„Végzetes” találkozás
by I.R.
- Elnézést, de nem értem mit mond – próbáltam lassan, érthetően beszélni, közben a fejemet ráztam, hogy megértessem az eladóval: bármennyire is szeretnék, nem beszélek spanyolul.
Az azonban mintha észre se vette volna, pattogósan folytatta, és megragadta a kezem. Próbáltam kiszabadulni, de a kofa csak nem engedett. Kétségbeesetten pillantottam körbe a piacon, de úgy tűnt, mindenki szemet huny az udvariatlan eladó tette felett.
- Azt mondja, szeretné megvenni a karperecét – szólalt meg egyszer csak mögöttem egy mély hang.
Nem is néztem hátra, csak hevesen megráztam a fejem.
- Mondja meg neki, hogy családi örökség, nem eladó.
A férfi mellém lépett, mire megcsapott illata. Azonnal érdeklődőbb lettem iránta.
Szemügyre vettem a napfényben élesen kirajzolódó profilját. Kétségkívül vonzó férfi, állapítottam meg. Napbarnított bőre, sötét haja és szeme spanyol származásáról árulkodott. Viszont, angol kiejtésében nem volt felfedezhető a spanyolokra jellemző akcentus.
Hevesen tárgyalt az eladóval, aki végül sértődötten elengedte a karom és bevonult a sátrába.
- Köszönöm – biccentettem, de akkor a férfi felém fordult és én elakadtam a mozdulat közben.
Arcának bal felét a halántékától egészen az álláig húzódó, hatalmas sebhely torzította el. Szerencséje, hogy gyönyörű szemeit nem érte el.
- Ne bámuljon – mordult rám mérgesen, aztán sarkon fordulva el akart menni.
- Ne, várjon! – kaptam a karja után önkéntelenül is. – Sajnálom. Csak meglepődtem, ennyi az egész… Én… tényleg ne haragudjon.
A férfi arca megenyhült, homlokáról eltűntek a bosszús ráncok.
- Semmi baj. Maga bocsásson meg nekem. Kicsit érzékeny vagyok még.
- Nemrég történt? – vontam le a következtetést.
Bólintott és ismét elkomorult.
- Nem faggatom róla – nyugtattam meg. – Honnan tud ilyen jól angolul? – kérdeztem inkább.
- Angliában nőttem fel – mosolyodott el.
Ezzel a mosollyal jéghegyeket lehetne olvasztani, gondoltam, miközben elindultunk egymás mellett kifelé a bazárból.
- Ó, értem. Akkor… honnan tud ilyen jól spanyolul?
- Édesanyámtól… csak úgy volt hajlandó megszólalni – nevetett fel az emléken a férfi.
- Nem kedvelte Angliát? – néztem rá meglepetten, mire megrázta a fejét.
- Csak apám kedvéért költözött oda.
- De…
- Na, várjunk csak – villantotta ismét rám a mosolyát, amitől szinte teljesen elhalványult a sebhely. – Most én kérdezek, ha nem bánja…
- Ó, persze. Bocsásson meg! Rossz szokás. Tudja, újságíró vagyok, és ezzel együtt jár… - pirulva elhallgattam. – Kérdezzen csak!
A férfi pár pillanatig némán méregetett, aztán megfogta a kezem és a legközelebbi ülőalkalmatosság felé húzott.
Reméltem nem nézek ki túlságosan csapzottnak az egész délelőttös járkálásnak köszönhetően.
- Miért jött Madridba? – szólalt meg végül a férfi – akinek még csak a nevét sem tudtam -, miután kényelembe helyeztük magunkat a nagy tölgy alá állított padon.
A téren, szemben, egy kisebb szökőkút spriccelt az ég felé, hogy aztán a vízcseppek szemkápráztatóan hulljanak vissza a medencébe.
- Szeretnék itt letelepedni…
Az idegen meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Nem is beszél spanyolul.
- Ez egy világváros úgy tudom. Megértik az angolt.
- Nem mindenki – pillantott a karperecemre.
- Majd megtanulom a nyelvet. Előbb-utóbb – vontam vállat.
- Kénytelen lesz. És miért pont itt? – jött a következő kérdés.
Nem akartam részletezni eddigi életem szánalmas eseményeit, így egyszerűen csak kitértem a válaszadás elől:
- Miért ne?
- Igaz – fogadta el a döntésemet beszélgetőpartnerem. – Egyedül él?
Egy pillanatra meghökkentem, és eszembe jutott, hogy nem kéne vadidegenekkel a magánéletemről társalogni.
- Ne értsen félre, de én nem vagyok olyan jó a kérdezésben, mint maga – hadarta gyorsan a férfi felemelt kezekkel, és ezzel tényleg sikerült megnyugtatnia.
- Egyedül élek, igen… - feleltem, közben mosolyogva figyeltem a férfi zavarát.
- Meséljen magáról! Nem próbálkozom a kérdésekkel… - révedt el a távolba az idegen.
- Hm… nem tudom, mit mondhatnék. Egy hete érkeztem Brooklynból. Mindig is meg akartam tanulni spanyolul, főleg gyerekkoromban, de végül csak nem lett belőle semmi. Még csak annyit sem tudok, hogy mi az a – találomra ráböktem az első dologra, amit megláttam – macska.
Rámeredtem a szemből közelítő fekete macskára és önkéntelenül is elnevettem magam.
- Hát te meg hogy kerülsz ide? – emeltem fel az ölembe.
- Gato – simított végig a fején a férfi.
- Tessék?
- A macska. Gato.
A kandúr helyeslően felnyávogott, aztán leugrott az ölemből és eltűnt a park fái között.
- Még egymás nevét sem tudjuk – jegyeztem meg pár perccel később.
- Ön nem érzi ezt üdítőnek? Egy idegen, akivel mindent megbeszélhet.
- De maga mégsem mondja el mi történt – csúszott ki a számon, mire legszívesebben a homlokomra csaptam volna.
A férfi arcáról ismét eltűnt a mosoly.
- Pár hónapja megkéseltek. Az utcán, fényes nappal – kezdte halkan, mire a gyomrom borsó méretűre zsugorodott és átkoztam magamat a kíváncsiságomért.
- Sajnálom…
- Összekevertek valakivel. Meg tudja ezt érteni, Anne? – temette arcát a kezébe.
Azt hiszem ez volt az első pillanat, amikor igazán megrémültem. Felpattantam a padról és a szökőkútig hátráltam. A férfi közben szitkozódva felemelte a fejét és követett.
- Honnan tudja a nevem? – kérdeztem idegesen körbepillantva.
Senki sem volt a közelben. A fenébe!
- Ne féljen tőlem, kérem! – dörzsölte meg a sebhelyét mérgesen a férfi. – A nevem Antonio Martinez.
- Ismernem kéne?
- Én voltam az… - itt a férfi elakadt és nyelt egy nagyot - aki miatt ideköltözött.
- Benito? – kerekedtek el a szemeim.
A férfi bólintott, aztán félénken a kezét nyújtotta.
- Tudom, hogy ott voltál a kórházban – váltott bizalmas hangnemre.
Felidéződött bennem az a szörnyű délután. Épp a válást intéztem, mikor a rendőrség hívott, hogy a férjemet emberölési kísérlet miatt lecsukták. Mikor felfogtam a szavak értelmét rohantam a kórházba, ahol egy biztosítás nélküli haldoklóval szembesítettek.
- Én… - könnyek gyűltek a szemembe. – Annyira sajnálom – omoltam a karjaiba.
- Nem a te hibád volt – suttogta a hajamat simogatva Benito Martinez, akinek az életét az én férjem tette tönkre.
Nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. Az aggodalom és a fájdalom emléke még mindig kínzott, ahogy a kórház várójában közölték velem, hogy a megkéselt férfi valószínűleg nem éli túl a sérüléseit, ha sürgősen nem műtik meg. Akkor elmenekültem a bűntudat elől, csak a pénzt hagytam ott, ami fedezte az operációkat.
- Hogyan… én azt hittem…
- Tudom – csitítgatott a férfi. – De… nem halhattam meg azelőtt, hogy találkoztam volna az őrangyalommal.
- Én… nem.
Antonio a két keze közé fogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett.
- Köszönöm, Anne.
- Én köszönöm, hogy meg tudsz bocsátani. Amit Josh művelt veled… mindig is tudtam, hogy veszélyes… de nem gondoltam… és aznap velem vitatkozott. Miattam volt ideges. Te pedig pont ott voltál. Azt hitte, hogy az a… Istenem! Úgy örülök, hogy élsz – törölgettem a könnyeimet az arcomról.
- Csak neked köszönhetem.
- Nem…
- Ne ellenkezz már annyit! – villantotta ki hófehér fogsorát. – Ha te nem állod a kórházi költségeket…
- Ez volt a legkevesebb azok után, hogy Josh…
Felemeltem a kezem és végigsimítottam a mély sebhelyen.
- Ezt ő tette veled – suttogtam elakadó lélegzettel.
- Igen.
Nem tudom, mi ütött belém, de lábujjhegyre álltam és a férfi nyakába kapaszkodva próbáltam az arcához férkőzni.
- Méltányolnám, ha kicsit lehajolnál – mosolyogtam a döbbent férfira, aki aztán átkarolta a derekam és leereszkedett hozzám.
Hihetetlenül meghitt volt, ahogy számmal gyengéden végigsimítottam a sérült bőrön.
- Anne?
- Hm?
- Egy körülbelül húsztagú, spanyol család szülőtagjai minket takargat a gyerekek szeme elől.
Felnevettem és elhúzódtam tőle, mire csak egy elégedetlen morgást kaptam.
- Nem ezért mondtam.
Vállat vontam, majd incselkedve elindultam a park sétányán.
- Nem jössz? – nyújtottam ki a kezem, s egy pillanattal később kis kezem elveszett Antonio tenyerében. – Szóval Antonio Benito Martinez.
- Igen?
- Hogy találtál meg?
- Ez így volt megírva – kacsintott rám a férfi és én belenyugodtam, hogy ezt a találkozást tényleg a végzet rendezte így.
2010. augusztus 29., vasárnap
2010. augusztus 12., csütörtök
Halálos gyönyörűség pályázat 2010. augusztus
Hát nem hazudok, ha azt mondom, ez nagyon-nagyon friss :D
„Hol is kezdjem? Tizennyolc vagyok és anyámmal élek egy tengerparti házban. A barátaim száma: kettő. Judi, az aranyszőrű retriever és Milo, az aranyhal. Azt hiszem ez még az érdekesebb része… Igen, hidd el. Van ennél unalmasabb is.
Magántanuló vagyok, tehát osztálytársak nuku és nyári szünet lévén még vizsgáim sincsenek, amik leköthetnének. Hatvan mérföldre lakunk az első szomszédainktól, tehát ez is kilőve.
A hétköznapjaimat általában úszással töltöm. Az egyetlen jó dolog ebben a házban, az a környezete. Megkockáztatom, hogy Ausztrália legszebb öble mellé épült. És egyedül az enyém, meg néhány delfiné…
Nem, sajnos még csak sellő sem vagyok. Hát igen… ilyen az én formám. Az egyetlen említésre méltó dolog az életemben, Clark Kent. Vagyis… az a helyes, talán velem egyidős srác, aki napjában többször is errefelé kocog. Az igazi nevét nem tudom, ezért hívom Clarknak. Fogalmam sincs, hol élhet, hisz mint mondtam az első ház vagy egy órányira fekszik innét... autóval.
Ja… egyébként Nadina Sorrensonnak hívnak.”
Mosolyogva csuktam be újonnan elkezdett naplómat. Sosem hozott lázba a dolog, hogy leírva is megörökítsem dögunalmas napjaimat, de most mégis vidáman raktam a polcra a kis füzetet. Jólesett kiírni magamból a dolgokat, még ha egy kis irónia is vegyült bele.
- Nadi, – nyitott be a szobámba Trish, az édesanyám – merülök, jössz te is?
Trish tengerbiológus volt. Gyermekkora óta imádta a vizet. Mindig is úgy tervezte, hogy a tenger mellett fog élni. És sikerült is neki megvalósítani az álmait. Csupán a férjéről kellett lemondania. De úgy látszott a munka teljesen leköti, az én káromra.
- Persze – feleltem.
Örültem minden percnek, amit az anyámmal tölthettem, hisz ez nem gyakran fordult elő. Azonnal nekiláttunk előkészíteni a búvárfelszerelésemet.
- Palack?
- Megvan.
- Úgy értem… ellenőrizted? – lépett mellém anyám.
- Ja… igen, persze.
- Oké. Hová tetted az uszonyokat?
- Én? – mutattam magamra színlelt felháborodással.
- Jó, megvannak – kapta ki a búváruszonyokat Trish egy nagy zacskóból. – Menj előre – mondta, aztán a saját cuccát kezdte keresni.
Elégedetten lépkedtem a homokos tengerparton. Annyira azért nem is unalmas. Leszámítva, hogy nem mindennap látok más embert anyámon kívül, még nem vagyok elzárva a külvilágtól, gondoltam. Sőt… én akár mindennap felfedezhetem az óceán csodáit. Ezt nem mindenki teheti meg.
Judi vidáman ugrándozva közeledett a part felől.
- Mi van te kis rosszcsont? – dörzsöltem meg az oldalát, mire cserébe egy nagy nyálas puszit kaptam a kezemre. – Kösz – töröltem a rövidnadrágomba.
- Indulhatunk? – haladt el mellettünk Trish, aztán elkezdte bepakolni a palackokat a csónakba.
- Aha – másztam be én is.
A kis, fehér csónak végébe ültem és a partot figyeltem. Ahogy távolodtunk, mintha a fák közül egy alakot láttam volna kilépni… de túl messze voltunk, hogy lássam, ki az. Mégis… mintha megéreztem volna, hogy Ő az. Aki mostanában gyakran feltűnik errefelé.
- Öltözz – kocogtatta meg a vállamat anyám és odanyújtott egy búvárruhát.
