Lexi elbeszélése

Harmincegyedik fejezet,

amelyben Candide fontos elhatározásra jut élete kapcsán

Ha az ember el akar valamit érni ezen a világon és nem csak leledzni a lehetőségek Földjén, annak bizony dolgoznia kell. Tudta jól ezt Candide is, amikor egy szeptemberi délutánon leheveredett a frissen kapált törökbúza árnyékába. A hosszú munka után elmerengve nézte a lemenő nap utolsó sugarait és eszébe jutott a régi élete- még a vesztfáliai falak között, ahol semmi dolga nem volt, csak tanulni. Csalódottan nosztalgiázott, hogy neki milyen szép élete lehetett volna a hazájában, ha egy-két „apró dolog” másképpen alakul.

Híres filozófus akart lenni, épp úgy, mint Pangloss mester, akit mindenki tisztelt, ezért Candide hiúságát legyezgette, hogy majd egyszer nyomdokaiba léphet.

Kedves emlékeinek áradatát egy illat űzte el, amely a konyhaablakon szűrődött ki. Kunigunda férje kedvenc édességét készítette el meglepve őt ezzel a gesztussal. Házasságuk az utóbbi időben kezdett egyhangúvá válni, de Candide nagyon lelkes lett és már sietett is be a házba, hogy megtudja, mivel érdemelte ki mindezt. Belépve, asszonykája rögvest a nyakába ugrott, de a legény még most sem jött rá az alkalom miértjére.

- Édesem, de hát te nem is szeretsz baklavát sütni! ? Mondd csak, mi okból kapom mindezt?

Kunigundát mélyen megbántotta, hogy egyetlen szerelme nem emlékszik a házasságuk hetedik évfordulójára. Ezután Candide hiába próbálta jóvá tenni, neje hajthatatlan maradt. Még a nőcsábász Cacambo tanácsai sem vezettek sehová. Ezek a történések mind inkább azt erősítették meg, hogy akármilyen viszonyban is éltek a feleségével, nem tudná elviselni, hogy kedvese egyszer csak eltűnjön az életéből.

Candide ekkor gondolt egy nagyot és elszánta magát, hogy minden megtakarított pénzét Kunigunda kiengesztelésére fordítja. Elsőként egy gyűrű jutott az eszébe drágakővel a közepén, de hamar el is vetette, hiszen Kunigunda ujjai már nem voltak zsengék és elég hamar beledagadtak volna. Második ötlete egy új konyhaasztal volt, de az csak még egy sikálni való szerelmese életében, így hamar lemondott róla. Minden bizonnyal a legjobb választásnak egy utazás tűnt, aminek még csak gondolata is üdítően hatott Candidra.

- Drága feleségem, szeretném elnyerni a bocsánatodat, ezért úgy döntöttem, hogy egy utazás talán enyhíthetné sértett lelkedet.

Már csak a tökéletes úticélt kellett megtalálnia, hogy újra a kegyeiben érezhesse magát. Emlékezett, hogy Kunigunda mindig is szeretett volna eljutni Itália földjére, de sohasem volt rá pénzük, hogy megengedhessenek maguknak egy nászutat. Mikor aztán elé tárta szándékait, annak minden haragja elszállt. Már csak 1nap volt hátra a hajó indulásáig, de már egyikük sem fért meg a bőrében. Az asszony egyre csak újságolta a szomszédoknak férje csodálatos ötletét, amivel „csupán őt akarta elkápráztatni”.

Eljött végre az utazás ideje és Kunigunda széles mosollyal integetett a hajó fedélzetéről az otthoniaknak. Ebben a pillanatban tőle vidámabban csak Candide érezte magát, hogy mindezzel boldoggá tehette szerelmét. Vitorlát bontottak és kezdetét vette egy újabb kaland. Candideot mindig érdekelték a hajózás fortélyai, aminek elsajátítására másfél hónapja lesz. A hajókapitány szívesen tanítgatta az újdonsült matrózt ügyes bajos dolgokra és a legény újra diáknak érezhette magát. Kunigundának is jót tett a kimozdulás, igazán megszépítette őt. Új ételkészítési módszerekre és horgolni oktatták az idős utazók.

Már 3hete feküdtek és keltek egy mozgó szálláson, amikor Candide hangos csörömpölésre ébredt, ami a hajóbelsőből áradt. Rögtön indult is megnézni, miben lehet a csendbontó segítségére. Odaérve egy ezüstösen csillogó kerek ismeretlen szerkezettel találta magát szemben. Alig pár perce vizslatta körbe-körbe, mikor egy fehér szakállas, alacsony öregember ugrott ki belőle és azonnal kérdőre vonta:

- Ki maga és mit akar? Miért ólálkodik a találmányom körül?

Candidenak még pislogni sem volt ideje, nem hogy összefüggő választ adni…

- Elnézését kérem uram, nem akartam semmiben megzavarni, csuu- csu- csupán a zaj keltette fel az érdeklődésemet, ami ehhez a csodamasinához vezetett. Mondja meg nekem mi ez! ?- mert én ehhez hasonlót még sohasem láttam…

- Jámbor ember, ilyet még sehol nem is láthatott! Én vagyok az első feltaláló, aki ezzel a szerkezettel kísérletezik, amely választ ad egy nagyszerű kérdésre, hogy az ember miképpen tudna utazni az időben.

Candide elcsodálkozott, hogy mik történnek ezen a legeslegjobb világon, az ő tudta nélkül.

- Ha ezt Pangloss mester látná, egész biztos, hogy nem hinne a szemének! –gondolta Candide…

Sokáig beszélgetett az öreggel a találmány létrejöttéről és működési elvéről, de amikor Candide lelkesen a készítés okáról kérdezte, a tudós mélyen hallgatott és szomorúság fátyla borult a szemére.

- Hosszú történet ez fiam, és egy magadfajta fiatal férfi nem is értheti mindezt, amin én keresztülmentem, de oly régóta bánt ez a teher, hogy kénytelen vagyok valakivel megosztani, így ennyi idő után… Mind ennek már 5esztendeje cipelem a súlyát és hibáztatom magam, amiért nem tudtam megvédeni azt, aki életemben a legtöbbet jelentett nekem, a lányomat… Jövő héten lesz 19éves, ha egyáltalán még él. Istenem miért engem büntetsz ily könyörtelen?!

És az öreg zokogni kezdett, Candide soha életében nem látott még férfit lelkiismerete miatt sírni, de együttérzést tanúsított iránta. Negyed órába is beletelt, amikor újra képes volt folytatni élete tragédiáját.

- Szóval a baj ott kezdődött, amikor elvállaltam egy busásan fizető megbízást. Egy gazdag vezér szolgálatába álltam, aki elvesztett egy háborút a múltban és vissza kívánt térni oda, hogy felülkerekedjen ellenfelén. Egy időgépet kellett elkészítenem neki 1hónap leforgása alatt. Nagyon sokat dolgoztam rajta éjt nappallá téve, de nem készült el határidőre és büntetésül elrabolták a kislányomat, akiről azóta azt sem tudom, hogy él-e vagy halott… Azóta keresem őt, ezzel a hajóval már 12-szer jártam körbe a Földet, legalább 800 városban jártam és 5 nyelven tanultam meg beszélni. Sehol sem találom, és már tényleg nem tudom, hol is kereshetném…De nem fogom feladni, amíg rá nem lelek, ha belehalok is. Az időgépet még nem fejeztem be, de ha elkészül, visszamegyek a múltba és nincs az az Isten, amiért újra elvállalnám azt a megbízást.

Candide figyelmesen hallgatta a történetet, és egészen beleélte magát, mikor hirtelen eszébe ötlött, hogy ő is milyen szívesen visszarepülne a múltba, ha módja lenne rá. Nagyon sok mindent máshogyan alakítana, de most már ésszel és nem jószerencsével. Kunigunda lenne az egyetlen biztos pont az életében, akiért bármit megtenne. Egyszer csak a sok kósza gondolat után egy nem akármilyen ajánlattal állt az öreg elé.

- Kérem, uram engedje meg nekem, hogy én próbálhassam ki elsőként az időgépet! Higgye el, jobb az, ha én veszek oda a végtelen időben, mint maga, aki többet ér, mint 100 magamfajta.

Candide felajánlása szöget ütött a tudós fejébe, aki pár perc elmélkedés után végre rábólintott. A kalandor nagyon elszánt volt, hogy végre kezébe veheti Istenként saját életét.

Harminckettedik fejezet, amelyben Candide az Idő szeszélyes markába kerül és átéli eddigi élete legkülönlegesebb napját

Amikor Candide feleségével is megosztotta elhatározását,ez egészen ahhoz fogható volt, mintha kitört volna az Etna. Kunigunda mérhetetlen haragra gerjedt, hogy eddig hűséges férje el akarja őt hagyni, és pont az első közös felhőtlen utazásuk során. Candide hosszas magyarázkodás után jobb belátásra bírta az asszonyt, de teljesen még sem tudta meggyőzni,hogy jó ötlet -e ezen masinában ennyire megbízni. A tudós mindent a helyére igazított legjobb tudása szerint, és már nem sokat kellett várni az indulásig.

- Biztos vagy ebben fiam? Ezt akarod? Én mondtam neked, hogy semmi garancia nincs rá, hogy vissza is tudsz majd jönni… sőt az biztos, hogy heteket csúszhatsz az időben és mire hazaérsz, Európában lehet már tél lesz… De van egy feltételem: csak akkor engedlek el, ha megígéred, hogy rövid időn belül megpróbálsz visszatérni.

- Lelkem rajta, jóember. És hogy ezt akarom-e? Ennyire biztos még semmiben nem voltam eddigi életemben. Ne húzzuk tovább a drága időt, indítsa be kérem.

A tudós félve engedte el a fiatalt, de bízott benne, hogy megtalálja majd a módját, hogy hazajusson. Kunigunda reszketve nézte végig férje semmivé válását és még Istent is kérlelve szorította két kezét. Megbeszélték, hogy bármi is történjen, mindketten hamarosan visszatérnek konstantinápolyi otthonukba. Kunigunda Itáliából, Candide pedig a múltból.

