Egy izlandi pultos emlékiratai - 6

 

Mikor hazaértem - jóval zárás előtt -, te épp egy jégcsapot kóstolgattál a bejárat előtt. Elnevetted magad, mikor kiszálltam, majd bocsánatot kértél, és elmesélted, milyen ínycsiklandóan tisztának tűntek azok a jégnyalókák a tetőről lelógva.

Nem igazán értettem - utoljára az általános iskola udvarán kóstoltam hasonló finomságot -, de egy pillanatra felvidítottál ezzel az apró gyermekies tettel. Aztán persze ismét eszembe jutott, amiért haza kellett jönnöm.

- Fura, hogy ma már semmi jele a tegnapi viharnak.   

- Ilyenkorra már letakarítják az utakat. Délután három van.

- Ja, igen, a napfelkelte. Azt hiszem, kicsit tovább aludtam, mint általában. – Olyan bájos, élettel teli mosoly villant fel az ajkadon, hogy az már majdnem meggyőzött.

Aztán kinyílt az autó anyósülés felőli ajtaja.

Az arcod érzelmek széles skáláját vonultatta fel. Meglepettség, tanácstalanság, felismerés. Ismerted őt. Az utolsó reményem is elszállt, hogy csak tévedés történt.

- Hogy vagy, Julia? – szólított meg ő.

- Mit keresel te itt?

- Nem gondolod, hogy ideje hazajönni a családodhoz? A gyerekeknek már hiányzol. Elég a menekülésből. – A férfi közelebb lépett, de te elhátráltál. Az álcádon repedések futottak végig. Szinte hallottam a csörömpölést, amikor ezer darabra tört, akárcsak a kezedből kicsúszó jégcsap a betonon. Sarkon fordultál, és zokogva eltűntél a bejárati ajtó mögött.

- Honnan jött igazából? – fordultam a sóhajtozó férfihez. (Daniel, ha jól emlékszem.)

- Párizsból követtem idáig. Egyébként Londonban élünk.

- Beszélhetnék vele kettesben?

- Nyugodtan. Talán maga jobban szót ért vele, mint én. Belefáradtam már ebbe – dörzsölte meg már amúgy is kivörösödött szemeit.

Betessékeltem Danielt a konyhába, egy jó erős feketére bíztam, aztán a keresésedre indultam. Ott találtalak, ahol előző éjjel kiöntötted a szíved. Már nem sírtál, csak sápadtan meredtél magad elé, mint aki mély álomból ébredt.

- Jól vagy?

- Nem hazudtam.

- Tudom.

- Nem hazudtam.

- Julia, - a kezembe fogtam apró ujjaidat -, emlékszel mindenre?

- Azt hiszem.

- Jó.

Hirtelen akkora teher nehezedett a szívemre, hogy egyszerűen képtelen voltam valami megnyugtatót kinyögni. Hogy lehet így élni?

- Daniel itt van? Hogyhogy itt van?

- Érted jött. Hogy hazavigyen.

- Haza…

- Londonba…

- Meghalni.

Egy izlandi pultos emlékiratai - 5

 

Előfordul, hogy az ember akar valamit, de nem kapja meg. Persze az gyakrabban esik meg, hogy nem akarunk valamit, mire az elkerülhetetlenül bekövetkezik.

Így voltam a a megismerkedésünk másnapjával is.

A téli hajnal szokásához híven késett, de én nem várhattam meg, vaksötétben kellett meggyőznöm magam arról, hogy nekem is jobb, ha nem lustálkodom egész nap. A végén még pocakot eresztek! – Általában ez bizonyult a leghatásosabb érvnek.

 Aznap reggel azonban elég volt az ébresztőóra leghalkabb kezdő pittyegése ahhoz, hogy talpon legyek. Meg is szédültem egy pillanatra, aztán újra megszilárdult a parketta alattam. A rosszul záródó ablakomon belopakodó csípős levegő azonnal öltözködésre sarkallt. Már rég meg kellett volna csináltatnom.

A legközelebbi, nem félálomban eltorzult gondolatom a reggeli kávé után következett. Eszembe jutott, hogy talán fel kéne keltenem téged.

Eszembe jutott, de nem tudtam rászánni magam.