- Fúj – emeltem fel a szoros, fekete neoprén anyagot. – Muszáj ezt?
- Mélyre megyünk – kaptam a választ ellenkezést nem tűrő hangon.
Nagy nehezen, de végül belepasszíroztam magam a ruhába, majd felvettem az uszonyokat, végül a palackot.
- Mindig kövess – adta ki az utolsó utasításokat anyám, mielőtt elindultunk.
- Oké – bólogattam, miközben a búvárszemüveggel bajlódtam.
- Tudod, hogy hívta a nagyanyád a tengert, mielőtt belefulladt?
- Anyu… ha megint bizarr akarsz lenni, sikerült – néztem fel bosszankodva.
- De hát nem figyelsz rám. Úgy hívta, halálos gyönyörűség. Aztán lemerült és meghalt. Szóval kislányom, figyelj ide. Csak engem követsz, világos? Nem kószálsz el halak után…
Szemforgatva bólintottam.
- Csutora…
- Anyu – szóltam rá erélyesen. – Tudom, hogyan kell használni… ezerszer csináltuk már.
Anyám végül engedett és kiselőadás nélkül is hanyatt vágódott a vízbe. Fél másodperccel később már követtem is.
Mindig is elbűvölt a kékség, ami bármerre néztem elborított mindent. Aztán az élővilág volt a másik, amiért már öt éves korom óta imádtam merülni. Színes halak tömkelege úszkált hatalmas rajokban. Néhány nagyobb hal megbontotta a rendezett formát, aztán unottan tovább evezett.
Minél mélyebbre mentünk, annál sötétebb és annál gazdagabb élővilág várt minket. Anyám minden érdekes apróságnál megállt, hogy mintát vegyen belőle. Lehetett az akár hínár, vagy egy darab kő.
Ezen a területen volt a világ egyik legszebb korallzátonya. Ám közelebb a nyílt tengerhez – ott, ahol mi merültünk - már csak kopár sziklák meredeztek, tele izgalmas víz alatti hasadékokkal.
Anya biztosan nem örülne, néztem el az egyik sziklaüreg irányába. Bár még csak szürkületre emlékeztető fényviszonyok uralkodtak, elég nehezen vettem ki anyám körvonalait. Talán jobb lenne nem elkószálni. Viszont, ahogy elnéztem a barlangot, elég érdekesnek tűnt. És nincs is olyan messze. Onnan még biztos, hogy visszatalálok, győzködött az izgalomra éhező énem.
És mivel másik énem nem volt, hamarosan testközelből vizsgálgattam a barlang bejáratát. Nem tűnt természetesnek…
Hirtelen rám tört a késztetés, hogy megnézzem, mi van odabent. Hisz nem túl nagy, elveszni csak nem veszek el benne.
Ahogy beúsztam, szinte éreztem, ahogy a szívem a torkomban lüktet és erősen ráharaptam az oxigént szolgáltató csutorára. Legnagyobb döbbenetemre a szikla legnagyobb benti üregében egy, a felszínig nyúló hasadék fényt szolgáltatott. Érdemes volt ma merülni, villant át az agyamon a gondolat, aztán észrevettem…
Egy láda. A sziklaterem talaján. Nagy, barna faláda, mint amilyenekben nagyi az ősrégi kacatokat tartotta. Két lábtempóval már ott is voltam felette. Megpróbáltam kinyitni, ám az makacskodott. Már épp ott akartam hagyni, de akkor hirtelen ismét az a késztetés vett erőt rajtam, ami ide is bevonzott. Meg kell tudnom mi van benne. De a láda csak nem akarta megadni magát.
Mérgesen figyeltem, ahogy egy apró halacska könnyedén beúszik az óriási kulcslyukon. Igazságtalanság, fontam karba a kezem.
Akkor is megnézem, mi van benne, határoztam el. Megemeltem, de ugyanebben a pillanatban a palackomból süvíteni kezdett a sűrített levegő. Szó szerint elállt a lélegzetem. Sosem történt még ilyen velem. Azonnal eleresztettem a ládát, ami nagy huppanással ért földet, de nem foglalkoztam vele.
Megpróbáltam visszatartani azt a kevés levegőmet, ami még megmaradt. Csak semmi pánik, figyelmeztettem magamat. Megfordultam és a sötétben próbáltam kivenni a barlang kijáratát. Végigtapogattam az érdes sziklákat, míg végre eljutottam a résig. A szemem előtt kezdtek összefolyni a dolgok. Anyám megmondta, emlékeztem vissza, miután beúsztam a barlangba.
Biztos, hogy ez ilyen hosszú volt? – kérdeztem magamtól, miközben lehámoztam a nehéz palackot a hátamról. Többször is bevertem a vállam a sziklákba. Kitartás, bíztattam magam.
De végül nem jutottam el a kijáratig. Olyan volt, mintha a barlang visszafelé húzna. Mint a rémálmokban, mikor futni akarunk, de minden tagunk megbénul és tehetetlenül hagyjuk, hogy elragadjon minket az áramlat. Engem az most többször is a falhoz vágott, mielőtt elvesztettem az eszméletemet. Utolsó tiszta gondolatomban még felidéztem anyám arcát és azt, hogy mennyire szeretem…
- Gyerünk, kicsim, lélegezz – hallottam meg Trish sírástól elvékonyodott hangját.
Egy száj tapadt az enyémre, hogy levegőt fújjon bele, mire köhögnöm kellett. Miközben a számból víz folyt, hallottam a megkönnyebbült sóhajokat. Fájt minden tagom.
Elég erősnek éreztem magam, hogy kinyissam a szemem, de nem az a kép fogadott, amit vártam.
Egy gyönyörű, sötétkék szempár nézett rám, miközben a csuklómon ellenőrizte a pulzusomat. A víztől fejére tapadt fekete haja csak fokozta a látványt. Szemei alatt kialvatlanságról árulkodó vörös táskák húzódtak. De ez sem tudta elrontani az összképet. Egy hihetetlenül vonzó fiú ült mellettem.
A másik oldalamon anyám simogatta ki a vizes hajat az arcomból. Azonnal bűntudatom támadt.
- Sajnálom – mondtam halkan és megfogtam a kezét.
- Jaj, kicsim, annyira megijesztettél… - törölte ki a könnyeket a szeméből Trish. – Ha nincs ott Luke, én nem is tudom mit tettem volna…
- Luke…? – kérdeztem vissza értetlenül, majd újra a fiúra tévedt a tekintetem.
- Ő mentett meg. Kihúzott a barlangból. És mindezt palack nélkül – áradozott anyám.
- Nem volt olyan mélyen – szólalt meg Luke zengő mély hangján.
- Köszönöm – suttogtam.
Nem tudtam levenni a tekintetemet róla. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnt.
- Hazamehetnénk? – néztem anyámra.
- Persze… Luke, velünk jössz? – fordult a fiúhoz.
- Nem. Itt a saját csónakom. És még le akarok merülni a palackjáért.
- Oh, azt nagyon megköszönném – tette a karjára a kezét anyám, majd elbúcsúzott tőle.
Összezavarodva fogadtam el anyám támogatását, mikor a parton kiszálltunk a csónakból.
- Mi történt? – kérdeztem útban a ház felé.
- Nem hallgattál rám…
- Anya…
- Jól van, jól van. Észrevettem, hogy nem vagy mellettem és keresni kezdtelek. Mikor feljöttem a felszínre, hogy megnézzem ott vagy-e Luke csónakja ott állt a miénk mellett. Aztán pár perc múlva feljött a karjában veled. Nem volt pulzusod. A szívbajt hoztad rám. Luke azonban újraélesztett. Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg neki…
Szóval Luke…, gondoltam. És akkor hirtelen leesett honnan volt olyan ismerős. Szájon át lélegeztető srác egyenlő futó srác. Naponta többször is ezen a partszakaszon kocogott. Ha nem volt más dolgom – ami gyakran előfordult – akkor rajta legeltettem a szemem. Tökéletes teste volt. Tipikus úszó alkat. Kidolgozott izmokkal, széles vállal és keskeny csípővel.
- Szeretnék pihenni – suttogtam, mikor végre beértünk a házba.
Judi vidáman körülugrált, mintha tudná, hogy a halálból tértem vissza. Anya bekísért a szobámba, aztán magamra hagyott. Fáradtan dőltem be az ágyba.
„Minden búvárral megesik” – önkéntelenül is elővettem a naplómat és azonnal körmölni kezdtem. „De én láttam. Tudom, hogy igazi volt. Egy kincsesláda a tenger fenekén. És majdnem megölt. Vissza kell mennem hozzá.”
Abban a pillanatban, mikor leírtam fogtam fel, hogy tényleg ezt akarom. Vonzott magához. Kipattantam az ágyból, feledve minden fáradtságomat. Pár percig hallgatóztam az ajtón és szomorúan állapítottam meg, hogy anya sír. Biztosan megrázta a dolog.
Elhajtottam a bűntudatomat és kiosontam az erkélyemen keresztül. Gyakran itt szöktem ki éjjelente, hogy hangosabban hallhassam a tenger morajlását. Szerencsére egy búvárszemüveg ki volt akasztva az erkély korlátjára. Nem leszek lent sokáig. Addig kibírom egy levegővel. Őrültség, tudtam… mégis muszáj volt visszamennem. Lefutottam a partra, épp mikor Luke csónakja megérkezett.
Érdeklődve figyelte a készülődésemet, végül mikor rájött mire készülök, öblös léptekkel mellettem termett és lefogta a kezeimet.
- Nem mehetsz vissza… – mondta határozottan.
- Nadina – segítettem ki.
Belenéztem azokba a tengerkék szemekbe és rögtön megfeledkeztem mindenről. De lassan újra megéreztem a hívást.
- Muszáj – próbáltam meg lehámozni magamról a kezét.
- Meghaltál ott.
- Igen… és köszönöm, hogy megmentettél.
- Őrült vagy.
Vállat vontam. Végre sikerült kiszabadulnom a szorításából. Gyorsan beugrottam a csónakba.
- A láda nincs ott – kiáltotta oda Luke, épp mikor már indultam.
A motor lefulladt az ijedtemben hirtelen adott gáztól. Döbbenten néztem a fiúra. Hát ő is látta.
- Akkor hol van? – kérdeztem.
Luke a csónakjára pillantott. Több sem kellett, egy pillanat múlva már a vízben voltam, hogy átússzak hozzá. Felkapaszkodtam a csónakba, s részegülten vetettem rá magam a régi faládára.
- Hé, nyugi – lépett mellém Luke.
- Nálad van a kulcsa? – néztem rá reménykedve.
- Igen – felelte egyszerűen, mire elállt a lélegzetem.
Körülnéztem, de semmit sem láttam a fedélzeten. Pedig egy elég nagy kulcs kellhetett hozzá.
- Nincs itt – olvasott a gondolataimban Luke. – Otthon van.
- Hol laksz?
- Nem messze – válaszolt kitérően.
Hát, talán tévedtem és már közelebb is épült ház. Végül is nem gyakran mozdultam ki otthonról, nem tudhattam.
- Hozd el a kulcsot! – kértem.
Luke elnézett a tenger felé, majd hosszas fontolgatás után bólintott.
- Ez a láda többet rejt, mint gondolnád. Nincs benne kincs, vagy arany.
- Akkor?
- Átok.
Na, jó, erre még önkéntelenül is felkuncogtam.
- Mi?
- Máskülönben miért vonzana annyira? – mosolyodott el Luke is, pedig ő halálosan komolyan beszélt.
Egy pillanatig elméláztam milyen rejtélyes mosolya van, aztán hevesen megráztam a fejem.
- Nem léteznek átkok… vagyis – a ládára pillantottam – gondolom, nem léteznek.
Luke kiemelte a ládát a csónakból, én pedig követtem akaratom ellenére is. Letette a homokba, aztán intett, hogy én is üljek le.
- Az őseim errefelé hajóztak régen… - kezdte, közben a vizet fürkészte.
- Kereskedők voltak? – kérdeztem, mikor Luke szótlan maradt.
- Kalózok – vágta rá azonnal, mire kissé hátrahőköltem.
- Övék volt ez? – simítottam végig a láda faragott díszeken.
- Nem.
Luke keresztbe rakta a lábait, aztán velem szemben leereszkedett rájuk.
- Nemrég kutattam a padláson. Régi ócskaságok. Értéktelen örökségek. És egy vers.
- Művészlelkű kalózok? – vontam fel a szemöldökömet.
- Úgy tűnik. A vers egy átkot emlegetett. És egy nőt, akit a saját szerelme ölt meg.
- Ez szörnyű – húztam el a szám. – Meg tudnád mutatni?
- Nincs nálam. De tudom fejből…
Érdeklődve vártam és ahogy Luke megszólalt szinte elvarázsolt hangja dallamosságával.
- „Ha feljön a hold,
Látja vádló szemét.
Ha tengerre száll,
Érzi szörnyű vesztét.
Csak szeretni akarta,
S most átok rajta.
Hisz bolond elme bolond tette
Magára haragította az Isteneket.”
- Nem is rossz – mondtam és próbáltam leplezni a libabőrömet.
- Később találtam rajzokat a ládáról. És feljegyzéseket – folytatta Luke izgatottan. – Azt hiszem, az átok egész nemzedékeket foglal magába. A mi dolgunk őrizni a ládát, ami ellenállhatatlanul vonz, mégsem nyithatjuk ki…
- Vá…vá….várj… úgy érted a te ősöd ölte meg a saját szerelmét? – Luke bólintott, mire nagyot nyeltem. - És ugyan miért nem tudjátok kinyitni?
Hiába próbáltam leplezni, megrémített ez a történet, pedig még a felét sem ismertem.
- Mert egyszerűen nem megy. És különben is, elrejtették a ládát és eddig biztonságban is volt mindenki…
- Én meg rászabadítottam a világra egy gonosz ládát… - forgattam a szemem, majd feltápászkodtam a földről. – Őrültség. Tartsd távol a dobozodat tőlem.
