Oldalak

2012. március 20., kedd

A vihar szeme

Ma én kísérem haza.
Az izgalom verejtékétől gyöngyözik a homlokom, és néhány cseppet képtelen vagyok még azelőtt felitatni, hogy a járdára hullanának. Erre bosszúsan pillant fel rám. A szívem mennydörgésként dobban, mikor felismer.
Aztán gyorsabbra fogja az iramot. Szólnék, de nem egy nyelvet beszélünk. A szél nyelvén senki sem ért. A már ismerősként rám törő magány érzése villámként hasít belém. Bármennyire erősen is szorítom össze a szemhéjamat, megindulnak a könnycseppek. Egyre több és több. Már nem is tudom kivenni rajtuk keresztül az alakját. De nem kell látnom, hogy tudjam, hova tart. Tombolva rohanok utána, és már nem érdekel, ki látja, hogy sírok.
Végül elérkezem a házához. Az ablakát kanyargós erekként szelik át a könnyeim, miközben ő mögöttük a fejét rázza.
Sosem érti, miért mindig neki van olyan szerencséje, hogy elkapja a novemberi eső. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése