esetleg félünk tőle, a baj előjeleként fogjuk fel. De eközben sejtjük, hogy a tökéletes csendet csupán halálunk után érthetjük meg és érhetjük el.

Az értelmező kéziszótárt fellapozva a következő meghatározásokra bukkanhatunk: „1. Hang nélküli állapot, amikor az adott helyen nem lehet hangot érzékelni; semmiféle hang nem hallatszik.” Ez az a csend, ami a legritkábban fordul elő, ekkor környezetünkkel együtt lelkünk is elcsendesül. Megfoghatatlan, szinte Isten közeli jelentése van. Ezért tűnik fel oly gyakran a haláltól való félelem megtestesítőjeként, vagy éppen a túlvilági lét gyönyörűségét ábrázolni kívánó képekben.   

„2. Zajtalan állapot. Zajt megelőző vagy követő viszonylag nesztelen állapot.” Ez a meghatározás már ismerősebb mindenki számára. Ez bukkan fel beszélgetéseinkben, a zenében, életünk során a leggyakrabban. Sokszor jelentéktelen, csupán két hangot összekötő semmiség, aminek létét észre sem vesszük. Pedig a csend szükségszerű, az egyik leghasznosabb teremtmény, a nyugalom földje, gondolatok atyja, istenek csatornája, és alkotók ihlettára.

Már az ókorban felismerték hatalmát, legtöbbször szertartások, temetések kelléke volt. Az egyiptomi halotti mágia csúcspontja gyakran a teljes némaság elérése volt, ezt ugyanis a beteljesülés pillanatának tartották, amikor az elhunyt új, földöntúli életét megkezdhette.

A nomád indiaiak a halált a gonosz győzelmének tartották, ezért a holttesteket a „Csend tornyába” vitték, ahol az megtisztult, s így nem szennyezte többé a szent földet.

A Bibliában is többször találkozunk a csenddel. Olvashatunk isteni csendről, az ezzel körülvett titkokról, mint amilyen a teremtés is, „amelyre az örök idők során hallgatás borult” (Róm 16, 25).

 „Ideje van a hallgatásnak és ideje van a szólásnak.” (Préd 3,7) A Prédikátor így fogalmaz az „okos csendjéről”, ami a mai ember életéből lassan kikopik, helyét átveszi az üres, végtelen szócséplés, a gépek zümmögése, dübörgése.

A csend halála azonban nem új keletű probléma. Az Olaszországban alapított kamalduli rend szerzetesei 1009 óta némasági fogadalomba vonulnak az egyre hangosabb világ elől, megszakítva kapcsolatukat a külvilággal, valamiféle tökély elérésének érdekében. A remeték így próbálnak közelebb kerülni Istenhez. Évente két napon engedélyezett számukra a beszéd. Ezek egyikén így magyarázták fogadalmukat: „Utat engedünk Istennek, hogy megszólalhasson bennünk.” „Csendesülj el az Úrban és várd őt.” (Zsolt 37, 7)

Áprily Lajos hasonló céllal könyörög Kérés az öregséghez című versében: „Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, / taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.” A költő a halálra készíti fel magát, hogy mikor a „folyó torkolatához” ér, tisztán, „készen” léphessen „a túlsó partra”. Ehhez a „zuhatag-szájú emberek” kizárását és „gyökeres szavakat” kér.

Pilinszky János 1965-ben több tartalmas csendet is említ Rejtezkedő Isten című cikkében. „Rejtezkedő Isten? Igaz, a csend mögött közöny is lakhat, üresség is lapulhat. De az ostya csöndjét megelőzte a kereszt csendje, s az ostya csöndjében azóta Isten keresztje áll.” Az ostya csöndje, maga Isten jelenléte, maga a szeretet, míg a kereszt csöndje Krisztus, a hit, és ezek nem léteznek egymás nélkül, egymást táplálják.

Máskor így szól Pilinszky az isteni csendről: "Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt - csúszott ki számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél hitelesebben válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében - isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok, a csírázás, a születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi." (Új Ember, 1977. április 24.)

Márai Sándor a következőre hívja fel a figyelmünket 1943-ban kiadott Füves könyvében: „Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes.”

A halál és Isten csendje tulajdonképpen ugyanaz, csupán az emberben kiváltott reakció változik. Ady Endre például fél attól, hogy a „jó Csönd-herceg eltiporja”, ha abbahagyja a fütyörészést. Látomás-versében sejtelmes folyamatosságba burkolja a csendben rejlő halált, ami egész életén végigkíséri, ugyanúgy és mégis ellentétesen, ahogy Weöres Sándor nevezi „gömbölyűnek” a hallgatást Négy korál című költeményében. Ezzel ő tökéletesen szabályosnak, soha meg nem szűnőnek és oltalmazónak mutatja a csendet, ami „segítőn átölel”. „Ne is hiányold a beszédet”, szólít fel a költő.