Azzal már mentem is volna, ha valami nem húzott volna a láda felé. Mintha egy láthatatlan kar nem eresztett volna.
- A fenébe is. Mi ez? Nem csak az utódokat vonzza?
- Minden embert vonz. De ők meghalnak a láda erejétől. Mi nem.
- Szuper… ne. Várj! Úgy érted, hogy ezért…?
- Pontosan.
Döbbenten ereszkedtem vissza a homokba. A láda miatt romlott el a palack. Az átok megölt volna, ha Luke nem segít. Nem is értem, hirtelen miért hittem el mindent, amit a fiú mondott, de megtörtént.
- És most miért nem…?
- Meghaltál pár pillanatra… gondolom ez valami kerülőút az átok ellen – vont vállat Luke.
Idegesen viháncolni kezdtem.
- Na, várjunk. Épp azt veszem be, hogy egy nő elátkozta a saját kalózszerelmét, mert…?
- Mert az megölte őt.
Gúnyosan elmosolyodtam.
- Tudod, ezzel már csak egy gond van. Hogy tudta elátkozni, azután hogy megölték?
- Ki mondta, hogy azután tette? – Luke könnyedén vette a dolgokat. – Sofia boszorkány volt – jelentette ki.
Elkerekedtek a szemeim, majd hanyatt vetettem magam a homokba kínomba.
- Boszorkány, persze…
- Van más magyarázatod?
Luke árnyéka rám vetült, ahogyan felállt. Megértően figyelte a reakciómat.
- Igen. Te őrült vagy. Ez csak egy láda. És neked túl nagy a fantáziád – nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon, majd amikor már talpon voltam, a mellkasára böktem.
- Nem vagy kíváncsi mi van a ládában? – mosolyodott el hamiskásan a fiú, amivel még ellenállhatatlanabbá tette saját magát.
Megráztam a fejem és újra nekilendültem a partnak.
Most sem jutottam messzire, de most Luke miatt.
- Az ükükük… nagyakárkim azt írta róla, idézem: „életem legnagyobb kincse van ott eltemetve, átkával a víz alá szorítva”.
Makacsul hallgattam. Nem akartam belekeveredni semmibe. Már csak az kellene anyámnak. Most haltam meg majdnem, aztán még kincsekre is vadásszak. Inkább élem az ultrauncsi életemet, mint hogy halott szeretők után kutassak.
- Szóval nem érdekel – lassított le mellettem a fiú.
- Jól sejted.
- Pedig én azt hittem, lehet köztünk valami. Úgy látszik, csak én érzem ezt a különös bizsergést.
A lábaim önkéntelenül is lelassultak. Hangosan felnevettem, aztán megfordultam.
- Most ezzel akarsz zsarolni? Talán gyáva vagy egyedül kideríteni mi van benne?
- Én nem tudom kinyitni, emlékszel? – tartott fel egy nagy kulcsot Luke, mire eltátottam a számat.
- Azt mondtad nincs nálad.
- Hazudtam.
Összehúzott szemekkel méregettem, de végül visszamentem hozzá.
- És szerinted én ki tudom nyitni?
- Nem hat rád az átok. Legalábbis nem teljesen.
Bólintottam. Ez igaz. De akarom én tudni mi van benne?
Igen, sajnos igen, feleltem magamnak. Győzött a kíváncsiságom. Visszabaktattunk a víztől kiszálkásodott ládához.
- És ha valami undorító lesz benne? – néztem fel, mikor a kulcsot a zárba illesztettem.
Luke szemforgatva megfogta a másik kezem.
- Sikíthatsz.
- Kösz.
Nagyot sóhajtva fordítottam el a kulcsot, mire pár halk kattanás következett. Aztán mintha a láda megadná magát, kiszabadult az évszázadok óta bennszorult levegő és felugrott az ívelt fatető.
Alig mertem hozzáérni. Végül Luke segítsége kellett, hogy teljesen fel tudjam nyitni. Iszonyatos mennyiségű por szállt ki belőle, mintha nem lett volna a víz alatt sosem. Nem firtattam ez, hogy lehetséges. Két kézzel legyeztem el a port a szemünk elől.
És igazából kedvem is lett volna sikítani, mikor kitisztult a kép előttem. A ládában művészi pontossággal voltak lerakva a… csontok. Emberi csontok. Köztük egy koponya is.
- Azt hiszem, mindjárt hányok – ugrottam fel ismét.
Luke azonban megragadta a kezem és visszahúzott.
- Ezt nézd – vett ki a csontok mellől egy teleírt lapot. – Ez egy vers.
- Ja… spanyolul.
- Nyugi, én tudok spanyolul.
- Ettől féltem.
- „Előre láttam szíved árulását,
Megtettem mit enyém diktált.
Életed, ha rajtam múlik,
Örök kínszenvedéssé válik.
Örök sóvárgás lesz kenyered,
Hogy lásd mit kellett elszenvednem.
S, ha más hozzám mer nyúlni,
Lerántom magammal a pokolba,
Hisz előlem nem tud elbújni
Leszármazottaid végtelen sora.”
- Hm… jókívánságok? – temettem az arcomat a tenyerembe.
Luke mosolyogva tette vissza a lapot. Én meg kétségbeesetten próbáltam megfejteni az arckifejezését. Mintha minden rendben lenne.
- Ez miért ilyen vidám hír? – kérdeztem végül, mikor nem bírtam tovább.
- Azt hiszem, tudom, hogy törjük meg az átkot. Mint tudjuk Sofiat megölte a szerelme, mert azt hitte megcsalja…
- Úgy érted… te tudtad – javítottam ki elhúzva a számat.
- De a nő előre látta mi fog történni, így megátkozta a férfit – folytatta rezzenéstelenül a fiú. – Az pedig elrejtette ebben a ládában és a tengerbe dobta. Gondolom, hogy senki ne találjon rá és ne bánthasson senkit.
Hát, ja… ilyen szerencsém is csak nekem lehet.
- Na és hogyan törjük meg? – sürgettem Luke-ot.
- El kell temetnünk – mutatott a fiú a maradványokra. – „Haragból megátkozva, megbocsájtással felszabadítva.”
- Hű… ez mi volt? Bölcsességek Luke-tól? – próbáltam meg viccelődni.
A fiú rám villantotta mosolyát, majd újra elkomolyodott.
- Mindkettejük megbánta, amit tett.
- Ez elég lesz?
Elégnek bizonyult. Egészen elvarázsolt minket az esemény varázsa. Igaz, nem a legromantikusabb és nem is a leggusztusosabb dolog volt, amit életemben tettem, de kétségkívül az egyik leg… hősiesebb.
Kerestünk egy nyugodt helyet az öbölben, ahol biztosan lehettünk benne, hogy nem mossa ki a víz, ha eltemetjük. Aztán kézzel – ami szintén nem a legértelmesebb dolognak tűnt – ástunk egy sírgödröt. Akár a tíz éves gyerekek, akik elrejtik a kincseiket. Az üregbe helyeztük a ládát, a verssel együtt, majd betemettük.
Aztán csak álltunk ott és néztük a tengert. Végtelen nyugalom szállt meg mindkettőnket, mintha valami olyat engedhettünk volna el, amitől megkönnyebbültünk. A segítségünkkel lezáródhatott egy százéves viszály és ez jó érzéssel töltött el. Mert a szenvedély sok őrültségre ragadtathat el minket, de az, aki igazán szeret minket, még ezeket is megbocsájtja.
Luke-ra néztem, aki ugyanígy elmerült a gondolataiban.
- Menjünk vissza – mondtam és ujjaimat összefűztem az övéivel.
Teljesen természetesnek tűnt a mozdulat. Luke sem bánta. Sőt…
- Szóval kalóz ősök… - kezdtem, de Luke lefröcskölt, mielőtt még folytathattam volna. – Ó, hát ez… - ráztam le magamról a vizet. – Ezt még visszakapod!
Luke azonnal elvigyorodott és futásnak eredt. Nevetve követtem.
Sofia sírját nem jelölte semmi. Bár a tenger hullámai normális esetben még dagálykor sem értek el idáig, most egy hatalmas hullám vizet sodort az újonnan betemetett láda fölé, majd nyugodt morajlással tért vissza a helyére, a halálos gyönyörűségbe.
Szinte már álmomból is olyan undorítóan boldog mosollyal keltem, amit mindig is utáltam a tévében látni. Most viszont, hogy az én arcomon ragyogott, mindjárt megenyhültem a rakatnyi romantikus szappanopera iránt.
Első mozdulatommal a naplóm után nyúltam, ami mostanában nagyon a szívemhez nőtt. Főleg mivel ebbe írtam le életem első igazi kalandját. Pár napja a halálból visszatérve megoldottam egy száz éve kallódó szerelmi tragédiát. Azért ez nem semmi. Gyorsan lefirkantottam néhány gondolatot, aztán kipattantam az ágyból és a konyhába rohantam. Anyát sehol sem láttam. Hm… Ez fura.
Aztán eszembe jutott, hogy emlegetett valamilyen kutatást. Biztosan ment anyagot gyűjteni. Dologtalanul ültem fel a konyhapult mellé.
Pár pillanat múlva Luke lépett be a hátsó teraszajtón. Mosolyogva jött oda hozzám és egy csókot nyomott a számra. Ha lehet még boldogabb lettem.
- Jó reggelt! – suttogta és átölelt.
- Húha… mi van ma? – fúrtam bele a vállgödrébe az arcomat.
Nagyon jó illata volt. Tenger és valami ellenállhatatlanul férfias aroma.
Azóta a nap óta jártunk, amelyiken megmentett. Nem kellett beszélnünk róla, mindketten éreztük, hogy egymáshoz tartozunk. Luke minden nap jött, sétálgattunk, meséltünk egymásnak az életünkről.
- Menjünk le a partra! – vetette fel az ötletet a fiú, majd választ sem várva megragadta a kezem és húzott maga után.
Összevont szemöldökkel, de mosolyogva figyeltem, milyen nagy ma a lelkesedése.
- Tudod… ha arról lenne szó… nem csaltalak meg.
Luke várakozásaimnak megfelelően felnevetett, aztán rám villantotta híres kalózmosolyát.
- Nem is ajánlom – karolta át a derekamat.
- Gondolkodtam a történteken. Honnan vetted azt az idézetet? Tudod… a megbocsájtás… feloldozás dolog.
- Feljegyzésekből – vonta meg a vállát Luke.
- Úgy érted… az a kalóz tudta hogyan oldhatja fel az átkot, mégsem tette? – szűrtem le döbbenten a következtetést, mire Luke bólintott. – De hát miért?
Egy ideig azt hittem Luke nem válaszol. De végül halkan beszélni kezdett:
- Tudod… megbánta, amit tett, de úgy gondolta nem érdemel bocsánatot.
- Azt akarta, hogy kísértse a szerelme – egészítettem ki.
Kicsit felkavart a dolog, de valamiért meg is nyugtatott. Végül is jó vége lett.
Már elég közel jártunk a parthoz és akkor hirtelen megláttam anyámat. Egy nagy pléden pakolászott különböző kosarakat. A takaró közepén pedig egy nagy, hófehér torta állt.
Majdnem a homlokomra csaptam saját feledékenységemen megdöbbenve.
- Boldog születésnapot! – ölelt meg Luke újra.
- Hát ezt… el is felejtettem – suttogtam meghatottan.
Luke felnevetett és odavezetett anyámhoz, aki már tárt karokkal várt.
- Köszönöm – öleltem át szorosan.
- Boldog születésnapot, Nadina!
Éreztem az arcomon, hogy anyám könnyezik. Hisz pár nappal ezelőtt majdnem meghaltam, épp a tizenkilencedik születésnapom előtt. Azt hiszem, hálát adhatok, hogy mégis itt vagyok azokkal, akik szeretnek. Anyám válla fölött rámosolyogtam Luke-ra.
Sosem voltam még ilyen boldog.
Halálos gyönyörűség by I.R.
„Hol is kezdjem? Tizennyolc vagyok és anyámmal élek egy tengerparti házban. A barátaim száma: kettő. Judi, az aranyszőrű retriever és Milo, az aranyhal. Azt hiszem ez még az érdekesebb része… Igen, hidd el. Van ennél unalmasabb is.
Magántanuló vagyok, tehát osztálytársak nuku és nyári szünet lévén még vizsgáim sincsenek, amik leköthetnének. Hatvan mérföldre lakunk az első szomszédainktól, tehát ez is kilőve.
A hétköznapjaimat általában úszással töltöm. Az egyetlen jó dolog ebben a házban, az a környezete. Megkockáztatom, hogy Ausztrália legszebb öble mellé épült. És egyedül az enyém, meg néhány delfiné…
Nem, sajnos még csak sellő sem vagyok. Hát igen… ilyen az én formám. Az egyetlen említésre méltó dolog az életemben, Clark Kent. Vagyis… az a helyes, talán velem egyidős srác, aki napjában többször is errefelé kocog. Az igazi nevét nem tudom, ezért hívom Clarknak. Fogalmam sincs, hol élhet, hisz mint mondtam az első ház vagy egy órányira fekszik innét... autóval.
Ja… egyébként Nadina Sorrensonnak hívnak.”
Mosolyogva csuktam be újonnan elkezdett naplómat. Sosem hozott lázba a dolog, hogy leírva is megörökítsem dögunalmas napjaimat, de most mégis vidáman raktam a polcra a kis füzetet. Jólesett kiírni magamból a dolgokat, még ha egy kis irónia is vegyült bele.
- Nadi, – nyitott be a szobámba Trish, az édesanyám – merülök, jössz te is?
Trish tengerbiológus volt. Gyermekkora óta imádta a vizet. Mindig is úgy tervezte, hogy a tenger mellett fog élni. És sikerült is neki megvalósítani az álmait. Csupán a férjéről kellett lemondania. De úgy látszott a munka teljesen leköti, az én káromra.
- Persze – feleltem.
