Középiskolások figyelem!

http://www.iroszovetseg.hu/hirek.php?id=78

Mert röviden is lehet!

Köszönöm! :)

Püspöki Dorka pályázata

http://engeddhogymegerintselek.blogspot.com/

Képtelen vonzódás

Újabb monoton egyhangúságban ledolgozott nap, felesleges szavakkal kibélelve, migrénnel a tetején.

Noll már hónapok óta alig aludt, fejében a pesszimistábbnál pesszimistább gondolatok kergetőztek, lassan az őrületbe kergetve ezzel. Most is épp egy dögunalmas konferenciáról vezetett hazafelé, s bármennyire is fáradt volt, valahogy nem volt kedve az üres lakásba hazatérni.

Megdörzsölte égő szemeit, majd kikapcsolta a rádiót, és belemerült az élet nagy kérdéseinek fejtegetésébe…

Az autó csikorgó kerekekkel fékezett. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem gázolta el az út közepén toporgó lányt.

Noll tombolva ugrott ki a luxusautóból. Mikor a sötétben a fényszórók felfedték előtte a törékeny testet, a szívroham kerülgette, hogy nem tud majd időben megállni. Azonnal tovaszállt a fejfájása, a fáradtsággal együtt. Most legszívesebben puszta kézzel megfojtotta volna a félszeg, őzikeszemű lányt, akinél vagy két fejjel magasabb volt.

– Jól van? – ragadta meg a karját, aki erre riadtan összerezzent, s eddig az autóra szegezett barna szemét Nollra irányította.

– Miért állt meg? – kérdezte, mire a férfi szeme elkerekedett. Ez egy őrült, gondolta, aztán jobban felmérte: a kicsi, törékeny alak egy szál, piszkos, fehér hálóingben didergett a kora őszi éjszakában. Mezítelen lába sáros volt, bokáján több karcolásból is szivárgott a vér. Egy pillanat alatt felfogta: Ő tényleg egy őrült!

– Az intézetből jött? – utalt Noll a félórányira fekvő elmegyógyintézetre.

A lány elmosolyodott.

– A nevem Amy – nyújtotta a kezét.

– Noll – fürkészte továbbra is gyanakvóan a férfi. – A St. Teresából jött?

– Szép autó – engedte a füle mellett a kérdést ismét Amy. – Miért állt meg?

Noll türelmetlenül fújtatott. Előhalászta a mobilját, majd mérgesen fel-alá kezdett járkálni, hogy térerőt keressen. Végig érezte magán a lány tekintetét, és ez felettébb zavarta. Ki tudja, miért zárták oda, gondolta, bár nehezen tudta elképzelni, hogy ez az esetlen kislány esetleg erőszakos lenne. De megszökött, ez biztos. És valahogy csak ki kellett jutnia…

– Noll?

A férfi felkapta a fejét.

– Fázom – fonta maga köré a karját Amy.

Noll azonnal ugrott, levette bélelt kabátját, és a lány vállára terítette.

– Szálljon be! – mutatott az autóra. Idegesen a hajába túrt. Most mihez kezdjen vele?

Tanácstalanul szállt be mellé. Hosszú percekig csak meredtek egymásra, mintha olvasnának a másik gondolataiban. Végül Noll törte meg a csendet.

– Vissza kellene, hogy vigyem.

– Akkor rossz irányba indul – hívta fel rá a figyelmét Amy, miközben Noll a gázt adott.

– Hová akart eljutni? – kérdezte a férfi elengedve a füle mellett Amy megjegyzését. Épp most szegett meg valamit, amit eddig biztosnak hitt.

– A városba… talán – vont vállat Amy. – És maga?

– Én ott élek.

– Úgy érti, ott élt – mosolyodott el a lány. Noll értetlen pillantást vetett rá, de nem firtatta. – Noll?

– Tessék?

– Már egy végtelenség óta várok magára.

Na jó, ez már tényleg hátborzongató, gondolta a férfi arrébb húzódva. Ki ez a nő? Akár törékeny, akár nem, kétségtelenül ijesztő.

– Mi a vezetékneve? – próbálta terelni a beszélgetést.

– Milton.

Noll meghökkent. Ismerős volt neki a név. Talán olvasta valahol?

– Amy Milton – ismételte halkan, s egyre inkább az volt az érzése, hogy már hallotta valahol. – Miért került oda? – Nem pont a legokosabb kérdés, emlékeztette magát a férfi. 

– Azt hittem, tudja. Ugyanazért szenvedünk.

– Mi van? – taposott a fékbe Noll. Mélyeket lélegezve próbálta lenyugtatni magát. Hisz a nő az intézetből jött, természetes hogy összefüggéstelenül hablatyol. De akkor vajon okos dolog-e a városba vinni?

