Any4444 novellája

Az ősz hirtelen köszöntött be, és hideg, szeles idejével hamar elővetette a fiókok és szekrények mélyéről a melegebb holmikat. A levelek már felvették szokásos vidám színekkel díszített ruhájukat, hogy hetek elmúltával fáradtan vehessék le azokat.
Csendesen, tűnődve nézem a park vízének állandó és szüntelen fodrozódását. Hisz ez az élet. Örök körforgás. Megszületünk, lassan felcseperedünk és jól, vagy rosszul vesszük az elénk görgetett akadályokat. Keressük a lét értelmét, a gyakran viharos és kegyetlen útvesztőben a cseppnyi boldogságot. Ha szerencsénk van, megtaláljuk. Van, aki a családjában, a munkában, a természetben vagy csak egy idegen kedves mosolyában fedezi fel ezt a törékeny dolgot.
Közben a sors mutatja az utat, de mindennek a végén ott a halál. Az elmúlás, amely békés is lehet, de mindig hagy maga után fájdalmat, elillant reményeket és álmokat. Orvosként megtanultam elfogadni, hogy a vég szükségszerű, elkerülhetetlen dolog, civil emberként viszont még ma is megvisel a hozzátartozók mélységes gyötrelme, ha megtudják azt a hírt, amit a legkevésbé várnak. Látom a szemükben a veszteséget, ami ahhoz hasonló mikor egy szépen berendezett és kivilágított szobában hirtelen lekapcsolják a villanyt.
Nem tudom, meddig bírom még. Néha a fásultság leteper és én csak nehezen és küszködve állok talpra. Mi történik akkor, ha már nem tudok felállni? Mi jön akkor?

Az időjárás lassan alkalmazkodik hangulatomhoz, az ég elsötétül, a víz felszínén egyre nagyobb hullámok és örvények jelennek meg kavargó gondolataimhoz hasonlóan. Érződik a levegőben a közelgő vihar illata, de még csak a távolban lehet felfedezni az eső közeledtét.
Talán már órák óta ülök egymagam, mikor megcsap egy kellemes, üdítő parfüm. Társaságot kaptam. Nem nézett rám, percekig nem is szólt.
- Elvesztetted igaz? - kérdezi lágy hangján.
- Igen, elvesztettem - halk sóhajként száll a tó felett ez a végzetes szó.
- Most már jobb neki. Te is tudod.
- Igen, tudom, de mégis bennem van a kétség. Ha előbb észrevesszük, ha csak egy kicsivel később születik, mikor van már rá gyógymód… ha többet teszek, talán megmenthettem volna – rekedt suttogásként hagyják el ajkaimat a szavak. - Fiatal volt még, iskolában lett volna a helye, hogy a többi társával elégedetlenül morogjon a következő dolgozat miatt. Nem a betegségének kezelését és tüneteit kellett volna kívülről fújnia. Olyan igazságtalan ez az egész, még előtte volt az élet. Miért? Miért kell ilyeneknek történniük? Mit vétettünk, hogy ilyen súlyos érte a büntetés? – kérdéseim dühős villámként állnak közénk.
- Nem tehettél volna semmi mást. Más nem végzett volna ennyit, mint te - lép kecsesen elém, de továbbra is a messzeséget fürkészem. - Nem maradtak volna fenn éjszakákon át cikkeket és új eljárásokat böngészve, a fáradtságtól majd összeesve, és nem maradtak volna benn a műszakjuk után, hogy ezt meg is beszéljék vele. Felkészítetted a legrosszabbra. Törődtél vele. Nézz rám, kérlek – kéri tőlem. Lassan emelem fel pillantásomat, a kék és a mélybarna szempár találkozásáig. - Mindent megtettél, amit lehetett - hangsúlyozza külön a szavakat és én elhiszem neki. El kell hinnem…
Végtelennek tűnik az idő, míg elveszünk a másikban és fokozatosan döbbenek rá, hogy Ő az. Ő az ok, ami miatt minden reggel felkelek, és nem engedek annak a csábításnak, hogy a fejemre húzott takaróval kizárjam a külvilágot. Egész lényével rávesz, hogy a súlyos csapások után meggyötörten és tele sebekkel, de folytassam az életnek nevezett játékot. Bármi történt velem, mindig ott volt és segített. Miért csak most vettem ezt észre? Hogy lehettem ennyire vak?
- Köszönöm! - ölelem át szorosan meglepve őt.
- Mégis mit? – kérdezi döbbenten.
- Azt, hogy figyelsz rám, velem vagy, elviselsz engem és közben hagyod, hogy elkövessem a hibáimat – súgom a fülébe halkan. Köszönöm, hogy létezel!
Közösen indulunk el a levelekkel tarkított kis ösvényen, de én még visszanézek a magányos padra, melynek hátterében halványan megcsillan a víz felszínén a fény.



--------------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Any!

Rövid, velős, szép, kifejező. Ezek voltak az első szavak, amik eszembe jutottak róla. Nagyon szépen fogalmaztál, s nagyon élethűen írtad le az érzéseket, amik egy orvost minden bizonnyal mardossák, mikor hasonló történik.

Kissé nekem eseménytelen volt.

Gratulálok!

Anett:

Tetszett, de a kiváltó okot, amiért a főszereplő úgy el volt keseredve, kicsit jobban kifejthetted volna. Ha azt még hozzáírnád (akár egy másik novella formájában is) az tök jó lenne.

Indyra Myles:

Hangulatos ujjgyakorlatnak ez az írás nagyon jó. Szép megfogalmazás, jó képek, gördülékeny mondatok. Ebből a szövegből a konfliktus hiányzik. Túl vagyunk már mindenen, a szereplők csak lamentálnak a sorson, de igazából ők is tudják, és a szövegből is érződik, hogy már mindegy – így nem tud igazán erőssé válni az írás. A békülés emiatt igazából nem békülés, így a szöveg vége sem igazán vég. Nincs csattanónk, a tanulság pedig kissé erőltetetten van az olvasó arcába tolva. Ettől függetlenül szövegileg jó az írás, én azt javasolnám, hogy a szerző ne féljen hosszabb novellát írni a témából, amelyben jobban kifejti a dolgokat. Akkor esetleg nem lesz szükség abba, hogy egyetlen rövid monológba zsúfolja a sokkal jobban lefestendő bánatot.

Balázs:

Rövid, velős, egy olyan eseményről, ami mindenkiben nyomot hagy. Nem rossz az elgondolás, se a stílus, viszont jót tett volna az egésznek, ha egy kicsit több információt osztasz meg velünk.
Összességében szép munka:)

(A mellékelt kép Somlai Anita fényképe)