Örültem minden percnek, amit az anyámmal tölthettem, hisz ez nem gyakran fordult elő. Azonnal nekiláttunk előkészíteni a búvárfelszerelésemet.
- Palack?
- Megvan.
- Úgy értem… ellenőrizted? – lépett mellém anyám.
- Ja… igen, persze.
- Oké. Hová tetted az uszonyokat?
- Én? – mutattam magamra színlelt felháborodással.
- Jó, megvannak – kapta ki a búváruszonyokat Trish egy nagy zacskóból. – Menj előre – mondta, aztán a saját cuccát kezdte keresni.
Elégedetten lépkedtem a homokos tengerparton. Annyira azért nem is unalmas. Leszámítva, hogy nem mindennap látok más embert anyámon kívül, még nem vagyok elzárva a külvilágtól, gondoltam. Sőt… én akár mindennap felfedezhetem az óceán csodáit. Ezt nem mindenki teheti meg.
Judi vidáman ugrándozva közeledett a part felől.
- Mi van te kis rosszcsont? – dörzsöltem meg az oldalát, mire cserébe egy nagy nyálas puszit kaptam a kezemre. – Kösz – töröltem a rövidnadrágomba.
- Indulhatunk? – haladt el mellettünk Trish, aztán elkezdte bepakolni a palackokat a csónakba.
- Aha – másztam be én is.
A kis, fehér csónak végébe ültem és a partot figyeltem. Ahogy távolodtunk, mintha a fák közül egy alakot láttam volna kilépni… de túl messze voltunk, hogy lássam, ki az. Mégis… mintha megéreztem volna, hogy Ő az. Aki mostanában gyakran feltűnik errefelé.
- Öltözz – kocogtatta meg a vállamat anyám és odanyújtott egy búvárruhát.
- Fúj – emeltem fel a szoros, fekete neoprén anyagot. – Muszáj ezt?
- Mélyre megyünk – kaptam a választ ellenkezést nem tűrő hangon.
Nagy nehezen, de végül belepasszíroztam magam a ruhába, majd felvettem az uszonyokat, végül a palackot.
- Mindig kövess – adta ki az utolsó utasításokat anyám, mielőtt elindultunk.
- Oké – bólogattam, miközben a búvárszemüveggel bajlódtam.
- Tudod, hogy hívta a nagyanyád a tengert, mielőtt belefulladt?
- Anyu… ha megint bizarr akarsz lenni, sikerült – néztem fel bosszankodva.
- De hát nem figyelsz rám. Úgy hívta, halálos gyönyörűség. Aztán lemerült és meghalt. Szóval kislányom, figyelj ide. Csak engem követsz, világos? Nem kószálsz el halak után…
Szemforgatva bólintottam.
- Csutora…
- Anyu – szóltam rá erélyesen. – Tudom, hogyan kell használni… ezerszer csináltuk már.
Anyám végül engedett és kiselőadás nélkül is hanyatt vágódott a vízbe. Fél másodperccel később már követtem is.
Mindig is elbűvölt a kékség, ami bármerre néztem elborított mindent. Aztán az élővilág volt a másik, amiért már öt éves korom óta imádtam merülni. Színes halak tömkelege úszkált hatalmas rajokban. Néhány nagyobb hal megbontotta a rendezett formát, aztán unottan tovább evezett.
Minél mélyebbre mentünk, annál sötétebb és annál gazdagabb élővilág várt minket. Anyám minden érdekes apróságnál megállt, hogy mintát vegyen belőle. Lehetett az akár hínár, vagy egy darab kő.
Ezen a területen volt a világ egyik legszebb korallzátonya. Ám közelebb a nyílt tengerhez – ott, ahol mi merültünk - már csak kopár sziklák meredeztek, tele izgalmas víz alatti hasadékokkal.
Anya biztosan nem örülne, néztem el az egyik sziklaüreg irányába. Bár még csak szürkületre emlékeztető fényviszonyok uralkodtak, elég nehezen vettem ki anyám körvonalait. Talán jobb lenne nem elkószálni. Viszont, ahogy elnéztem a barlangot, elég érdekesnek tűnt. És nincs is olyan messze. Onnan még biztos, hogy visszatalálok, győzködött az izgalomra éhező énem.
És mivel másik énem nem volt, hamarosan testközelből vizsgálgattam a barlang bejáratát. Nem tűnt természetesnek…
Hirtelen rám tört a késztetés, hogy megnézzem, mi van odabent. Hisz nem túl nagy, elveszni csak nem veszek el benne.
Ahogy beúsztam, szinte éreztem, ahogy a szívem a torkomban lüktet és erősen ráharaptam az oxigént szolgáltató csutorára. Legnagyobb döbbenetemre a szikla legnagyobb benti üregében egy, a felszínig nyúló hasadék fényt szolgáltatott. Érdemes volt ma merülni, villant át az agyamon a gondolat, aztán észrevettem…
Egy láda. A sziklaterem talaján. Nagy, barna faláda, mint amilyenekben nagyi az ősrégi kacatokat tartotta. Két lábtempóval már ott is voltam felette. Megpróbáltam kinyitni, ám az makacskodott. Már épp ott akartam hagyni, de akkor hirtelen ismét az a késztetés vett erőt rajtam, ami ide is bevonzott. Meg kell tudnom mi van benne. De a láda csak nem akarta megadni magát.
Mérgesen figyeltem, ahogy egy apró halacska könnyedén beúszik az óriási kulcslyukon. Igazságtalanság, fontam karba a kezem.
Akkor is megnézem, mi van benne, határoztam el. Megemeltem, de ugyanebben a pillanatban a palackomból süvíteni kezdett a sűrített levegő. Szó szerint elállt a lélegzetem. Sosem történt még ilyen velem. Azonnal eleresztettem a ládát, ami nagy huppanással ért földet, de nem foglalkoztam vele.
Megpróbáltam visszatartani azt a kevés levegőmet, ami még megmaradt. Csak semmi pánik, figyelmeztettem magamat. Megfordultam és a sötétben próbáltam kivenni a barlang kijáratát. Végigtapogattam az érdes sziklákat, míg végre eljutottam a résig. A szemem előtt kezdtek összefolyni a dolgok. Anyám megmondta, emlékeztem vissza, miután beúsztam a barlangba.
Biztos, hogy ez ilyen hosszú volt? – kérdeztem magamtól, miközben lehámoztam a nehéz palackot a hátamról. Többször is bevertem a vállam a sziklákba. Kitartás, bíztattam magam.
De végül nem jutottam el a kijáratig. Olyan volt, mintha a barlang visszafelé húzna. Mint a rémálmokban, mikor futni akarunk, de minden tagunk megbénul és tehetetlenül hagyjuk, hogy elragadjon minket az áramlat. Engem az most többször is a falhoz vágott, mielőtt elvesztettem az eszméletemet. Utolsó tiszta gondolatomban még felidéztem anyám arcát és azt, hogy mennyire szeretem…
- Gyerünk, kicsim, lélegezz – hallottam meg Trish sírástól elvékonyodott hangját.
Egy száj tapadt az enyémre, hogy levegőt fújjon bele, mire köhögnöm kellett. Miközben a számból víz folyt, hallottam a megkönnyebbült sóhajokat. Fájt minden tagom.
Elég erősnek éreztem magam, hogy kinyissam a szemem, de nem az a kép fogadott, amit vártam.
Egy gyönyörű, sötétkék szempár nézett rám, miközben a csuklómon ellenőrizte a pulzusomat. A víztől fejére tapadt fekete haja csak fokozta a látványt. Szemei alatt kialvatlanságról árulkodó vörös táskák húzódtak. De ez sem tudta elrontani az összképet. Egy hihetetlenül vonzó fiú ült mellettem.
A másik oldalamon anyám simogatta ki a vizes hajat az arcomból. Azonnal bűntudatom támadt.
- Sajnálom – mondtam halkan és megfogtam a kezét.
- Jaj, kicsim, annyira megijesztettél… - törölte ki a könnyeket a szeméből Trish. – Ha nincs ott Luke, én nem is tudom mit tettem volna…
- Luke…? – kérdeztem vissza értetlenül, majd újra a fiúra tévedt a tekintetem.
- Ő mentett meg. Kihúzott a barlangból. És mindezt palack nélkül – áradozott anyám.
- Nem volt olyan mélyen – szólalt meg Luke zengő mély hangján.
- Köszönöm – suttogtam.
Nem tudtam levenni a tekintetemet róla. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnt.
- Hazamehetnénk? – néztem anyámra.
- Persze… Luke, velünk jössz? – fordult a fiúhoz.
- Nem. Itt a saját csónakom. És még le akarok merülni a palackjáért.
- Oh, azt nagyon megköszönném – tette a karjára a kezét anyám, majd elbúcsúzott tőle.
Összezavarodva fogadtam el anyám támogatását, mikor a parton kiszálltunk a csónakból.
- Mi történt? – kérdeztem útban a ház felé.
- Nem hallgattál rám…
- Anya…
- Jól van, jól van. Észrevettem, hogy nem vagy mellettem és keresni kezdtelek. Mikor feljöttem a felszínre, hogy megnézzem ott vagy-e Luke csónakja ott állt a miénk mellett. Aztán pár perc múlva feljött a karjában veled. Nem volt pulzusod. A szívbajt hoztad rám. Luke azonban újraélesztett. Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg neki…
Szóval Luke…, gondoltam. És akkor hirtelen leesett honnan volt olyan ismerős. Szájon át lélegeztető srác egyenlő futó srác. Naponta többször is ezen a partszakaszon kocogott. Ha nem volt más dolgom – ami gyakran előfordult – akkor rajta legeltettem a szemem. Tökéletes teste volt. Tipikus úszó alkat. Kidolgozott izmokkal, széles vállal és keskeny csípővel.
- Szeretnék pihenni – suttogtam, mikor végre beértünk a házba.
Judi vidáman körülugrált, mintha tudná, hogy a halálból tértem vissza. Anya bekísért a szobámba, aztán magamra hagyott. Fáradtan dőltem be az ágyba.
„Minden búvárral megesik” – önkéntelenül is elővettem a naplómat és azonnal körmölni kezdtem. „De én láttam. Tudom, hogy igazi volt. Egy kincsesláda a tenger fenekén. És majdnem megölt. Vissza kell mennem hozzá.”
Abban a pillanatban, mikor leírtam fogtam fel, hogy tényleg ezt akarom. Vonzott magához. Kipattantam az ágyból, feledve minden fáradtságomat. Pár percig hallgatóztam az ajtón és szomorúan állapítottam meg, hogy anya sír. Biztosan megrázta a dolog.
Elhajtottam a bűntudatomat és kiosontam az erkélyemen keresztül. Gyakran itt szöktem ki éjjelente, hogy hangosabban hallhassam a tenger morajlását. Szerencsére egy búvárszemüveg ki volt akasztva az erkély korlátjára. Nem leszek lent sokáig. Addig kibírom egy levegővel. Őrültség, tudtam… mégis muszáj volt visszamennem. Lefutottam a partra, épp mikor Luke csónakja megérkezett.
Érdeklődve figyelte a készülődésemet, végül mikor rájött mire készülök, öblös léptekkel mellettem termett és lefogta a kezeimet.
- Nem mehetsz vissza… – mondta határozottan.
- Nadina – segítettem ki.
Belenéztem azokba a tengerkék szemekbe és rögtön megfeledkeztem mindenről. De lassan újra megéreztem a hívást.
- Muszáj – próbáltam meg lehámozni magamról a kezét.
- Meghaltál ott.
- Igen… és köszönöm, hogy megmentettél.
- Őrült vagy.
Vállat vontam. Végre sikerült kiszabadulnom a szorításából. Gyorsan beugrottam a csónakba.
- A láda nincs ott – kiáltotta oda Luke, épp mikor már indultam.
A motor lefulladt az ijedtemben hirtelen adott gáztól. Döbbenten néztem a fiúra. Hát ő is látta.
- Akkor hol van? – kérdeztem.
Luke a csónakjára pillantott. Több sem kellett, egy pillanat múlva már a vízben voltam, hogy átússzak hozzá. Felkapaszkodtam a csónakba, s részegülten vetettem rá magam a régi faládára.
- Hé, nyugi – lépett mellém Luke.
- Nálad van a kulcsa? – néztem rá reménykedve.
- Igen – felelte egyszerűen, mire elállt a lélegzetem.
Körülnéztem, de semmit sem láttam a fedélzeten. Pedig egy elég nagy kulcs kellhetett hozzá.
- Nincs itt – olvasott a gondolataimban Luke. – Otthon van.
- Hol laksz?
- Nem messze – válaszolt kitérően.
Hát, talán tévedtem és már közelebb is épült ház. Végül is nem gyakran mozdultam ki otthonról, nem tudhattam.
- Hozd el a kulcsot! – kértem.
Luke elnézett a tenger felé, majd hosszas fontolgatás után bólintott.
- Ez a láda többet rejt, mint gondolnád. Nincs benne kincs, vagy arany.
- Akkor?
- Átok.
Na, jó, erre még önkéntelenül is felkuncogtam.
- Mi?
- Máskülönben miért vonzana annyira? – mosolyodott el Luke is, pedig ő halálosan komolyan beszélt.
Egy pillanatig elméláztam milyen rejtélyes mosolya van, aztán hevesen megráztam a fejem.
- Nem léteznek átkok… vagyis – a ládára pillantottam – gondolom, nem léteznek.
Luke kiemelte a ládát a csónakból, én pedig követtem akaratom ellenére is. Letette a homokba, aztán intett, hogy én is üljek le.
- Az őseim errefelé hajóztak régen… - kezdte, közben a vizet fürkészte.
- Kereskedők voltak? – kérdeztem, mikor Luke szótlan maradt.
- Kalózok – vágta rá azonnal, mire kissé hátrahőköltem.
- Övék volt ez? – simítottam végig a láda faragott díszeken.
- Nem.
Luke keresztbe rakta a lábait, aztán velem szemben leereszkedett rájuk.