– Sajnálom – suttogta ekkor Amy, amivel megenyhítette Nollt. Ismét elindult, bár most már sokkal bizonytalanabbul fogta a kormányt.

Meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni. Akármennyire is elbűvölte a lány külseje, remélte, hogy nem szólal meg az út során. Sajnos nem volt szerencséje. A távolban már feltűntek a város fényei, enyhítve egy kicsit az autóban uralkodó feszültséget, mikor Amy újra megszólalt.

– Miért hoztál ide?

– Mert erre kértél. – Noll már rég feladta, hogy megértse a lány gondolkodását, vagy annak hiányát. Egész nyugodtan tudott hozzáállni a fura kérdésekhez.

– Ezt tettem volna? – A kérdést elnyomta egy rendőrautó felharsanó szirénája. Noll a visszapillantóban látta, hogy nincsenek messze, és úgy tűnt, neki villogtatnak.

Mit csinálsz? – kérdezte magától, mikor gyorsított. Megtébolyult egy ismeretlenért? Amy nevetve vette tudomásul, hogy útitársa segít neki. Hálásan a kezére tette apró ujjait, aztán megkönnyebbülten hátradőlt.

A férfi már távolról sem volt ennyire nyugodt. A rendőröket nem tudta lerázni, és tudta, ha beérnek a városba, kénytelen lesz lámpáknál manőverezni. A fejében a káosz lett az úr. Nem erre számított, mikor elindult.

Amy Milton, Amy Milton, zakatolt a gondolatai közt, mint valamiféle vírus, amely épp szétterjed a testében. Nem tudta, hová rakni az efféle érzéseket. Helyette agyalni kezdett a menekülési útvonalakon, aminek persze nem volt több értelme. Miért is mentene meg egy idegent, aki mellesleg kezelésre szorul?

– Itt forduljon balra! – kiáltott fel hirtelen a lány, miközben a kormányért kapott, s Noll épp hogy csak az úton tudta tartani az autót.

– Mit művel?

– Hajtson a hídra! – jött a következő utasítás, ami ellen a férfi nem ellenkezett. Kezdte magát túszként érezni. – Álljon meg! – A hídpillérek már ott ragyogtak előttük az éjszakai kivilágításban. Noll lehúzódott az járdaszegély mellé.

– És most?

– Miért állt meg?

– Amy – legyezett a lány szeme előtt Noll. – Kérem! Miért kellett idejönnünk?

– A híd – vidult fel az angyali arc a felismeréstől. – Ez az a híd.

– Mi van vele?

Amy ezt már nem hallotta. Kiszállt az autóból, és mezítláb, gyalog indult tovább. Noll képtelen volt egyhelyben ülni, és figyelni, ahogy  a lány felsétál a hatalmas építményre. Ösztönösen utána eredt.

– Amy! Miért szenvedünk? – próbálta meg „őrült” szempontból megközelíteni a dolgot.

– Nem találtuk a hidat.

Noll szemöldöke felszaladt a homlokára.

– A hidat mihez?

– Talán egymáshoz? – nevetett a nő, miközben a perem felett kitekintett a folyóra. – Olyan sötét és veszélyes. Vonz. Hallod a zúgást? – hunyta le a szemét. – Hív minket!

Noll szája elnyílt a csodálkozástól. Valahol már hallotta ezeket a szavakat. Képtelen volt felidézni, hol. Helyette átölelte a remegő testet, a szél sötét tincseket sodort a szeme elé. Csak egy pillanatig érezte a hideget, a vad, pusztító sodrást, az égető fájdalmat a tüdejében…

…aztán felébredt. Köhögve ült fel az ágyban, majd sóhajtva dobta vissza magát a dunyhák közé. Mikor már újra normálisan lélegzett, felvette a könyvet az éjjeli szekrényéről.

„A hidak köztünk” – Nem is kellett tovább agyalnia, honnan származik az őrült álom. Honnan volt ismerős az Amy Milton név…

Nem is emlékezett már, mikor olvasta utoljára ezt a könyvet. De arra pontosan emlékezett mi volt Amy baja: a magány. Az emésztette fel.

– Ébren vagy? – Noll összerezzent a suttogásra, majd észrevette, hogy üres mellette az ágy.

– Rémálom.

– Megint a regény? – Az ágy alig süppedt be az apró test súlya alatt.

– Kellett neked megírnod – húzta magához a nőt Noll.

Azok az őzikeszemek még a sötétségben is találtak elég fényt ahhoz, hogy csillogjanak.

– Minden részletet meg akartam őrizni. Nem szeretnék húsz év múlva azon vitatkozni, ki mentett meg kit.