A legény szeme csillogott a vágytól, hogy újra hazatérhet Vesztfáliába, arra a helyre, ahol az volt a legnagyobb gondja, hogy Arisztotelész vagy Homérosz műveit olvassa esténként… Néhány szikrázó villanással a hajóbelsőből az időgépnek csak hűlt helye maradt.

Candide lüktető fejfájással ébredt teljesen új, hangzavarral teli környezetében. Először azt hitte álmodta az egészet, de amikor szűnni kezdett a fájdalom, kinyitotta a szemét. Hirtelen a végtelen mélységgel és az időgép folyópartra vetett szerkezetével találta szemben magát. Mikor ráébredt, hogy egy híd közepén áll, és hosszú fennakadást okozott a furcsa mozgó, zúgó, fénylő szekerek között. A tülkölés hallatán elállt az útjukból és egy biztonságosabb részre lépett. Uramisten! Hol vagyok? A tudósnak igaza volt, rosszul is elsülhet a dolog, mert nem ott vagyok, ahol most lennem kellene. Most kihez fordulhatnék ebben a világban?

Nem volt biztos benne, hogy akarja-e, de a kíváncsiság ott csörgedezett minden csepp vérében, így rászánta magát, hogy felfedezi a zűrzavaros várost, ha már itt van. Egy valamiben biztos volt, hogy: ez nem Vesztfália és nem a 16. század.

Candide nyakába vette hát az ismeretlent és mohón kezdte meg legújabb kalandját. Habár józan ésszel felfogta, hogy nem a múlt század macskakövein lépked, de azt nem tudta elképzelni, hogy ez a jövő lenne?! Egy ideig csak járta a hosszú utcákat és saját gondolataiba merült, ám később nem csak nézni, látni is kezdett.

Elsőként egy patinás épület keltette fel az érdeklődését, amit első látásra is szimpatikusnak talált. Gondolt egyet és belépett a csipkézettre faragott faajtón. Rögvest egy lélegzetelállító színpadot pillantott meg, ami levette a lábáról. Leült hát a lelátón és a színészek hangját valamint játékát élvezetesnek találta. A nyelvezete ugyan ismeretlen volt, de Candide értelmisége révén, így is értette a történet lényegét. Sőt még a ruhadarabok is ismerősebbek voltak számára, mint a városi embereken lévők. Az előadás végén vette észre, hogy a nézőközönség két főből áll rajta kívül, de minden bizonnyal ő volt az, aki a leghangosabban tapsolt. Bús tekintettel hagyta el a lelátót és a kijáratot keresve a színházi ruhatárba barangolt. Gyorsan feltalálta magát, és úgy döntött szeretne beleolvadni a környezetébe, így olyasféle ruhákba öltözött, mint amilyeneket az utcán látott. Sokkal vidámabban indult tovább.

Lenyűgözte a sok gigantikus építmény, a hidak szerkezete, a mozgó járművek, mintha egy varázslatos mesében olvasta volna. Alig gondolta ezt ki, megkordult a gyomra.

- A legjobbkor, épp ebédidő. Ideje keresnem egy vendéglőt, ahol éhségemet csillapíthatom. – gondolta…

Nem sokáig válogatott a szebbnél szebb külcsínnynel rendelkező éttermek között, egyszerűen leállt egy tér közepén, egy „nyitott, utcai vendéglőnél” és azt sem kérdezte meg tőle senki mit rendel, kiszolgálták. Candide úgy gondolta, biztos a ház ajánlatát kapta… Már majdnem végzett az ebéddel, mikor egyre több ápolatlan, mezítlábos és ágról szakadt ember ette ugyanazt a kosztot körülötte, amit ő. Ennél furcsábbnak csak azt tartotta, mikor fizetés nélkül kísérték ki a faasztal mögül, mert nem volt hely egy újabb mezítlábas ember számára. Nem törve tovább a fejét, hisz úgy sem értette volna meg- továbbállt, de gondolta, lehet ez a világok legjobbika ha ingyen ehet.

Az utcákon bolyongva betévedt egy iskolába, ahol ebben az új világban elsőként szóba elegyedhetett fiatalokkal. Candide elégedett volt, hogy mégis talált embereket, akik az ő nyelvét beszélik, igaz hogy másféle kiejtéssel, de a szavak nem sokban különböznek. Rögvest el is kezdte faggatni őket.

- Kedves fiatalok, megmondanátok nekem, hogy mi ez a város, ami körülvesz minket?

- Hát Budapest!

- És hányadik évszázadot jegyzi a krónika?

- A XXI-et.

Candide egy pillanatra mereven bámult maga elé, aztán mivel már eddig is sejtette, hogy jóval megelőzte valódi korát, megköszönte az útbaigazítást és indult is tovább az idegen városban.

Alig tett meg pár száz métert és egy fesztivál közepébe csöppent, de most már egyáltalán nem volt megszeppenve. Vígan táncolt, mulatozott a harsány tömeggel. Kimondottam jól érezte magát az újvilágban.

- Jaj, ha tehetném, vissza sem mennék már abba az átkozott múltba, hiszen itt minden olyan csodás semmiért nem kell fizetni, az emberek boldogok, úgy öltözködnek, ahogy nekik tetszik, ingyen ebéd vár akármelyik sarkon, ezekről a csodálatos technikai vívmányokról nem is beszélve…, itt mindenki olyan szabad, akár a madár. Egyedül Kunigundát sajnálom, hogy nem élheti át velem mindezt a derűt, amire én találtam itt.

Beesteledett már, mikor ásítani kezdett. Leheveredett az első fapadra és már szundított is. Élete legkülönlegesebb és legfurcsább napját tudta maga mögött- úgy gondolta, álmodni sem tudott volna szebbet.

Harmincharmadik fejezet, amelyben Candide átéli élete legborzalmasabb napját

Másnap a kelő nappal ő is felkelt és újdonságra éhesen vágott neki a városnak. De az újdonságokon kívül egy finom reggelinek is örült volna, így betért hát a legközelebbi vendéglőbe. Helyet foglalva rögvest elé toltak egy étlapot, ahol sok számára nem ismert étel sorakozott. Az étlapon 3 nyelven szerepelt a kínálat, és a német nyelvű leírás pont megfelelt neki. Rendelt hát egy bécsi szeletet és a jóízű elfogyasztása után távozott is volna, de a pincér megragadta a karját fizetésre kényszerítve. Candide értetlenül állt az eset előtt, és illetődve ecsetelte, hogy tegnap nem kellett fizetnie mindezért. Elővette hát a 16. századi pénzét, de a pincér erőltetett bájvigyorral kinevette. Candide nem birtokolt forgalomban lévő pénzt, így a pincér ledolgoztatta vele az elfogyasztott étel árát, ami azt jelentette, hogy kora reggeltől késő délutánig kellett a koszos tányérokat és a padlót súrolnia. A munka leteltével megalázottnak és elesettnek érezte magát, mindjárt nem látta olyan szépnek ezt a környéket egy ilyen nap után.

Nem sokkal azután, hogy a pincér kiengedte az étteremből, mint a sértett vad, úgy járt kelt a szélfútta utcákon. Egyszer csak úgy érezte, hogy muszáj kipróbálnia legalább az egyik mozgó járművet… így felült az első gépre, ami szembe jött vele. A szerkezet, két végtelen hosszú sínen futott végig, és a tetején egy hosszú vezetékhez volt erősítve. Candide számára még most is hihetetlen volt, hogy a lovas-kocsikat felváltotta valami egészen más, fantasztikus erő. Alig utazott pár megállót, nagyon élvezte minden percét, hiszen ennyi csodás épületet egy helyen még nem látott. Hirtelen maga mellé pillantva egy magas kopaszodó embert vett észre, aki hozzá beszélt ugyanazon a hangzatos helyi nyelven, amit eddig hallott, mióta itt van. Candide németül szólt hozzá, az ember motyogott valamit hamis nyelvhasználattal, de megértették egymást… Az idegen valami jegyet követelt rajta, de Candide nem tudott mit felmutatni, így az elővett egy egészen kicsi szerkentyűt és nyomogatni kezdte rajta a gombjait.

Később egy egyenruhás alak jelent meg. Leszállította Candide-t a hosszú járműről és egy sokkal kisebbe ültette be. A legény azt sem tudta, mit gondoljon, azt hitte bevándorlónak vagy ilyesminek hiszik őt… rosszat sejtett. A rövid utazás után egy cellában találta magát, ahonnan ki sem akarták engedni egész estig. Akkor aztán vallatni kezdték, hogy ki ő, mutassa meg az iratait, melyik német tartományból jött az országba, melyik határátkelőn érkezett. Candide-t annyira összezavarta az egész, hogy egyszeriben védekező mechanizmusként előadott egy frappáns történetet, hogy csupán a rokonait jött meglátogatni ebbe a városba, de minden személyes tárgyát ellopták, valamint eltévedt a hosszú utcák között és azért ült fel arra a gépre. A sztorit hihetőnek találták és elengedték végre.

Az épületből kiérve vette csak észre, hogy már egészen besötétedett. A szabad égre pillantva érezte először otthon magát ebben a közegben, hiszen ez az egy valami nem változott öt évszázad alatt sem, a csillagok állása.

A városban bolyongva sok egyforma épületet látott telis-tele furcsa dolgokkal. Az egyik üvegablakos üzlet kínálata igazán felkeltette a figyelmét. Sok kisebb-nagyobb beszélő doboz benne mozgó emberekkel, képekkel… Nagyon megtetszett neki és úgy gondolta elidőzik előtte egy pár percet. Éppen a Keleten tartó harcokról nézhetett felvételeket és olyan valóságosnak tűnt minden perce. A síró gyerekek és asszonyok, a csattogó fegyverek hangját az üvegablakon át is hallani lehetett. Candide nem tudta elképzelni, hogy háború legyen a mai korban is, épp úgy, mint az övében. Csak akkor vált biztossá, mikor a képernyő alján megpillantotta a 2010-es évszámot. Lesütött és könnyes szemmel ment tovább, mert már nem bírta nézni azt a sok szenvedést, ami a dobozból áradt felé.