- Nemrég kutattam a padláson. Régi ócskaságok. Értéktelen örökségek. És egy vers.
- Művészlelkű kalózok? – vontam fel a szemöldökömet.
- Úgy tűnik. A vers egy átkot emlegetett. És egy nőt, akit a saját szerelme ölt meg.
- Ez szörnyű – húztam el a szám. – Meg tudnád mutatni?
- Nincs nálam. De tudom fejből…
Érdeklődve vártam és ahogy Luke megszólalt szinte elvarázsolt hangja dallamosságával.
- „Ha feljön a hold,
Látja vádló szemét.
Ha tengerre száll,
Érzi szörnyű vesztét.
Csak szeretni akarta,
S most átok rajta.
Hisz bolond elme bolond tette
Magára haragította az Isteneket.”
- Nem is rossz – mondtam és próbáltam leplezni a libabőrömet.
- Később találtam rajzokat a ládáról. És feljegyzéseket – folytatta Luke izgatottan. – Azt hiszem, az átok egész nemzedékeket foglal magába. A mi dolgunk őrizni a ládát, ami ellenállhatatlanul vonz, mégsem nyithatjuk ki…
- Vá…vá….várj… úgy érted a te ősöd ölte meg a saját szerelmét? – Luke bólintott, mire nagyot nyeltem. - És ugyan miért nem tudjátok kinyitni?
Hiába próbáltam leplezni, megrémített ez a történet, pedig még a felét sem ismertem.
- Mert egyszerűen nem megy. És különben is, elrejtették a ládát és eddig biztonságban is volt mindenki…
- Én meg rászabadítottam a világra egy gonosz ládát… - forgattam a szemem, majd feltápászkodtam a földről. – Őrültség. Tartsd távol a dobozodat tőlem.
Azzal már mentem is volna, ha valami nem húzott volna a láda felé. Mintha egy láthatatlan kar nem eresztett volna.
- A fenébe is. Mi ez? Nem csak az utódokat vonzza?
- Minden embert vonz. De ők meghalnak a láda erejétől. Mi nem.
- Szuper… ne. Várj! Úgy érted, hogy ezért…?
- Pontosan.
Döbbenten ereszkedtem vissza a homokba. A láda miatt romlott el a palack. Az átok megölt volna, ha Luke nem segít. Nem is értem, hirtelen miért hittem el mindent, amit a fiú mondott, de megtörtént.
- És most miért nem…?
- Meghaltál pár pillanatra… gondolom ez valami kerülőút az átok ellen – vont vállat Luke.
Idegesen viháncolni kezdtem.
- Na, várjunk. Épp azt veszem be, hogy egy nő elátkozta a saját kalózszerelmét, mert…?
- Mert az megölte őt.
Gúnyosan elmosolyodtam.
- Tudod, ezzel már csak egy gond van. Hogy tudta elátkozni, azután hogy megölték?
- Ki mondta, hogy azután tette? – Luke könnyedén vette a dolgokat. – Sofia boszorkány volt – jelentette ki.
Elkerekedtek a szemeim, majd hanyatt vetettem magam a homokba kínomba.
- Boszorkány, persze…
- Van más magyarázatod?
Luke árnyéka rám vetült, ahogyan felállt. Megértően figyelte a reakciómat.
- Igen. Te őrült vagy. Ez csak egy láda. És neked túl nagy a fantáziád – nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon, majd amikor már talpon voltam, a mellkasára böktem.
- Nem vagy kíváncsi mi van a ládában? – mosolyodott el hamiskásan a fiú, amivel még ellenállhatatlanabbá tette saját magát.
Megráztam a fejem és újra nekilendültem a partnak.
Most sem jutottam messzire, de most Luke miatt.
- Az ükükük… nagyakárkim azt írta róla, idézem: „életem legnagyobb kincse van ott eltemetve, átkával a víz alá szorítva”.
Makacsul hallgattam. Nem akartam belekeveredni semmibe. Már csak az kellene anyámnak. Most haltam meg majdnem, aztán még kincsekre is vadásszak. Inkább élem az ultrauncsi életemet, mint hogy halott szeretők után kutassak.
- Szóval nem érdekel – lassított le mellettem a fiú.
- Jól sejted.
- Pedig én azt hittem, lehet köztünk valami. Úgy látszik, csak én érzem ezt a különös bizsergést.
A lábaim önkéntelenül is lelassultak. Hangosan felnevettem, aztán megfordultam.
- Most ezzel akarsz zsarolni? Talán gyáva vagy egyedül kideríteni mi van benne?
- Én nem tudom kinyitni, emlékszel? – tartott fel egy nagy kulcsot Luke, mire eltátottam a számat.
- Azt mondtad nincs nálad.
- Hazudtam.
Összehúzott szemekkel méregettem, de végül visszamentem hozzá.
- És szerinted én ki tudom nyitni?
- Nem hat rád az átok. Legalábbis nem teljesen.
Bólintottam. Ez igaz. De akarom én tudni mi van benne?
Igen, sajnos igen, feleltem magamnak. Győzött a kíváncsiságom. Visszabaktattunk a víztől kiszálkásodott ládához.
- És ha valami undorító lesz benne? – néztem fel, mikor a kulcsot a zárba illesztettem.
Luke szemforgatva megfogta a másik kezem.
- Sikíthatsz.
- Kösz.
Nagyot sóhajtva fordítottam el a kulcsot, mire pár halk kattanás következett. Aztán mintha a láda megadná magát, kiszabadult az évszázadok óta bennszorult levegő és felugrott az ívelt fatető.
Alig mertem hozzáérni. Végül Luke segítsége kellett, hogy teljesen fel tudjam nyitni. Iszonyatos mennyiségű por szállt ki belőle, mintha nem lett volna a víz alatt sosem. Nem firtattam ez, hogy lehetséges. Két kézzel legyeztem el a port a szemünk elől.
És igazából kedvem is lett volna sikítani, mikor kitisztult a kép előttem. A ládában művészi pontossággal voltak lerakva a… csontok. Emberi csontok. Köztük egy koponya is.
- Azt hiszem, mindjárt hányok – ugrottam fel ismét.
Luke azonban megragadta a kezem és visszahúzott.
- Ezt nézd – vett ki a csontok mellől egy teleírt lapot. – Ez egy vers.
- Ja… spanyolul.
- Nyugi, én tudok spanyolul.
- Ettől féltem.
- „Előre láttam szíved árulását,
Megtettem mit enyém diktált.
Életed, ha rajtam múlik,
Örök kínszenvedéssé válik.
Örök sóvárgás lesz kenyered,
Hogy lásd mit kellett elszenvednem.
S, ha más hozzám mer nyúlni,
Lerántom magammal a pokolba,
Hisz előlem nem tud elbújni
Leszármazottaid végtelen sora.”
- Hm… jókívánságok? – temettem az arcomat a tenyerembe.
Luke mosolyogva tette vissza a lapot. Én meg kétségbeesetten próbáltam megfejteni az arckifejezését. Mintha minden rendben lenne.
- Ez miért ilyen vidám hír? – kérdeztem végül, mikor nem bírtam tovább.
- Azt hiszem, tudom, hogy törjük meg az átkot. Mint tudjuk Sofiat megölte a szerelme, mert azt hitte megcsalja…
- Úgy érted… te tudtad – javítottam ki elhúzva a számat.
- De a nő előre látta mi fog történni, így megátkozta a férfit – folytatta rezzenéstelenül a fiú. – Az pedig elrejtette ebben a ládában és a tengerbe dobta. Gondolom, hogy senki ne találjon rá és ne bánthasson senkit.
Hát, ja… ilyen szerencsém is csak nekem lehet.
- Na és hogyan törjük meg? – sürgettem Luke-ot.
- El kell temetnünk – mutatott a fiú a maradványokra. – „Haragból megátkozva, megbocsájtással felszabadítva.”
- Hű… ez mi volt? Bölcsességek Luke-tól? – próbáltam meg viccelődni.
A fiú rám villantotta mosolyát, majd újra elkomolyodott.
- Mindkettejük megbánta, amit tett.
- Ez elég lesz?
Elégnek bizonyult. Egészen elvarázsolt minket az esemény varázsa. Igaz, nem a legromantikusabb és nem is a leggusztusosabb dolog volt, amit életemben tettem, de kétségkívül az egyik leg… hősiesebb.
Kerestünk egy nyugodt helyet az öbölben, ahol biztosan lehettünk benne, hogy nem mossa ki a víz, ha eltemetjük. Aztán kézzel – ami szintén nem a legértelmesebb dolognak tűnt – ástunk egy sírgödröt. Akár a tíz éves gyerekek, akik elrejtik a kincseiket. Az üregbe helyeztük a ládát, a verssel együtt, majd betemettük.
Aztán csak álltunk ott és néztük a tengert. Végtelen nyugalom szállt meg mindkettőnket, mintha valami olyat engedhettünk volna el, amitől megkönnyebbültünk. A segítségünkkel lezáródhatott egy százéves viszály és ez jó érzéssel töltött el. Mert a szenvedély sok őrültségre ragadtathat el minket, de az, aki igazán szeret minket, még ezeket is megbocsájtja.
Luke-ra néztem, aki ugyanígy elmerült a gondolataiban.
- Menjünk vissza – mondtam és ujjaimat összefűztem az övéivel.
Teljesen természetesnek tűnt a mozdulat. Luke sem bánta. Sőt…
- Szóval kalóz ősök… - kezdtem, de Luke lefröcskölt, mielőtt még folytathattam volna. – Ó, hát ez… - ráztam le magamról a vizet. – Ezt még visszakapod!
Luke azonnal elvigyorodott és futásnak eredt. Nevetve követtem.
Sofia sírját nem jelölte semmi. Bár a tenger hullámai normális esetben még dagálykor sem értek el idáig, most egy hatalmas hullám vizet sodort az újonnan betemetett láda fölé, majd nyugodt morajlással tért vissza a helyére, a halálos gyönyörűségbe.
Szinte már álmomból is olyan undorítóan boldog mosollyal keltem, amit mindig is utáltam a tévében látni. Most viszont, hogy az én arcomon ragyogott, mindjárt megenyhültem a rakatnyi romantikus szappanopera iránt.
Első mozdulatommal a naplóm után nyúltam, ami mostanában nagyon a szívemhez nőtt. Főleg mivel ebbe írtam le életem első igazi kalandját. Pár napja a halálból visszatérve megoldottam egy száz éve kallódó szerelmi tragédiát. Azért ez nem semmi. Gyorsan lefirkantottam néhány gondolatot, aztán kipattantam az ágyból és a konyhába rohantam. Anyát sehol sem láttam. Hm… Ez fura.
Aztán eszembe jutott, hogy emlegetett valamilyen kutatást. Biztosan ment anyagot gyűjteni. Dologtalanul ültem fel a konyhapult mellé.
Pár pillanat múlva Luke lépett be a hátsó teraszajtón. Mosolyogva jött oda hozzám és egy csókot nyomott a számra. Ha lehet még boldogabb lettem.
- Jó reggelt! – suttogta és átölelt.
- Húha… mi van ma? – fúrtam bele a vállgödrébe az arcomat.
Nagyon jó illata volt. Tenger és valami ellenállhatatlanul férfias aroma.
Azóta a nap óta jártunk, amelyiken megmentett. Nem kellett beszélnünk róla, mindketten éreztük, hogy egymáshoz tartozunk. Luke minden nap jött, sétálgattunk, meséltünk egymásnak az életünkről.
- Menjünk le a partra! – vetette fel az ötletet a fiú, majd választ sem várva megragadta a kezem és húzott maga után.
Összevont szemöldökkel, de mosolyogva figyeltem, milyen nagy ma a lelkesedése.
- Tudod… ha arról lenne szó… nem csaltalak meg.
Luke várakozásaimnak megfelelően felnevetett, aztán rám villantotta híres kalózmosolyát.
- Nem is ajánlom – karolta át a derekamat.
- Gondolkodtam a történteken. Honnan vetted azt az idézetet? Tudod… a megbocsájtás… feloldozás dolog.
- Feljegyzésekből – vonta meg a vállát Luke.
- Úgy érted… az a kalóz tudta hogyan oldhatja fel az átkot, mégsem tette? – szűrtem le döbbenten a következtetést, mire Luke bólintott. – De hát miért?
Egy ideig azt hittem Luke nem válaszol. De végül halkan beszélni kezdett:
- Tudod… megbánta, amit tett, de úgy gondolta nem érdemel bocsánatot.
- Azt akarta, hogy kísértse a szerelme – egészítettem ki.
Kicsit felkavart a dolog, de valamiért meg is nyugtatott. Végül is jó vége lett.
Már elég közel jártunk a parthoz és akkor hirtelen megláttam anyámat. Egy nagy pléden pakolászott különböző kosarakat. A takaró közepén pedig egy nagy, hófehér torta állt.
Majdnem a homlokomra csaptam saját feledékenységemen megdöbbenve.
- Boldog születésnapot! – ölelt meg Luke újra.
- Hát ezt… el is felejtettem – suttogtam meghatottan.
Luke felnevetett és odavezetett anyámhoz, aki már tárt karokkal várt.
- Köszönöm – öleltem át szorosan.
- Boldog születésnapot, Nadina!
Éreztem az arcomon, hogy anyám könnyezik. Hisz pár nappal ezelőtt majdnem meghaltam, épp a tizenkilencedik születésnapom előtt. Azt hiszem, hálát adhatok, hogy mégis itt vagyok azokkal, akik szeretnek. Anyám válla fölött rámosolyogtam Luke-ra.
Sosem voltam még ilyen boldog.
---
Élmény volt írni! ;D
Alig pár órával ezelőtt hirdették ki az eredményt, aminek nagyon örültem. Ja és igen, a képen twilight-os kép van, mivel a legtöbben fanfictionnal indultak. :)
2010. augusztus 11., szerda
Alteregó pályázat 2010. május
Zeneanyag hozzá:
Nem Chris Isaac, de én így is imádom:
alteregó.
by I.R.
