Ködös reggelre ébredtem. A fehér
lepel sejtelmesen bevonta a környéket, eltakarva annak kopottságát. Belélegeztem
a friss levegőt, majd kikecmeregtem éjszakai szállásomból, egy elhagyatott
istállóból. A koszos falak egész éjjel történeteket meséltek eltitkolt
szerelmekről, dühös gazdákról, kétségbeesett állatokról. Egy tragikus tűzeset
mindent felemésztett, ami egykor a hatalmas Flower-birtok része volt, kivéve
ezt az épületet. Mára már új villát emeltek, de az szépsége ellenére sem
tükrözte azt a tiszta eleganciát, amit a Flower-kúria egykor.
Ujjaimmal megfésültem hajamat,
kisimítottam a ruhámat, majd magamhoz szorítva apró batyum, körülnéztem, merre
is indulhatnék. Egyértelmű, hogy szülőotthonomba már nem mehettem. Kivívtam
apám, anyám, de még imádott húgom gyűlöletét is. Így hát az egyetlen hely,
amire még gondolni mertem, az épp ott volt, ahol álltam. A férjem birtoka. Erre
viszont csak nehezen tudtam rávenni magam. Hisz éppen előle menekültem haza!
Percekkel később mégis az ajtó
előtt találtam magam, a szörnyű, gyomorszorító aggodalommal küzdve, hogy hogyan
fogadnak majd. Nem tudtam, mit várok. Izgatott voltam, de eközben félelem is ott
reszketett a mellkasom mélyén. Aztán meg hirtelen dühös lettem. A gyávaságom
miatt romlott el minden! Én, az engedelmes lány, nem békél meg egy megrendezett
házassággal? Miféle viselkedés ez? – sipítozná anyám újra meg újra, ha
végighallgatnám.
Már épp kopogásra emeltem a kezem,
mikor az ajtó feltárult, és elakadt a lélegzetem. Megköszörültem a torkom,
kerestem a szavakat, de a nyúzott arc türelmetlensége nem hagyott gondolkodni.
A férfi maga volt a megtestesült veszély. Ajkát szorosan összeszorította, a
sebhely felette teljesen elfehéredett. Éles vonásai csupán a virrasztástól
tűntek lágyabbnak. Éjfekete szemében a már megszokott keménység ült, rövid haja
pedig még soha nem látott módon, rendezetlenül göndörödött szerteszét.
- Most könnyedén hagyhatnám, hogy
megfagyj idekint.
Megremegtem, de nem tudtam
eldönteni, hogy a szavai, vagy az időjárás-e az oka.
- Hol jártál? – Ezt megkérdezni
nagyobb erőfeszítéssel járt láthatólag, mint a halállal való fenyegetés.
- Otthon. – Egyáltalán nem
lepődött meg a válaszon.
- Akkor most mit keresel itt?
- Kidobtak – dacosan beszéltem,
pedig tisztában voltam vele, hogy ezzel csak rontok a helyzeten.
- Ó! – felnevetett, mire az arca
teljesen megváltozott. Egy olyan férfivé vált, akit szívesen megismertem volna.
Ha lett volna lehetőségem rá. – Hát nem tudtad, hogy ők adtak el nekem?
A tenyerem keményen csattant az
arcán. Nem tudtam eldönteni, melyikünk lepődött meg jobban. A férfi szeme
szikrákat szórt, annak ellenére is, hogy ajkán mosoly ült.
- Szóval, vigyázzak a nyelvemre.
Rendben. Mondd el nekem, édes kis Diana, miért is kéne visszafogadnom?
Ez volt életem legostobább
ötlete. Visszakönyörögni magam a rabságomba! Mi ütött belém?
Hátat fordítottam, és döngő
léptekkel hagytam volna ott ezt az önelégült fajankót, ha az nem rohan utánam
mezítláb, kigombolt ingben. Elkapta a kezem, és maga felé fordított.
- És most hová mész? Egy másik
férfihez?
Megint meg akartam ütni, de most
számított rá, elkapta a lendülő kezem. Megfosztva mindennemű kapálózás lehetőségétől,
egyedül a szemem maradt fegyveremként. Farkasszemet néztünk, szinte hallani
véltem a tekintetünkben izzó indulatok hevét.
- Fenébe veled, asszony! –
morogta alig hallhatóan a férfi, majd kihasználva erőfölényét, megpróbált
magával vonszolni.
Felsikoltottam, mire azonnal
megtorpant, tekintete kérdőn rám meredt, én pedig kihasználva ezt és meglazult
szorítását, rohanni kezdtem. A harmattól nedves udvar ijesztően nagynak tűnt,
de amúgy sem volt esélyem elhagyni, mert a talaj hirtelen eltűnt a lábam alól. Összeszorított
szemmel vártam a fájdalmat, de az elmaradt, a föld helyett, egy kemény
mellkasba ütköztem. Próbáltam felállni, de a lábaim összegabalyodtak az
alsószoknyák rengetegében, minden próbálkozásom csúfos visszahanyatlást
eredményezett, míg a férfi meg nem unta ezt, és maga alá nem kényszerített,
lefogva minden végtagom.