- Mi történt ezzel a világgal? Tegnap még derű és boldogság volt minden szűk utcasarkon, ingyen kaptam olyat is, amit még csak nem is kértem, vidám emberekbe botlottam, akárhol jártam. Most pedig pont az ellentéte mindannak, amit tegnap tapasztaltam. Vajon melyik valójában Budapest? Nem értem mi történhetett, a jó hogyan fordult hirtelen rosszba… hihetetlen az egész! Épp úgy, mint az, hogy itt vagyok.

Candide tanácstalan volt, a mai nap kínjait még az előző ragyogása sem tudta feledtetni. Elege lett a XXI. század kusza világából, ahol nem tudják eldönteni az emberek, hogy mit akarnak maguktól és másoktól.

- Három napot sem töltöttem itt, de ami első látásra mennyországnak tűnt, az az én szememben ebben a percben pokolnak tűnik. Döntöttem. Megkeresem az időgépet, és ha szerencsém van, még ma hazajutok; nem biztos, hogy el tudnék viselni még egy napot ebből a szerencsétlen jelenből.

Fél nap is eltelt, mire visszajutott az időgéphez. Most már mindent olyan egyformának látott, érzéketlenné vált a külvilág felé, így nehéz volt visszatalálnia. Nagy boldogság töltötte el mikor meglátta, hogy az időgép ép állapotban és érintetlen maradt, de biztos csak azért, mert egy híd alatt volt. Így elgondolva biztos, hogy nem bízná a szerencsére és elrejtené valahová a masinát, hisz az is csoda, hogy még itt találta.

Beült a kapszulába és mindent úgy programozott, ahogy a tudós mutatta neki... lépésről lépésre. Izgult, hogy egyáltalán eljut-e vele „A”pontból „B”-be, de a gép hamar működésbe lendült, és a fejfájás is jelentkezett, szóval nem járhatott rossz úton. Percek kérdése volt, hogy hová veti a sors, de szíve heves dobogását csak a földet érés zaja nyomta el.

Harmincnegyedik fejezet, amelyben minden jó, ha jó a vége

Egy darabig csak kóválygott a gép körül, aztán már képeket is felfogott az agya, sőt a beszéd is ismerős volt számára. A konstantinápolyi piacon találta magát, összetörve, zúzódásokkal teli arccal, szakadt ruhában, mint holmi bohóc. Nem bánta ő, hogy néz ki, csak végre itthon van. Szaladt is haza Kunigundához, hátha hazajött azóta, hogy elváltak. A kerítésen belülre érve dallamos gyereknevetés hallatszott ki. Nem tudta mire vélje, gondolta, biztos a szomszédasszony jött át a kislányával.

A házba lépve Kunigunda hosszú barna haját látta meg elsőként, nem is hitt a szemének, hirtelen hogy megnőtt, és a felesége külseje is megváltozott… Kunigunda hátrapillantott, és mint aki szellemet látott, majdnem összeesett. Hamar feleszmélt, és elveszett élete egyetlen szerelmének két zöld őszinte szemében. Egyikük sem tudta, miképpen szólhatna a másikhoz, de Kunigunda bátrabbnak bizonyult.

- Candide! Istenem köszönöm, hogy meghallgattad sóhajokkal teli imáimat és visszaadtad őt nekem. Drága szerelmem, mi történt veled? Csupa vér vagy, hadd mossam le!

- Köszönöm, még nem.... Először szeretnék bocsánatot kérni, amiért a nászutunk közepén hagytalak egymagadban saját önzőségem miatt. Annyira meg akartam változtatni a múltat, és amíg az idegenben jártam, én magam többet változtam, mint hittem volna. Kérlek, bocsáss meg, édes Kunigunda, soha egy percre sem foglak magadra hagyni, amíg a Föld forog, ezt szentül megígérem neked.

Kunigunda zokogásban tört ki, férje szerelmi vallomása hallatán, ami igazán melengette a szívét ennyi bizonytalan hónap után.

- Be kell mutatnom neked valakit, férjem. Remélem, legalább fele annyi örömöd leled benne, mint én.

Kunigunda nem sokat tétovázva, a kiságyból kivette 3 hónapos kislányát és büszkén mutatta be édesapjának. Candide, alig tudott szóhoz jutni, könnyei teljesen eláztatták összetört arcát. Őszinte hálával köszönte meg Kunigundának, hogy megvárta őt, és hogy megszülte első gyermekét neki. Örömkönnyek között meséltek egymásnak az elmúlt külön töltött egy évről.

Pár nap telt el azóta, hogy Candide hazatért, és máris felkereste Pangloss mestert. Elbeszélte neki, mi mindent látott az újvilágban, és hogy milyen kritikus szemmel szemléli az elkövetkezendő jövőt… A mester azt tanácsolta neki, hogy írjon belőle egy könyvet, és ha nem is hiszi el a nagyközönség, akkor legalább megbotránkoztató és híres művet alkot, de ami a legfontosabb, a neve fennmarad az utókornak.

Candide két teljes nap írta első könyvét, le sem hunyva a szemét, nehogy kihagyjon valamit a történetből. A fülszöveget Kunigundával közösen fogalmazták meg:

„ „Szerelem volt első látásra.”- mondják sokan - sokféle dologra - akik nem látnak be a fátyol mögé. Ez a könyv azonban nem a szerelemről szól, nem is egy eddig megélt életútról, mind inkább egy bizonyos utazásomról, amely valószínűleg hihetetlennek fog tűnni, de annál igazabb volt. Nézzenek bolondnak, hantásnak vagy félnótásnak, bármit is gondolnak, én elmondhatom magamról, hogy jártam a jövőben. Tanulságos napokat tölthettem el egy XXI. századi nagyvárosban, ahol a legszebb pillanatoktól a legnyomasztóbbakon át mindenben volt részem. Ha azt gondolná az ember, hogy minden jobb lehet, mint az a kor, amelyben él, az téved. A világ nem változik… a jövőben is minden-minden ugyanolyan, mint most, csak mindig más köntösbe bújtatva; de egy valami állandó: az emberi butaság. Sok egyforma út és még több egyforma ember … semmi sem változott öt emberöltő alatt, hiszen még jelen volt a háború, éhínségek, embertelenség és a tömeges vakhit. Nem vagyok én sem Nostradamus, sem maja őslakos, hogy megjósoljam mi lesz ezen a világon több száz év múlva, de ebben a könyvben megosztom önnökkel, amit én láttam. Tegyünk azért, hogy utódaink ne ilyen világba szülessenek! Egész eddigi életemben a múltba vágytam vissza, de már nem teszem. A jelennek akarok élni, pont úgy, ahogy a sors megírta számomra, ha író leszek, írni fogok, ha földet kell művelnem, akkor azt teszem. Mindig azt, amit elém sodor az élet. Én bizony mindenkinek ajánlom, hogy ha tehetik, üljenek be egy időgépbe, mert higgyék el, másképp fogják látni a világot, ha egyszer kiszállnak belőle.

Furcsa mennyire eltérő vélemények születhetnek.


Isabella Reed:

Kedves Lexi! J

Bevallom nem olvastam a Candide c. könyvet.. Féltem is, hogy így nem fogom majd megérteni a művedet, esetleg sok könyvbéli vonatkozás lesz. Na, hát ha volt is – ezt ugye én nem tudhatom (még) – érhető volt nélkülük is.

Tetszett a témaválasztás, a jövő és a múlt összehasonlítása és még a jövőn belül is – ez esetben Budapest – „előnyeinek” és „hátrányainak” leírása. Megragadó írás, szinte sajnáltam, hogy nem folytatódik.

Hibaként olyan apróságokat tudnék mondani, hogy az már szinte csak szőrszálhasogatásnak tűnhetne, úgyhogy nem húzom ilyesmivel az időt.:)

Gratulálok, ügyes lett!


Anett:

Az alaptörténet jó volt, de a végén levő "tanulságnak" semmi köze sem volt ahhoz, ami a szereplővel történt. Olykor belemerült a részletekbe, néha pedig teljesen figyelmen kívül hagyta ezeket.


Kriszti:

Bár nem olvastam az eredetit, de ez a történet nagyon tetszett. Tartalmilag és formailag élvezhető, igényes mű, megfelelő terjedelemmel. A történet maga elragadó, izgalmas. Tetszik a Candide által megélt pozitív majd negatív nap, és tetszett utána a menekülése a XXI. századból. Még az is tetszett, hogy egy már meglévő könyvre épített, és könnyen vette az akadályokat. A régies nyelvhasználat, az hogy megtartotta a könyv eredeti szövegezését egy nagyon eredeti ötlet! Nagyon jól sikerült, gratulálok.

Indyra Myles:

Az alapötlet jó, a megvalósítás nem. A szerző sokszor kiesik a stílusból szavakkal, kifejezésekkel, de az egyszeri kritikus már ott bosszús lesz, amikor nem sikerül kétszer ugyanúgy leírni szegény Candide nevét.

A klasszikus toposz, nevezetesen a múltból a jelenbe érkező személy toposza, aki nem tudja, hogy mi történik vele, de az olvasó igen, hiszen a szereplő az ő világába érkezik, nem tud felmutatni semmi újat a korábbi megvalósításokhoz képest. Sekélyes, csak általánosságokat mutat be, és a szövegből teljesen inkonzekvens következtetésekre jut (pl. az emberek nem tudják eldönteni, mit akarnak maguktól és másoktól, emberi butaság, tömeges vakhit – ezekkel egyikkel sem találkozik a szereplő). A számok számmal írása kizökkenti az olvasót, mint ahogy a többi fogalmazási hiba is (ami-amely problémakör, jelenidő-múltidő következetlenségek, stb.).

Ezt az ötletet sokkal mélyebben, élvezetesebben és egyedibben is ki lehetetett volna fejteni.