Zelk Zoltán pedig így ír egy haikujában a halál közelségéről: „Már hallgat a szív. Fölhangosodnak Isten léptei.”

Weöres Sándor többször ír az „emberi”, töredékes csendről, ami nem ér fel az eddig felsorolt égig nyúló jelképekkel, ám mindennapi életünk része. Létezik magányos, szeretetteljes, meghitt, döbbent és rettegő, vihar előtti és vihar utáni.

Csend című versében a világűr némaságáról ír, ami betölt mindent, de már elhasznált, hisz „rozsdája a lárma”. Az emberiség feltalálta a gépeket, élete felgyorsult, míg mára odáig jutott, hogy a legtöbbeknek nincs ideje hallgatni a csendet.

„A nagy világ jótétedet / Nem tudja s útál tégedet.” – írta Csokonai, mikor versben könyörgött a „magánossághoz”, - ami magában hordozza a csendességet -, hogy látogassa meg, hisz ez enyhített szerelmi bánatán: „Végetlen álmaidba elfelejtem / Világi szenvedésemet”, és ez „teszi naggyá a bőlcseket”. Nem utolsó sorban pedig a költő elmélyülhet gondolataiban, alkothat: „Tebenned úgy csap a poéta széjjel, / Mint a sebes villám setétes éjjel; / Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat.” A csendben végtelen lehetőségek rejlenek.

 „Körülöttem akkora a csend, hogy szinte hallom / ablakon koppani a holdsugarat.” Lucian Blaga, román költő így kezdi Csend című művét. Éjjel, amikor az emberek világa lelassít, lehetőségünk van hallgatózni. Az effajta csendben szólal meg a bensőnk, gondolataink, melyeket a rohanó nappal idején félresöprünk. „Mellkasomban / egy idegen hang született, / és valami vágyról énekelt, / mely nem enyém.”

Van üres, értelmetlen némaság is, melyet nem irányít semmi, nincs célja, unott és szürke. Tolsztoj így fogalmazza meg: „Mögöttünk örök csend, előttünk is örök csend, és létünk rövid idejét úgy kell leélnünk, hogy a futó pillanat boldogságával töltsük be a csend egész megmérhetetlen ürességét.” Vagyis az üres perceket ki kell töltenünk valamivel, de ne zajjal tegyük, hanem olyasmivel, ami lelkünket gyarapítja!

Kortárs irodalmunkban már ritkábban találkozhatunk eme megfoghatatlan dolog magyarázatával. Bereményi Géza Csönded vagyok című verse viszont utat találhat minden korosztályhoz. A Cseh Tamás által is megzenésített versben a csöndet a költő megszemélyesíti, mely nem áradozik, nem vigasztal, csupán mindig kéznél van, jövőbe mutat, és az égig emelkedik. „E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. / Ha rám így kedved van maradhatok, / ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, / se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.”

És hogy mit is hozott Weöres Sándornak a csend, amiről a Hódolat a tűztengernek című írásában olvashatunk? Miután a „vásár zajában” nem találta meg a boldogságot, a csend „mindig visszahúzta”. Ebben talált rá a lelki békéjére, a teljességre.

Álljunk meg hát egy pillanatra, és ha a tökéletesség elérése, a teljes való kizárása túl nagy falat is számunkra, próbáljuk megtalálni a csendet, a harmóniát önmagunkban! Nem kell hozzá olyan csendkúra, melyet manapság már pénzért is lehet kapni. A zsibongás lehalkítására van szükség, a lélek nyugalmára, a természetre, mielőtt még megfeledkezünk róla és beleolvadunk egy olyan világba, ahol imáinkra gépek felelnek.

XIX. Országos József Attila Mese-, Vers- és Novellaíró Pályázat, Weöres Sándor tiszteletére meghirdetett kategória - Különdíj

Silence

Remélem mindenkinek kellemesen telt a húsvét :) 

Még mindig nem tudok sokmindennel szolgálni, addig viszont rakosgatok ki videókat, amiket szerintem érdemes meghallgatni. És persze elolvasni.
Például itt van Edgar Allan Poe egy novellája. Élmény magyarul is, de angolul hihetetlen hangulatot áraszt.
Találtam egy nagyon jó felolvasást youtube-on, alatta megtaláljátok a szöveget, az alatt pedig a fordítást:

Silence - A Fable
(1837)

by Edgar Allan Poe
(1809-1849)

'Eudosin d'orheon korhuphai te kai pharhagges'
'Prhones te kai charhadrhai.' ALCMAN. (60 (10),646.) The mountain pinnacles slumber; valleys, crags and caves are silent.