Egyedül léptem ki a házból. Nem féltem egy idegent egyedül hagyni a házban; ez téged biztosan meglepett akkor. De itt természetes volt. Talán kicsit meseszerű is…

Izland. Évente kétszer hallottunk betörésről, akkor sem magánemberek háza volt a célpont. Túlságosan kevesen éltünk egy helyen ahhoz, hogy idegenek legyünk egymásnak. A magány itt sem számított kedvelt társaságnak.

Na persze, téged nem ismert senki. Még te magad sem. Ettől függetlenül, nem feltételeztem rólad rosszat. Ahhoz túl gyámoltalannak tűntél, de legalábbis jól eljátszottad.

Szerencsére annyi dolgom volt nyitás előtt, hogy nem maradt időm tovább agyalni rajtad.

Hildur kérdezősködött felőled.

- Ma már elmegy - törtem le a lelkesedését. 

- De mégis honnan pottyant ide? A ruházata alapján nem túl közelről.

- Angliából. – Mintha csak a te heves válaszodat utánoztam volna, nyilvánvaló bizonytalansággal.

Hildur szerencsére nem volt jó megfigyelő, és nem is kíváncsiskodott tovább, ehelyett inkább kinyitotta a kocsmát. Nemsokára meg is érkeztek az első törzsvendégek, akiknek valószínűleg a reggeli „kelj-fel-meggyőzőérvek” között a pocakeresztés nem számított negatívnak. Ezt főleg a reggelire elfogyasztott sörmennyiségből szűrtem le.

Tizenegy körül a nap is hajlandó volt feltápászkodni, úgy sejtettem, ekkortájt olvastad a hűtőn hagyott semmitmondó cetlit.

„Dolgozni mentem. A kulcsot hagyd a bejárat előtti szőnyeg alatt, ha elmennél. Rick”

Agyaltam rajta, hogy nem hangzik-e túl mogorván, de aztán rájöttem, hogy mogorvának is szántam. Bár valamiért tetszettél, az őrültségeddel együtt, jobbnak láttam, ha elválnak útjaink.

Egészen délutánig így gondoltam.

Aztán bejött ő, és mindent elrontott.

Egy izlandi pultos emlékiratai - 4

 

Az éjszaka közepén sírásra ébredtem. Először majd’ kiugrott a szívem a helyéről, de végül magamhoz tértem, és rájöttem, hogy ez csak te lehetsz. A vendégszoba, ahová elszállásoltalak nem volt épp hangszigetelt, de egy jelentéktelen pityergést így se hallottam volna meg.

Az első tiszta gondolatom az volt, hogy talán valami baj van. Egyből felpattantam, s már az ajtónál tartottam, mikor megtorpantam.

Hát persze, hogy baj volt! Ki ne lenne halálra rémülve, amikor egyszer csak elfelejt mindent? Vagy legalábbis elég sokat ahhoz, hogy egyedül órákat gyalogoljon egy izlandi hóviharban céltalanul. De mégis mit tehettem volna? Mivel vigasztalhattalak volna?

Ezek után már jóval visszafogottabban indultam a szobádhoz. Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e azon kívül, hogy fogalmad sincs, mi történt veled, és ha igen, gyorsan lelécelni.

De végül nem így lett.

Amikor bekopogtam hozzád, hirtelen minden zaj elült. Pár perc múlva kinyílt az ajtó, és az alig tíz centis résen egy kócos angyal pislogott rám.

- Sajnálom, ha felkeltettelek – suttogtad.

- Fent voltam amúgy is.

Persze, tudtad, hogy hazudok, de azért halványan elmosolyodtál. Aztán kitártad az ajtót.

Nem igazán tudtam, mit kéne tennem; játsszam az úriembert, hogy aztán egyedül gubbasszak a takaró alatt ébren, vagy fogadjam el az invitálást, és próbáljam meg ezt minden hátsó szándék nélkül?

Végül az utóbbit választottam.

Alig, hogy helyet foglaltam az ablak melletti fotelban, miután hellyel kínáltál, belőled dőlni kezdett a szó:

- Tudod, hazudtam. Fogalmam sincs, hogy Reykjavíkból indultam-e, sőt arról se, hogy kerültem Izlandra. – Két tenyered közé szorítottad a fejed, közben pedig előre-hátra hintáztál ültödben. – Azt sem tudtam biztosan, hogy Izlandon vagyok-e, míg a kocsmában nem mondták. – Felnevettél, de ez nem az a jókedvű nevetés volt, amit már hallottam tőled, és lenyűgözött. Ez most kétségbeesettségről és őrületről árulkodott. – Az utolsó emlékem az, hogy a repülőtéren ülök, talán Angliában… Volt ott egy férfi… Azelőttről és azutánról semmi.