Balázs:
Ami tetszett:
Jó ötletek sokasága, pl. az időutazás, és amikor kiderült h a mai BP-n van, az valami hihetetlen volt. Nagyon jól mutatta be hogy BP kétarcú, és hogy a vidám emberből hogy lesz pár óra leforgása alatt az átlagos hétköznapokba beleszürkült ember, mennyi nyűg van, amivel élni kell, és mi minden demoralizálja az embereket.
Tetszett továbbá, amikor elmondja, hogy meg akarta változtatni a múltat, de ehelyett ő maga változott meg, zseniális.
A végső tanulság is egész ügyes és van némi mondanivalója, főleg: "A világ nem változik... a jövőben is minden-minden ugyanolyan, mint most, csak mindig más köntösbe bújtatva; de egy valami állandó: az emberi butaság. "

Ami nem tetszett:
Bár Budapest 2 oldala benne van, szerintem valahogy mégsem életszerű. Illetve az, de bármelyik nagyvárosban megesik, hogy ha jegy nélkül utazol, akkor megvág a kaller... Szóval inkább az a bajom vele, hogy nem kifejezetten BP-re jellemzőek a problémák... teszem azt nincs tüntetés, nincsenek késelős cigányok, nincsenek elkurvult tizenévesek, divatmajmok, buzik, nem találkozik a mindent ellehetetlenítő bürokráciával. Szóval az, hogy ha megvan nevezve a város, akkor mért nem foglalkozik konkrétan vele is?
A végén a tanulság jó, de nem igazán illik ide, pont a fentiek miatt. Egy sokkal konkrétabb zárás kéne, egy társadalomkritika, ami jól beolvas mindenkinek és felnyitja azok szemét, akik eddig a seggükbe dugták a fejüket és nem vették észre, hogy a világ egy gyönyörű alma, ami rohad belülről és mindenki tudja, hogy ez nem fog megjavulni magától, de nem akarnak tudomást venni erről... elég átfogó a tanulság, mégis olyan légből kapottnak tűnik…

Elena novellája

Ki nem mondott kérdés

Visszafojtott lélegzettel lépkedtem az apró kavicsokkal leszórt úton, miközben egyre jobban úrrá lett rajtam a bizonytalanság, hogy helyesen cselekedtem-e? Hogy az, amit alig pár órája tettem… valóban a legjobb megoldás volt-e? A lelkem egy része, ami még képes volt tisztán és józanul gondolkodni tudta, hogy jó döntést hoztam, mert nem volt más választásom.

Az időm vészesen fogyott és muszáj volt gyorsan és a lehető legjobban döntenem, amíg ezt megtehettem. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak a mellettem lépkedő férfi karjába, aki szorosan tartott a könyökömnél fogva, hogy nehogy összeessek. Néha-néha félénken pillantottam felé, míg ő szótlanul, de mégis rosszallóan sóhajtott, hogy ilyen késői órán akartam meglátogatni a kedvesem.

- Innen már egyedül szeretnék menni.

- Biztos, hogy ne kísérjelek tovább? – fürkészte aggódva a láztól fénylő szemeimet, amik zavartan, de mégis határozottan állták a doktor tekintetét.

– Gyenge vagy Veronica. Pár napja szülted meg a kisfiad… és a betegséged is egyre jobban legyengít – érintette jéghideg kezét az arcomhoz, hogy bizonyítsa az igazát.

– Látod? Lázas vagy. Menjünk szépen vissza Madame Simonshoz és inkább máskor gyere el ide, ha majd kicsivel jobban leszel.

- Nem! – Szedtem össze a maradék erőmet, hogy megpróbáljak határozottan ellenkezni. – Ön is tudja, hogy már nincs sok időm hátra. Talán ez az utolsó alkalmam, hogy beszélhetek Williammel.

- Fiatal vagy még Veronica. Alig múltál huszonöt éves. Legyőzheted ezt a betegséget, ha…

- Maga is tudja, hogy ez nem így van. Ne álltassuk egymást. Amúgy is jobb lesz nekem így. De most muszáj elmondanom neki, hogy mit tettem – nyeltem egy nagyot, hogy visszatartsam a könnyeimet. - Nekem ez mindennél fontosabb.

- Rendben – bólintott aprót. – De ne tartson sokáig, mert ha nem érünk vissza időben, akkor…

- Tudom… Ne aggódjon. Ha a saját életemet nem is, de a doktor úr életét sosem veszélyeztetném. Jól tudom mennyi mindent tett meg értem és ezért nagyon hálás vagyok magának.

- Jól van, menj. Én addig itt várok rád – hátrált egy lépést tőlem, majd leült egy közeli padra, hogy ott várakozzon rám, míg én elintézem a tennivalómat.

- Köszönöm – suttogtam halkan, majd ahogy az erőmből kitellett megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb a kedvesemhez érjek.

- Szia – álltam meg a sírja előtt, majd - szokásomhoz híven, mielőtt letelepedtem volna a fűre - végig simítottam kezemet a hűvös márványoszlopon lévő aranyozott feliraton.

– Ma este elvittem a fiúnkat ahhoz az árvaházhoz, amit a múlt héten említettem neked. Tudom hogy vélekednél erről a megoldásról, mert én is pontosan ezt érzem. De te is tudod, hogy az életvitelem… - Próbáltam magamba szívni annyi friss levegőt, amennyivel ki tudtam űzni egy időre az orromban megragadt bűzt, ami egyet jelentett a cigarettafüsttel, az alkohol mámorító bűzével és az olcsó prostituáltak izzadtságszagának keverékével.

– Nem megfelelő egy csecsemőnek – folytattam. - Ő jobb sorsot érdemel. Ott ahol most van… vigyázni fognak rá, és ha elolvassák a naplómat, amit ott hagytam a kis William mellett akkor talán megértik, hogy miért hagytam el őt… és talán felkeresik a gyerekeidet is, hogy segítsenek a fiúnknak. Már csak bennük bízhatok. Ők az utolsó reményeim - hunytam le a szemem egy pillanatra, hogy visszatartsam a köhögésem, ami – mint ma már annyiszor – kíméletlenül fel akart törni, hogy emlékeztessen nincs sok időm már hátra… hogy pár nap múlva minden rossz, ami velem történt véget ér majd és így nem sokára ismét a kedvesemmel lehetek. Ez a tudat eddig örömmel töltött el, hisz másra sem vágytam, csakhogy örökidőkig mellette legyek… de azt is tudtam, hogy amíg nem rendeztem el mindent… amíg nem tudom a fiúnkat a lehető legjobb helyen, addig nem tudok békében „elmenni”. Addig a lelkem képtelen lesz nyugodtan eltávozni, bármennyire is szeretném már, hogy Williammel legyek.

Csukott szemeimen keresztül is láttam az imádott arcát, ami a kora ellenére is olyan tökéletes volt a számomra, mint senkié a világon. Az őszülő haját, ami minden alkalommal olyan kuszán állt, mintha épp akkor kelt volna ki az ágyból, de mégis az tette őt olyan vonzóvá, hogy nem csak engem, hanem az összes nőt, akivel valaha is kapcsolatba került, az ujja köré tudott csavarni. A kék szemeit, melyek minden egyes alkalommal más-más színárnyalatban pompáztak, hogy mikor beléjük néztem percekig kellett elemeznem, hogy pontosan meg tudjam mondani milyen színű aznap a tekintete. Ilyenkor mosolyogva és szeretetteljesen nézett rám, mintha csak egy kislány lennék, nem pedig az a fiatal nő, aki mindennél és mindenkinél jobban szereti őt. William volt az egyetlen férfi az életemben, akit közel engedtem magamhoz… akit a szívembe fogadtam, úgy ahogy egy szerelmes nő teszi egy férfival. Ő volt az egyetlen, akit hagytam, hogy megcsókoljon engem, és akinek úgy adtam oda magam, hogy nem kellett fizetnie a szolgálataimért Madame Simonsnak.

Tizenhárom éves korom óta voltam a Madame mellett, és azóta a poklok poklát éltem át minden egyes nap. Az a rengeteg férfi, akik kiélték rajtam a perverz vágyaikat, vagy az a sok-sok megaláztatás és verés, amiket elszenvedtem a Madame-tól, mert nem voltam olyan szolgálatkész a klienseihez, mint a többi lány… ezek bizony keserű nyomot hagytak bennem és a fiatal korom ellenére megtörté tettek. Így mikor először találkoztam Vele, csak egy életunt nő voltam, akinek a lelke teljesen halott volt… aki csak arra vágyott, hogy eljöjjön végre az a nap, amikor a családja után mehet a túlvilágra.

Ilyennek ismert meg engem azon az estén William, amikor először látogatott el abba a házba, ahol én éltem és dolgoztam. Az ő hírnevének és pénzének köszönhetően bárhol, bármelyik tisztességes nőt megkaphatta volna, de ő mégis abba a lepusztult eldugott lebujba jött és engem – egy örömlányt - nézett ki magának. A türelmével és a határtalan kedvességével, amivel a legelső pillanattól fogva közeledett felém, megtöltötte a mindennapos estéimet olyan határtalan jókedvvel, amit azelőtt sosem éreztem. Szép apránként elérte, hogy amikor napközben nem volt velem, csakis arra vágytam, hogy végre beesteledjen és ő ismét mellettem lehessen… hogy halljam a hangját vagy épp lássam a mosolyát, ami feszült kíváncsisággal lapult meg a szája sarkában, hogy örömöt tudott-e szerezni nekem a meglepetésével, amit aznap hozott nekem. Minden egyes alkalommal érdeklődve nézte, hogy mennyire örülök azoknak a különleges csokiknak, amikkel megajándékozott engem. Sosem fogadtam el tőle más vagy nagyobb értékű meglepetéseket, mert így is rengeteg pénzt fizetett Madame Simonsnak, hogy rajta kívül ne „látogasson” meg senki más. Ezzel a tettével bizony sikerült rendesen kivívnia a Madame ellenszenvét, így ha azelőtt nem kedvelt engem, hát azután már szinte utálattal viseltetett irántam. Belegondolni sem mertem mi lett volna, ha megtudja, hogy egész idő alatt, míg William ott tartózkodott a házunkban, egyszer sem nyúlt hozzám úgy, ahogy a többi férfi tette velem azelőtt. Hetek teltek el, mikor először megcsókolt engem. Azt is félve tette meg, mert attól tartott, hogy a kora miatt én másképp viszonyulok hozzá… hogy talán úgy tekintek rá, mint egy apára, nem pedig egy olyan férfira, akit egy nő szerelemmel szerethet. Sosem gondoltam rá másképp, még a megismerkedésünk elején sem.