"LISTEN to me," said the Demon as he placed his hand upon my head. "The region of which I speak is a dreary region in Libya, by the borders of the river Zaire. And there is no quiet there, nor silence.

"The waters of the river have a saffron and sickly hue; and they flow not onwards to the sea, but palpitate forever and forever beneath the red eye of the sun with a tumultuous and convulsive motion. For many miles on either side of the river's oozy bed is a pale desert of gigantic water-lilies. They sigh one unto the other in that solitude, and stretch towards the heaven their long and ghastly necks, and nod to and fro their everlasting heads. And there is an indistinct murmur which cometh out from among them like the rushing of subterrene water. And they sigh one unto the other.

"But there is a boundary to their realm--the boundary of the dark, horrible, lofty forest. There, like the waves about the Hebrides, the low underwood is agitated continually. But there is no wind throughout the heaven. And the tall primeval trees rock eternally hither and thither with a crashing and mighty sound. And from their high summits, one by one, drop everlasting dews. And at the roots strange poisonous flowers lie writhing in perturbed slumber. And overhead, with a rustling and loud noise, the gray clouds rush westwardly forever, until they roll, a cataract, over the fiery wall of the horizon. But there is no wind throughout the heaven. And by the shores of the river Zaire there is neither quiet nor silence.

"It was night, and the rain fell; and falling, it was rain, but, having fAllan, it was blood. And I stood in the morass among the tall and the rain fell upon my head --and the lilies sighed one unto the other in the solemnity of their desolation.

"And, all at once, the moon arose through the thin ghastly mist, and was crimson in color. And mine eyes fell upon a huge gray rock which stood by the shore of the river, and was lighted by the light of the moon. And the rock was gray, and ghastly, and tall, --and the rock was gray. Upon its front were characters engraven in the stone; and I walked through the morass of water-lilies, until I came close unto the shore, that I might read the characters upon the stone. But I could not decypher them. And I was going back into the morass, when the moon shone with a fuller red, and I turned and looked again upon the rock, and upon the characters;--and the characters were DESOLATION.

"And I looked upwards, and there stood a man upon the summit of the rock; and I hid myself among the water-lilies that I might discover the actions of the man. And the man was tall and stately in form, and was wrapped up from his shoulders to his feet in the toga of old Rome. And the outlines of his figure were indistinct--but his features were the features of a deity; for the mantle of the night, and of the mist, and of the moon, and of the dew, had left uncovered the features of his face. And his brow was lofty with thought, and his eye wild with care; and, in the few furrows upon his cheek I read the fables of sorrow, and weariness, and disgust with mankind, and a longing after solitude.

"And the man sat upon the rock, and leaned his head upon his hand, and looked out upon the desolation. He looked down into the low unquiet shrubbery, and up into the tall primeval trees, and up higher at the rustling heaven, and into the crimson moon. And I lay close within shelter of the lilies, and observed the actions of the man. And the man trembled in the solitude; --but the night waned, and he sat upon the rock.

"And the man turned his attention from the heaven, and looked out upon the dreary river Zaire, and upon the yellow ghastly waters, and upon the pale legions of the water-lilies. And the man listened to the sighs of the water-lilies, and to the murmur that came up from among them. And I lay close within my covert and observed the actions of the man. And the man trembled in the solitude; --but the night waned and he sat upon the rock.

"Then I went down into the recesses of the morass, and waded afar in among the wilderness of the lilies, and called unto the hippopotami which dwelt among the fens in the recesses of the morass. And the hippopotami heard my call, and came, with the behemoth, unto the foot of the rock, and roared loudly and fearfully beneath the moon. And I lay close within my covert and observed the actions of the man. And the man trembled in the solitude; --but the night waned and he sat upon the rock.

"Then I cursed the elements with the curse of tumult; and a frightful tempest gathered in the heaven where, before, there had been no wind. And the heaven became livid with the violence of the tempest --and the rain beat upon the head of the man --and the floods of the river came down --and the river was tormented into foam --and the water-lilies shrieked within their beds --and the forest crumbled before the wind --and the thunder rolled --and the lightning fell --and the rock rocked to its foundation. And I lay close within my covert and observed the actions of the man. And the man trembled in the solitude; --but the night waned and he sat upon the rock.