– Te őrült! – nevetett fel halkan a férfi, majd visszatette a saját történetükből koholt regényt a szekrényre, s megcsókolta az egyetlen személyt, aki képes volt megtanítani hidakat építeni, miután halálra rémítette azzal, hogy a folyóba akart ugrani. Szerencsére akkor mellette volt, és megmentette. Azután pedig Amy maradt vele, hogy egy új, még meg nem élt életbe vezesse…

Mert röviden is lehet!

„Befogad és kitaszít a világ”
(http://www.kisnovella.blogspot.com/search/label/Raven)

A szirten állok, ahonnan belátható az egész kikötőváros. Az orromban a tenger sós illata keveredik az ősszel. Magamban érzem a világmindenséget. Minden boldogságát, könnyét, nevetését és szabadságát.

Felmerül bennem a kérdés: megérdemlem?

A tekintetem elréved egy felszálló sirályt követve, s a szél zenét sodor a fülembe. Zongorajátékot. Bizonytalan minden hang, mintha magad sem lennél biztos az ujjaidban. Félve nyomod le a billentyűket, tartva a csalódástól és szégyentől. De egyszer csak lendületet kapsz.

Elmosolyodom. Ez vagy te számomra. A lendület, mely életre sarkall.

Most már biztos a dal, pattognak a hangok, minden szenvedélyt kipréselve az öreg zongorából.

Boldog emlékeket idéznek. Emlékszel, mikor először hoztalak ide? Kár, hogy a fényképezőgép otthon maradt. Nevetve szaladtál a sziklaperemig, aztán kigúnyoltál, amiért riadtan utánad kaptam.

– Tudok vigyázni magamra – suttogtad, mikor melléd értem. Göndör hajadba túrtál, élvezted az szemtelen északi szelet.

– Azért besegítek.

Elbotlott egy hangjegy. Csúnya hiba. Ilyenkor megállsz pár percre, lehajtod a fejed, és magadban elsiratod a darabokra tört atmoszférát. Vagy talán felidézed a mi hibánkat? Sosem tudhatom.

Mit gondolhattam abban a percben? A hajadba tűzött virágra meredtem, mert nem voltam képes állni a szemed vádló szikráit.

– Valami hiányzik…

– Tudom én, hogy mi; te. Te hiányzol a kapcsolatunkból!

– Lehet, hogy jót tenne egy kis távolság. – A szavak, amiket örökre kitöröltem a szótáramból.

– Isten veled! – köszöntél el, kínzó néma percek után. Nem kérdeztél. Nem kiabáltál. Elmentél mellettem, s én nem nyúltam a karod után. Néztem, ahogy elmész, de azt hiszem, már abban a pillanatban sejtettem, hogy még aznap este térden csúszva könyörgök majd a bocsánatodért.

Újrakezdted a darabot. Ismét játszottál. Lenyelted a gombócot a torkodban, és újra megnyíltál. De most minden hangnak árnyéka lett. Sötét dallam kúszott a bőröm alá.

– Képtelen vagyok így élni! – ordítottad a képembe, mikor többé nem féltél kimondani semmit. – Gyerek vagy!

Lesújtottam a hangszerre. Még riadt tekinteted sem állított le. A zongora tetején repedés futott végig. Még ma is ott van.

A dallam megszakad. Órákig csend van. A város fényei kialszanak, a levelek nem zizegnek tovább. Az éjszaka csípi az arcomat, de én nem mozdulok. Téged látlak. Fehér ruhában vagy. Gyönyörű csipkés. Meggyilkolod az éjszaka sötétjét, jelenésként suhansz felém. Eltart egy darabig, míg felfogom, ez nem látomás.

– Balszerencsét jelent – figyelmeztetlek, mikor szoknyádat felemelve felkapaszkodsz mellém, majd körbefordulsz, hogy lássam a menyasszonyi ruhád.

– Itt voltál egész nap?

– Gondolkodtam.

– És mire jutottál? – mosolyogsz.

– Rengeteg kétségem van ezzel az esküvővel kapcsolatban.

Nem mutatod, de tudom, hogy megijedtél. Ujjaid képzeletbeli billentyűkön futnak, így leplezed, ha ideges vagy.

– Megértettem mindet. Már csak egy kérdésem maradt.

– Méghozzá? – A legrosszabbra számítasz.

– Muszáj még órákat várni a kezdetéig?

Kacagva ugrasz a fűre. Utánad futok. Kergetőzünk egészen a közeli faházunkig, ahol már a begyújtott kandalló vár.

Odabent átkarolom a derekad, de kibújsz a szorításomból. Elhajolsz a csókom elől.

– Akarok mutatni valamit.

Leülsz a zongora elé, majd a szemembe nézel. Ott van benne a világ. Minden vágy, mosoly, könnycsepp és szerelem.

Játszani kezdesz, s egy ismerős dallam tör be a lelkembe, hogy elakad tőle a lélegzetem.

A dal, amit a szirten hallottam.

Képtelenség lenne?

Melletted még ebben is hiszek.