Az első pillanattól fogva igazi férfinak tekintettem őt, így mikor alkalmam volt ezt bebizonyítani neki, igyekeztem az összes iránta érzett szerelmemet belevinni a csókomba, hogy a feleslegesnek vélt aggodalmát eloszlassam, és hogy valóban elhiggye, hogy én is úgy szeretem őt, mint ahogy ő megszeretett engem. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy becsapna vagy kihasználna engem, mert mindvégig gyengéden és tisztelettudóan bánt velem. Az első naptól kezdve így közeledett hozzám, amivel szép lassan sikerült a szívembe férkőznie olyan erővel, hogy attól kezdve ő jelentsen számomra mindent. Majdnem két hét telt el az első csókunk után, amikor először – Madame Simons tudta nélkül – elszöktem hozzá, hogy együtt töltsek vele egy éjszakát… Azon a napon éreztem először olyan vágyat és szenvedélyt, amit azelőtt sosem. Azok a férfiak, akik eljöttek hozzám, csak a testemet kapták meg egy röpke órácskára, de William ezzel együtt a lelkemet és minden érzésemet megkapta, amit iránta éreztem. A csókjainak, a simogatásainak és a feltétel nélküli odaadásának köszönhetően megtisztultam és egy teljesen más nővé váltam mellette… olyanná, akit ő megérdemel. A karjai közt minden rosszat elfelejtettem, ami csak valaha megtörtént velem. Néha már azon kaptam magam, hogy képes vagyok a jó dolgokra fókuszálni és tervezgetni… mert hittem, hogy ő velem marad és nem hagy el engem soha…

Megismerkedésünk harmadik hónapfordulóján rá kellett jönnöm, hogy amit ebben a kapcsolatban hittem az csupán egy röpke álom volt, nem több. A hideg valóság ismét az arcomba csapott, akár a jeges téli fuvallat, amikor váratlanul eljutott hozzám a sokkoló hír, hogy ő meghalt. Azon az estén én is követni akartam őt a túlvilágra, de mint már annyiszor, a doktor megakadályozott benne és nem hagyta, hogy William után menjek.

Másodszor is megmentette az életemet, csakis azért, hogy ismét visszatérjek a sötét fertőbe, ahol azelőtt éltem. Legalábbis én akkor ezt hittem. De hetekkel később kiderült, hogy William a halála előtt gondoskodott arról, hogy valaki maradjon nekem ő utána… valaki, aki a kettőnk szerelméből kelt életre… valaki, aki a szívem alatt növekedett, és aki az ő halála után a mindenséget jelentette. A gyermekünk adott nekem erőt ahhoz, hogy képes legyek tovább küzdeni, és ha kell mindennel és mindenkivel harcba tudjak szállni, ami meg akarná akadályozni, hogy őt világra hozzam.

Egy valamit nem vettem számításba, mégpedig az egészségemet, ami a terhességem alatt egyre jobban legyengített. Ami egy szimpla megfázásnak tűnt arról kiderült, hogy egy halálos kór, ami szép lassan a végem felé terel. Rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is szeretném, nem fogom látni a fiamat, ahogy szép apránként felcseperedik. Nem leszek ott, ha valami baja lesz, vagy ha valami bántja őt, és sosem fogom hallani tőle, hogy azt mondja nekem: - Anya.

Nehéz volt ezt tudomásul vennem, de mivel az életem sosem volt könnyű és vidám… mégis megpróbáltam túltenni magam ezen, hogy a maradék időmben megtaláljam a legjobb megoldást a gyermekem számára. Ezért kerestem fel azt az árvaházat, ahol ma este otthagytam a kis Williamet, hogy teljes mértékben megbizonyosodjak arról, hogy az lesz az ő számára a legjobb hely… hogy ott valóban gondoskodni fognak róla, és ha nem is azonnal, de később talán teljesítik az utolsó kívánságomat, amit a naplóm záró bejegyzésében kértem.

- Igen… Ők az utolsó reményeim – suttogtam elmélázva, miközben a tekintetem a kedvesem sírja mellett lévő márványoszlop felé tévedt, ahol William egykori felesége nyugodott. Sosem voltam féltékeny a múltjára azelőtt.

Mindig szerettem hallgatni a történeteit, ahogyan ő mesélte el azokat. Különösen a fiatalkori időszakait, amikor és ahogyan megismerkedett a nejével. De amióta tudom, hogy nemsokára én is eltávozok ebből a világból, és ha Isten is úgy akarja, akkor talán a mennyországba kerülök, ahol William is van, szerettem volna én mellette lenni… a lelkem mélyén arra vágytam, hogy ott én lehessek az ő párja.

Tisztában voltam vele, hogy ez egy nagy kérés, hisz tudtam, hogy az a nő volt William egyetlen igaz szerelme, és az amit irántam érzett az a nyomába sem ért annak, amit a felesége iránt érzett.

Erre a gondolatra akaratlanul is kibuggyant a szemem sarkából egy könnycsepp, amit riadtan töröltem le az arcomról, mikor meghallottam a doktor határozott lépteit a hátam mögött.

- Nagyon késő van már Veronica. Ideje mennünk – nyúlt a karom alá, hogy felhúzzon maga mellé.

- Csak még pár percet kérek – könyörögtem neki.

- Nem lehet. Tényleg késő van már – próbált maga után húzni.

- De még el sem búcsúzhattam tőle – nyújtottam a sírkő felé a karom, mintha az ő kezébe akarnék belekapaszkodni, hogy ne hagyjon elmenni, míg ki nem mondtam hangosan, amit szerettem volna. – Nem mehetek el, amíg nem hallom a válaszát. Nem tudok… - csuklott el a hangom, továbbra is kérlelve néztem a doktorra, hogy próbálja megérteni, hogy ez nekem mennyire fontos.

- Épp elég időd volt, hogy elköszönj tőle. Menjünk! – karolta át határozottan a derekam, hogy végre kövessem őt. Szipogva lépkedtem a doktor mellett, miközben néha-néha a hátam mögé néztem, hogy egy utolsó pillantás vessek William végső nyughelyére. – Ne sírj, mert még jobban felszökik a lázad, és az tudod, hogy nem tesz jót neked.

- Nem érdekel! Még az sem, ha ma este jön el értem a halál… már nem érdekel semmi! – mormoltam alig hallhatóan, de azért úgy, hogy ő is meghallja.

- Veronica… - hallottam a nevemet két irányból… Az egyik hang a doktor felől érkezett, míg a másik hang a hátam mögül csendült meg úgy, hogy egy pillanatra megtorpantam. A szívem őrült vágtába kezdett, mihelyst rájöttem, hogy kinek az imádott hangját véltem hallani az imént.

- William… - suttogtam nevét szinte csak magamban. Arcomat eddig nem érzett kellemes fuvallat érintette meg, mintha egy simogatás lett volna… egy gyengéd érintés, ami egyre közelebb kúszott a fülemhez, hogy egy nagyon halk választ kapjak a ki nem mondott kérdésemre. – Várok rád Veronica…

- Köszönöm William… Sietek hozzád, amilyen gyorsan csak tudok… - Ígértem meg neki boldogságtól elcsukló hangon, majd reménnyel telve karoltam bele a mellettem lépkedő férfi karjába, hogy megszaporázzam a lépteimet.

A vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Elena!

Ez egy megható, nem túl eseménydús, de mély értelmű novellának készült. A lényeget itt inkább a lelki vívódásra, egy szerelmes nő, egy anya és egy örömlány szenvedésére helyezted. Részben sikerült elérni a kívánt hatást. Az olvasó torka önkéntelenül is összeszorul egy ilyen sorsú nő gondolataiba pillantva.

Szerkezetileg kicsit kidolgozatlannak találtam, sokszor ismételsz kifejezéseket, ezáltal egy idő után vesztünk az érdeklődésből. Néha a konkrét fogalmazás sokkal megkapóbb! J

Gratulálok, ezek mellett is egy nagyon jó munka született!

Kriszti:

A történet alapgondolata nagyon jó. Azonban kicsit kiforratlannak érzem a sztorit. Lehet hogy kicsit több idő és oldal kellett volna. A megfogalmazás, a szóhasználat választékos, igényes. A ki nem mondott kérdés sajnos nekem nem jött át, lehet hogy még egy kicsit tovább kellett volna szőni a szálakat. Megérdemel egy hosszabb történetet. Csak így tovább!

Anett:

Igazából nem is történt semmi, a lány kiment a temetőbe, felidézett magában egy történetet, aztán hazament. Szerintem maga a történet sem volt érdekes, és az előadásmódja sem…

Indyra Myles:

A novellában van egy zseniális váltás, az elején, amikor kiderül, hogy a főszereplő egy sírhoz igyekszik. Sajnos ez az egyetlen momentum, amely észreveteti magát a novellában. Ettől a ponttól kezdve ugyanis egyetlen infoblokk, száraz és érdektelen leírás. Nem tudjuk, hogyan halt meg a kedves, nem látunk semmit abból, hogy miként sikerül egy szajhát „megszelídítenie” egy férfinak (nem egyszerű feladat, érdekes kifejtés lehetne). A szerzőnek mindenképp ajánlom a „show, don’t tell” szabály megértését és inkorporálását. Ezt a történetet el lehetett volna mesélni egy kicsit több oldalon, kifejtve, érdekesebben, párbeszédekkel, stb. A szöveg olvasását még tovább nehezítik a fogalmazási hibák (ami-amely problémakör, páros érzékszervek, stb.). Az az érzése az olvasónak, hogy maga a szerző sem gondolta át a történetet alaposan (pl. „legjobb megoldást a gyermekem számára” vs. árvaház).


Balázs:

Úgy jó, ahogy van, nem tudok belekötni. Tetszik, ahogy szép lassan derülnek ki a dolgok és a végére áll össze a teljes kép.

