Oldalak

2012. január 2., hétfő

Mert röviden is lehet!




„Befogad és kitaszít a világ”
(http://www.kisnovella.blogspot.com/search/label/Raven)


A szirten állok, ahonnan belátható az egész kikötőváros. Az orromban a tenger sós illata keveredik az ősszel. Magamban érzem a világmindenséget. Minden boldogságát, könnyét, nevetését és szabadságát.
Felmerül bennem a kérdés: megérdemlem?
A tekintetem elréved egy felszálló sirályt követve, s a szél zenét sodor a fülembe. Zongorajátékot. Bizonytalan minden hang, mintha magad sem lennél biztos az ujjaidban. Félve nyomod le a billentyűket, tartva a csalódástól és szégyentől. De egyszer csak lendületet kapsz.
Elmosolyodom. Ez vagy te számomra. A lendület, mely életre sarkall.
Most már biztos a dal, pattognak a hangok, minden szenvedélyt kipréselve az öreg zongorából.
Boldog emlékeket idéznek. Emlékszel, mikor először hoztalak ide? Kár, hogy a fényképezőgép otthon maradt. Nevetve szaladtál a sziklaperemig, aztán kigúnyoltál, amiért riadtan utánad kaptam.
– Tudok vigyázni magamra – suttogtad, mikor melléd értem. Göndör hajadba túrtál, élvezted az szemtelen északi szelet.
– Azért besegítek.
Elbotlott egy hangjegy. Csúnya hiba. Ilyenkor megállsz pár percre, lehajtod a fejed, és magadban elsiratod a darabokra tört atmoszférát. Vagy talán felidézed a mi hibánkat? Sosem tudhatom.
Mit gondolhattam abban a percben? A hajadba tűzött virágra meredtem, mert nem voltam képes állni a szemed vádló szikráit.
– Valami hiányzik…
– Tudom én, hogy mi; te. Te hiányzol a kapcsolatunkból!
– Lehet, hogy jót tenne egy kis távolság. – A szavak, amiket örökre kitöröltem a szótáramból.
– Isten veled! – köszöntél el, kínzó néma percek után. Nem kérdeztél. Nem kiabáltál. Elmentél mellettem, s én nem nyúltam a karod után. Néztem, ahogy elmész, de azt hiszem, már abban a pillanatban sejtettem, hogy még aznap este térden csúszva könyörgök majd a bocsánatodért.
Újrakezdted a darabot. Ismét játszottál. Lenyelted a gombócot a torkodban, és újra megnyíltál. De most minden hangnak árnyéka lett. Sötét dallam kúszott a bőröm alá.
– Képtelen vagyok így élni! – ordítottad a képembe, mikor többé nem féltél kimondani semmit. – Gyerek vagy!
Lesújtottam a hangszerre. Még riadt tekinteted sem állított le. A zongora tetején repedés futott végig. Még ma is ott van.
A dallam megszakad. Órákig csend van. A város fényei kialszanak, a levelek nem zizegnek tovább. Az éjszaka csípi az arcomat, de én nem mozdulok. Téged látlak. Fehér ruhában vagy. Gyönyörű csipkés. Meggyilkolod az éjszaka sötétjét, jelenésként suhansz felém. Eltart egy darabig, míg felfogom, ez nem látomás.
– Balszerencsét jelent – figyelmeztetlek, mikor szoknyádat felemelve felkapaszkodsz mellém, majd körbefordulsz, hogy lássam a menyasszonyi ruhád.
– Itt voltál egész nap?
– Gondolkodtam.
– És mire jutottál? – mosolyogsz.
– Rengeteg kétségem van ezzel az esküvővel kapcsolatban.
Nem mutatod, de tudom, hogy megijedtél. Ujjaid képzeletbeli billentyűkön futnak, így leplezed, ha ideges vagy.
– Megértettem mindet. Már csak egy kérdésem maradt.
– Méghozzá? – A legrosszabbra számítasz.
– Muszáj még órákat várni a kezdetéig?
Kacagva ugrasz a fűre. Utánad futok. Kergetőzünk egészen a közeli faházunkig, ahol már a begyújtott kandalló vár.
Odabent átkarolom a derekad, de kibújsz a szorításomból. Elhajolsz a csókom elől.
– Akarok mutatni valamit.
Leülsz a zongora elé, majd a szemembe nézel. Ott van benne a világ. Minden vágy, mosoly, könnycsepp és szerelem.
Játszani kezdesz, s egy ismerős dallam tör be a lelkembe, hogy elakad tőle a lélegzetem.
A dal, amit a szirten hallottam.
Képtelenség lenne?
Melletted még ebben is hiszek. 



4 megjegyzés:

  1. Ez a zene tökéletesen illik a novelládhoz, Bells :) Gratulálok!

    Love.Gabriella.Fisher

    VálaszTörlés
  2. Hát ha jól emlékszem, ez volt a fő ihletadó :) Köszönöm!

    VálaszTörlés