"Then I grew angry and cursed, with the curse of silence, the river, and the lilies, and the wind, and the forest, and the heaven, and the thunder, and the sighs of the water-lilies. And they became accursed, and were still. And the moon ceased to totter up its pathway to heaven --and the thunder died away --and the lightning did not flash --and the clouds hung motionless --and the waters sunk to their level and remained --and the trees ceased to rock --and the water-lilies sighed no more --and the murmur was heard no longer from among them, nor any shadow of sound throughout the vast illimitable desert. And I looked upon the characters of the rock, and they were changed; --and the characters were SILENCE.

"And mine eyes fell upon the countenance of the man, and his countenance was wan with terror. And, hurriedly, he raised his head from his hand, and stood forth upon the rock and listened. But there was no voice throughout the vast illimitable desert, and the characters upon the rock were SILENCE. And the man shuddered, and turned his face away, and fled afar off, in haste, so that I beheld him no more."

Now there are fine tales in the volumes of the Magi --in the iron-bound, melancholy volumes of the Magi. Therein, I say, are glorious histories of the Heaven, and of the Earth, and of the mighty sea --and of the Genii that over-ruled the sea, and the earth, and the lofty heaven. There was much lore too in the sayings which were said by the Sybils; and holy, holy things were heard of old by the dim leaves that trembled around Dodona --but, as Allah liveth, that fable which the Demon told me as he sat by my side in the shadow of the tomb, I hold to be the most wonderful of all! And as the Demon made an end of his story, he fell back within the cavity of the tomb and laughed. And I could not laugh with the Demon, and he cursed me because I could not laugh. And the lynx which dwelleth forever in the tomb, came out therefrom, and lay down at the feet of the Demon, and looked at him steadily in the face.

 The End

 BÉRESI CSILLA FORDÍTÁSA:

Edgar Allan Poe

Csönd

1837

A hegyormok szenderegnek, némák a bércek, a barlangok,

a völgyek.

ALKMAN

— Hallgass hát meg! — szólott a Dámon, ahogy kezét fejemre helyezte. — A tájék, amelyről beszélek, Líbia egyik kietlen vidéke, a Zaire-folyó mentén. Nincs ott csönd, se nyugalom.

A folyó vize beteges sáfrány árnyalatot ölt, de nem a tenger felé folyik, hanem csak fortyog és kavarog örök körforgásban a nap vörös szeme alatt. A bűzös folyamágyat sok-sok mérföldön keresztül gigászi vízililiomok sápatag pusztasága kíséri. Egymásnak susognak e végtelen magányban, mialatt ég felé nyújtják hosszú, kísérteties nyakukat és halhatatlan fejüket ingatják. Kivehetetlen mormogásuk föld alatti vizek zúgását idézi. Így sustorognak-sóhajtanak egymásnak.

Birodalmuknak azonban határa van... ez pediglen egy sír, sötét, félelmetes erdő széle. Bokrai, füvei szüntelen lengnek-borzolódnak akár a Hebridák hullámai. Holott szellő sem rezdül. És a szálas, ősi fák recsegve-ropogva hajladoznak nem szűnő ingással. A lombkorona magasából örökkön-örökké harmatcseppek hullanak alá egyenként. A fák gyökerénél különös, mérgező növények vonaglanak zavaros szenderükben. Fejük felett szürke felhők hömpölyögnek nyugat felé, szakadatlan, zajló surrogással, míg végül vízesésként alázubognak a szemhatár lángoló falán. Pedig az égbolton nem kél szél. És a Zaire-folyó partja se nem csöndes, se nem nyugodalmas.

Éjszaka volt, esett az eső, mely esés közben még eső volt, de a földre jutva vér. Csak álltam a mocsárban a szálas liliomok között, fejemet verte az eső... s a liliomok egymásnak sustorogtak ünnepélyes magányukban.

A köd vékony szellemfátyola mögül hirtelen előbukkant a skarlátszín hold. Gigászi szürke bércre lettem figyelmes, amely a folyó partján fürdött a holdfényben. Igen, szürke volt, mint egy szellemjelenés, magas és szürke. Elülső falán kőbe vésett felirat állt. A vízililiomok ingoványán átkelve kiláboltam a partközelbe, hogy elolvashassam. De nem tudtam kisilabizálni. Már épp fordultam volna vissza a mocsárba, mikor a hold vöröse teljesebben felfénylett. Megfordultam hát, s a sziklára nézve elolvastam a feliratot: Vigasztalanság.

Felnéztem, s a bérctetőn egy férfiú állt. A vízililiomok közé rejtőzve lestem rá. Szálas volt, fenséges megjelenésű, s vállától lábfejéig antik római tóga borította. Testének körvonalait nem tudtam jól kivenni... de arcvonásai istenségre vallottak, mert az éj palástja, a köd, a hold és a harmat megmutatta arcát. Borongó homlokát gondolatok szántották, szeme vadul villogott gondjában, s arcának kevés redőjéből leolvastam bánatát, kimerültségét, viszolygását az emberiségtől ós vágyát a magány után.

És a férfiú ott ült a bércfokon, s fejét kezére támasztva borongott e vigasztalan tájon. Lenézett az alacsony, nyugtalan bokrokra, aztán fel a szálas ősi fákra, majd magasabbra, a zúgó egekre, a hold skarlátvörösébe. Én a közelben rejtőztem, s a liliomok takarásában lestem a férfiú mozdulatait. Ő megremegett magányában, de csak ült tovább szikláján fogyatkozó éjszakában.

Ekkor a férfiú az égről a kietlen Zaire-folyóra fordította figyelmét, sárga, baljós vizet meg a vízililiomok sápatag légióját nézte. Az ő sóhajaikat hallgatta, s felszállt hozzá mormogásuk. És csak lapultam közeli rejtekemben, és lestem a férfiút. És ő meg remegett magányában, de csak ült tovább szikláján a fogyatkozó éjszakában.

Ekkor bejártam a mocsár titkos zugait, messze begázoltam a liliomok vadonába, s a vízilovakat szólítottam, melyek a lápvidék zugait lakták. És a vízilovak meghallották kiáltásomat, a behemóttal a bérc lábához úsztak, és lármásan, rettentőn vonyítottak a hold alatt. Én meg lapultam közeli rejtekemben, s a férfiú mozdulatait lestem. És ő megremegett magányában, de csak ült tovább szikláján a fogyatkozó éjszakában.

Ekkor megátkoztam az elemeket a tombolás átkával, és iszonyú vihar támadt az egekben, ott, ahol korábban nem kélt szél. És az ég ellilult a vihar vad dühében,.. és az eső a férfi fejét verte.., és a vihar felkorbácsolta a folyó habjait, és az kiáradt... és a vízililiomok sikoltoztak folyamágyukban... és a szél szétmorzsolta az erdőt... mennydörgés görgött... villám cikázott... s megremegett a bérc ércalapzata. Én csak lapultam közeli rejtekemben, és a lestem a férfiú mozdulatait. És ő megremegett magányában, de ült tovább szikláján fogyatkozó éjszakában.

Ekkor feldühödve újabb átkot mondtam. Megátkoztam a folyót, a liliomokat, a szelet, az erdőt, az eget, a villámot s a vízililiomok sóhaját a némaság átkával. Átkom megfogant, és ők elnémultak. És a hold megtorpant égi útján... és elhalt a mennydörgés... és nem cikázott fel több villám... és a felhők mozdulatlanul összetorlódtak... és a vizek visszahúzódtak korábbi medrükbe s úgy is maradtak.., és nem hajladoztak többé a fák... nem sustorogtak tovább a vízililiomok... immár nem hallatszott fel morajlásuk... egyetlen nesz se kélt a hatalmas, végtelen pusztaságban. És a sziklaszirt feliratára nézve láttam, hogy megváltozott. Ez állt rajta: Csönd.

Tekintetem a férfiú arcvonásait fürkészte, mely hamuszürkére sápadt a félelemtől. Fejét felkapva kiállt a bérctetőre, úgy hallgatózott. De egyetlen nesz sem hallatszott a hatalmas, végtelen pusztaságban, és a sziklafal felirata ez volt: Csönd. És a férfiú megremegett, elfordult es elfutott, úgyhogy nem láttam többé.

Nos, a Mágusok fóliánsai — ezek a vasborítású, borongós kötetek — szebbnél szebb regéket rejtenek. Én mondom, az ég, a föld és a hatalmas óceán történetének dicső foglalatai ezek... meg a Géniuszokénak, akik egykoron a hatalmas óceánon, a földön és az ég magasán uralkodtak. De gazdag hagyományt képviselnek a Szibillák mondásai is; ahogy százszor szent jóslatokat zizegnek Dodona rezgő levelei... mégis, Allahra, az a rege, melyet a Démon beszélt el nekem, midőn mellettem ült sírja árnyékában, a legszebb mind közül! És amikor a Démon befejezte történetét, visszahullott a sír gödrébe, úgy kacagott. És én nem tudtam vele kacagni, mire megátkozott, mert nem kacagtam véle. És a hiúz, amely öröktől fogva lakja e sírboltot, előjött onnan, és elhevert a Démon lábánál, és kitartóan az arcát fürkészte.