Pályázati felhívás

Sziasztok! :D
Nem, ez még nem a mai mű. Ez egy ajánlás lesz.
Deszy indított egy nagyon érdekes pályázatot.
Nem témát ad meg és nem is címet. Hanem egy képet, ami köré neked kell kitalálni a történetet. Nagyon jó ötlet!:)

Ha többet akarsz tudni róla vagy jelentkezni, itt megteheted: http://deszy-palyazat.blogspot.com/

Deszy elbeszélése

„- Nem hiszed, hogy az élet több?

- Mint mi?

- Mint a kötelesség és a halál. Miért vannak érzéseink, ha nem érezhetünk? Miért vannak vágyaink, ha nem érhetjük el őket?”

- Trisztán és Izolda c. film

Végzetes csók

Sokan sokféleképpen képzeltek már el. De mindenkit el kell keserítenem. Először is nem vagyok angyal. Aki szerint fekete szárnyaimat kitárva repülök az áldozatom felé, az téved. Csontváz alakban sem ijesztgetem a kiválasztottakat, és sosem hordok földig érő, csuklyás köpenyt. Nincs fekete lovam, aminek a hátán sebesen bevágtatok a kiválasztott ajtaján, hogy erőszakkal a sötétbe taszítsam a lelkét. A közhiedelemmel ellentétben lépteim nyomán nem hal meg minden élő - sem ember, sem állat, sem növény -, és koponyák sem gurulnak szanaszét arra, ahol épp járok. Nem hordok magamnál kaszát, és ami azt illeti, más fegyvert sem.

Nevemet mindenki féli, anélkül, hogy sejtenék, mennyire hasonlítok hozzájuk. Nekem is vannak érzéseim, vannak vágyaim, és én is ugyanúgy félek, mint mindenki más.

Csak egy dolog van, ami megkülönböztet az átlagemberektől: az ő félelmük az én vágyam.

***

Hosszú létem során már nem is számoltam, hány küldetésen voltam túl. Csak megéreztem, ha valahol feladatom volt, amit így vagy úgy teljesítenem kellett. És olyankor jószerivel elindultam, és tettem a dolgom. Nem kérdeztem, nem kétkedtem, nem gondolkoztam, csak csináltam, amit muszáj volt.

Végigsétáltam az úton. Minden lépésem egy másodperc. Egy másodperc, ami valakinek az utolsókat jelenti. Az egész létem ebből állt. Utolsó másodpercek hosszú sora. Szinte éreztem, ahogy az áldozataim életének homokóráiban lecsurog az a néhány utolsó homokszem, és utána vége.

Ez volt az én életem. Nekem nincs saját homokórám, amiben a homokszemek jelzik a vég közeledtét, hiszen én magam vagyok a vég. Ha mégis lenne, akkor abban a homok fordítva folyna. Nem fogyna, hanem feltöltődne az általam elvett életek utolsó másodperceinek szemcséivel. Szinte láttam magam előtt az óriási időmérőt, mert ahogy azt minden pillanatban éreztem, az én létem végtelen. És ha ez lehetséges, egyre hosszabbra nyúlik, mert az utolsó másodpercek szemcséi könyörtelenül folynak le, és kerülnek át az én homokdűném nagyobbítva.

A képzeletbeli homokórámban minden szemcse perzselt. Égette minden porcikám, és akkor éreztem azt a fájdalmat, amit nekem, érzéketlen lénynek nem szabadott volna éreznem. A homokszemek izzása volt az én személyes kínzóm. Nem használt kínpadot, kalodát vagy más eszközt, csak érezhetővé tette számomra azt a fájdalmat, amit én okoztam mindenkinek. Az áldozatoknak és a szeretteiknek, és a fájdalmat, amit nekem kellett elszenvednem minden alkalommal, amikor azt tettem, amit kellett.

Az a küldetés azonban mégis valahogy más volt. Már a kezdeteknél tudtam. A csontjaimban, a zsigereimben éreztem, hogy valami olyan vár rám, ami soha azelőtt. De ezúttal sem hezitáltam, mert tudtam, hogy nem térhetek ki a sorsom elől. Ha valamit elrendeltek, az úgy van, és akárhogy próbálkozom, nem tehetek ellene semmit.

Végül a sétámnak vége szakadt, mert elértem a megadott célt. A ház, ami előttem állt, kifejezetten otthonosnak tűnt. Nem volt nagy, de körüllengte a szeretet érzése, és tudtam, hogy ez mindennél többet jelent. Szinte láttam magam előtt, hogy ahol ennyi szeretet van, mekkora fájdalommal fogja eltölteni a ház lakóit, amikor elviszem azt, akiért jöttem.

Néhány percig még álldogáltam, és próbáltam meggyőzni magam, hogy amit tenni fogok, helyes. Hiszen ha nem jönne el a vég, az életet sem élveznék annyira. Mindent megédesít az érzés, hogy egyszer vége lesz. Célt ad az életnek. Hányszor hallottam már, ahogy az emberek ezt maguk is kimondták, anélkül, hogy érezték volna szavaik súlyát: Egyszer még eljutok oda… Még ezt és ezt meg kell tennem… Minden mondat végén kimondatlan maradt egy félmondat: Mielőtt meghalok.

Én voltam rá a legjobb példa, hogy a végtelen lét mennyire elvesz minden boldogságot. Nem az a fontos, hogy sokáig éljen valaki, hanem az, hogy éljen. Hogy kihasználja azt az időt, ami adatott neki, bármennyi is az. Lehet húsz év, vagy kilencven, az élet értékét nem a mennyiség, hanem a minőség határozza meg. És bár tisztában voltam ezzel, mégis nehéz szívvel álltam a ház előtt.

De aztán hirtelen ott termett Ő. Az egyik földszinti ablakban pillantottam meg. Olyan volt a sötét éjszakában, mint valami angyal, aki mindent beragyog, és elűzi a rosszat. Ledermedtem, és nem tudtam másfelé nézni. Hosszú barna haja körülölelte bájos arcát, és még ilyen távolságból is láttam, milyen selymes az a csokoládé zuhatag. Ott álltam hosszú perceken, lehet, hogy órákon át, de nem tudtam nem nézni őt. Láttam, hogy leheveredik az ágyára, egy könyvet olvasva. Olvasás közben többször nevetett, néhányszor elpirult, sőt egyszer még sírt is. Majd letette a könyvet, egy ideig maga elé meredt, elmerült a gondolataiban, aztán leoltotta a lámpáját, és lassan elaludt.

Én pedig csak álltam, és néztem, hogyan alszik. Az idő mintha megállt volna. Nem tudtam elszakadni tőle, csak bámultam. Az agyamból minden más elszállt, csak Ő maradt, minden gondolatomat ő töltötte ki. Még a feladatom is elfelejtettem. Közben lassan világosodni kezdett, aztán olyan hirtelen lett hajnal, hogy észre sem vettem. Nem érdekelt a napfelkelte, pedig máskor mindig megcsodáltam, mint valami újnak a kezdetét. Már nem a hajnalhasadás jelentette a reményt, hanem Ő.

Végignéztem azt is, ahogy reggel elkészül, és amikor az iskolába indult, követtem. Mit érdekelt engem, hogy valakinek már a túlvilágon kéne lennie, amikor ott volt Ő? Tudtam, hogy nem helyes, de meg kellett ismernem. Végül a buszon érkezett el a várva várt pillanat, amikor szerencsére üres maradt a mellette levő ülés. Én pedig kapva kaptam az alkalmon, és lehuppantam mellé.

Talán azt az apróságot még nem említettem, hogy mindenki olyannak lát, amilyennek én akarom. Mindig olyan külsőt kell felvennem, ami bizalmat kelt az áldozatban, mert nem szabad félniük. Ez a munkám velejárója, de most először úgy éreztem, hogy valami jó is van abban, hogy ezt csinálom. Mellette most egy korabeli, tizenhét-tizennyolc éves fiú ült, rövid fekete hajú, zöld szemű. Csak remélni tudtam, hogy tetszeni fog neki, amit lát.

- Szia! Ne haragudj, hogy megkérdezem, de te melyik suliba jársz? – próbáltam udvarias lenni, és nem túl tolakodónak tűnni. Láttam, hogy meglepődött, és néhány másodpercig fontolgatta, hogy válaszoljon-e. Végigmért átható pillantásával, én pedig úgy éreztem, a vesémbe lát. Végül elpirult, és szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- A Brown gimibe – válaszolta egyszerűen.

- Jaj, de jó! Akkor lesz egy ismerős arc! – kiáltottam fel megkönnyebbülten. – Tudod, új vagyok a városban, és oda fogok járni. Ez az első napom.

Jó színész voltam, már évezredek óta tévesztek meg másokat. Nem válaszolt semmit, de újra rám emelte pillantását, és mélyen a szemembe nézett. Ha ember vagyok, most elpirultam volna.

- Egyébként Than vagyok. Téged hogy hívnak?

- Emily. A nevem Emily.

Annyira illett hozzá ez a név, hogy el sem hittem, hogy nem találtam ki. Annyi emberrel találkoztam már, és sokszor már egyetlen pillantás után kész jellemrajzot állítottam fel róluk. Emilyben sem volt nehéz olvasnom. Ártatlan volt, szégyenlős, nehezen nyílt meg másoknak, mégis… Mégis körüllengte egyfajta természetes báj, és tudtam, hogy nem csak gyönyörű, hanem intelligens is.

Az egész utat végigbeszélgettük. Nagyrészt én voltam a kezdeményező fél. Faggattam mindenféléről, mert mindent tudni akartam róla: a hobbijairól, a kedvenc könyvéről, a legszomorúbb pillanatairól és a legboldogabbakról, és úgy általában mindenről, ami az életét jelentette. És ahogy közeledett az iskola épülete, úgy nyílt meg előttem egyre jobban, egyre többet elárulva magáról.

