A vihar szeme

Ma én kísérem haza.

Az izgalom verejtékétől gyöngyözik a homlokom, és néhány cseppet képtelen vagyok még azelőtt felitatni, hogy a járdára hullanának. Erre bosszúsan pillant fel rám. A szívem mennydörgésként dobban, mikor felismer.

Aztán gyorsabbra fogja az iramot. Szólnék, de nem egy nyelvet beszélünk. A szél nyelvén senki sem ért. A már ismerősként rám törő magány érzése villámként hasít belém. Bármennyire erősen is szorítom össze a szemhéjamat, megindulnak a könnycseppek. Egyre több és több. Már nem is tudom kivenni rajtuk keresztül az alakját. De nem kell látnom, hogy tudjam, hova tart. Tombolva rohanok utána, és már nem érdekel, ki látja, hogy sírok.

Végül elérkezem a házához. Az ablakát kanyargós erekként szelik át a könnyeim, miközben ő mögöttük a fejét rázza.

Sosem érti, miért mindig neki van olyan szerencséje, hogy elkapja a novemberi eső. 

Jelmezbe bújva

Órák óta figyelte. 

Talán nem ő volt a legszebb, de mind közül a legkülönlegesebb, ebben a férfi biztos volt. 

Hűvös arckifejezésével jól leplezte belső izgalmát, ám szenvedélyes lelke fel-felbukkant pillanatokra: a barátaival váltott cinkos mosolyokban, vagy a díszlet csodálásakor.

Főleg a ruhája lepte meg. Nem a megszokott unalmas összeállítás volt, hanem valami új, lélegzetelállító. Hosszú, a bokáját verdeső csipkeruha. A szabása régimódi, de annál szebb. Magas gallérját ezüstszínű gyöngyök vették körül több kört is megtéve a kecses nyak körül. Az ujjak könyékig szétnyíltak, így az anyag szabadon lebegett minden mozdulatra.  A melle alá éppen egy fehér bársonyszalagot kötöttek, talán, hogy még inkább felhívják a figyelmet ártatlan bájaira. A ruha egyenes vonalú szoknyában végződött, amin ugyanolyan csipke nyújtózkodott jobbra-balra, mint a kelme többi részén.

Találkozott a tekintetük. A lány tett felé egy lépést, mire egy merész hasítás alól alabástrom comb és üvegcipő bukkant fel.

– Öné a szerep! – kiáltotta el magát a férfi, az öröm lángját gyújtva fel ezzel a kék szemekben. Nem törődött vele, hogy a meghallgatás még el sem kezdődött. – Tökéletes jégkirálynő lesz!

now i am a criminal.

Atyavilág.. halljátok azt a hangot, amin elkezdi? Az alatt az egy sor alatt az életem lett ez a feldolgozás.

Életérzés

Gyermekkorban harsány vagy, név egy mesében, a kislány bársony köntöse. Édes málna, harmatos rózsa, őszi levelek palástja és fakón rókabunda. Az iskolában elismerés, erdőszélén nyíló bogyócsoda, és annak ágain éneklő madár tolla.

Növekszem, s te a fénycsókolta szőlőszemek gyermekeként születsz újra borban. Mélységeid bódító szenvedélye belengi ilyenkor a világot, benned fullad alkonyatkor majd a nap.

Sok éjjelt a házban töltesz, izzadó szaténlepedőn tanyázol hajnalig. Reggel rúzzsá válsz, merésszé. Megvadítasz, és leigázol fenevadakat, hogy kiélhessem vágyaim.

Azt képzelem, felnőttem, mire újra csak egy ősz leszel, egy alma szégyenlős mosolya, a gyermekeim arcán felragyogó életöröm nyoma.

Zubog a vérem, visszavágynálak, de dacos emlék maradsz, a lázadó ifjúság tincsei.

Belenyugszom, ha kell.

Végül már nem láthatlak, de te akkor is ott vagy a síron nyíló pipacsvirág szirmain.