- Talán Angliában? – Ahogy sejtettem. Nem volt biztos, hogy brit vagy. Magad sem tudtad. De észre sem vetted, hogy ezzel a korábbi hazugságodra utaltam.

- Biztos keres valaki! – néztél fel rám könnyes szemmel. – Nem lehet, hogy egyedül jöttem idáig.

- Ne sírj! – Ez volt a legjobb, amit mondhattam, mert ezen kívül csak ijesztő kérdések jutottak eszembe. Például, hogy honnan szökhettél. Vagy, hogy mennyire súlyos a betegséged.

- Sajnálom. Most biztos őrültnek tartasz – hüppögtél.

- Egy kicsit – vallottam be, mire mindketten elnevettük magunkat zavarunkban.

- Ígérem, holnap elmegyek, és kifizetem az éjszakát.

Bár valamiért rosszul esett, mégsem ellenkeztem.

- Szívesen beviszlek majd a városba.

- Köszönöm.

- Nyugodj meg, és aludj! – álltam fel, hogy induljak.

Te is felpattantál, és az ajtóig kísértél.

- Kérdezhetek valamit? – szólaltál meg, mikor kiléptem a folyosóra.

- Persze.

- Gyakran van már fél négykor sötét?

- Csak télen. Nyáron kellett volna idetévedned. A napfordulókor csak éjjel megy le a nap.

A mosolyodtól sürgősebbnek éreztem a visszatérést a szobámba.

- Talán egyszer látni fogom.

Egy izlandi pultos emlékiratai - 3

 

- Szóval, tiéd a ház? – Ekkor nevettél először, nekem pedig kihagyott egy ütemet a szívem. A fenébe, mennyire nem akartam elveszni! De te csak taszigáltál a Fiona-szakadék felé.

- Miért dolgozol abban a kocsmában, ha egy ilyen házad van?

- Élvezem a társaságot.

A házat pedig örököltem. De ezt nem említettem, mert hízelgett a hiúságomnak, hogy gazdagnak hiszel.  Miután anyám meghalt, apám pedig újranősült, én idemenekültem az életem elől. Mindig feleslegesen nagynak ítéltem a házat, már gyerekkoromban is, mikor még itt éltünk, a családi idill ostoba illúziójában. Egészen tizenhét éves koromig, amikor is apám eltűnt, én tanulás ürügyén pedig egyre messzebb szöktem.

- Egyedül élsz itt?

- Nem – mosolyodtam el sejtelmesen.

Kiszálltam, mielőtt újabb kérdéssel állhattál volna elő.

Botladozva követtél az ócska csizmádban, amiről inkább hallgattam a saját érdekemben.

- Milyen nyelven beszéltél a kocsmában?

- Oroszul.

- Ó!

- Igen… azt hiszem, eltöltöttem ott pár évet.

Azt hiszed? – kérdeztem gondolatban. Hangosan csak ennyit mondtam: - Érdekes lehetett.  

Dániánál messzebb sosem jutottam, mindennemű erőlködésem ellenére sem. Nem sokat segítettem magamnak annak idején a folyamatos lógással és bajkereséssel.

A zárt ajtó mögül ekkor hangos ugatás hallatszott, ami ismét mosolyra derített.

- A lakótársak?

- Nem harapnak, ne aggódj.

- Nem félek tőlük. – Olyan határozottan állítottad, hogy már majdnem elhittem. Viszont mikor megláttad, mikről is van szó, rögtön elbátortalanodtál.

Ketkrókur és Gáttaþefur, a sziget talán legnagyobb pásztorkutyái, csaholva üdvözöltek minket. Próbáltad titkolni a rémületed, én pedig nevetve mutattalak be egymásnak titeket.

- Nem hiszem, hogy ki tudnám mondani ezeket a neveket – ráncoltad a homlokod.

- Maradjunk a kutyák megszólításnál, arra is meglepően jól hallgatnak.

- Kutyák, kérlek ne egyetek meg! – fordultál hozzájuk komoly arckifejezéssel, mire azok farkcsóválva összenyáladzották a csizmád.

- Kedvelnek – nevettem fel, hosszú idő óta most először, szívből.