- Hiába mondod el még ezerszer, akkor sem értem miért kéne mennem.
- Mert ez az első bálod. Nem hagyhatod ki.
- Dehogynem. Pontosan azt teszem.
- Daniel Mary Traumberg, készülődj, ez parancs!
Elnevettem magam anya akaratosságán. Sosem láttam még ilyennek. Máskor, bezzeg ha könyörögtem se engedett el szórakozni.
Hogy mi ez a hirtelen váltás? Semmi vidám oka nincs rá. Mit is kezdhetne egy anya a halálos beteg lányával? Hát engedi élni, amíg lehet.
Igen, halálos beteg voltam. Rákos. Alig volt pár hónapom hátra. Az orvosok már nem ajánlották a kemoterápiát sem, szerintük csak elrontaná a hátralevő időt. Engem valahogy meg sem lepett, amikor közölték a diagnózist. Igen. Meghalok tizenhat évesen. És akkor mi van? Az élet megy tovább. A többi tizenhat éves felnő, családot alapít, gyerekei születnek, majd meghalnak. Igen, irigylem őket. De azzal segítek magamon? Nem hiszem. Inkább leélem azt, ami még hátra van, és megpróbálom boldogan itt hagyni ezt a világot. Nem. Nem akarok meghalni. De számít, hogy én mit akarok? Nem nagyon.
Viszont anyám teljesen ki volt bukva. Lassan egy hónapja, hogy minden éjjel arra riadok fel, hogy sír a szobájában. Nappal eltakarta a jeleket, ám a szemeiben lévő fájdalmat semmivel sem tudta palástolni. Nem haragudtam rá. Valószínűleg minden anya így reagálna. Csak sajnáltam, hogy miattam szomorú. És hogy nem tudok ellene mit tenni.
Félretettem ezeket a már annyiszor végigtanulmányozott gondolatokat és az előttem heverő halványlila estélyire pillantottam. Az első és utolsó bálom. Miért is ne?
Gyorsan ledobáltam magamról a ruháimat és belebújtam a puha anyagú ruhába. Elrendeztem magamon, aztán az egész alakos fali tükör elé álltam. Tökéletes passzolt. Kiemelte arányos alakom, amit sok korombeli lány irigyelt volna. A ruha felül szűkített volt, a szoknyarésze viszont lágy harangként vette körbe hosszú lábaimat. A betegségnek jele sem volt a testemen. Szökésbarna hajamat kiengedtem, így most lágy hullámokban hullott a vállamra. Bőröm ugyancsak irigylésre méltóan sima volt. Nagy sötétbarna szemeimet sűrű szempilla keretezte. Arcvonásaim mindenkit egykor modell édesanyámra emlékeztettek. Igen, van benne valami.
Nem sminkeltem magam. Nem volt rá szükségem. Csak a telt ajkaimra tettem egy kis szájfényt és készen is voltam.
- Daniel – hallottam a lépcsőfordulóból anyám hangját. – Készen vagy?
- Igen, mindjárt megyek – kiáltottam vissza.
Magamhoz vettem egy külön erre az alkalomra vásárolt lila kézitáskát. Még azelőtt vettem, mielőtt rám törtek volna a rosszullétek. Mielőtt kiderült volna, gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Gyógyszerrel enyhítik a tüneteket. Meg nem ment, de legalább nem érzem úgy magam minden percben, mint aki mindjárt összeesik.
Leszaladtam a lakkozott falépcsőn. Az utolsó fokon egy doboz állt. Vigyorogva felemeltem és megráztam, mint egy gyermek, aki élete első ajándékát kapja. Anya az ajtófélfának dőlve figyelte a reakciómat.
- Cipő? – kérdeztem felvonva a szemöldököm.
- Nézd meg.
Elmosolyodtam és kinyitottam. Egy gyönyörű magassarkú volt. Színben passzolt a ruhámhoz, szóval tökéletes ma estére.
- Köszönöm – suttogtam. – De…
- Igen. Tudom. Nem szereted, ha állandóan ajándékokat veszek.
- Tudod, hogy nincs mit mondanom a többieknek…
- Mondd azt, hogy az első bálodra kaptad. Mert ez az igazság.
Igen, anya szeretett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Amióta kiderült mi a bajom, - szóval nagyjából egy hónapja– minden apró-cseprő dologra képes ajándékokat venni. Nem is lett volna kellemetlen, ha meg tudtam volna magyarázni a barátaimnak.
Mert igen. Ők nem tudták. Talán ez volt a legnehezebb része. Megtartani a látszatot. Én kértem anyut, hogy ne mondjuk el senkinek. Megpróbáltam folytatni a régi életem, miközben egy újat kezdtem. Tudtam, ha elmondom, másképp néznek majd rám. Ő a kislány, akit sajnálni kell, mert hamarosan meghal. Még ha nem is szándékosan, ezt tették volna mindannyian. Ezért a betegségről senkinek se szóltam, a hiányzásokat influenzával magyaráztam, a gyengeséget pedig utóhatással. A gyógyszerszedést virágporra való allergiával az ajándékokat pedig anyám hóbortjával. A betegséget úgy fogtam fel, mint egy titkot, amit senki sem tudhat meg, különben az emberek másképp fognak tekinteni rá. Mint Superman vagy a Macskanő. Bár nem voltam szuperhős, ha a titkom kiderülne, megkülönböztetett lennék.
Édesanyámon kívül, csak apám tudott a rákról. A szüleim hároméves koromban elváltak. Apám visszaköltözött Németországba, és maximum évente egy lapot küldött, hogy boldog születésnapot kívánjon, természetesen az időpontot sosem találta el. Azóta azonban, mióta értesült róla, hogy hamarosan meghal az egyetlen lánya, naponta hívogat telefonon, és megígérte, hogy jövő hónapban meglátogat.
Nem haragudtam rá. Ki tudja, mit érez ilyenkor egy ember? Lehet, hogy bűntudata van, amiért tizenhárom éven keresztül elhanyagolt és most szeretné kijavítani a hibáját. Néhány hónap néhány év ellenében. Kevésnek tűnhet, de érdekes módon tudtam értékelni. Legalább megpróbálja.
- Gyönyörű vagy – vigyorgott rám anya, szemében büszkeség csillogott.
Felkaptam a fehér bőrkabátom, amit ezelőtt héten kaptam egy ötösért… Mondtam, hogy túlzásba viszi.
- Helen anyukája értünk jön. Szia! – mondtam és két puszit nyomva az arcára kimentem a ház elé.
Pár perc múlva meg is érkezett a sötétkék Volkswagen. Helen az iskola szépe volt. Hosszú, derékig érő búzaszőke haja, és égszínkék szeme volt. Arca akár egy angyalé. Most egy halványrózsaszín térd alá érő kisestélyit viselt. Visítva ugrott ki a kocsiból.
- Vááá remekül nézel ki – sikította és megölelt.
Sokan utálták, csak mert szép volt, én azonban szinte rögtön jóba lettem vele, miután ugyanabba a középiskolába iratkoztunk. Azóta is a legjobb barátnőm. De még ő sem tudta a titkomat.
- Te is – viszonoztam a bókot.
Helen erre majomkodva pofát vágott, aztán beszálltunk a hátsó ülésre. Helen anyja egy apró, de annál gyönyörűbb asszony volt. Mosolyogva üdvözöltük egymást és pár átlagos kérdés után, elindultunk a St. Alice középiskola felé.
Helen össze-vissza csacsogott a suliban terjengő pletykákról. Arról, hogy ki-kivel jön vagy, hogy kit nem engednek el. Mosolyogva bólogattam. Örültem, hogy ilyen vidám és ennyi mondanivalója van, mert nekem nem volt sok kedvem a beszédhez. Apró szúrást éreztem a bal karomban, ami nem volt jó előjel. Még szerencse, hogy hoztam magammal gyógyszert.
A suli előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Mindenki várt valakire. Hárman pont a kapu előtt, épp ránk. Tim, Rick és Joy, a barátaink. Ugyanolyan visítással fogadtak kettőnket, mint Helen engem. Miután üdvözöltük egymást, egymás kezét szorongatva elindultunk befelé, az első tanévzáró bálunkra.
Tim egy magas, fekete hajú srác volt, egy évvel idősebb nálunk. Mióta csak idejárunk, velünk van. Egész helyes volt, de nem volt az esetem, bármennyire is szerette volna.
Rick az osztálytársunk volt, afféle a többi fiú által kiközösített „stréber”. Mi viszont megtaláltuk a szórakoztató oldalát.
És itt volt Joy. Egy igazi egzotikus szépség. Fiatal kora ellenére rengeteg udvarlója akadt. Sötét, göndör haja megfelelő keretbe foglalta mandulavágású szürke szemét és enyhén sötét bőrárnyalatát.
Így, mi öten voltunk a suli legösszetartóbb barátai. Voltak még, akik szerettek volna hozzánk csapódni, de végül mindig csak öten maradtunk. És ez így volt jó. Mindent elmondtunk egymásnak. Ha valami nem tetszett a másikon, vagy a viselkedésében volt kivetnivaló.
Viszont egy dolgot nem tudtak. Hamarosan csak négyen maradnak. Talán hamar elfelejtenek és pótolnak egy gólyával. Vagy évekig gyászolnak, végül elfelejtenek. Mindegy hogyan, végül feledésbe merülök. Rosszul esett, mégis tudtam, így helyes. Senki sem fog örökké gyászolni. Talán emlékeznek majd rám. Elég ennyi.
- Nézd! Ott van Jack Wiser – mutatott Helen egy magas, sötét hajú srácra.
Amióta csak beléptünk a suli kapuján, odavolt érte. S bár Jack világosan az értésére adta, hogy csak „arra” kéne neki, Helen nem adta fel, hogy egyszer még magába bolondítja. Mint a filmekben, szokta mondogatni.
A bált az iskola tornatermében rendezték. Gagyi zene és üdítőitalok. Mégis ez minden középiskolás álma. Az iskolai bál. Ahol életre szóló szerelmek szövődhetnek. „Mint a filmekben.” Örültem, hogy mindenki el volt foglalva magával, így félrehúzódhattam és bevehettem egy szem gyógyszert a karfájásomra.
- Allergia? – szólalt meg mellettem egy mély hang.
Felnéztem és a legszebb szempárral néztem szembe, amit valaha láttam. A végzős Benjamin Hethar.
- Igen – bólintottam és próbáltam úgy mosolyogni, „mint a filmekben”, mikor a főhősnő megpróbál bevágódni a főhősnél.
- Az nem kellemes – állapította meg Ben, aztán ő is elvett egy üdítőt.
Sötétbarna haját kikopott lila csík tette különlegessé. Emlékszem, mennyit nevettünk rajta Helennel, mikor beállított lila taréjjal. Arca kissé még gyerekes, de épp emiatt volt annyira vonzó. Magas, kidolgozott alakja volt. Több sportágban is kiemelkedő volt, de leginkább a küzdősportokban jeleskedett. Természetesen mindenkivel jóban volt az iskolában. Köztük az iskola legnagyobb k-ival is… ahogy Helen szokta nevezni őket.
Nem úgy tűnt, mint aki el akar menni.
- Hogy tetszik a bál? – kérdezte kedvesen.
Megfordultam és végignéztem az épp lassú számra ringó párokon.
- Rémes – suttogtam, mire Ben hangosan felnevetett.
- Igen, egyetértek.
- Hol van a barátnőd? – csúszott ki a számon.
Tudtam, hogy Ben egy Sandra nevű, hirtelenszőke csajjal járt, aki korban sokkal jobban illett hozzá, mint én.
- Szakítottunk – felelt, mire még jobban átkoztam azt a nagy számat.
- Sajnálom.
- Nem számít – mosolygott, aztán arra hivatkozva, hogy megkeresi a haverjait eltűnt.
Hosszan bámultam utána. Nem lenne egyszerűbb leszólítani és megmondani, hogy tetszik? Mit veszthetek?
- Csak nem Benjamin Hethart láttam épp elmenni mellőled? – ugrándozott mellém Helen.
- De – sóhajtottam. – Én meg szépen elbaltáztam…
- Mert?
- Szakítottak a barátnőjével…
- Jézusom! Ez remek! Várj, leadom a drótot – azzal már ott sem volt.
Hát igen. Ez Helen. Kis pletykafészek volt, de emellett imádnivaló. Ismét éreztem a szúrást a karomban. Hát nem volt elég egy szem orvosság? Próbáltam figyelmen kívül hagyni. Nem szedhettem sok gyógyszert. Inkább belemerültem a párok elemzésébe. Váltakozva csendültek fel a pörgősebb és lassú számok. Épp Chris Isaac Wicked Game című száma indult, mikor megint meghallottam a hangját.
- Táncolunk?
Rámosolyogtam. Egyből elfelejtettem, hogy fáj a karom. Bólintottam és felé nyújtottam a kezem, hogy a táncparkettre vezessen. Mikor a tömeg közepén voltunk megállt, szembe fordult velem és magához húzott. Életemben először táncoltam férfival, aki nem a rokonom volt. Hihetetlen érzés volt. Most egyáltalán nem bántam, hogy eljöttem.
„No, I don't want to fall in love, With you” – énekelte Chris.
Éreztem Ben illatát és teljesen elmerültem benne. Zöld szemei mintha hipnotikus erővel bírtak volna, nem volt erőm elszakítani tőlük az enyémeket. Jó érzés járta át a testemet.
- Nagyon jól áll ez a ruha – hajolt közel Ben és a fülembe suttogott.
- Köszönöm.
Már épp vége lett volna a számnak, de valakinek nagyon tetszhetett, mert újraindította.
- Kezd megtetszeni ez a szám – mosolygott szívfájdítóan édesen Ben.
- Nekem is.
Egyre többen lettünk a táncparketten. Talán ennek volt köszönhető, hogy Bennel szinte egymáshoz passzírozódtunk, de nem volt ellenünkre.