Egész nap őt kísérgettem mindenhova, mintha tényleg új diák lennék. Senkinek nem tűnt fel a jelenlétem, mert én így akartam. Csak Ő láthatott. Ő maga is meglepődött, hogy milyen sokat elárult magáról. Azt mondta, úgy érzi, megnyitottam rajta egy csapot, amit nem tud elzárni. Egy csapot, amin keresztül csak úgy ömlenek a szavai, és nem tudja visszafogni az áramlatot. Őszintén elárult magáról mindent, amit tudni akartam. Mégis, minél többet tudtam róla, a tudáséhségem egyre nőtt. Át akartam élni mindent, amit Ő átélt. Ismerni akartam mindent, amit szeretett. Amikor végül befejeződtek az órái, hazakísértem. Éjjel pedig csak álltam az ablaka előtt, és néztem, ahogy alszik.

Aztán másnap is, és harmadnap is. Így telt el egy teljes hét. Az agyam hátsó részébe száműztem a feladatomat, próbáltam tudomást sem venni róla. Ez persze nehéz volt, mert minél tovább húztam a dolgot, annál jobban elő akart törni onnan. A nyolcadik napon azonban minden megváltozott.

Épp a szokásos napzáró tevékenységet űztem, azaz hazakísértem. Az úton andalogtunk mi ketten, mint mindig, mert Emily félt a kutyáktól, akik a járdán nagyobb veszélyt jelentettek. Hirtelen egy autó bukkant fel a semmiből. Persze éreztem, hogy ott van, de nem érdekelt. Csak Vele foglalkoztam. Nagy hiba volt. Bár egy kocsi sem árthatott nekem, Emily pedig az út szélén sétált, erre külön figyeltem, arról megfeledkeztem, hogy Ő nem tudja, ki is vagyok valójában. Erre csak akkor jöttem rá, amikor megláttam döbbent tekintetét, miután az autó probléma nélkül áthajtott rajtam.

Percekig csak állt, és hitetlenül bámult kidülledő szemekkel. Én pedig alig tudtam elhinni, hogy még így is ilyen gyönyörű. Hagytam, hogy feldolgozza kicsit az eseményeket, és csak aztán kezdtem el neki magyarázkodni.

- Hoppá, lebuktam – próbáltam viccelődni, de nem igazán hatott, ezért folytattam. – Gondolom, magadtól is rájöttél, hogy nem vagyok ember.

Néhány másodperces csönd után szólalt csak meg.

- Akkor mi vagy? – kérdezte remegő hangon.

- Ez most elég durva lesz, úgyhogy jobb lenne, ha leülnél.

- Nem akarok leülni! Tudni akarom, hogy ki vagy te! – követelte a választ.

- Nos… Igazából sok nevem van. A legtöbben Kaszásnak hívnak, de azt nem igazán szeretem. Mint láthatod nincs kaszám, hiába a sok legenda – nevettem a saját személyes poénomon, de amikor nem reagált, gondoltam, kell egy kis kiegészítés. – Szólíts csak Halálnak! Vagy maradhatunk a Thannél is. Nem hazudtam, tényleg így hívnak. Thanatosz.

Újabb döbbent csend. Azt hittem el fog ájulni, de erősebb volt, mint gondoltam. Szemébe rémület költözött, vett egy mély levegőt, és futni kezdett. Előlem menekült. Nem hibáztattam, ezért nem is mentem utána. Kellett neki egy kis idő. Aznap éjjel nem aludt. Egész éjszaka csak forgolódott.

Másnap a buszon vártam. Amikor meglátott elgondolkozott, hogy mellém üljön-e, de végül úgy döntött, nem kockáztat. A busz hátsó részébe ment, a lehető legmesszebb tőlem. Egész nap ez ment.

De nem adtam fel, kész voltam rá, hogy hazakísérjem. És így is tettem. Ő pedig legnagyobb meglepetésemre hagyta. Nem szólt egy szót sem az úton, de amikor elértük a házukat, a fejével intett, hogy kövessem. A szobájába vezetett, gondosan becsukta az ajtót maga mögött, és kitört belőle a kérdés:

- Értem jöttél, igaz? – kérdezte meglepően nyugodt hangon. – Hát, itt vagyok. Mehetünk.

- Tessék? – Csak ennyi telt tőlem, annyira meglepett, amit mondott.

- Gondolom, amúgy sem kerülhetném el. Egész nap ezen gondolkoztam. Szeretlek, bármilyen idiótán hangzik is. – Ennél a résznél hisztérikusan felnevetett, ami nem volt jellemző rá. – Nem fogok ellenkezni, ha veled kell mennem. Mit kell tenned velem?

- Csak egy csók – feleltem gondolkozás nélkül a sokk miatt. Elém lépett, és már készült megcsókolni.

- Nem érted jöttem – mondtam gyorsan. Csodálkozva nézett rám.

- De hát akkor…?

Átöleltem, és nem tiltakozott. Halkan a fülébe súgtam.

- Az apád…

Kirántotta magát az ölelésemből, kétkedve hátralépett. Nagyon feldúlt volt. Nem csodálkoztam.

- Őt nem viheted el! – kiáltott felém, és láttam, ahogy szemében felcsillan a remény. – Menj tovább, és vigyél el valaki mást!

Számítottam rá, hogy eljutunk idáig. Mindennél jobban szerettem, és hiába a rövid idő, mindenkinél jobban ismertem. Tudtam, hogy megpróbál valami kibúvót keresni az apja számára. Ez így volt természetes. De pont azért, mert ennyire ismertem, azt is tudtam, hogy mennyire szenved a szavai miatt, és mekkora bűntudat gyötri. Hiszen gyakorlatilag most kívánta egy ártatlan ember halálát.

- Ez nem ilyen egyszerű – feleltem kétségbeesett hangon, mert valóban az voltam. – Azt hiszed, hogy én nem próbáltam? Hogy nem próbáltam meg ellenállni, és nem teljesíteni a kötelességem? Azóta létezem, mióta maga az élet. Azt hiszed, ennyi idő alatt még nem fordult meg a fejemben, hogy másként éljek? – Most már nem kétségbeesett volt a hangom, hanem dühös. Nem rá haragudtam, hanem a Sorsra, Istenre vagy nem is tudom kire, hiszen én magam sem tudtam pontosan, hogy kinek köszönhettem az átkom. De most akaratlanul minden mérgem egyszerre bukott ki belőlem, és őrá zúdítottam.

- Tudod, hányszor próbáltam nem megtenni az elkerülhetetlent? Amikor először megtörtént, azt hittem, minden rendben lesz. Az emberek éltek tovább, én pedig néztem, milyen boldogok. Kezdetben azok is voltak, de aztán minden elromlott. Az öregek betegek maradtak, de nem vitte el őket a halál. A kínjaik egyre csak nőttek, sőt, sokszor megfertőztek más embereket is. De a halál nem kopogtatott az ajtajukon, hogy nyugalmat hozzon számukra. És ez még csak a legkisebb probléma volt. Az emberek nem haltak meg, de a születéseket nem fogta vissza senki. Egyre több ember lett, egyre több éhes száj… Éhínségek, háborúk… El sem tudod képzelni, milyen szörnyű volt. Muszáj volt folytatnom, tovább ölnöm. – Mikor ezt mondtam, kínomban már a hajamat téptem. Hallottam a nyögéseket, a csatazajt, amiket én okoztam. Az, hogy nem végeztem el a munkám, csak még több szenvedést és halált szült.

- De még ezután is hittem, hogy van remény. Ha akkor még nem is volt megfelelő az idő a végtelen életre, talán majd egyszer… Így tovább tettem a dolgom, és vártam. Vártam a jelet, ami megmutatja, hogy megérett a világ. És azt hittem, megkaptam. Az emberiség kultúrája és a technika fejlődött. Már rengeteg betegségre volt gyógyír, és azt hittem, a gondolkodásmód is lehetővé teszi, hogy az emberek békében éljenek egymás mellett. Újra fellázadtam. Tudnom kellett volna, hogy nem szabad. Hogy amit teszek, az nem természetes, de nem… - Láttam rajta, hogy már kezdi érteni, mire gondoltam. A szemei könnybe lábadtak, de annyira figyelt a történetemre, hogy moccanni sem mert, hogy letörölje őket. Hát megtettem helyette én. A kézfejemmel lágyan végigsimítottam az arcán, és közben felitattam szenvedésének apró patakját. – A következmények borzalmasabbak voltak, mint azt valaha képzeltem. Százszor, ezerszer rosszabb volt, mint az első alkalommal. A technika fejlődése nem csak a békés együttélést szolgálhatta, mint ahogy én gondoltam. Puskák, bombák, vegyi fegyverek… És akkor már hiába folytattam tovább a feladatom azonnal, és gyilkoltam újra, a dolgokat nem fordíthattam vissza. Az emberiség saját magát irtotta, és akkora volt az öldöklés, mint soha azelőtt.

Szavaim még sokáig lebegtek a levegőben, talán ezért is ültünk percekig némán. Tudtam, hogy valóban megértette. Halkan sírdogált mellettem, nem tudtam eldönteni, hogy az apja miatt, vagy az előbb mesélt borzalmak okozta sokk az oka. Talán mindkettő.

De meglepett. Egyszer csak a karjaimba vetette magát, és melegen átölelt.

- Mennyi szenvedést kellett átélned! – pityeregte, nem is sejtve, hogy ezzel az egyetlen tettével eltörölt minden fájdalmat, amit valaha éreztem. Csak Ő volt nekem. A lány a karjaimban, aki mindennél fontosabb a Halálnak…

Megértette az érveimet, ebben biztos voltam. De érteni és elfogadni két teljesen különböző dolog. És bár tudtam, hogy mekkora fájdalmat okozok neki ezzel, még mélyebbre szúrtam a tőrt a szívében.

- Ha ellenállnék… Ha ellenállnék, annak egyéb következményei is lehetnének – vetettem be az utolsó, és számomra legerősebb érvet. Mit érdekelt engem az emberiség sorsa, ameddig itt volt velem, ameddig őt boldoggá tehettem? – Valakinek mennie kell, és nem én döntök róla, hogy kinek. Tegyük fel, hogy apád megússza, és nekem valaki mást kell vinnem helyette. – A remény újra megjelent az arcán, de ahogy folytattam, olyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan jött. – Mondjuk az anyádat, vagy az öcsédet. Vagy ne adja ég, téged. Erre nem gondoltál? El tudnád viselni, hogy ha közvetetten is, de te okoztad valaki halálát?

Lehajtotta a fejét, mert erre már nem tudott mit mondani. Ő volt a legártatlanabb lény ezen a világon, és a válasz határozott nem lett volna. Beleőrülne a tudatba. Ezt mindketten tudtuk.

Újra utat engedett a könnyeinek, és olyan kétségbeesetten zokogott, ahogy még senkit nem láttam. Percek teltek el így, aztán a percek órákká váltak, de ő még mindig sírt. Végül a könnyáradat lassan csillapodni kezdett, és azt hittem, ezután minden rendben lesz. Már amennyire rendben lehet ilyen esetben. De mint kiderült, semmi sem úgy történt, mint amire számítottam.

Egyszer csak újra átölelt, apró csókot hintett a nyakamra, majd mélyen a szemembe nézett:

- Szeretlek, és mindig is szeretni foglak! Örökké…– súgta lágyan, gyengéden végigsimított az arcomon, és közben egy újabb könnycsepp jelent meg a szemében. Ő is tudta, hogy a mi szerelmünk reménytelen. Mégis végtelen… Már épp válaszolni akartam, hogy elmondjam, ő jelenti nekem a létem értelmét, és hogy rá vártam ezen a hosszú időn keresztül, de nem hagyta.

Lágy ajkait váratlanul a számra nyomta, és a létező leggyengédebb csókkal ajándékozott meg. Életem legszebb másodpercei voltak, amíg rá nem jöttem, hogy ez mit is jelent. Ha engem valaki megcsókol, ha én valakit megcsókolok, az meghal. Ekkor megéreztem, hogy a könnycseppek lassú patakokként indulnak el az arcán, miközben csókol. Feláldozta magát! Saját életét adta az apjáéért cserébe. Karjait lassan a nyakam köré fűzte, és próbálta minél hosszabbra nyújtani a csókot, és ezzel még néhány másodpercet nyerni az életének.

Nem fordíthattam vissza a történteket. Nem volt visszaút. Nem a csók hossza határozta meg a véget, hanem maga a tény, hogy megcsókolt. Hiába engedtem volna most el, ugyanaz várt volna rá, mintha nem tartom addig a karjaimban, ameddig csak tudom. Az egyetlen, amit tehettem, hogy próbáltam az utolsó pillanatait édesebbé tenni. Azt a néhány másodpercet, ami még nekünk adatott, ki kellett használnom. Ebbe a csókba öntöttem minden szerelmemet. A mi első és egyetlen csókunkba. Olyan lágyan, mégis egyúttal olyan szenvedéllyel csókoltam, amennyire csak tudtam. A búcsúnk… Ez volt életem legszebb és legszomorúbb pillanata. Végre őt csókoltam, az egyetlent, akit szerettem. De ezzel elvettem hátralévő éveit. A lehetőséget, hogy hosszú és boldog élete legyen. Már éreztem is, hogy száll el belőle az élet. Egyre gyengébb lett, aztán egyszer csak vége volt.

És én nem követhettem, mert ahol ő volt, oda én soha nem juthatok el. Öröklétre kárhoztattam és magányra. Még láttam magam előtt, ahogy a képzeletbeli homokórámban leperegnek az apró gyémánt szemcsék, a legcsodásabb lény utolsó másodperceinek zálogaként. Lassan a földre rogytam, és keserves kiáltás szakadt fel a torkomból. Torkomat a sírás érzése marta, de könnyeim nem voltak. Könnyek nélkül zokogtam hát, mert mindent elvesztettem.

Igen. Mindennek vége volt…

***

Sokan sokféleképpen képzeltek már el. De mindenkinek csalódást kell okoznom. Nem vagyok angyal, nem repülök kitárt fekete szárnyakkal az áldozataim felé. Sosem jelentem meg sehol csontvázként, és nincsen földig érő, csuklyás köpenyem sem. Nincs fekete ménem, aminek a hátán sebesen bevágtatok a kiválasztott ajtaján, hogy erőszakkal a sötétbe taszítsam a lelkét. A közhiedelemmel ellentétben lépteim nyomán nem hal szörnyet minden élő - sem növény, sem állat, sem ember -, és koponyák sem gurulnak szanaszét arra, ahol épp járok. Nem hordok magamnál kaszát, és más fegyvert sem.

Nevemet mindenki féli, anélkül, hogy sejtenék, mennyire hasonlítok hozzájuk. Nekem is vannak érzéseim, vannak vágyaim, és én is ugyanúgy félek, mint mindenki más.

Csak egy dolog van, ami megkülönböztet az átlagemberektől: az én vágyam az ő félelmük. Mit számít, hogy sosem öregszem, vagy hogy nem árthat nekem egy lélek sem, ha csak azt az egy dolgot nem kaphatom meg, amire igazán vágynék? A halált…

Akkor jöjjenek azok a bizonyos, rettegett vélemények.

Isabella Reed:

A legbuzgóbb Deszy! :D

A műved eleje nagyon nagy reményt adott. Jó kezdés. Rejtélyes, figyelemfelkeltő. Ahogy a vége is lehengerlően jól lett megírva. Csak a kettő közti résznél voltak kétségeim. Azt hiszem fel kellett volna használnod még azt a 3 oldalt, ami belefért volna. Az ismerkedést jobban ki kellett volna fejteni, hisz a végén már örök szerelemről beszélünk, s mi mégis idegennek éreztük a szereplőket.

Gratulálok hozzá! ;)

Kriszti:

Az alapgondolat sok eddig olvasott műén túltesz! Nagyon jó elgondolás, azonban a kivitelezés nem sikerült valami jól. A mű eleje elgondolkodtató, csodás szófordulatok vannak benne. Azonban egy éles váltás figyelhető meg a halál és lány megismerkedésekor. Ezek után csak néha néha ismertem fel azt a szikrát amelyre a mű elején felfigyeltem:( A befejezés remek de ez a mű sokkal többet érdemel mint 9 oldal. Ha könyv készülne belőle, amelyben lenne ideje az írónak az ismerkedésre, a szerelem kibontakoztatására, biztosan nagy siker lenne! Köszönöm.

Indyra Myles:

A halált már számosan és számos feldolgozásban bemutatták, de ez a novella gördülékeny, könnyed, olvasható, szerethető. Magával von a Halál világába. Az első perctől tudjuk, ki a főszereplő, de ez nem is baj, más csavart várunk a történetben. Ez azonban sajnos nem jön el. A novella jó fogalmazása és gördülékenysége (a párbeszédek kicsit göcögnek) ellenére egy hatalmas logikai bakitól csuklik össze: a Halál pontosan tudja, hogy a csókja halálos, és ezt már a novella elején is tudja, sőt, akár még azt is gondolhatja az olvasó, hogy többezer év alatt már tapasztalt „szerelmet” nő iránt, és szenvedett attól, hogy nem csókolhatja meg. Ennek ellenére egy buta Halállal szembesülünk, aki mindezt elfelejti egy XXI. szd-i fruska miatt, és csak akkor jut eszébe, mikor megtörtént a baj. Sajnos ez elég hiteltelen. Talán ha a történet Egyiptomban, a suméroknál vagy valami korai államban játszódna, még megvennénk, így viszont az olvasó csak ingatja a fejét.

Balázs:

Ami tetszett:

A bevezető rész nagyon tetszett, mert lejött belőle, hogy nem egy tipikus szerelmes vagy egy tipikus gyilkólászós történet lesz. Szokatlan megközelítés, hogy a (nevezzük halálnak) halálnak is vannak érzései, de ez az ötlet is jó, lehet vele mit kezdeni. A homokórás rész nagyon szépen van megfogalmazva. Találó gondolat, hogy az élet vég nélkül értelmetlen. Amikor a halál elmagyarázza, hogy mit mért nem tehet, kifejezetten jól van felépítve

Ami nem tetszett:

Logikai hiba szerintem, hogy a halál több 100000 éve csinálja a dolgát, ismeri az emberiség minden apró kis praktikáját, látott már mindent, amit csak eltudunk képzelni, mégis, ha szerelemről van szó, tanácstalan mint egy tini.

Amikor megáll a ház előtt és problémázik rajt, hogy mekkora fájdalmat fog okozni, az kicsit olyan, mintha sajnálnám az ebédet, miközben épp elfogyasztom...

A jó alapötlet ellenére, nagyon érezni az Alkonyat hatását: mindenható férfi, aki más szabályok szerint él, és az oltalomra szomjas lány... nézi ahogy alszik stb... kicsit elcsépeltek ezek már, és aki ilyen újszerű bevezetést tud írni, annak van fantáziája.... viszont azt - az írás alkalmával - mindig használni kéne.

A megszólítás és a párbeszéd rész elég furcsa, életképtelen, ha az ember zavarban van, sem beszél így, nem mellesleg, szerintem Te sem mondod el minden kis titkodat egy olyannak, akit pár órája ismersz.

Szinte semmi folyamata sincs a szerelembe esésnek. A szerelmes rész előtt mintha kimaradt volna egy csomó minden... pl ahogy a lány vívódik, tehát ami kiváltotta a szerelemet. Nem tiszta, hogy mért kell az apának meghalni, és az sem, hogy saját halálával mért váltotta, meg az apja életét. Kicsit olyan, mintha a szerelem nem lenne tiszta, mintha az apja életéért prostituálódott volna. Összességében általában igényes a stílus, a kifejezésmód, vannak remek gondolatmenetek, de kicsit összeszedetlennek érzem.

Anett:

Tetszett. A leíró részek nem voltak unalmasak, és a végén a csók tényleg elég váratlan fordulat. Az is tetszett benne, hogy nem tipikus happy end a vége, hanem az élet igazi oldalát mutatja.

Remélem csak segítettünk és semelyikünk sem bántott meg. Szeretnénk elérni, hogy fejlődj. Gratulálok még egyszer! ;)

A többiek véleményét is szeretettel várjuk kommentben! ;)