- Nyughass! – Arcát az enyémhez
szorította, lehelete a nyakamat csiklandozta. Elfordítottam a fejem, de így
csak azt értem el, hogy szája végigsimított a bőrömön.
Nem érzek semmit egy vadállat
iránt! – győzködtem magam, de a szívem remegése elárult.
- Hol aludtál az éjjel? –
kérdezte a férfi, mire félszegen rápillantottam. Meglepődtem, mennyire kimerültnek
tűnt ebben a pillanatban.
- Itt.
- Ne hazudj! – csattant fel
mérgesen. Ujjai az államra szorultak, hogy maga felé fordítsa az arcom.
- Az istállóban.
Látta rajtam, hogy nem hazudok, ezért
felnevetett.
- Makacs nő vagy te, ha inkább
aludtál egy istállóban, mint a házban, a külön
hálószobádban. – A gúny lepergett rólam.
- Makacs vagyok, mert nem hagyom,
hogy mások mondják meg, kihez menjek feleségül?
- Már feleségül jöttél hozzám – emlékeztetett.
- Mert egy báb voltam! – Olyan
erővel ütöttem kiszabadult kezemmel a mellkasára, hogy meglepetésében arrébb
gördült. Felültem, de nem voltam képes ismét elmenekülni. Ott ültem a már jog
szerint saját birtokom közepén, a vizes, fagyott földön, velem szemben a
férjem, akit egy héttel ezelőtt még csak látásból sem ismertem, és ekkor
legördült egy könnycsepp az arcomon. – A szüleim fenyegetései a zárdáról
megtették a hatásukat. Meg aztán körülöttem mindenki azt hajtogatta, hogy ennek
így kell történnie, ez csak így
történhet, én meg elhittem.
- És mi a fenétől változott meg a
véleményed?
Hirtelen olyan ostobaságnak tűnt az
egész, hogy nem válaszoltam.
- Mi az? Megnémultál? – térdelt
elém. Gyengéden emelte fel az állam, kíváncsiságot olvastam le arcáról.
- Egy regény… - mondtam halkan.
Túl halkan ahhoz, hogy hallja. Közelebb hajolt, orra majdnem az enyémhez ért.
- Mondd még egyszer.
- Egy regény.
Megdöbbent.
- Egy regény?
- Az.
- Mi van a regénnyel?
- Elolvastam.
Ujjait a hajába mélyesztette,
emlékeztetve, mennyire piszkosul szerettem volna én is ezt tenni néha.
- És ezért elmenekültél?
- A Biblián kívül sosem
olvashattam mást.
- Felégetem a könyvtárat.
- Ne! – sikkantottam fel, aztán
észrevettem, hogy csak viccel.
- Mégis milyen könyv az,
amelyikben arra buzdítják a feleségem, hogy elhagyjon?
- Én… - zavarba jöttem, el
akartam felejteni az egészet. De már késő volt. – Csak olyan, ami ráébresztett,
hogy nem kell azt tennem, amit mások mondanak. Hogy lehet életem egyedülálló
nőként is. Felébresztett!
- Emlékeztetnélek ismét: nem vagy
egyedülálló!
- Nem kell emlékeztetned. –
Egyszerre emelkedtünk fel a fűről. Úgy álltunk egymással szemben, mint két
vadállat, akik a zsákmányért készülnek összecsapni.
- Ha most itt hagysz, esküszöm
mindenre, ami szent, hogy nem fogsz boldogulni, gondoskodom róla. A szüleidhez
meg már amúgy sem mehetsz.
- Majd alszom istállókban!
- Ostoba!
Eltört a mécses. Nem bírtam
tovább erős maradni. Hát bűn az, hogy öntudatra ébredtem?
- Ne sírj! – morogta a férfi, de
nem lépett közelebb. Még mindig megfeszülve vizslatott, mintha arra várna, hogy
elfussak.
- Ne kényszeríts!
- Mire?
- Hogy azt tegyem, amit mondasz.
- Sosem kényszerítettelek
semmire!
- Feleségül vettél!
- Igent mondtál!
- Mert kést szorítottak a
nyakamhoz!
- A zárda nem kés. Nem haltál
volna bele! Onnan is elszökhettél volna.
Megzavart azzal, hogy igaza volt.
- Valld be, hogyha nem olvasod
azt az ostoba könyvet, még mindig a kötelességtudó feleséget játszanád.
- De olvastam.
- Amit nekem köszönhetsz.
Előre szegtem az állam, és
kinyújtottam a nyelvem. Ez a gyerekes mozdulat mindkettőnkben elvágta a dühöt.
Együtt horkantunk fel a helyzet komikumán.
Mire észbe kaptam, a férfi már
közvetlenül előttem állt, keze végigsimított az arcomon.
- Nem szökhetsz el, akárhányszor
csak elolvasol egy könyvet egy kalandornőről.
- De olyan… szabad érzés volt.
- Istállóban aludni?
- Azt tenni, amihez kedvem van.
Megmondani a szüleimnek, hogy nem értek velük egyet mindenben. Megmutatni
neked, hogy nem azt kaptad, amire számítottál.
- Mire számítottam? – húzta össze
a szemeit bosszúsan. Eddig tartott az előbbi jókedv. Megint vitatkoztunk.
- Egy bábra, aki majd takarít,
főz, gyereket nevel.
- Miből gondolod ezt?
- Hát nem egyértelmű? – temettem
az arcom a tenyerembe. – Aki úgy vesz feleséget, hogy még egyszer sem látta
azt, biztosan nem szerelemről álmodozik…
- Nem is sejtettem, hogy egy
álcázott kis fúriát veszek el!
- Talán jobb lesz, ha meg is
szabadulsz tőlem!
- Csönd legyen! – suttogta
vészjóslón, majd arcomat érdes kezei közé vette. – Igazad van, nem álmodoztam a
szerelemről. Csönd! – tette nagyujját a számra, mielőtt közbeszólhattam volna.
– Most én beszélek! Egy hete elkerülsz, pedig én szívesen megismertelek volna.
- Azt házasság előtt szokás.
- Még egy szó, és kénytelen
leszek megcsókolni, hogy befogd.
A gerincemen végigfutó bizsergés túl
intenzív volt ahhoz, hogy ellenkezzek. Bár valami a tudatalattimban, ezután az
ajánlat után, mindennél jobban szeretett volna megszólalni.
- Sajnálom, ha úgy érezted,
kényszerítettelek. Én egyszerűen, a szokások szerint, megkértem a kezed a
szüleidtől. Fogalmam sem volt, hogy számodra ez ennyire visszataszító lesz –
ekkor elengedte az arcom, nekem pedig rögtön hiányérzetem támadt. – Ha tudom,
békén hagylak.
- És elveszel mást…
Nem tudtam befejezni, mert egy
mérges száj szorult az enyémre. Nem simult hozzám, nem fogta az arcom, csupán
az ajkát nyomta az enyémhez egy pillanatra.
Elérte a célját: a döbbenettől,
és a hevesen verdeső pillangóktól a gyomromban, meg sem bírtam szólalni.
- Nem vettem volna el senki mást.
Lehet, hogy te észre sem vettél, de én már hónapok óta figyeltelek. Olyan voltál,
akár egy kalitkába zárt madár. Nem! – Olvasott a szememben. – Nem sajnáltalak.
Vágytam arra, hogy kiszabadíthassalak! Hogy lássalak kiteljesedni. Bár nem pont
így képzeltem el.
Nehéz volt elhinnem a szavait.
Annyira hidegen viselkedett mostanáig. Mintha nem vágyna másra, csak hogy
láthatatlanná váljak.
- Miért jöttél vissza?
- Tessék? – kaptam fel a fejem.
- Miért jöttél vissza? Az rendben
van, hogy otthonról kidobtak, de visszatérni, ahonnan elszöktél? Ésszerű ez?
Írtak ilyet a könyvedben?
- Én… csak felkeltem, és tudtam,
hogy nincs más választásom. Nem igazán tudom, mit vártam. Talán, hogy
megértesz.
A veszedelmes külseje ellenére,
az, ahogy fölém tornyosult izmos testével, a biztonság érzését nyújtotta. Erre
vágytam egy átvacogott éjszaka után. A melegségére, ami minden érintésekor
égette a bőröm.
- Talán hiányoztál.
Azt hiszem, nem erre számított.
- Eddig még gyűlöltél.
- Nem igaz! – vágtam rá, mire a
szeme villant egyet. Most én léptem közelebb. – Vártam, hogy észrevegyél. Hogy
felfogd, mire vágyom. Mert az nem egy hideg, csendes ház, tartózkodó
társasággal.
- Akkor mit akarsz? – Dühösen
hangzott, de az arcán elveszettség tükröződött. Megérintettem a sebhelyét, mely
szinte világított napsütötte bőrén. Megrándult a kezem alatt. Talán őt is
különös bizsergés kínozza? A remény élesen vágott a bordáim közé.
- Lovakat.
- Lovakat?
- És kutyákat.
Erre már elmosolyodott.
- És rengeteg könyvet.
- És akkor nem szöksz el többet?
- Nem vehetsz meg újra a
pénzeddel.
Komolyan bólintott, majd
elvigyorodott.
- Parancsolj velem!
- Először is megismerkedünk.
- Aztán megkérlek újra.
Elmosolyodtam, ökölbe szorított
kezeim végre ellazultak. Sőt, az ingére vándoroltak, a gallérjáig, hogy abba
kapaszkodva lejjebb húzzam magamhoz.
- Talán, de szeretnék kérni még
valamit.
Karjai körbefonódtak a derekamon,
testem az övéhez szorult.
- Bármit.
- Várj, míg elmondom! – pirultam el.
- Felolvasnál nekem? Kellemes hangod van. – Erre hangosan felnevetett.
A nap ezt a pillanatot
választotta, hogy áttörjön a ködfátylon, és útjára indítsa a jövőnket.
- Amikor csak akarod.