Éreztem, mikor jött el a pillanat. Ben hihetetlenül lassan ajkát az enyémhez érintette. Mint az ősrobbanás, ha hasonlítanom kellett volna valamihez. Éreztem, ahogy átjárja mindenemet a jóleső bizsergés, amiről annyi könyvben írnak. Viszonoztam a csókját. Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana.
Az iszonyatos fájdalom vetett neki véget. A kezem görcsbe rándult, én pedig felsikoltottam kínomban.
Ben nem értette mi történt. Értetlenül tartott, nehogy elessek.
- Daniel, mi a baj? – kérdezte idegesen.
- Fáj… fáj – suttogtam és éreztem, ahogy a fájdalom átterjed mindenhová a testemen.
Elvesztettem az irányítást. Többen megálltak körülöttünk és figyelték az eseményeket. Valaki egy tanár után kiáltott.
A gondolataim még tiszták voltak. Ne! Még ne! – kiáltottam magamban. Ne most! A titok hamarosan kiderül. Superman lelepleződik, a Macskanő elvét egy lépést. Vége. Úgy éreztem ez igazságtalan. Miért épp most? Most, amikor a legboldogabb vagyok. Nem akarok meghalni! Hallottam Helen hangját valahonnan távolról. Hallottam, hogy sír. Ben hangja idegesen csengett, szólongatott. Valakik helyet kértek. A barátaimat arrébb küldték, engem pedig lefogtak.
- Rákos – hallottam egyik tanárom hangját.
Aztán hallottam a susmorgást. Szinte láttam magam előtt Helen, Ben, Joy, Rick és Tim döbbent arcát. Hát mégsem mondott el mindent? Volt titka. De kinek nincs? Superman is jó ember volt, pedig voltak titkai. Nekem volt egy másik életem, amit nem voltam hajlandó elfogadni. Egy beteg, szánalmas kislány élete. Miért éltem volna abban, mikor volt egy normális életem.
Megszűnt a fájdalom. Már nem éreztem semmit. Lassan elernyedt a testem, én pedig az utolsó lélegzetemet vettem. Aztán minden elcsendesedett. Az utolsó, amit hallottam az Chris Isaac fájdalmas „No, I don't want to fall in love” kiáltása volt. Aztán, mint egy suhintás, eltűnt minden és én elmerültem a békés sötétségben.
Az író megjegyzése: Daniel „Álomhegy” valahol mindenkiben megvan. Azt hisszük, hogy el tudunk fogadni valamit, amikor pedig ott állunk előtte, rájövünk, nem akarjuk, hogy megtörténjen.
„Minden napodat éld úgy, mintha az lenne az utolsó.”
Nem Chris Isaac, de én így is imádom:
alteregó.
by I.R.
- Hiába mondod el még ezerszer, akkor sem értem miért kéne mennem.
- Mert ez az első bálod. Nem hagyhatod ki.
- Dehogynem. Pontosan azt teszem.
- Daniel Mary Traumberg, készülődj, ez parancs!
Elnevettem magam anya akaratosságán. Sosem láttam még ilyennek. Máskor, bezzeg ha könyörögtem se engedett el szórakozni.
Hogy mi ez a hirtelen váltás? Semmi vidám oka nincs rá. Mit is kezdhetne egy anya a halálos beteg lányával? Hát engedi élni, amíg lehet.
Igen, halálos beteg voltam. Rákos. Alig volt pár hónapom hátra. Az orvosok már nem ajánlották a kemoterápiát sem, szerintük csak elrontaná a hátralevő időt. Engem valahogy meg sem lepett, amikor közölték a diagnózist. Igen. Meghalok tizenhat évesen. És akkor mi van? Az élet megy tovább. A többi tizenhat éves felnő, családot alapít, gyerekei születnek, majd meghalnak. Igen, irigylem őket. De azzal segítek magamon? Nem hiszem. Inkább leélem azt, ami még hátra van, és megpróbálom boldogan itt hagyni ezt a világot. Nem. Nem akarok meghalni. De számít, hogy én mit akarok? Nem nagyon.
Viszont anyám teljesen ki volt bukva. Lassan egy hónapja, hogy minden éjjel arra riadok fel, hogy sír a szobájában. Nappal eltakarta a jeleket, ám a szemeiben lévő fájdalmat semmivel sem tudta palástolni. Nem haragudtam rá. Valószínűleg minden anya így reagálna. Csak sajnáltam, hogy miattam szomorú. És hogy nem tudok ellene mit tenni.
Félretettem ezeket a már annyiszor végigtanulmányozott gondolatokat és az előttem heverő halványlila estélyire pillantottam. Az első és utolsó bálom. Miért is ne?
Gyorsan ledobáltam magamról a ruháimat és belebújtam a puha anyagú ruhába. Elrendeztem magamon, aztán az egész alakos fali tükör elé álltam. Tökéletes passzolt. Kiemelte arányos alakom, amit sok korombeli lány irigyelt volna. A ruha felül szűkített volt, a szoknyarésze viszont lágy harangként vette körbe hosszú lábaimat. A betegségnek jele sem volt a testemen. Szökésbarna hajamat kiengedtem, így most lágy hullámokban hullott a vállamra. Bőröm ugyancsak irigylésre méltóan sima volt. Nagy sötétbarna szemeimet sűrű szempilla keretezte. Arcvonásaim mindenkit egykor modell édesanyámra emlékeztettek. Igen, van benne valami.
Nem sminkeltem magam. Nem volt rá szükségem. Csak a telt ajkaimra tettem egy kis szájfényt és készen is voltam.
- Daniel – hallottam a lépcsőfordulóból anyám hangját. – Készen vagy?
- Igen, mindjárt megyek – kiáltottam vissza.
Magamhoz vettem egy külön erre az alkalomra vásárolt lila kézitáskát. Még azelőtt vettem, mielőtt rám törtek volna a rosszullétek. Mielőtt kiderült volna, gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Gyógyszerrel enyhítik a tüneteket. Meg nem ment, de legalább nem érzem úgy magam minden percben, mint aki mindjárt összeesik.
Leszaladtam a lakkozott falépcsőn. Az utolsó fokon egy doboz állt. Vigyorogva felemeltem és megráztam, mint egy gyermek, aki élete első ajándékát kapja. Anya az ajtófélfának dőlve figyelte a reakciómat.
- Cipő? – kérdeztem felvonva a szemöldököm.
- Nézd meg.
Elmosolyodtam és kinyitottam. Egy gyönyörű magassarkú volt. Színben passzolt a ruhámhoz, szóval tökéletes ma estére.
- Köszönöm – suttogtam. – De…
- Igen. Tudom. Nem szereted, ha állandóan ajándékokat veszek.
- Tudod, hogy nincs mit mondanom a többieknek…
- Mondd azt, hogy az első bálodra kaptad. Mert ez az igazság.
Igen, anya szeretett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Amióta kiderült mi a bajom, - szóval nagyjából egy hónapja– minden apró-cseprő dologra képes ajándékokat venni. Nem is lett volna kellemetlen, ha meg tudtam volna magyarázni a barátaimnak.
Mert igen. Ők nem tudták. Talán ez volt a legnehezebb része. Megtartani a látszatot. Én kértem anyut, hogy ne mondjuk el senkinek. Megpróbáltam folytatni a régi életem, miközben egy újat kezdtem. Tudtam, ha elmondom, másképp néznek majd rám. Ő a kislány, akit sajnálni kell, mert hamarosan meghal. Még ha nem is szándékosan, ezt tették volna mindannyian. Ezért a betegségről senkinek se szóltam, a hiányzásokat influenzával magyaráztam, a gyengeséget pedig utóhatással. A gyógyszerszedést virágporra való allergiával az ajándékokat pedig anyám hóbortjával. A betegséget úgy fogtam fel, mint egy titkot, amit senki sem tudhat meg, különben az emberek másképp fognak tekinteni rá. Mint Superman vagy a Macskanő. Bár nem voltam szuperhős, ha a titkom kiderülne, megkülönböztetett lennék.
Édesanyámon kívül, csak apám tudott a rákról. A szüleim hároméves koromban elváltak. Apám visszaköltözött Németországba, és maximum évente egy lapot küldött, hogy boldog születésnapot kívánjon, természetesen az időpontot sosem találta el. Azóta azonban, mióta értesült róla, hogy hamarosan meghal az egyetlen lánya, naponta hívogat telefonon, és megígérte, hogy jövő hónapban meglátogat.
Nem haragudtam rá. Ki tudja, mit érez ilyenkor egy ember? Lehet, hogy bűntudata van, amiért tizenhárom éven keresztül elhanyagolt és most szeretné kijavítani a hibáját. Néhány hónap néhány év ellenében. Kevésnek tűnhet, de érdekes módon tudtam értékelni. Legalább megpróbálja.
- Gyönyörű vagy – vigyorgott rám anya, szemében büszkeség csillogott.
Felkaptam a fehér bőrkabátom, amit ezelőtt héten kaptam egy ötösért… Mondtam, hogy túlzásba viszi.
- Helen anyukája értünk jön. Szia! – mondtam és két puszit nyomva az arcára kimentem a ház elé.
Pár perc múlva meg is érkezett a sötétkék Volkswagen. Helen az iskola szépe volt. Hosszú, derékig érő búzaszőke haja, és égszínkék szeme volt. Arca akár egy angyalé. Most egy halványrózsaszín térd alá érő kisestélyit viselt. Visítva ugrott ki a kocsiból.
- Vááá remekül nézel ki – sikította és megölelt.
Sokan utálták, csak mert szép volt, én azonban szinte rögtön jóba lettem vele, miután ugyanabba a középiskolába iratkoztunk. Azóta is a legjobb barátnőm. De még ő sem tudta a titkomat.
- Te is – viszonoztam a bókot.
Helen erre majomkodva pofát vágott, aztán beszálltunk a hátsó ülésre. Helen anyja egy apró, de annál gyönyörűbb asszony volt. Mosolyogva üdvözöltük egymást és pár átlagos kérdés után, elindultunk a St. Alice középiskola felé.
Helen össze-vissza csacsogott a suliban terjengő pletykákról. Arról, hogy ki-kivel jön vagy, hogy kit nem engednek el. Mosolyogva bólogattam. Örültem, hogy ilyen vidám és ennyi mondanivalója van, mert nekem nem volt sok kedvem a beszédhez. Apró szúrást éreztem a bal karomban, ami nem volt jó előjel. Még szerencse, hogy hoztam magammal gyógyszert.
A suli előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Mindenki várt valakire. Hárman pont a kapu előtt, épp ránk. Tim, Rick és Joy, a barátaink. Ugyanolyan visítással fogadtak kettőnket, mint Helen engem. Miután üdvözöltük egymást, egymás kezét szorongatva elindultunk befelé, az első tanévzáró bálunkra.
Tim egy magas, fekete hajú srác volt, egy évvel idősebb nálunk. Mióta csak idejárunk, velünk van. Egész helyes volt, de nem volt az esetem, bármennyire is szerette volna.
Rick az osztálytársunk volt, afféle a többi fiú által kiközösített „stréber”. Mi viszont megtaláltuk a szórakoztató oldalát.
És itt volt Joy. Egy igazi egzotikus szépség. Fiatal kora ellenére rengeteg udvarlója akadt. Sötét, göndör haja megfelelő keretbe foglalta mandulavágású szürke szemét és enyhén sötét bőrárnyalatát.
Így, mi öten voltunk a suli legösszetartóbb barátai. Voltak még, akik szerettek volna hozzánk csapódni, de végül mindig csak öten maradtunk. És ez így volt jó. Mindent elmondtunk egymásnak. Ha valami nem tetszett a másikon, vagy a viselkedésében volt kivetnivaló.
Viszont egy dolgot nem tudtak. Hamarosan csak négyen maradnak. Talán hamar elfelejtenek és pótolnak egy gólyával. Vagy évekig gyászolnak, végül elfelejtenek. Mindegy hogyan, végül feledésbe merülök. Rosszul esett, mégis tudtam, így helyes. Senki sem fog örökké gyászolni. Talán emlékeznek majd rám. Elég ennyi.
- Nézd! Ott van Jack Wiser – mutatott Helen egy magas, sötét hajú srácra.
Amióta csak beléptünk a suli kapuján, odavolt érte. S bár Jack világosan az értésére adta, hogy csak „arra” kéne neki, Helen nem adta fel, hogy egyszer még magába bolondítja. Mint a filmekben, szokta mondogatni.
A bált az iskola tornatermében rendezték. Gagyi zene és üdítőitalok. Mégis ez minden középiskolás álma. Az iskolai bál. Ahol életre szóló szerelmek szövődhetnek. „Mint a filmekben.” Örültem, hogy mindenki el volt foglalva magával, így félrehúzódhattam és bevehettem egy szem gyógyszert a karfájásomra.
- Allergia? – szólalt meg mellettem egy mély hang.
Felnéztem és a legszebb szempárral néztem szembe, amit valaha láttam. A végzős Benjamin Hethar.
- Igen – bólintottam és próbáltam úgy mosolyogni, „mint a filmekben”, mikor a főhősnő megpróbál bevágódni a főhősnél.
- Az nem kellemes – állapította meg Ben, aztán ő is elvett egy üdítőt.
Sötétbarna haját kikopott lila csík tette különlegessé. Emlékszem, mennyit nevettünk rajta Helennel, mikor beállított lila taréjjal. Arca kissé még gyerekes, de épp emiatt volt annyira vonzó. Magas, kidolgozott alakja volt. Több sportágban is kiemelkedő volt, de leginkább a küzdősportokban jeleskedett. Természetesen mindenkivel jóban volt az iskolában. Köztük az iskola legnagyobb k-ival is… ahogy Helen szokta nevezni őket.
Nem úgy tűnt, mint aki el akar menni.
- Hogy tetszik a bál? – kérdezte kedvesen.
Megfordultam és végignéztem az épp lassú számra ringó párokon.
- Rémes – suttogtam, mire Ben hangosan felnevetett.
- Igen, egyetértek.
- Hol van a barátnőd? – csúszott ki a számon.
Tudtam, hogy Ben egy Sandra nevű, hirtelenszőke csajjal járt, aki korban sokkal jobban illett hozzá, mint én.
- Szakítottunk – felelt, mire még jobban átkoztam azt a nagy számat.
- Sajnálom.
- Nem számít – mosolygott, aztán arra hivatkozva, hogy megkeresi a haverjait eltűnt.
Hosszan bámultam utána. Nem lenne egyszerűbb leszólítani és megmondani, hogy tetszik? Mit veszthetek?
- Csak nem Benjamin Hethart láttam épp elmenni mellőled? – ugrándozott mellém Helen.
- De – sóhajtottam. – Én meg szépen elbaltáztam…
- Mert?
- Szakítottak a barátnőjével…
- Jézusom! Ez remek! Várj, leadom a drótot – azzal már ott sem volt.
Hát igen. Ez Helen. Kis pletykafészek volt, de emellett imádnivaló. Ismét éreztem a szúrást a karomban. Hát nem volt elég egy szem orvosság? Próbáltam figyelmen kívül hagyni. Nem szedhettem sok gyógyszert. Inkább belemerültem a párok elemzésébe. Váltakozva csendültek fel a pörgősebb és lassú számok. Épp Chris Isaac Wicked Game című száma indult, mikor megint meghallottam a hangját.
- Táncolunk?
Rámosolyogtam. Egyből elfelejtettem, hogy fáj a karom. Bólintottam és felé nyújtottam a kezem, hogy a táncparkettre vezessen. Mikor a tömeg közepén voltunk megállt, szembe fordult velem és magához húzott. Életemben először táncoltam férfival, aki nem a rokonom volt. Hihetetlen érzés volt. Most egyáltalán nem bántam, hogy eljöttem.
„No, I don't want to fall in love, With you” – énekelte Chris.
Éreztem Ben illatát és teljesen elmerültem benne. Zöld szemei mintha hipnotikus erővel bírtak volna, nem volt erőm elszakítani tőlük az enyémeket. Jó érzés járta át a testemet.
- Nagyon jól áll ez a ruha – hajolt közel Ben és a fülembe suttogott.
- Köszönöm.
Már épp vége lett volna a számnak, de valakinek nagyon tetszhetett, mert újraindította.
- Kezd megtetszeni ez a szám – mosolygott szívfájdítóan édesen Ben.
- Nekem is.
Egyre többen lettünk a táncparketten. Talán ennek volt köszönhető, hogy Bennel szinte egymáshoz passzírozódtunk, de nem volt ellenünkre.
Éreztem, mikor jött el a pillanat. Ben hihetetlenül lassan ajkát az enyémhez érintette. Mint az ősrobbanás, ha hasonlítanom kellett volna valamihez. Éreztem, ahogy átjárja mindenemet a jóleső bizsergés, amiről annyi könyvben írnak. Viszonoztam a csókját. Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana.
Az iszonyatos fájdalom vetett neki véget. A kezem görcsbe rándult, én pedig felsikoltottam kínomban.
Ben nem értette mi történt. Értetlenül tartott, nehogy elessek.
- Daniel, mi a baj? – kérdezte idegesen.
- Fáj… fáj – suttogtam és éreztem, ahogy a fájdalom átterjed mindenhová a testemen.
Elvesztettem az irányítást. Többen megálltak körülöttünk és figyelték az eseményeket. Valaki egy tanár után kiáltott.
A gondolataim még tiszták voltak. Ne! Még ne! – kiáltottam magamban. Ne most! A titok hamarosan kiderül. Superman lelepleződik, a Macskanő elvét egy lépést. Vége. Úgy éreztem ez igazságtalan. Miért épp most? Most, amikor a legboldogabb vagyok. Nem akarok meghalni! Hallottam Helen hangját valahonnan távolról. Hallottam, hogy sír. Ben hangja idegesen csengett, szólongatott. Valakik helyet kértek. A barátaimat arrébb küldték, engem pedig lefogtak.
- Rákos – hallottam egyik tanárom hangját.
Aztán hallottam a susmorgást. Szinte láttam magam előtt Helen, Ben, Joy, Rick és Tim döbbent arcát. Hát mégsem mondott el mindent? Volt titka. De kinek nincs? Superman is jó ember volt, pedig voltak titkai. Nekem volt egy másik életem, amit nem voltam hajlandó elfogadni. Egy beteg, szánalmas kislány élete. Miért éltem volna abban, mikor volt egy normális életem.
Megszűnt a fájdalom. Már nem éreztem semmit. Lassan elernyedt a testem, én pedig az utolsó lélegzetemet vettem. Aztán minden elcsendesedett. Az utolsó, amit hallottam az Chris Isaac fájdalmas „No, I don't want to fall in love” kiáltása volt. Aztán, mint egy suhintás, eltűnt minden és én elmerültem a békés sötétségben.
---
Az író megjegyzése: Daniel „Álomhegy” valahol mindenkiben megvan. Azt hisszük, hogy el tudunk fogadni valamit, amikor pedig ott állunk előtte, rájövünk, nem akarjuk, hogy megtörténjen.
„Minden napodat éld úgy, mintha az lenne az utolsó.”
2010. augusztus 10., kedd
Pályázatok
Mindenkinek jót tesz egy kis reklám.:)
Válogassatok kedvetekre.
Egy a millióból pályázat Z. Reginától.
Bármi fanfictiont kivéve.
Jelentkezési határidő: Augusztus 20.
Olvass tovább itt!
http://ivyelete.blogspot.com/2010/07/palyazat-infok.html
Válogassatok kedvetekre.
Egy a millióból pályázat Z. Reginától.
Bármi fanfictiont kivéve.
Jelentkezési határidő: Augusztus 20.
Olvass tovább itt!
http://ivyelete.blogspot.com/2010/07/palyazat-infok.html
Örökké pályázat Sourire-től.
Ide még akár fanfiction is jöhet.:)
Jelentkezési határidő: Augusztus 31.
Olvass tovább itt!
http://sourire-palyazat.blogspot.com/
Szabadesés pályázat Püspöki Dorkától.
A téma adott, már csak 4 oldalas novellák kellenek.;)
Akár könyvet is nyerhetsz!
Jelentkezési határidő: Szeptember 5.
Olvasd el a részleteket itt!
http://lovecanyon-palyazat.blogspot.com/
Ide még akár fanfiction is jöhet.:)
Jelentkezési határidő: Augusztus 31.
Olvass tovább itt!
http://sourire-palyazat.blogspot.com/
Szabadesés pályázat Püspöki Dorkától.
A téma adott, már csak 4 oldalas novellák kellenek.;)
Akár könyvet is nyerhetsz!
Jelentkezési határidő: Szeptember 5.
Olvasd el a részleteket itt!
http://lovecanyon-palyazat.blogspot.com/
Sivatagi rózsa, Idegen, Fekete bárány, Halál csókja pályázat Baritól.
Választható címek.
Romantika vagy horror téma mesterei..;)
Itt jelentkezhettek!
http://theringbella.blogspot.com/
Ha van kedvetek nézzetek be hozzájuk és írjatok! ;D
Választható címek.
Romantika vagy horror téma mesterei..;)
Itt jelentkezhettek!
http://theringbella.blogspot.com/
Ha van kedvetek nézzetek be hozzájuk és írjatok! ;D
2010. augusztus 6., péntek
Bevezető
Sziasztok!
Na és akkor bevezetőként szolgáljon kedvenc könyvem - nekem legjobban tetsző - filmadaptációjának eleje.
Emily Brontë - Üvöltő szelek
A videó szövegének magyar fordítása:
2:27:*Előbb a helyet találtam meg.
Azon gondolkodtam, kik élhettek ott,
és milyen lehetett az életük.
Valami suttogott a lelkemnek,
és írni kezdtem.
A tollam egy olyan világról ír
történeteket, amely lehetett volna, és a képzeletemben létezik.
Egyet most elmesélek.
De vigyázat.
Egyik részénél sem fognak mosolyogni.
Egy idegennel kezdődik.
3:26:* - Mr. Heathcliff?
- Mr. Heathcliff?
- Várnia kell.
- Várnia kell.
4:30:*- Ön kicsoda?
-Lockwood.
Az új bérlő az udvarházában.
Meglep, hogy
a viharban mászkál össze-vissza.
Eltévedtem a harasztoson.
Messze van az udvarház?
- Talán kaphatnék egy kísérőt.
- Nem kaphat.
- Elkísérem őt a parkig.
- Nem mész vele sehova.
5:05:* - Ha nem kapok kísérőt,
itt kell töltenem az éjszakát.
- Nincs szállásom idegenek számára.
5:20:* - Akkor a padon alszom.
5:37:* - Van egy használatlan szoba.
5:52:* - Ne tegye az ablakba.
- Miért?
7:30:* ''Catherine Heathcliff. Catherine
Linton. Catherine Earnshaw.''
8:04:* Engedjen be. Engedjen be.
8:15: *- Ki az ördög engedte be oda?
- Az ördög jó szó.
8:23:* Ő... Az arca... Olyan volt, mint...
Nem lett volna szabad bemennie oda.
8:37:* Lockwood egy furcsa történet végébe botlott,
mely 30 évvel korábban kezdődött,
mikor egy öreg ember visszatért a Szelesdombra,
fáradtan egy hosszú úttól.
9:12:* - Jön.
- Joseph.
Jól van, ne siettess.
9:21: * - Apám!
- Újra itthon, Cathy.
- Mit hoztál nekem?
- Hagyd apádat levegőhöz jutni.
- Majd meglátod.
- Ó, lstenem!
- Liverpoolban találtam,
az utcán éhezett.
- Ez egy mocskos cigány.
- Ő az Úr ajándéka.
- Tekintsétek új testvéreteknek.
- De hol az ajándékom?
- Nincs neki saját családja?
- Most már a mi családunk része.
- Ez a fivéred, Hindley.
- És ő az új húgod, Cathy.
*b.
Nem sok embert lephet meg a tény, hogy ismét egy új blogon találkozunk.
[de talán az fura, hogy most nem kezdtem új történetbe,.. :) ]
Ezt a blogot amolyan 'műhelyként' szeretném használni.
Ide kerülnek fel a novelláim, amiket pályázatokra szánok. Viszont, ahogy a blogleírásban említettem, gyakran nem egy mű készül egy pályázatra, így azok, amiket máshol nem olvashatnátok, szintén itt kapnak helyet.
Na és persze ne higgyétek, hogy én csak történeteket szoktam írni... Meglepően sok dolgot összehoztam már, amiknek szintén itt a helye.
Emellett szeretnék -, mint a következőkben majd látjátok - könyv- és blogajánlásokat is kirakni.
Jó olvasást!
b.
[de talán az fura, hogy most nem kezdtem új történetbe,.. :) ]
Ezt a blogot amolyan 'műhelyként' szeretném használni.
Ide kerülnek fel a novelláim, amiket pályázatokra szánok. Viszont, ahogy a blogleírásban említettem, gyakran nem egy mű készül egy pályázatra, így azok, amiket máshol nem olvashatnátok, szintén itt kapnak helyet.
Na és persze ne higgyétek, hogy én csak történeteket szoktam írni... Meglepően sok dolgot összehoztam már, amiknek szintén itt a helye.
Emellett szeretnék -, mint a következőkben majd látjátok - könyv- és blogajánlásokat is kirakni.
Jó olvasást!
b.
Na és akkor bevezetőként szolgáljon kedvenc könyvem - nekem legjobban tetsző - filmadaptációjának eleje.
Emily Brontë - Üvöltő szelek
A videó szövegének magyar fordítása:
2:27:*Előbb a helyet találtam meg.
Azon gondolkodtam, kik élhettek ott,
és milyen lehetett az életük.
Valami suttogott a lelkemnek,
és írni kezdtem.
A tollam egy olyan világról ír
történeteket, amely lehetett volna, és a képzeletemben létezik.
Egyet most elmesélek.
De vigyázat.
Egyik részénél sem fognak mosolyogni.
Egy idegennel kezdődik.
3:26:* - Mr. Heathcliff?
- Mr. Heathcliff?
- Várnia kell.
- Várnia kell.
4:30:*- Ön kicsoda?
-Lockwood.
Az új bérlő az udvarházában.
Meglep, hogy
a viharban mászkál össze-vissza.
Eltévedtem a harasztoson.
Messze van az udvarház?
- Talán kaphatnék egy kísérőt.
- Nem kaphat.
- Elkísérem őt a parkig.
- Nem mész vele sehova.
5:05:* - Ha nem kapok kísérőt,
itt kell töltenem az éjszakát.
- Nincs szállásom idegenek számára.
5:20:* - Akkor a padon alszom.
5:37:* - Van egy használatlan szoba.
5:52:* - Ne tegye az ablakba.
- Miért?
7:30:* ''Catherine Heathcliff. Catherine
Linton. Catherine Earnshaw.''
8:04:* Engedjen be. Engedjen be.
8:15: *- Ki az ördög engedte be oda?
- Az ördög jó szó.
8:23:* Ő... Az arca... Olyan volt, mint...
Nem lett volna szabad bemennie oda.
8:37:* Lockwood egy furcsa történet végébe botlott,
mely 30 évvel korábban kezdődött,
mikor egy öreg ember visszatért a Szelesdombra,
fáradtan egy hosszú úttól.
9:12:* - Jön.
- Joseph.
Jól van, ne siettess.
9:21: * - Apám!
- Újra itthon, Cathy.
- Mit hoztál nekem?
- Hagyd apádat levegőhöz jutni.
- Majd meglátod.
- Ó, lstenem!
- Liverpoolban találtam,
az utcán éhezett.
- Ez egy mocskos cigány.
- Ő az Úr ajándéka.
- Tekintsétek új testvéreteknek.
- De hol az ajándékom?
- Nincs neki saját családja?
- Most már a mi családunk része.
- Ez a fivéred, Hindley.
- És ő az új húgod, Cathy.
*b.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)